eská kategória bejegyzései

Ma gyanúsan csend van meg nyugi, én ilyenkor mindig arra várok, mikor szakad le az ég vagy valami hasonló. Vasárnap van, vasárnap van, mondogatom, a szomszédban fűnyíró zümmög, a szép új (bár kissé még mindig büdös) fürdőszobámban zölden bukfencezik a fény, a macskák kaját és simisimit kérincsélnek, a Repülő Kutató megfőzött egy fazék kukoricát, az most kint gőzölög a teraszon. Vacsorára lecsó lesz.

Könyörgöm, hadd maradjunk egy kicsit ebben a nyugiban, ne lődözzön meg robbantson meg fulladjon meg ma senki, a zenészek meg írók szíveskedjenek életben maradni, és legyen már végre egy olyan vakációs nyári vasárnapom, amikor csak ülök a végre kitakarított szobámban anyagficlik meg átalakítandó ruhadarabok között, és színes cérnákról álmodok, mert megtehetem.

Eszképizmus, ja.

(Ha Mohamed elhagyta a hegyet, majd eljön a hegy Mohamedhez. Kellett nekem az éppen elhagyott bolondokháza után vágyakozni.)

Nem óhajtom túldimenzionálni saját jelentőségemet, de tegnap du. hazaérkezés után az a sanda gyanúm támadt, hogy a diákjaim kis kémműholdon keresztül figyelik, mikor mivel foglalkozom meg mikor hol vagyok, és ha úgy látják, éppen nem vagyok taknyomba-nyálamba habarodva, akkor lecsapnak. Épphogy otthagytam a pelenkákat, cumisüvegeket meg tündérszárnyakat, és máris arra értem haza, hogy három újabb hallgató támadott le levélben, akik mindenáron nálam akarnak szakdolgozni. Csendben örvendezem ugyan a kötelességtudatuknak, de azért a nyüves nyavalyába, vakáció közepe van! Nem lehetne, hogy legalább pár napig csendben kiterüljek, mint egy kecskebéka?

Attól tartok, nem lehetne. Még a husinyuszi semeke mellett sürgölődve kaptam egy másik levelet is – recenzió, cikk, hó végére, titoktartási nyilatkozat, babámfüle. És még a fürdőszobám sincs teljesen gatyába rázva.

Már megint nincs más lehetőségem, mint felgyűrni a ruhám ujját, aztán uccuneki.

…

Na itt tartottam ezzel a bejegyzéssel negyed kilenckor, épp el akartam menni zuhanyozni, hajat mosni és felvenni egy ruhát, aminek felgyűrhetem az ujját, mikor is gyors egymásutánban a következők történtek:

1. Újabb levél az egyik reménybeli szakdolgozótól, hogy ő ugyan nem tudja, mit akar, de azt nálam akarja.

2. Megpróbáltam megnyitni a mellékletet a titoktartási nyilatkozat babámfüléhez, erre meg kiderült, hogy a csatolmány a regénybeli bűntény helyszínének alaprajzát tartalmazza. Hüm.

3. Rámcsippant cseten a sógorom, hogy a Várban a hotelszobája túl zajos, és emellett túl kicsi ahhoz, hogy összerakja benne az orgonát, eljöhetne esetleg hozzánk aludni péntekig? Hát persze hogy eljöhet. Mi itt ugyan közvetlenül a 11-es főút mellett lakunk, ebben a pillanatban csak egy fürdőszobánk van, a vendégszobánkban a kifestett fürdőből áthozott cuccok és a megszáradt, de szekrényekbe el nem tett ruhák ücsörögnek úgy derékig érő magasságban, arról meg lövésem sincs, hol tudná itt ebben a kuplerájban összerakni az orgonát, de persze hogy jöhet.

Igen, definitíve fel kell gyűrnöm a ruhám ujját, és uccuneki. Csak tudnám, hová a nyavalyába tettem a hajkefémet.

A szemem amúgy nem a dermedt rémülettől üveges, hanem csak a fotó sikerült ilyen remekül, de ugye megértitek, hogy nincs időm újat csinálni…

Az életünk jelenleg a kaja és az ürítés körül forog. Akkora gasztronómiai büszkeséget régen éreztem, mint mikor ma a legnagyobb finomnak nyilvánította a kukoricás-hagymás-szójaszószos májszeletkéket mie tésztával, és még repetázott is. (A kókusztejes zöldséglevest bezzeg otthagyta. Nem lehet semmi sem tökéletes.) A legkisebb viszont, aki egy veritábilis tokamalac, olyan mohón zabált tegnap is, ma is, hogy a napjai lényegében alvással, evéssel, pelenkázással, tisztogatással, ordítással és böfögtetéssel telnek. Oké, ne tagadjam le, van ezeken kívül még úgy húsz perc naponta, amikor édesen vigyorog, és azt mondogatja, hogy heő.

Én viszont végre találtam egy mérleget, amire ráállván konstatáltam, hogy amióta itt vagyok, fogytam két kilót. Van miből, az kétségtelen, na de azért mégiscsak hümhüm. Hiába döntöttem el, hogy laza hippi pótanya leszek, és csak az érdekel, felül nedves legyen mindenki, alul meg száraz, az aggódás nálam szériatartozék. Tegnap egész délután és este azon ettem a kefét, miért nem kakál a husinyuszi. Nos, ma már háromszor sikerült neki, szóval végül is minden kiegyenlítődik.

Előbb-utóbb én is ki fogok, de per pillanat meg nem tudnám mondani azt se, fésülködtem-e én máma vagy sem. Bár végül is, nem mindegy?

Az elmúlt napok szikkasztó kánikulája után ma hajnalban dörgettyűvel és villámokkal megérkezett a vihar, úgyhogy most tíz percenként kiderül, beborul, esik, süt, épp csak vénasszonyok nem potyognak az égből. Ezért persze a legnagyobb nem tudott elmenni sétálni reggel a pajtásaival, és a délutáni tiszai fürdőzés is veszélyben van, pedig tegnap milyen ragyogóan lefárasztották magukat vele. (Minekutána a húgom is épp úgy működik nyáron, mint én, a tiszai fürdőzéseket a nagyszülők bonyolítják. Mi legfeljebb csak hisztérikusan fel-alá szaladgálásra lennénk képesek a parton, mint Gárdonyi kiskacsákat nevelő tyúkanyói. És közben összeégnénk a napon, mint a parancsolat.)

A fürdőzésre készülvést viszont tegnap, amikor csak én maradtam egyedül mindhárom töpörtyűvel, törvényszerűen megérkezett a Nagy Hiszti is. Ezeket errefelé főként a középső bonyolítja, akiből még ugyan nem tudjuk, mi lesz, ha nagy lesz, de a valószínű opciók egyelőre úgy festenek, hogy judoka, operaénekes vagy vadászkutya. Valamikor az elmúlt napok folyamán felfedezett a lakásban egy rémséges fehér ruhát szörnyeteges szárnyacskaujjakkal, kiváló minőségű függönyanyagból, lurex szálakkal átszőve. Olyasfajta ruhadarabról van szó, amilyet az ember automatikusan harminc évvel ezelőtti falusi vasárnap délelőttökkel azonosít, őtözzél fel a szép ruhádba, Nikol, templonyba menyünk. (Ezúton kérek elnézést faluktól, Nikoloktól, még a vasárnap délelőttöktől is.) Nos, az ifjú hölgy fejébe vette, hogy ezzel megy a Tiszára fürödni, a nagynénje (én) meg észérveket próbált alkalmazni a tervvel szemben.

Ez hiba volt, pontosabban kárba veszett fáradság, ennyi erővel akár leoszthattam volna neki két taslit is, majd ordítva felküldhettem volna a szobájába, hogy látni se akarom holnapig, nuku fürdés. A végeredményt tekintve nagyjából úgyis ugyanott kötöttünk volna ki, a stiláris önmegvalósításban megakadályozott nőszemély ugyanis úgy kezdett üvölteni, mint akit nyúznak, és abba se hagyta mindaddig, amíg meg nem érkezett biciklin a felmentő sereg, hogy fürdőzni vigye. Hiába próbáltam további észérveket alkalmazni, hogy fürdés után felveheti a ruhát, most csak összekoszolná a Tiszában, egyébként meg persze, ha fel tudja venni egyedül, hajrá. (Ez, bevallom, aljas húzás volt tőlem, mert tisztában voltam azzal, hogy nem tudja felvenni egyedül, de akkor már tíz perce folyt az üvöltés, és én kezdtem kissé belefáradni.) A jövendő Tosca továbbra is megállás nélkül üvöltött, fel-alá bócorogva a nappaliban, majd amikor kissé kezdett alábbhagyni a lendület, lehajtá fáradt fejét a kanapéra, és “beleütötte a száját”, úgyhogy újult erővel áriázott tovább. A következő hullámvölgyön azzal lendült át, hogy lelógatott fejjel ordított kicsinyég decrescendo, majd felsikoltott, hogy “folyik a szájamból a NYÁÁÁL!!!”, és ezzel megint nyert magának két perc üvöltenivalót. Mindeközben persze amikor együttérzően megkérdeztem, kér-e esetleg egy kis vizet, kegyesen elfogadta, felhajtott két decivel, majd folytatta, ahol abbahagyta.

Érdeklődve várjuk, mit hoz a mai nap (ez egy szófordulat, valójában nem várjuk érdeklődve, inkább enyhe rettegéssel), de most megyek ebédet főzni.

Nagy szerencsénkre mostanság amúgy is a sztorik miatt jártok errefelé, mert értem piszkosul nem lesz érdemes, tényleg teljesen értelmetlenül pakoltam össze, és még a dekoltázsomban is szétpattogott minden hajszálér a melegtől.

Még bele se kezdtem nyári feladataim újabb felvonásába, máris kutya fáradt vagyok. Összecsomagoltam ugyan a jövő hétre, de ezúttal, hiszitek vagy sem, alig tudom, mi mindent hajigáltam be az utazótáskámba. Valószínűsíthetően nagyrészt tarka és nyári és jól szellőző holmik vannak benne, bár még érhetnek meglepetések a kicsomagoláskor. Az viszont szinte tuti, hogy egy egész héten át úgy fogok kinézni, mint akit ki tudja honnan szalajtottak (igen, még a szokásosnál is inkább).

Mindehhez, mivel a Repülő Kutató fuvaroz el a húgomékhoz, az ő napirendjéhez kell igazodnom, neki pedig reggel kilenckor jelenése van a székesfőfaluban. Kár, mert ezúttal kivételesen bírtam volna még maszogni itthon egy kicsit.

Na jó, harcra fel, irány Zenta.

Az elmúlt napok festékfoltos elhanyagoltsága után végre hajat mostam és manikűröztem, ah, civilizáció. Persze épp csak egy szusszanásra maradt időm egy újabb fejezet előtt: holnap indulok bébiszittelni, és azelőtt még ezer intéznivalóm lenne. Nos, a nagy hányaduk megvár (értsd: úgysem végzi el helyettem senki). A könyveket viszont muszáj visszavinnem a könyvtárba, bármilyen szívesen csücsülnék inkább a 24,5 fokos nappalinkban, mert a múltkor is akkora büntit kaptam pár hét késedelemért, hogy csak hápogtam tőle.

Lassan-lassan felsejlik a távolban a célszalag, amit legkésőbb holnap át fogok szakítani. Ma végre áttérek a vízbázisú zománcfestékre, ami szintén büdös, de legalább másként az, mint az Otex, amit lakkbenzinnel kell hígítani, nitrohígítóval és körömlakklemosóval lepucolni. (A körömlakklemosó úgy érkezett a képbe, hogy a nitrohígító leszedte a körmömről a lakkot, én meg a hasonszenvi gyógymódok szellemében kipróbáltam, hátha ez a másik irányba is működik, mármint hogy a körömlakklemosó leszedje a festéket. Működött. Vegyész ismerőseim szerencsére nem olvassák ezt a blogot, vagy legalábbis remélem, hogy nem.) A zománcfestéknek ráadásul négyórás a száradási ideje, ami az eddigi huszonnégy órákhoz képest csupa móka és kacagás.

Ez lesz a kenegetés utolsó napja, ha valamit igen súlyosan el nem baszarintok, amire amúgy minden esély megvan persze – az alapozófestéket például sikerült néhány helyen csodaszépen lecsöpögtetnem, aztán amikor száradás után visszacsiszoltam, jöhetett az újabb bűvészkedés kis pöttynyi festékkel meg ecsettel meg szivacshengerkével. Na mindegy, legalább tudom már azt is, hol fog felhámlani leghamarabb. Holnapra maximum már csak néhány nélkülözhetetlen kis korrekció marad, aztán itt hagyom ebek macskák harmincadjára az egészet, és elmegyek bébiszittelni. A parkettalakkról egyelőre lemondtam – hosszú még a nyár, és ha olyanom lesz, bármikor nekiugorhatok újra, pláne, hogy a plafont is le kell festeni. (Eredetileg is le akartam, de a maszkolószalag ellenére is sikerült itt-ott összefoltoznom, szóval tényleg muszáj lesz.) Amíg nem vagyok itthon, legalább kiderül, hogy szőrös családtagjaim milyen és mekkora kárt képesek tenni egy hét alatt remekművemben, már legalábbis ha hajlandóak bedugni oda az orrukat. Én lehet, hogy nem tenném még néhány hétig a helyükben.

Ha minden jól megy, holnap még tárlatlátogatást is tudok tartani itt a blogon az érdeklődők számára. Ilyen újracucc-posztom még úgyse volt, feltehetőleg nem is lesz, hát használjuk ki a lehetőséget.

Viszont most már tényleg ideje lesz abbahagynom a melót, és visszatérni a civilizációba, mert egyre kriminálisabban nézek ki. Még szerencse, hogy nem láthat meg más, mint szőrös és kevésbé szőrös családtagjaim, valamint a teljes internet.

Éjjel álmomban üvöltözve szakítottam Supermannel egy repülőgépen, tornádó közepén. Ugyan mi ehhez képest egy fürdőszoba kifestése, ugye. A szegélyszalag egyébként mámorítóan ronda lett, másfél óra munka mehet azonmódulag a kukába. Megpróbálom átfesteni, de ennek az akciónak a sikere azon áll, milyen fedőképessége van a világosabbik alapozónak. Újabb másfél óra munka rendel, vagyis összesen három órát pazéroltam el a semmire, ha nem sikerül a takarás. Egyébként is a fürdőszoba most van a legeslegrondább állapotában, már minden le van festve, de ahol csak egy réteg van, az foltos és egyenetlen. Mindehhez ráadásul felváltva vagyok nyűgös és optimista. Szép lesz ez, nyugtatgatom magam, csak dolgozni kell még rajta. Viszont tényleg nyolcórás munkanapokat jelent rossz szagú izék között.

Mivel viszont ma állítólag szombat van, mielőtt ismét nekiugranék a melónak, piac.

A festékboltban, ahol időnkénti mázolós bevásárlásaimat ejtem meg, mindig más eladóval kell megvívnom harcaimat, de mindegyiküknek ott úszik a feje fölött egy képregény-buborékban, hogy “muszáj nekem itt dolgozni? éppen nekem? éppen itt? éppen ma? éppen ezekkel a vásárlókkal?”. Soha nem annyira bunkók, hogy kikérhesd a panaszkönyvet, de olyan kelletlenek és kételkedők a terveiddel kapcsolatban, mintha az is szerepelne a munkaköri leírásukban, hogy “4. pont. Az eladó köteles elbizonytalanítani a vásárlót. Minél több pénzt hagy itt, annál inkább.” Néhány évvel ezelőtt még azt gondoltam, azért ilyenek velem, mert nő vagyok meg többé-kevésbé fiatal, viszont azóta rájöttem, hogy minden vásárlóval egyformán viselkednek, leszámítva az ismerős szakikat. Szóval oda járni afféle vallási experimentum, valahol félúton a zen-buddhizmus meg a korai kereszténység között: az ember egyrészt alázatot tanul, másrészt meg hálát érez azért, mert ő bezzeg szereti a munkáját. Persze lehet, hogy ők is szeretik, de ezt elég tehetségesen titkolják, ha így van.

A móka kedvéért amúgy nem volt elegendő alapozófesték készleten, pénteken jön egy újabb szállítmány, úgyhogy addig abból dolgozunk, ami van, és úgy, ahogy lehet. Elvileg két rétegre lenne szükség mindenhol, de halványan reménykedem abban, hogy a falon egy is elég lesz, ott, ahol a világosabb zölddel a fehér csempét kell lefedni. (Fehér, höhh, nem is igazán fehér az, hanem afféle halványan márványozott izé, több négyzetméternyi mintha. Utálom a mintha-márvány csempéket.)

Amíg tegnap a fürdőszobát pucoltam kifelé, Celó folyton ott szaladgált a folyosón, mint nagyanyám miniatűr, szőrös, de éppoly aggódós reinkarnációja. Jaj, fiam, biztos jól meggondoltad-e te ezt az egészet, mi lesz, ha nem sikerül? Nos, majd meglátjuk. Bezzeg Poci, aki amúgy tényleg aggódhatott volna, hogy jaj, mi lesz (az ő vécéje éppen ebben a fürdőszobában lakik, azazhogy lakott – most ki van akolbólítva a folyosóra) le se szarta az egészet. (A vécé áthelyezését viszont tudomásul vette, és belenyugodott ebbe is. Leellenőriztem.) Most mindenesetre ott tartunk, hogy minden mozdítható tárgy ki van cipelve a fürdőszobából, minden lecsavarozható izé le lett csavarozva, és mindent, aminek vízvezeték-szerelő meg elektronyos szaki meg hidegburkoló meg mittoménki kéne a mozgatásához, most látok hozzá leponyvázni és körbemaszkolni. A radiátor speciel folpackkal lesz körbecsavarva, bozse moj. Tervem sikerének kruciális pontja, be tudok-é jutni a háta mögé is a teddihengerrel. Ha nem, igen dekoratívan ronda lesz a végeredmény.

Akkor most nekifekszünk. Ebben a muncas vilagbele ugyan jóformán semmire sincs garancia, de azt nyugodtan lefogadhatjuk, hogy a hét további részében igen kevéssé fogok élményszámba menni. QED.

És miután az egész napot áthamupipőkéztem a varrószobában, renováltam a fejemen a pipirost, felvérteztem magam katicákkal, és elmegyek találkozni az egyetemi kutatócsoportommal.

Nem mondhatjátok, hogy nem teszek ki magamért.

Takarítani azért jó, mert teremtünk vele egy csomó mámorítóan üres és tiszta felületet, amit aztán varázsütésre el lehet tüntetni azzal, ha a Repülő Kutató kipakolja a kocsiból az elmúlt egy hónap holmijait, ruhákat, pokrócokat, ágyneműt, plusz egy regensburgi hűtő és konyhaszekrény és könyvespolc tartalmát. (Csak azt hozta el, nyugi, amit maga vett/vitt oda, de azért mókás, hogy több cuccal jött haza egy hónap Regensburg, mint három hónap Palo Alto után.) Mindehhez ráadásul Csehországon keresztül kocsikázott haza, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy sör. Sok sör. A konyhapult úgy fest, mintha valami igazán nagy ereszdelahajamat bulit terveznénk, holott.

A nekem-jó időjárás legnagyobb örömemre még ma is tart, de ezt a vakációt szokni kell, még mindig kissé tanácstalanul nézegetek körbe. Ne sajnáljatok nagyon, nálam az ilyesmi általában elég gyorsan elmúlik, máris suttognak a polcról a szervezetszociológia könyvek, és a fürdőszoba is egyre indignáltabban kérdezgeti, hogy akkor mi lesz azzal a festéssel, he?

Nyugi, nem hajt a tatár. Még nem.

Mint elegáns, tarka és válogatott öltözékemből látható, itthon fogom átbujkálni a napot színes anyagficlik és átalakítandó ruhadarabok közepette, valamint pontosan lemérem a fürdőszobát négyzetméterben. Ja, meg fogat mosok. Sokszor. Fenyegess meg egy controlfreaket azzal, hogy elveszti a fogait, adj a kezébe háromféle fogkefét meg egy tubus Parodontaxot, tanítsd meg a helyes technikára, és máris lefoglaltad napi húsz percre. Minimum.

Azt hiszem, mától vakációm van. Az örömujjongás még várat magára, egyelőre enyhén tanácstalanul nézegetem a világot.

Nem baj, előbb-utóbb kitalálom, mit kezdjek a szabadsággal meg a történeteimmel.