Ismeritek a kék asztalt, ami a vendégszobában volt, ugye?

Nos, miután átfestettem a szobát zöldre, az asztal sem maradhatott kék. Nem mintha a kék meg a zöld kombinációjával bármi bajom lenne, de a Borsópüré és a Neon Libafos mellé valami olyan színű bútor kell, ami nem üti ki egészen az ember szemit, ez pedig tényleg félelmetes volt így együtt.

Így hát, miután végre kész voltak a falak meg a lámpa, nekiláttam. Az asztalt már eleve lomtalanításon szedtem össze tizenöt éve, akkor mázoltam le kékre, és eredetileg is ütött-kopott volt a drágám mindenféle évtizedes sebesülésekkel. Nem is nagyon akartam teljesen tükörsimára csiszolni akkor se, most se, mert hát ennek éppen ez a bája, a kicsit lehordott küllem, de azért egy kis dörzspapírozás ráfért.

Meg egy kis alapozó.

Marha sok alapozó. Plusz még minden rétegnek alaposan meg is kellett száradnia, mielőtt a következőt rákutyulom.

És akkor, amikor végre megszáradt az alapozó, nekiláttam festéket löbbölni.

Eredetileg se akartam további festékeket venni, de mikor bementem maszkolószalagért a Mogorvákhoz, merő kíváncsiságból megnéztem, mennyibe fáj mostanság az Unitop – hát, gyerekek, én itt addig fogom kevergetni a házban lévő készletet, amíg az utolsó körömcseppig el nem fogy. Rohadt infláció.

A kevergetés eredményeként én valamilyen barátságos barackos bézst szerettem volna látni, ehhez dobtam összes a sötétnarancsot a világosszürkével. Húúú. Az első szín, amit sikerült kikevernem, a jóóó vastag olajfestékkel bekent retró konyhaszekrények színe lett. Belezúdítottam egy további adag narancsot, ettől meg olyasféle eredményt kaptam, mint a vakolat olyan hölgyek arcán, akik Vlagyivosztokban strichelnek az utcán. Közben meg jöttek-mentek a napok, és egyre több lett sarokban a dzsuva, mert persze nem csak az asztalt festettem le, naná hogy nem, viszont a többire majd később kerítünk sort, mert ott plusz merényletek is vannak-lesznek.

Na de végül sikerült valahogy kiegyensúlyozni, és megkaptam az én barackos bézsemet. (A jobb oldali csík az.)

Úgyhogy lekentem erre a barackosbézsre az asztallapot és a fiókokat, narancsszínűre a kihúzható kis írólapot,

és a kettő közötti árnyalatra az asztallábakat meg még ezt-azt. Látjátok?

A fiókoknál persze most jött meg annak a böjtje, hogy tizenöt évvel ezelőtt rém lusta voltam, és csak a fogantyús frontot festettem le. Most kellett pótolni az összes civilizálást, és higgyétek el, ráfért vastagon.

Helló, öntapadós tapéta.

Isten bizony nem tudom, érdemes volt-e ennyit strapálnom magam vele, de végre kész van, és most egy kis szerencsével további tizenöt évig nem kell foglalkoznom vele.

Előbb-utóbb a környezete is kész lesz.