(*Palotás Dezső. Mint erre rájöttem valamikor, nincs olyan helyzet, amire ne lenne néhány találó Palotás-verssor.)
Ma reggeliben lezavartam az óráimat (pótolni kellett azokat, amelyek elmaradtak a csudálatos doktori képzésem miatt), úgyhogy már itthon cincogok. Hajrá, Mari néni, holnap is tanítás lesz.
Tegnap délután ismét igazi hercegnő voltam, a rangidős kollegina hazahozott kocsival (ő is szentendrei), csak annyit kötött ki, hogy nem köhöghetek az irányába, mert jövő héten Nápolyba utazik, és ezt egészségesen szeretné. (Igen, még mindig köhögök. Afféle rojtos-recsegős módon, ami általában azt jelenti, hogy a vége felé járok a hülyeségnek és marhaságnak, és ez igen jó lesz nekem, mert a tegnapi nettó hat óra beszéd ötödik órájában igencsak kezdett elmenni a hangom. Nyavalyába, pofázásból élek, ráadásul holnap és holnapután is tanítok – igazán ideje lenne leszámolni ezzel a felső légúti kutyfüttyel.)
Ma is igazi hercegnő leszek, mármint ha onnan ismerjük meg a hercegnőket, hogy aznap nem tanítanak, viszont nagy sóhajtással előveszik a porszívót. (Miután a Repülő Kutató lelépett. Mink arisztokratikus hölgyek nem zavarjuk a készülődésben a férjeinket.) Előtte viszont még elmegyek péksütiért, mert egy falat kenyér sincs a házban. Ennek örömére ismét felvettem a csudálatos Desigual csizmát, hadd szokjam. Igazán rámfér, hétfőn csak két kilométert kutyagoltam benne, de még most is érzem a lábszáramban. Hiába, a cipősarkak nem a barátaim.
Szóval: péksütik, porszívó, majd anyagficlik. Tokot fogok varrni a szép nekem-új kindlinek, és ha kész leszek vele, bizony be is blogolom, akár érdekel valakit, akár nem.
Mármint még nyolc szerda. Úgy vágom ezekkel a szerdákkal a centit, hogy hajaj.
A mai poszt amúgy nyilván újabb konzerv, és mégnyilvánabb kétségbeesett kísérlet arra, hogy… na, megmondva az őszintét, én se tudom, mire, de ma mindenesetre ezt vettem fel. Gőzöm sincs, miért. Azzal vigasztalgatom magam, hogy a blog elmúlt három éve alatt biztos volt rajtam ennél lököttebb kombináció is.
A Repülő Kutató amúgy tegnapelőtt megkérdezte egy különösen hisztérikusra sikerült holanemtommi-rohangálás közben, egyáltalán hogyan vagyok képes menedzselni ezer táskámat, ha neki ez az öt se megy. Magától értetődően válaszoltam, hogy van hozzá egy blogom, ahol mindig megnézhetem, melyik volt nálam legutóbb, amibe beletehettem a holanemtommit. Szerdánként viszont ebben a félévben elég könnyű dolgom van: felkapom azt, ami kedden is velem volt.
És ugyanezt a továbbiakban még hétszer megcsinálom, ha ez a mai nap lement.
Ezúton szeretném jelezni, hogy az éppen aktuális időjárás piszkosul nemvan kedvemre. Az ilyen ködös, hideg, nyavalyás izének, levegőben kéményfüsttel, talajon nyirokkal ésatöbbi, két-három hét múlva kellene beköszöntenie, mert akkorra való. Ha jól emlékszem, az októbert tavaly is kifújták az ablakon, szeptember után rögtön november következett vagy mi. És attól, hogy idén lényegében úgyse tudok elkószálni sehová, hogy a levelek lehulló neszét hallgassam, még lehetne egy egészen kicsikét szép idő.
Minekutána nem tudok mást tenni, papagájnak öltöztem kínomban. Őszi papagájnak.
Ma egész nap otthon ülhetnék, hogy ezer apró ügyemmel foglalkozzam (közte igen kellemes szundikálásokkal is, nem tagadom), de megúsztátok, hogy ismét nyafogóruhában lássatok, mert a munkahelyi padtársam megbízásából egy doboz pralinét kell elfuvaroznom egy Becsületes Megtalálónak. (Hosszú és meglehetősen kusza történet, amiben a Zsófikám által hazahozott kiskutyák vannak meg visegrádi séta meg elvesztett pénztárca – fő, hogy van benne egy Becsületes Megtaláló is, akinek a Bükkös partján átnyújtok egy doboz pralinét, mert Szentendrén élek. Logikus, nem?)
Mivel nyafogóruhában mégse zarándokolhatok végig a városon, felőtöztem. Ez alkalommal felavatom a vadonás új Desigual csizmámat is, amit még augusztus végén rendeltem meg (tehát nem számít e blogévi beszerzésnek), szorgos divatbáb aki vagyok. Két kilométer séta éppen el is fogja dönteni, milyen gyakorisággal látjátok majd a továbbiakban a lábamon.
Kicsikét sok jutott mostanság nekem a fékevesztett rohangálásból, és a doktori óráim is meglehetősen felemás hangulatban hagynak: egyrészt vadul nyüzsög bennem a lelkesedés, másrészt meg kiszámíthatatlan kishitűségi-türelmetlenségi rohamokat kapok. Az eddig feladott három házidolgozat mindegyikénél rögtön lett ötletem olyan témához/kutatnivalóhoz/megírási módhoz, hogy később kis változtatással be tudjam illeszteni az mondott házidolgozatot jövendő disszertációmba, viszont átkozottul nyomasztó arra gondolni, hogy 2+2 év múlva le kell adnom a komplett hóbelevancot. A tanáraink állandóan arról beszélnek ábrándosan, hogy a kutatási téma meg a vázlat meg maga a kutatás is mennyit fog változni menet közben, és ebben teljesen igazuk is – lenne. Ha. De nincs. Nálunk igencsak másként fog festeni az a “menet közben”, mint az eddigi hallgatóiknál.
Csak hogy megértsétek: a doktori iskolának jelenleg 139 olyan hallgatója van, aki három év szervezett képzés után már megszerezte az abszolutóriumot, de még nem adta le a disszertációját, és még békésen elmerenghet meg elmolyolgathat rajta évekig, várván a zihlet édes csókját (vagy, ahogy Egyed Péter fogalmazott kábé harmincöt éve, várja, hogy kivirágozzon az asztalláb mellett Arisztotelész ibolyája). A mi évfolyamunk viszont a megváltozott képzési rendszer miatt már nem engedheti meg magának a “majd kiforrja magát a dolog” luxusát: vagy leadjuk négy (max. öt) év múlva a cuccot, vagy megette a fene az egészet. Az pedig nem megy, hogy ehhez az egyik szájukkal a változások és változtatások dicséretét zengik, a másikkal meg az idő rövidségére figyelmeztetnek. (Vö. “Ídösapám, milyen csudálatos pufája van kiednek, hun hideget, hun meleget fú belüle.”)
Mindehhez meg ott dúl bennem a tanári türelmetlenség is, komplett napokat parkolunk azokban a csúnya kis termekben, és kétségtelenül értékes dolgokat tudunk meg, de megtudhatnánk többet is. Nyilván még ők maguk sem jöttek bele abba, hogy most már egyharmadával kevesebb idő alatt kell lenyomniuk kiköpöttül ugyanazt, mint előtte, de ezen marha gyorsan át kéne lendülniük. Ha belegondolok, mekkora anyagmennyiséggel lövöm szembe szerencsétlen elsős levelezős BA-hallgatóimat szombatonként… Ahhoz képest ez kicsikét lájtosnak tűnik.
Na mindegy. Kellett nekem kísérleti fehér egérnek lenni egy mókuskerekekkel tűzdelt labirintusban? Kellett. Akkor pofa súlyba, próbáljuk kihozni a dologból a legtöbbet, ami lehetséges. Ennélfogva a mai napból is megpróbálom kihozni a legtöbbet, ami lehetséges, és ez ezúttal speciel arról fog szólni, hogy szigorúan pihentetni fogom az agyamnak azt a részét, ami tudománnyal meg kutatással meg tanárkodással foglalkozik, és fejest ugrom a színes anyagficlik közé. Dixit.
(Jelzem, ma reggel már elküldtem szakdolgozóimnak a Nr. 1. Felpiszkáló Dörgedelmet, két évfolyamtársamnak egy júniusi finn konferencia linkjét, egy harmadiknak pedig a tegnap fotózott repertórium-lapokat a szakképzés szakirodalmáról 1800-1944, szóval most már akár anyagficlizhetek is.)
Azt szokták mondogatni, hogy “csak egyszer vagyunk fiatalok, utána más mentséget kell találnunk”. Na tudjátok mit, én ma egész nap egyetemista vagyok a leghajszoltabb fajtából, úgyhogy úgy gondolom, ez mentségnek éppen megjárja.
Tény, ami tény, alig bírtam visszafojtani a röhögésem, amikor ezt a konzervet legyártottam. Mint látszik is.
Ma csak a Repülő Kutató hagyta el a házat. Mi többiek szundikanapot tartunk – jó, Poci néha rágcsál kicsit a dobozából, Celó nyújtózkodik, én meg köhögök, de ezen kívül semmi.
Remélhetőleg ez így is marad.
A másik kettő sokkal jobban fest,
bár az a megcsócsált doboz tényleg rémes.
(Megint konzerv, nyilván, minekutána töksötétben vágtázom ki az ajtón. És ráadásul ugyanaz a sapka, mint tegnap, ajvé. Mintha nem lenne annyi sapkám, mint égen a csillag.)
Mire ennek a napnak a végére érek, a hamut is mamunak fogom mondani. Ezért vettem fel stratégikusan a legfélelmetesebben nyolcvanasévek pólómat, hátha ez eltereli a közönség figyelmét, miközben én kifejezéseket keresgélek.
Majdnem azt a címet adtam a bejegyzésnek, hogy “Nyálka és takony” – az időjárás kriminális, a hallgatók meg ugyebár gyakszin voltak a múlt héten, ami azt jelenti, hogy új vírustörzseket szereztek be az ovikból-sulikból. Örülni fogok, ha felük meg tud jelenni az e heti órákon. Utána meg az a felvonás következik, amikor mindenki elkezd vírusokat csereberélgetni, és feltehetőleg csak november elejére hevernek ki minden fertőzést. Hja, kérem, ez a szakmával jár, így lett nekem is tizennyolc évesen hólyagos himlőm, szolgálatukra.
Mindenesetre most aki bújt, bújt, aki nem, nem, én elmentem tanítani. Remélem, látjátok a képemen a végtelen elszántságot.
Nem tudom, mi a nyavalya van mostanság az öltözködési modzsómmal, de rohadt nehezen hozok össze olyasmit, ami nekem is tetszik magamon. Jó, tudom, rohangálás meg átmeneti időszak meg minden más mütymürütty, de akkor is, mintha csak kétféleképpen tudnék felöltözni mostanság: semmilyenül vagy dilinyósan.
Ma, mondanom se kell, éppen dilinyósan.
Nyugi, még megvagyok, de tegnap egyszerűen egy miccentésnyi idő se volt fotózni vagy posztolni sötétedés előtt, utána meg már reménytelen. Most értünk haza Pécsről, rendkívül lerobbant vagyok, és miután ezt közzéteszem, előreláthatólag fél órán át fogok ázni a kádban, miközben mindenféle illatos izéket kenegetek magamra.
Ma van a születésnapom-pom-pom. Poci egész éjjel rajtam balettozott, a Repülő Kutató meg úgy horkolt, mintha fűrészelne. Azzal keltem, hogy na jó, negyvenkettő, ez is megvolt, de aztán mire kimásztam az ágyból arra is rájöttem, hogy frászt, negyvenegy. Szépen állok, azt se tudom már, hány éves vagyok (és mindehhez természetesen felülbecsülöm). És akkor Celofán lehányta a függönyt.
Emellé konferenciám is van egész nap, estefelé pedig a Repülő Kutató eljön utánam, és behajint a kocsijába, hogy távozzunk Pex irányába, mert holnap reggel meg ott van jelenésem. Önvigaszul csak azt mondhatom, voltak rosszabb születésnapjaim is, a tizennyolcadikon például egy majdhogynem idegösszeropit kaptam – igaz, azt legalább a Louvre-ban.
Türelmetlenségből, hajszoltságból vagy optimizmusból (tulajdonképpen egyremegy) a vauvaunak a maival együtt két napot adtam arra, hogy kitombolja magát, utána ugyanis nem. érek. rá. Kicsit sem. Ha a hallgatóim nem mentek volna el testületileg gyakszira, ezt a két napot se tudnám itthon kornyadozni át, de szerencsém volt. (Abszolúte jellemző, hogy szerencsének tartom, ha a magánidőmben vagyok beteg, és az a gyanúm, mi tanarak mind így csináljuk.)
Persze továbbra is úgy festek, mint akit a vauvau szájából szedtek ki. Talán mert tényleg ez a helyzet.
Hihetetlenül büszke vagyok magamra, úgy lenyomtam a tegnapi tanítást, mint a huzat. Csudálatos az elszántság csudája, bezony mondom én néktek, különösen hogy az anyatermészet csudáiról is újabb tapasztalatom lett első kézből (öö, nem kézből, de öö, maradjunk inkább ennél a megfogalmazásnál), minekutána öt perccel azután, hogy belekezdtem az első órába, realizáltam, hogy ööö, és valószínűleg a nálam lévő táska az egyetlen, amiben éppen nincs egészségügyi betét. Nyilván ezt a problémát is megoldottam rögtön az első szünetben, és utána diadalmasan döngettem tovább végig az egész nyavalyás napon, aztán amikor végetért, úgy eresztettem le, mint egy lufi, psziúúú, és mire hazaértem, annyira be voltam rekedve, alig bírtam beszélni, a lázam 37.7, és már csak annyit tudtam mondani, hogy vauvau, de azt sokat és sűrűn.
A vauvau ma is folytatódik, közben idegen zöld létformák távoznak az orromból meg a torkomból, úgyhogy most ledöglöm a kanapéra, egyik oldalamon egy kanna tea, a másikon egy százas papírzsepi, és feltehetőleg fel se állok, amíg el nem fogy mind a kettő.
Elmentünk 10×45 percet tanítani, én meg a Mebucain szopogatótabletták. Ha valakinek nincs más álamügye fojóba, drukkolhat, hogy túléljem.
A tegnapi napom abszolút fénypontja amúgy az volt, amikor megittam egy Neocitránt, majd kényelmesen elhelyezkedtem az irodában a hetvenes évekbeli szőnyegen a dohányzóasztal lábai között, és aludtam egy órácskát. Ma még erre sincs lehetőség, Budapesten ugyanis nincs irodám. Dohányzóasztalom és velem egyidős szőnyegem se, it goes without saying.
Ha jön, akkor mindig csőstül, ezt már megtanulhattuk. Ma reggel olyan irgalmatlan taknyosan ébredtem minden ok és előjel nélkül, hogy ihaj. Mindezzel persze akár nem is lenne semmi baj, de nyolckor kirobogok az ajtón, és csak este tíz felé támolygok haza, mert mára szakdolgozók vannak programon, a múlt szerdán elmaradt 3×45 perc bepótlása, és mindehhez estére a Kutatók Éjszakáján én vagyok a Meseerdő program egyik állomása is, kis kosaramban minden fellelhető kacattal és plüssállattal, ami ilyen-olyan mesékre emlékeztetheti az ovisokat-áltisiseket. És még holnap is tanítok reggeltől estig, hajaj.
Azon sem leszek igazán meglepődve, ha este leboszorkányoz valamelyik kis elvetemült. Addigra már úgy nézek majd ki, hogy szerencsés lesz, aki öreganyjának szólít.
(Megint konzerv, és december közepéig így is lesz szinte minden szerdán.)
Muszáj volt megcsavargatnom az órarendet. Az eredeti változatban összesen másfél órám lett volna eljutni a Hűvösvölgyből az esztergomi bazilika mellé, természetesen tömegközlekedéssel. Huszonöt perc az Árpád hídig, egy óra tizenöt perc busszal Esztergomban a végállomásig, onnan pedig tizenöt perc gyalog a munkahelyemig. Tessék összeadni.
Sok csavargatás, alkudozás és miegyéb után viszont sikerült megoldani, hogy a kecskét is megegyük és a káposzta is jóllakjon (vagy mi), és alaposan összevissza toligáltuk az órákat, ezáltal viszont nem negyed hétkor kell kimásznom reggel az ajtón, hanem öt ötvenötkor. Csuhaj. Ráadásul az előjelzések szerint kilenc fokban, ami aztán délre huszonhárommá bimbózik szét.
Hadd jegyzem meg ezúton, hogy grr.
Jó kis éjszaka volt ez, kétszer ébredtem fel csak úgy minden ok nélkül, a közbeeső időszakokban pedig arról álmodtam, hogy a szőrös anarchisták elcsámborogtak, én meg macskaköves sikátorokban kergetem őket egy tengerparti Szentendrén, ahol szinte minden macska fehér-cirmos, és szinte mindegyik odajön hozzám, ha hívogatom.
A dögök nyilván megvannak, itt verik egymást éppen a nappali közepén, én viszont totál groggy vagyok, már benyomtam egy főzőnyi kávét, és közben egy szakdolgozónak javítgattam a kérdőívét a primér kutatásához. Ah, ez a mókás-munkás-hisztis élet.
Na ilyenkor kell egy adag váratlan pipiros.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
