eská kategória bejegyzései

Bud Spencer is meghalt, hát most már ki lesz a vízlovakkal. A rossebbe, hogy folyton temetünk valakit vagy valamit.

Ez a hír meg minden más, amit gyermekkorom régi szemétdombjából felidézett, eleve nem jött jókor. Szinte minden alkalommal, amikor hirtelen és párosan eljön a várakozás ideje meg a nyomasztó gondolatoké, az önsajnálat kivédésére “rontsunk neki, verjük szét és rakjuk össze újra” tervekbe menekülök. Ez nyilván nem a ruházkodásról szól, ahhoz nem kell az önsajnálat fenyegető árnya – ha észrevettétek, mostanság átlagban minden hétre jut egy újracucc-poszt. Nézettségemben és a hozzászólások számában erős befolyásoló tényezőként vannak jelen a gatyák, a macskafotók és az újracucc-posztok, a nézettségért meg bármit, ugye. Valószínűleg az utazgatások is segítenek, ami elég rossz hír, minekutána nemigen megyek sehová. Mindenesetre az idei június máris a blog történetének legtöbb kattintást megért hónapja, pedig van még belőle három nap. Köszi.

Na de visszatérve a kiindulópontra: az ilyen várakozós-nyomasztó pillanatokban nem ruhák meg paplanhuzatok vannak programon, hanem rendszerint a lakás. Egy háromszintes gilisztában lakom, amit tizennyolc éve építettek egy olyan család számára, akik mi sose lettünk, mert nem lehettünk: apa, anya, kettő gyerek. Ez utóbbiak, ha a ház alaprajzát nézem, különneműeknek és már születésükkor iskoláskorúaknak lettek tervezve, akik két külön kicsi szobában laknak, nem gurulnak le a lépcsőn még akkor sem, ha éjjel totyognak ki pisikélni, és reggelenként közelharcot vívnak a mosdóhasználatért. A fürdőszobám akkora, mint egy bálterem (ez télen, amikor lehetetlen befűteni az egészet, különösen kedves körülmény), meg persze ott a két mosdó mintegy mementóul arra, hogy “na ugye, lehetett volna itt reggelenként csúcsforgalom, de nincs, hehe”. Nem a fürdőszoba az egyetlen gondom, persze: az előszoba túl kicsi, a hideg alagsor lezárhatatlan, a lépcsők balesetveszélyesek, az amerikai konyha még ideiglenesen is szeparálhatatlan, ha nem akarod, hogy a vendégeid az asztal mellől lássák a vacsorakészítés romjait. Minden fal, amit esetleg ki lehetne ütni, hogy jobban az igényeinkhez formálhassam a lakást, vagy a födémet tartja, vagy pedig víz- és egyéb vezetékek futnak benne. A maga módján persze az az igazán vicces és dühítő (számomra), hogy semmi sem indult komolyan romlásnak, hogy léphessek egyet – azt szoktam mondogatni, hogy szarból várat mindig bátrabban építek, mint nem túl jó várból igazán jó várat. Paplanhuzatból ruhát bármikor, de ezt a tarkabarka gyönyörűséget azért nem vettem fel már másfél éve, mert arra vár, hogy megkurtítsam az ujját, és félek, hogy elbaltázom. Úgyhogy a lakásban is ez érvényes: egy csomó mindenhez félek hozzányúlni, mert mi van, ha rosszabb lesz, mint eddig volt. Például a konyhai falicsempe kivételével az összes hidegburkolatot utálom, de természetesen ezek nagyrésze még tizennyolc év után sincs annyira leharcolva, hogy ok legyen a lecserélésükre.

Az ok ezúttal sem a csempe állapota, én vagyok az ok. Besokalltam. (Már sokadjára ugyan, de ezúttal legalább annyira, mint amikor a “fessük át a nappalit, MOST” állapota köszöntött be tíz évvel ezelőtt, és mindenkit mentsen meg az ég az én ilyen jellegű besokallásaimtól, mert a nappali is ki lett festve, de mint a vöcsök.) Mostanra már igen nyilvánvalónak tűnik, hogy itt maradunk ebben a kuplerájban in aeternum, túl sok a holmink és túl nehezen mozdulunk. Oscar Wilde mondta állítólag a halálos ágyán: “Megöl ez a tapéta. Valamelyikünknek mennie kell.” Hát így vagyok én most a fürdőszobámmal, és mivel én nem mehetek, neki kell elindulnia abba az irányba, amerre én noszogatom. Úgyhogy elkezdtem szanitereket és “hogyan fessük le a csempét házilag” cikkeket nézegetni. Az Úr legyen hozzánk irgalmas.

Bár lehet, megússzuk annyival is, hogy végre megkurtítom azt a nyavalyás ruhaujjat.

A mai nap főfeladatául amúgy jövendő szakdolgozóimmal van találkozóm, akik már három hónappal a témabejelentő lap leadása előtt konzultálni akarnak, és ehhez még akár Szentendrére is hajlandóak elutazni bölcs szavaimat meghallgatandó. Nyugi, már két éve tanítom őket, nem fognak megijedni.

Ma viszonylag emberi időpontban kell elpályáznom hazulról, a parodontológus felhívott, hogy fél tízre menjek inkább, ha tudok. Naná, hogy tudok, csak délután kettőkor lesz a pepszi-szigorlat. Ez persze azt jelenti, hogy éppen olyan nyavalyás napom van ma is, amikor két programom van, elegáns távolságban egymástól, de annak semmi értelme, hogy a kettő között hazajöjjek, mert rögtön fordulhatnék is vissza. Mindennek örömére természetesen megint felébredtem háromkor, de úgy, mintha gongot ütöttek volna meg a fülem mellett, aztán csak ötkor aludtam vissza, és arra ébredtem, hogy Brexit. Ez a hét is jól végződik.

Tegnap a felvételim igen érdekesen alakult, fogalmam sincs, felvettek-e – sőt, valójában most már arról sincs fogalmam, akarom-e, hogy felvegyenek. Ez is olyasfajta felvételi beszélgetés volt, ami után az ember még hosszan gondolkodik, hogy vajon itt most az elszántságát tesztelték-e, vagy tényleg inkább seprűs szempillájú friss végzősöket szeretnének látni a doktori képzésen, akik még zöldek és alakíthatók, nem pedig öregek, bogarasak és nagyszájúak. És hát nyilván utólag tudná az ember a legjobb válaszokat adni a feltett kérdésekre, nem pedig akkor, amikor felteszik azokat. A beszélgetés rondószerűen vissza-visszatért arra, hogy nekik nem tartozik a profiljukba a kisgyermekkori nevelés, miért nem inkább az ELTEre megyek, mire is én mindig azt válaszoltam, hogy azért, mert nevelésszociológiát akarok tanulni, az pedig a profiljukba tartozik. Meg hogy eddig én nem foglalkoztam pedagógiával (ja, éppen ezért gondoltam, hogy ideje lenne), és egyébként is olyan szép publikációs jegyzékem van, amiben sehol sincs pedagógia (ja, éppen ezért annak is ideje lenne). Mindent összevéve arra nyilván nem számítottam, hogy vörös szőnyeget terítenek elém, de az általános fanyalgás és a kiérezhető “cipész maradjon a kaptafánál” mentalitás kissé meglepett. Mondjuk nem én voltam az egyetlen, akitől azt kérdezték, miért nem valahová máshová felvételizik, szóval nem vonnék le a kimenetre nézve igen határozott következtetéseket. (Hé, én is a felsőoktatásban dolgozom, és tisztában vagyok azzal, hogy ha egy doktori iskola nem vesz fel kellő számú hallgatót, előbb-utóbb lehúzhatja a rolót, ennélfogva hozott anyagból kell dolgozniuk, és nem dobhatnak ki mindenkit. Ráadásul az egy évvel megemelt kötelező képzési időszak miatt meg is csappant a jelentkezők száma, szóval nem csak hozott anyagból kell dolgozniuk, de kisebb merítésből is.) A maga sajátos módján azért, ismerjük el, egészen mókás, hogy éppen azért vagyok gyanús, mert nem muszájból akarom ezt megcsinálni, hanem csak passzióból.

Mindenesetre most várunk. Ha felvesznek, pályafutásom legbonyolultabb és leghosszabb zsonglőrmutatványa lesz soron, négy helyszínnel és két különböző órarenddel; ha viszont nem, akkor megkönnyebbült sóhajjal hátradőlök, és kidolgozom egy főiskolai varrószakkör pontos programját. Esztétikus, tartós, multifunkcionális szemléltető eszközök készítése kezdőtől haladóig, hogy minden erre vállalkozó egy csinos kis csomaggal indulhasson majd munkába. Afféle óvodapedagógusi kelengye.

Hiába, én vagyok a Tetovált Hölgy, és addig nem nyughatok, amíg nem lesz más is éppolyan tetovált.

Csak most estem haza, és holnap reggel kilenckor már a parodontológusnál kezdek.

A tegnapi kínzatolás után megvettem a gyógyszertárban a doki által felírt antibiotikumokat, hazafelé a buszon pedig kínomban olvasgatni kezdtem a mellékhatások listáját. Éppen kezdett kimenni a zsibbasztó, ami új fejleményként arra volt jó csak, hogy fájni kezdjen a szétcsapott jobbik képes felem, arra viszont nem, hogy mozgatni is tudjam. Irgalmatlan tömeg volt, dögmeleg, légkondi minek, az előttem lévő ülésnél nyitva hagyott ablakon át a menetszél a pofámba csapkodta a függönyt (szerencsére a balikba, másként ordítottam is volna), én meg szomjas voltam, mint a fene. Víz volt ugyan nálam, de nem bírtam inni belőle, mert képtelen voltam rendesen ráilleszteni a számat az üvegre, és az éltető nedű folyton lecsorgott a nyakamba. És akkor ehhez olvasgattam olyanokat, hogy ritka mellékhatásként jelentkezhet fekete szőrös nyelv (wtf), esetleg hirtelen elhalhat a teljes bőrfelület 30%-a (wtf omg wtf). Gyakori mellékhatásként viszont 10 emberből minimum 1 esetében előfordulhat hányinger, fejfájás, szédülés és mozgáskoordinációs zavar. Átnyergeltem a másik antibiotikum mellékhatás-listájára, hátha az jobb lesz, de nem lett. Azt közölte, hogy ne igyak alkoholt egy cseppet se, mert megbánom, valamint azzal kecsegtetett, hogy a gyakori mellékhatása hasmenés, fejfájás, szédülés és mozgáskoordinációs zavar.

Mondanom sem kell, hogy ebben a pillanatban roppant plasztikusan megképzett előttem, amint ott ülök fejfájósan és szédelegve a vécén, eresztek alul is, felül is, és végül leesem róla, a mozgáskoordinációs zavarom miatt pedig fel se tudok kelni, és továbbra is jön belőlem alul-felül szimultán. A busz körülöttem üldögélő utasai tapintatosan nem néztek rám, végül is előfordul ilyesmi, hogy láthatóan sztrókos, papagájnak öltözött nőket, akiken kalap van (ja, azt is tettem végül a napsütéshez) könnyezésig ráz a röhögés. Komolyan, alig bírtam abbahagyni.

Ma már kevésbé vagyok hisztérikus, de azért ezzel együtt is, a kurva nagynénikéje térgye kalácsát ennek a parodontitisznek. Ráadásul, mint kiderült, évtizedek óta rossz technikával mosom a fogamat. Ne örüljetek, valószínűleg ti is. Mindannyiunkat egy olyan életkorban tanítottak meg rá, amikor a finommotoros mozgások még nem elég fejlettek a szakszerű fogmosáshoz, és az embernek egyébként is csak kicsike kevés tejfoga van, ami más eljárást igényel. (Abszolúte jellemző persze, hogy ez is olyan nagyon magától értetődő, ha az ember belegondol, de hát ki gondol bele.) Mindenesetre most meg kell tanulnom másként fogni a fogkefét, ami kábé olyan feladat, mintha hirtelen meg kellene tanulnom folyóírni cirill betűkkel, bár ez utóbbi esetben valószínűleg kisebb disznóólat hagynék magam után. A fürdőszobai tükröt minden fogmosás után le kéne pucolnom, mert tele van preckelve kis gombostűfejnyi fogkrémpöttyökkel.

Egyébiránt helyzetünk és állapotunk gyöngy, Poci fél hatkor megjelent, hogy balettozzon egyet rajtam, és hosszú sztrájk után ma reggel mind a két dögice megette a szaftos papit. Nem is igen volt más esélyük, a száraz elfogyott, és mostanra annyira hozzászokott a kényes ízlésük a drága kimért pöszörőzöttmacska-eledelhez, hogy csak ezt az egy márkát hajlandóak elfogadni. Ennélfogva máma is kénytelen vagyok nyakamba venni a világot, és elporoszkálni macskapapiért meg probiotikumért. Ez utóbbi nekem lesz, az egyik olyan funkcióm, amiért roppant hálás vagyok, az általában igen kiváló emésztésem, és épp elég lesz nekem a következő hétre a fejfájás, szédülés és mozgáskoordinációs zavar. Az alkoholmentes életmódot már nem is említem, az pipefing, amúgy is ökör iszik magában. Nyilván a foci-EB rajongói számára ez lenne az egyik legnagyobb csapás, és valamikor én is meccsnéző emberke voltam, de idén eddig még csak a nyitómeccs felét láttam (a második felébe belealudtam). Milyen érdekes.

Macskapapi, probiotikum. Harcra fel. Az ég állapottyát elnézve valahol menet közben valószínűleg egy esővel is találkozni fogok. Heh, akkor szép az élet, ha zajlik.

A bús fejemen látható hajjapántot még elutazás előtt ütöttem össze tíz perc alatt egy kis maradék anyagból meg maradék gumiból. Ha érdekel, hogyan készült, tessék jelezni, és bemutatom.

Tegnap, miután visszataláltam kedvenc helyemre a kanapémon, ábrándosan pótoltam mindazt, amit manikűrözés terén mulasztottam egy hétig, és közben valaminő agyrágóbogár hatására olyan lilára festettem ki a körmöm, mint az őszi kikerics (Colchicum autumnale). Amúgy is olyan kedves őszies idő van, hát miért ne. Ezt a lakkot amúgy még valamikor két héttel ezelőtt vettem egy szintén igen félelmetes árnyalatú narancssárgával együtt, most pedig úgyis minden eszközre szükségem lesz, hogy eltereljem a figyelmet a fejemről, különös tekintettel a bamba nyáladzásra, amit megígértek nekem jóelőre. Olyan lelkesedéssel nézek a mai és holnapi nap elé, hogy azt én el se tudom nektek mondani.

Lassan ideje lenne annak is, hogy valami értesítés-félét küldjenek nekem a doktori felvételivel kapcsolatban, lévén hogy holnap lesz két hete a jelentkezési határidő lejártának, és (röhejes módon) nem az a legfőbb félelmem, hogy nem vesznek fel, hanem hogy nem tudok eljutni a felvételire időpont-ütközés miatt. Nyilván nem tudok lelépni az államvizsga vagy valami más nagyonfontosdolog napján, és természetesen ezúttal is a Szokásos Eljárás nevű ételről van szó (tudjátok, amit Micimackó még nem evett), június 24. után ugyanis nincs több vizsga meg efféle, és két hétig szabad vagyok, mint a madár. Addig viszont lényegében minden napra van valami móka és kacagás, vizsga, évértékelő értekezlet (amit ráadásul én szerveztem meg), államvizsga meg nyáladzás is, persze.

Juteszembe, ne felejtsek el ma papírzsepit vinni magammal. Sokat.

Időnként olyan eccerű és közvetlen tudok lenni, mint őfelsége Don Fülig James, az Almira-szigetek uralkodója. Tegnap például délelőtt fél tizenegykor én is levettem a cipőmet, mint királyi kolegám, gondosan elhelyezkedtem az irodámban a szőnyegen, betettem a fejem alá a zakómat, és szundikáltam egy órát. Ha ezt nem teszem meg, talán sose jutottam volna haza, hanem valamikor még a nap közepén kimúlok. Így is csak arra voltam jó, hogy a fotópályázati díjkiosztón, amikor azt mondták, itt repül a kismadár, valami olyasféle vigyorba feslett szét a képem, amilyet a Joker is megirigyelhetne. Nem megy ám a mosolygás ezzel a szétvert és összevarrt pofával.

Ma szerencsére csak afféle rövidnap várható, kilenctől tízig vizsga, majd az egyik elbírált szakdolgozat szerzője óhajt konzultálni (most már, hogy megkapta a jegyét, úgy őszintén, miről?). Remélem, nem sírva megy ki, azt ugyanis muszáj lesz elmondanom neki, ha annyira akar konzultálni, hogy kérdőíves kutatásban 12 fős minta alapján “az emberiség véleménye ezek szerint az” bevezetővel levonni a következtetéseket igen méltatlan amatőrizmus, és a közepessel rettentő jószívű voltam, desőt. (Nem csak ebből a “kutatásból” állt a szakdolgozat, szerencsére, mert ha igen, visszadobtam volna, ne vicceljünk már. Tisztában vagyok vele, hogy ez a lány soha a büdös életben nem fog többé semmiféle tudományos kutatás-szerűbe kezdeni, de hát éppen azért ez egyszer csinálja meg jól. Esküvőzni is csak egyszer akar majd, aztán mégis mennyi energiát fektet majd bele, hogy a megfelelő ültetésrend, meg a koszorúslányok hajában a rezgő meg a libatop. Még nemigen láttam olyat, aki úgy kezdett volna esküvőszervezésbe, hogy ha most nem jön össze minden a terv szerint, semmi baj, majd a következőt.)

Utána viszont hazajövök, és feltehetőleg aludni fogok, bár most elkezdtem kissé kacérkodni a gondolattal, hogy esetleg inkább bodzaszörpöt kéne befőzni, mielőtt teljesen elnyílik. Ma reggel fél hatkor már eljártam kis menüettemet a párzó csigák fölött a temető mellett, de igen soványka volt a termés, pedig a buszból még jól meghízott fehér tányérokat látok a bokrokon, ah, Dunakanyar és a te csakráid. Na, majd meglátjuk, lesz-e még bennem annyi energia, hogy elmenjek további bodzavirágokat vadászni.

Azt hiszem, ebben a nyavalyás félévben ez az első eset, hogy laptop nélkül megyek munkába, és le is szakajtom ennek minden kistáskás gyimilcsét, le én. Az élvezetek fokozása érdekében felvettem még három olyan darabot is, amit eddig csak a padlóra terítve mutogattam, teljessé téve “kékzöld hippikirálylány” jelmezemet, including a nagyon drága fűzöld cipő, akinek ajánlom, hogy ennyi pénzért jól viselkedjék.

A tíz évvel ezelőtti önmagam kétségbeesetten röhög, a húsz évvel ezelőtti meg elégedetten bólint. Végre fel merek venni olyasmiket is, amilyeneket akkoriban nem.