eská kategória bejegyzései

Az éjjel azt álmodtam, hogy valami tanúvédelmi program keretében be kellett költöznöm egy hálivúdi színészhez, aki nemcsak jóképű volt, mint egy szupermen, hanem szálas, mint egy jegenye, és szerény, mint egy ibolya, ráadásul valami Sötét Titka is volt nekije, mert ez a minimum. (Valójában szerencse, hogy ilyesmik nem történnek velem a való életben, mert az ilyen pasiktól valószínűleg visítva futnék a másik irányba.) Természetesen egymásba szerettünk, de mivel a faszi szerény volt, mint az ibolya, mindezt többé-kevésbé platonice (na jó, azért volt némi smár), én tanácsokat adtam neki az éppen aktuális filmszerepéhez, ő meg utánam jött a szupermarketbe, hogy hazafuvarozzon a croissant-jaimmal egyetemben. Akkor ébredtem fel, amikor elkezdett mosogatni, mert ez már túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

Mivel semmi sem múlhat el büntetlenül, akár álomban, akár a való életben, most éppen fogorvoshoz megyek. Ehhez viszont muszáj volt nyári ruhát vennem, nem érdekel az évszak, ez a ruha túl szép ahhoz, hogy májusig spájzoljam a szekrényben.

Ha még mosogatni is tudna!

Vannak azok a teljesen értelmezhetetlen alkalmak, amikor az ember csak áll a szekrény előtt, bámul bele nincsegyrongyomse tekintettel, pedig, ugye, nem is kell magyaráznom a helyzetet. A mai nap is így kezdődött. Végül ugyanazt a kötényruhát húztam elő, amit már untig hordtam februárban, eh. (Tematikus szempontból persze logikus lett volna, hogy virágvasárnap, virágos holmik, de végül is, miért éppen ez menne nálunk logikusan. Az étkezőasztal közepén például csinos kis majolikavázában egy csokor bébimángoldot tartok, tegnap vettem a piacon.)

A mai napra afféle háztartási pörgettyűzést terveztem, a macskaszőr mennyisége megint kriminális a szőnyegen, lehet, hogy a porszívózás nem is lesz elég hozzá. Emellett az elmúlt időszakban ügyesen összegyűjtögettem két mosógépnyi holmit (az egyik lakástextil), és, mint kiderült, roppantul szükség van egy alapos tatárdúlásra is a szekrényekben, mert a nincsegyrongyomse bámulás általában azt jelenti, hogy nincsenek eléggé szem előtt a megfelelő rongyok. Ideje a szezonális átrendezésnek, a múltkori rendezkedésnél csak a végképp elöregedett cuccoknak mondtam búcsút. Persze ezúttal is pontosan tudom, mit kéne csinálni: téli holmik hátra, tavaszi-nyáriak előre, és kegyetlenül kiszuperálni mindazt, amibe már nem fér bele a nagy fenekem, vagy már nem dobogtatja meg a kicsi hideg szívemet. Elég nagy baj viszont, hogy az időjárás aluszik, a macskák is alusznak, és én sem érzem magam túl ébernek. Reméljük, nem csak szundikálás lesz a nagy tervezgetés vége.

A jó öreg szombat reggeli program, kora tavasztól késő őszig. Most már talán rukola is lesz, nyamnyam.

A nagy rohanásban tegnap még arról is elfeledkeztem, hogy Szt. Patrik napja van, pedig azt én általában igencsak észben tartom. Na hát ehhez képest csak akkor döbbentem rá, mikor már ott ültem a kanapémon pizsiben. Feck.

Nem mintha bármi energiám meg kedvem lett volna ahhoz, hogy még elmenjek valahová zülleni egyet, különben is hová meg kivel, hahh. Időnként megkérdezik tőlem, hogyan bírom ezeket a hosszú egyedülléteket – nos, lényegében jól. Nem verem magam vinnyogva a földhöz minden nap, hogy jahajahajahaj szegény én. Épp csak hajlamos vagyok a szokásosnál is jobban begubózni, nemigen menni sehová (mert ugye kivel meg hova), sajtos pirítósokat rágcsálni vacsorára normális kaja helyett, napokig gyűjteni a mosatlan teáscsészéket a mosogatóban, és egészen ostoba sorozatokat nézni pizsiben, amikor végül hazazuhanok a munkából.

A következő két hétben különösképpen vigyáznom kell a pofámra, mert tavaszi vakáció lesz, tehát még a munkahely sem ad ritmust a napjaimnak, viszont marhára nem szeretném azzal zárni a márciust, hogy nem volt itt más a tanításon kívül, csak tengilengi. A kedves jó macskacicók persze keményen dolgoznak azon, hogy mindig legyen valami tennivaló, Anasztázia nagyhercegnő tegnap éppen a fotelt hányta le, mielőtt elrohantam volna a dolgozóba. (Amúgy kedves tőle, hogy legalább addig tette ezt, amíg itthon voltam.) A mai aggódnivalót viszont nem ő, hanem Nagyseggű Maruszja* adja, akinek két lábán is olyan dógok vannak, amik nem tetszenek nekem, feltehetőleg megint körömágy-gyulladás. Más tünetet nem mutat fel amúgy, boldogan zabál és fékevesztetten rohangál, úgyhogy semmi kedvem végigcsinálni vele a komplett procedúrát dobozba tuszkolástól orvoshoz vonulásig. Poci eddig még nem harapott meg orvosnál (Celó már igen), úgyhogy talán ideje ezt is kipróbálni, de nem ma lesz annak a napja, hanem ha nem szépülnek azok a lábak, hétfőn.

Ma inkább pékség meg posta. Hajrá.

(A képen amúgy éppen annak örülök, hogy két év után előkerült a szekrény mélyéről ez a szoknya is.)

* Alias Porcelán, avagy Poci. Az egyedüllét arra is ráviszi az embert, hogy újabb hülye nevekkel illesse eleve hülye nevű macskáit, ami amúgy őket mindaddig nem zavarja, amíg van kaja. Az meg van.

A látszat ezúttal is megtévesztő, itt állok mindenféle virágmintákba meg tavaszkába öltözve, de valójában egy nagyanyóruhába bújt farkas vagyok. Gyanúm szerint a hallgatóim is abban reménykednek időnként, hátha végre berobog a vadász, hogy ledurrantson, miközben jogszabályokat meg rendeleteket magyarázok nekik, és a szubszidiaritás elvének lényegébe vezetem be őket.

Hiába, valakinek ezt is meg kell tennie.

Ez az idei év eddig elég rondán festett egészség szempontjából – mindig épp csak valami kicsi, pillanatnyi nyamvadtság, ami viszont egyúttal épp elég ahhoz, hogy kivonjon a forgalomból, vagy ha nem is, átmenetileg minimális örömem leljem az életben. Most komolyan, legfeljebb Sylvia Plath nyafogott többet nálam az egészsége miatt – igaz, neki folyton arcüreggyulladása volt, amikor meg nem, akkor nyarat akart és lebarnulni. (Tényleg.) Na, a lebarnulás nálam legalább nem játszik.

Mindenesetre így március közepére elegem lett az egészből, meg egyébként is már megittam az egész évi kamillatea-adagomat, úgyhogy most ismételten összevakarom magam, és szent esküt teszek, hogy vitaminokat fogok enni meg előkotrom a futócipőmet. Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyen elhasználtnak és rozzantnak érezzem magam, viszont túl öreg ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam az általános jelzéseket.

Akkor most ennek örömére magamra pakolok egy teljesen indokolatlan szerelést meg egy tonna festéket, és elkutyagolok kefirért, hogy helyreállítsam a bélflórámat. Holnap megint tanítónapom van, hejhó.

Ezt a blúzt is most vettem fel utoljára, mellben szűkebb a kelleténél, és folyton le kell húzogatnom a szélét.

Így retrospektíve, kicsit hunyorítva és mindent összevéve egész jól néztem ki reggel negyed hétkor. Aztán persze kirobogtam az ajtón, és nem is jöttem vissza csak tizenkét órával később.

Kidekoráltam a hercegnőtortát, betettem egy újabb mosást, felporszívóztam az emeletet is. Most viszont beveszek egy cataflamot, odébb lökdösöm a macskákat a kanapén, és begubózok egy pokrócka alá. Az a gyanúm, mára ennyi tellett.

Tegnap végül úgy döntöttem, a horoszkópom nem péntekre, hanem szombatra ír nekem porszívózást, és ez kiváló döntés volt, mert Celofán előjegyzési naptárába éppen tegnapra került be az az emlékeztető, hogyaszongya “Nem elfelejteni! Kelimszőnyeg lehányása! 2×!!!” És lőn. Mint egyébként este anyám felvilágosított róla, a horoszkópom péntekre éppenséggel kozmetikai kezelést írt elő, úgyhogy mégiscsak rezeghet a levegőben valami spirituális izé az éteri mozgás hullámain. (Apropó, az irodánkba bekerült egy plusz polc, amin – nem egészen értem, milyen megfontolásból, de sebaj – ott a komplett Révai Nagy Lexikon, és üres perceimben néha leemelem, hogy elolvassak belőle valami rettenetesen elavult szócikket. Az éterről mint világrezgető akármiről például kifejezetten mókás dolgokat ír.)

Mindenesetre, bár nem tudtam róla, hogy ezt írja elő nekem a Világmindenség, magamat és a lakást is kozmetikai kezelésben részeltettem tegnap. Utóbbi esetében kimostam majdnemösszes pokrócainkat, ágyneműt cseréltem, szekrényeket rendezgettem, és végre lebájoltam az ablakból a horizontális karácsonyfát. Ez volt az, amiről február elején azt mondtam, most már megvárom, amíg leesik magától. Nos, arra várhattam volna a jelek szerint ítéletnapig is, majdnem két és fél hónap alatt nem potyogott le róla összesen két tucat tűlevél se, pedig mindjárt itt a húsvét. Ma semmiképpen sem odázhatom már tovább a porszívózást, de előbb levonulok a piacra, adjunk a tradícióknak (“ha szombat, akkor piac”). Télen nincs sok értelme levándorolni, de ilyentájt már ott is elkezd mocorogni a világ, én meg továbbra is ki vagyok éhezve az apró zöld izékre.

Tehát akkor piac, porszika, pucolgatás, plusz még kreatív segéderő leszek egy hercegnő-torta legyártásában (Elza hercegnőt fogja ábrázolni, ki mást), mert holnap a sógornőm legkisebb lányának születésnapját ünnepeljük. Ezenfelül végzek az utolsó simításokkal a falvédőn, és ha még belefér az időbe, elmegyek a collegiumi öregbuliba is, de erre az utóbbira még egyelőre nem vennék mérget.

Teli lesz ez a nap anélkül is, mint egy hócipő.