eská kategória bejegyzései

“Imádom, amikor egy terv összejön” – mondott valami effélét Hannibal Smith a szivarja mellől, ahányszor a Szupercsapatnak sikerült valami hajmeresztő hülyeséget végrehajtania. Nos, ha a tegnapi napra nézek, Hannibal Smith piszok elégedett lenne vele, mert egészen pontosan azt sikerült összehozni, amit terveztünk. Nem csináltunk semmit, csak színezők, rajzfilmek, Micimackó meg kézimunka. Ez utóbbit én a magam részéről kettő darab ruhával teljesítettem, melyek 140 centis kishölgyekre voltak optimalizálva, mivel abból van most itt nekünk a házban egy példány, és hülye nagynénik nemigen tudják másként kimutatni a szeretetüket, mint hogy ruhákat varrnak, meg filctollkészleteket és jegesmedvés mesezoknikat vesznek a gyermeknek.

Egy piroskockás nyafogóruha meg egy jó tartású trikotázsból gyártott kötényruha rendel, előtte konzultáltam az alannyal, hogy melyik anyagból milyen hosszban melyik szabásminta alapján, aztán uccuneki. Amióta itt van, már három ruhát varrtam neki, melyekre mind azt mondta, hogy jajdejó, de még nem vette fel egyiket sem, és ez némi kétséggel tölt el arra nézve, mennyire jajdejók ezek a ruhák. Filoméla szerfölött udvarias gyermek, ami (bármilyen meglepő) nem mindig előnyös, Toscára például sokkal jobban lehet alapozni. Ő szemrebbenés nélkül közölte anyámmal a múlt héten, hogy a paradicsomlevese nem olyan finom, mint a másik nagymamáé, majd némi gondolkodás után hozzátette, “különben is olyan hosszú ideje vagy már itt nálunk, hazamehetnél”. Ehhez képest Filoméla szép hosszan nyammog az ételen, és leginkább abból tudjuk megállapítani, mennyire ízlik neki, hogy mit válaszol arra, ha megkérdezzük tőle a tányér felénél, hogy “befejezted már?”. Úgyhogy a ruhákkal kapcsolatban sem tudom, valójában mi a helyzet, és nem is igen akarom pisztergálni a kiskorút. Én most a bolond nagynéni vagyok, akinél nyaral, ergo próbálok minél lazább lenni, és minél kevesebbet pisztergálni. A tanítónői fekete vér persze így is ki-kiüt: ragaszkodom hozzá, hogy szandálban ne másszon szobrot, a teraszajtót mindig csukja be, ha kimegy vagy bejön, és ne mászkáljon bekapcsolt fényképezőgéppel a kezében. (Ez utóbbi fontosságáról egyébként kedden valóban sikerült meggyőzni, a fényképezőgép akkuja ugyanis egyszer csak, hupp, lemerült, és nem lehetett vele többet fotózni, pedig a leányzó éppen egy bokorban guggolt a Kacsakő bisztró mellett, körülötte színesre festett kövek, és még nem fotózta le mindet, ó pech. Na akkor speciel aggódtam is kissé, mert a gép nyitott állapotban merült le végleg, és amíg nem töltöttük újra az akkut, nem tudhattam, nem romlott-e el. Szerencsére ezt megúsztuk.) A kedd volt amúgy az eddigi legpisztergálósabb napunk, aznap volt az is, hogy igazi sztentori hangon üvöltöttem rá a gyermekre, “NE IGYÁL BELE!!!”, amikor a Bütykös pataknak próbált nekifeküdni.

Valójában mindig mindennek van oka és magyarázata, csak nehéz ezeket kihúzni a csemetéből, és minél többet nógatja az ember, annál nehezebb. Ki kell várni, amíg megosztja velünk azt az elképzelését, hogy a gép sokkal hamarabb merül le, ha az ember ki-be kapcsolgatja, aztán szállítani erre a cáfolatot, és voálá, nincs több bekapcsolt géppel mászkálás. Azt is ki kell várni, amíg elmondja, hogy azért akar patakvizet inni, mert otthon nincsenek források meg patakok, csak a Tisza, a könyvekben pedig azt mondják, hogy a forrásokba bele lehet inni, aztán elmagyarázni neki, hogy igen, a patakok valóban tiszta forrásokból jönnek, csak például a Bütykös egy városi patak, amiben azon a ponton, ahol ő bele akart inni, már nem tiszta forrásvíz van, hanem inkább kutyapisi meg motorolaj meg városi szemét. (Fene ezekbe a tananyagokba, a környezetismeret könyvek igazán megemlékezhetnének pusztán csak a nagynénik kedvéért arról, hogy milyen egy városi patak. Elhitetik szegény kölkökkel, hogy a hűs tiszta patakvíz ígymegúgy, aztán én állhatok a töltésen ordítozva, hogy ne igyon bele a Bütykösbe.) Marha nagy szerencsénkre a gyermek előbb-utóbb logikus magyarázatot ad mindenre, csak azt kell kivárni, de az igényei nem Perpéta mostazonnal egyszerű igényei, és nem is verbalizálja őket olyan vehemenciával, mint Tosca, aki valószínűleg már lesikította volna néhányszor a fejünkről a hajat, szóval ez nem mindig könnyű. Riposztozni viszont igen szépen tud, tegnap este például, amikor azt mondtam neki, hogy “na, ma több rajzfilmet néztél, mint összesen azóta, hogy itt vagy”, azt válaszolta, hogy “majdnem annyi rajzfilmet néztem ma, mint amennyit túráztam tegnap”. A fellegvár megmászását valószínűleg nem fogja elfelejteni a Repülő Kutatónak, ami nagyon helyes, a Repülő Kutató amúgy is el van kapatva. (Nem, valójában nincs. Én se felejtek el neki ilyen disznóságokat. Például azt sem, amikor 1999-ben felmászatott a Hradzsinba akkor is, amikor nekem már vér folyt a cipőmbe, mert hiába mondtam neki, nem hitte el, és olyan gyorsan ment előre, hogy csak fent tudtam neki megmutatni.)

Az a gyanúm, a mai nap is emlékezetes lesz túrázás szempontjából, mert ma a skanzent tervezzük meglátogatni, és én ugyan elsősorban arról beszéltem Filomélának felkíváncsításul, hogy kisvasút meg kakasos nyalóka meg mesetekercsek, de a Repülő Kutató fejében valószínűleg az van, hogy “hatvan hektár, nyolc tájegység, jajdesokszép gyalogolnivaló”. Na ezt a kettőt kell nekem valahogyan kiegyensúlyozni, de végül is, Mérleg vagyok, menni fog.

Ha meg nem, mindig ott van segítségül a vodka. Legalábbis azt hiszem, van. Miért éppen az ne lenne ebben a vircsaftban.

Ahhoz viszont kétség sem fér, hogy még egy vodkánál is nagyobb szükségem lenne egy hajmosásra, desőt egy hajfestésre is. Nyugi, arra is sort kerítünk valamikor, de nem ma, az tuti. A képet is azelőtt lőttem még hirtelenjében, mielőtt felébrednének kétlábú családtagjaim, mert utána piszkosul nem fogok ráérni. Ma reggelre ketten kétféle kenyérfélét rendeltek, szóval képzelhetitek.

A tegnapi napon végül a Repülő Kutató keveredett ki győztesen a lehetőségek harcából, mert neki volt egy Terve. Nem volt ez különösebben összetett Terv, talán éppen ebben állt kivitelezhetősége és darabos eleganciája: pakoljuk fel a famíliát a buszra, Visegrád, Királyi Palota*, játszótér, szendvicskék, aztán indítsuk el őket a fellegvár felé a turitnyajelzésen, és bízzunk abban, hogy ha más nem, a makacsság felviszi őket a tetőre. Mindehhez azért a biztonság kedvéért bevetette azt a sunyi túravezetői praktikát is, hogy mindvégig tisztes távolban haladt előttünk, sose túl messze, hogy még láthassuk a következő kanyarban, de ahhoz azért elég messze, hogy ne tudjuk meghajigálni kézreeső ezzel-azzal, és csak ordítva legyünk képesek tudatni véleményünket, miszerint mi a lócsicsért kell nekünk felmászni erre a rühes hegyre. Ordítani nekünk akkor már nem volt túl sok enerzsia, vánszorogtunk hát elszántan, Filoméla meg én, ő néha azt mondta, hogy “ennek az útnak nem lesz sohasoha vége”, mire én, vajmi kevéssé meggyőzően, hogy dehogynem, engem a Repülő Kutató már húsz éve mászat végig mindenféle városokon meg buckákon meg egyéb izén, és ezeknek az utaknak mindig vége lett valahogyan, sőt, ezeken a végeken mindig ott volt éppen az, amiért odamentünk. “El fog kopni a cipőm, mire felérünk” mondta, erre viszont én nem tudtam mondani semmit, ami nálam ritka. A Repülő Kutató utólag tudott erre egy olyan riposztot, hogy “hamarabb kinövöd, mint hogy elkopna”, de ekkor még riposztokon túli távolban várt minket  türelmesen ötven méterrel feljebb, és mire utolértük volna, gyorsan tovább ment, nehogy meghajigáljuk valami kézreesővel, például szemrehányásokkal. A helyzeten amúgy (szégyen, nem szégyen) az errefelé kószálók szemetelős trehánysága segített legtöbbet, mert egy adott ponton Filoméla látott az ösvényen egy eldobott jégkrémpálcikát, és ez reményt adott neki arra nézve, hogy “odafent biztosan van egy büfé”. A továbbiakban minden lokalizált jégkrémpálcikánál megjegyezte ezt, és ezek egyre szaporodtak, úgyhogy egyre reményteljesebben mondogatta ezt a büfét. És aztán tényleg felértünk, és tényleg volt büfé, hurrá.

Tapasztalataim szerint Magyarországon ahányszor felkúszik az ember egy hegyoldalon egy turitnyák által frekventált helyre, odafent jó eséllyel talál egy parkolót meg egy csomó szuvenírboltot. Ebből a szempontból talán a Kékes-tető lombozott le leginkább sok évvel ezelőtt, az ország legmagasabb pontja, irány hát ungon-berken át felfelé, és amikor az ember felér, ott egy kétsávos út vége buszparkolóval meg szuvenírboltokkal. Na hát itt is csorbított némiképpen a mi hegymászós heroizmusunkon, hogy volt ott már vagy ötszáz ember, és kolbászt ettek sültkrumplival meg korondi kerámiákat vásárolgattak. (Egyáltalán, mi a tökömöt keres Visegrád tetejiben a korondi kerámia, nincs itt ennek a környéknek népművészete?…) Filoméla viszont nem foglalkozott azzal, hogy mi csorbítja a heroizmusát, ő fagylaltot szeretett volna, ott állt aggodalmasan a fagylaltospult előtt, a feliratokat olvasgatta hangtalanul mozgó szájjal, aztán a bőség zavarában megkérdezte habozva, hogy “lehetne esetleg kettő gombócot?”. Hát persze hogy lehetne, egy gombóc csoki meg egy gombóc spagnola meggy, nekünk pedig húsz perc félelem és reszketés, hogy mikor eszi le magát vele, ugyanis egy ponton leharapta a tölcsér alját, innentől pedig két végéről égette a gyertyát és ette a fagyit. A technikája jobb volt, mint amitől tartottunk, úgyhogy a végén csak a képét meg a kezét kellett letisztogatni. A következő ilyen expedícióra nedves törlőkendőt is viszünk, nem vagyunk mi még olyan gyakorlottak ebben a gyerekpásztorolásban.

És aztán megnéztük a várat meg a panoptikumot, ami volt összesen kettő szoba, Róbert Károlyék zabálnak meg táncterem, de egy újszülöttnek minden vicc új, és Filoméla el volt bűvölve. (Tippjeim szerint amúgy a táncterem panoptikumát valami más célra szánt bábokból alakították át, eredetileg talán vésztörvényszék lehetett vagy boszorkányper, mindenesetre még életemben nem láttam bábokat, akik ilyen kevéssé élvezték volna a táncot. Mindenkinek olyan képe volt, mintha ustorral kényszerítették volna arra, hogy jól érezze magát. Mindegy, no, Filoméla legalább el volt bűvölve.) A vár fogán az időjárás, ami addig borút meg időnkénti szemerkéket tartalmazott, nekilátott még jobban elromlani, Filoméla állt ott, szemlélte a Dunakanyart, lebke szellő lebegtette, mint Rozgonyinét, ekkor pedig minden felvezetés nélkül megjegyezte, hogy “a tornádó kisebb területre korlátozódik, mint a hurrikán, de nem kevésbé veszélyes”, amitől nekem szemem se rebbent, mert már hozzászoktam ahhoz, hogy ebből a gyermekből minden felvezetés nélkül is kijönnek ilyesmik, viszont ebből levontam a következtetést, hogy ideje elindulni lefelé. Le is csorogtunk a másik oldalon a Salamon torony irányába, aztán buszmegálló, haza.

A jelek szerint épp a megfelelő pillanatban értünk haza, a szél éppen megpróbálta elvinni a nyírfát, ami nem sikerült neki, meg az internetet, ami viszont igen, pedig rajzfilmnézéssel óhajtottuk lezárni a napot. Sebaj, Filoméla seperc alatt megtalált egy Szaffi-dévédét, amivel csak az volt a probléma, hogy a tévé már lassan egy éve elromlott, a számítógépeink pedig azon újgenerációs dögök, akiknek már cédélejátszókája sincs. Van ugyan a házban külső dévédé-lejátszó, amit géphez lehet csatlakoztatni, de lassan már olyan gépünk sincs, aminek lenne kettő usb-portja, ami ehhez kell. Amelyiknek van, az csak akkor hajlandó műxeni, ha folytonosan áram alatt van, szóval ott álltunk egy nagy logisztikai zűrzavar közepén, hosszabbítók meg csatlakozók meg mindenmás, közben készült a mangós-mézes tea meg a gombás muffin és a céklaleveles tejfölös-mustáros cukkini**, és én tudtam, hogy a rajzfilm a fő prioritás, de a többi is sípol meg összeég meg mittomén. Na és éppen ekkor hívott fel anyám telefonon, hogy megvan-e még a gyermek, én pedig némiképp indiszponált voltam ebben a káoszos pillanatban, melyért ezer bocsánat. Ha csak tíz perccel később hívott volna! Akkor a muffin már a sütőben volt, tea a csészében, gyermek a kanapén a pokróc alatt, a győzhetetlen Eugén pedig nekilátott bevenni Temes várát. Hiába, no, akkor szép, ha zajlik, de ez nem mindig jár hörgős-morgós nélkül.

A mai napra nem tervezünk a világon semmit de semmit. Rajzfilmek lesznek meg kézimunka meg Micimackó meg színezők, semmi több. Azazhogy mégis: miután átfutottam a kisbótba lisztért meg kávéért, mert mindkettő siralmasan fogyóban van, valószínűleg varrni fogok a gyermeknek egy nyafogóruhát, mert az időjárás továbbra is a borúsabbik pufáját mutatja, ő meg logikus módon leginkább kánikulára volt felcsomagolva.

Meg aztán, mit ér az élet, ha az ember lányának még egy nyafogóruhája vagy -pulcsija sincs, ugyebár. QED.

* Filoméla minden palotakútba beleivott, többször is. Az egyik, amiben bízhattam, az volt, hogy egyikre se volt kiírva a “neigyálbele”, a másik pedig, hogy a Repülő Kutató még előző este lokalizálta itthon csak úgy előrelátásdiból az aktív szenet. Egyelőre még nem volt rá szükségünk, kopogjam le.

** A kiskorú úgy vélte a vacsorára, hogy “nem is rossz”. Mi ezt dicséretnek vettük.

Ezt definitíve nem terveztünk mára, de ugyebár történhet itt bármi, sőt, annak az ellenkezője is. Mindenesetre a jelenlegi helyzetben az tűnik leginkább reálisnak, hogy valaki morogni és nyivácskolni fog hármónk közül, szerencsés esetben nem mindannyian, de valószínűleg nem ússzuk meg, hogy legalább egyvalaki ne adja elő a Gézengúz-féle hörgős-morgósat. Hadd részletezem.

Mindenekelőtt: szép szeles-borús-csepergős reggelre ébredtünk, ami különösen azért pikáns, mert ma bezzeg nem itthonhéderezünk napra készültünk, hanem éppenséggel nagykirándulásra. Visegrádra. Hogy megértsétek ennek jelentőségét, Filomélának két nagy idolja van, Mátyáskirály meg Varródani. Ezek közül, bármilyen meglepő, Mátyáskirályt tudjuk könnyebben prezentálni. A kortárs költők sokkal nehezebben utolérhetők, mint fél évezrede halott királyok, akiknek ahajt húsz kilométerre innen volt a palotája, úgyhogy jövel Mátyáskirály palotástul. (Az egész visegrádi kirándulósdiban amúgy valószínűleg az a legnagyobb poén, hogy én ugyan már három éve heti többször áthaladok azon a településen, de utoljára, lássuk csak, 1990-ben voltam fent a várban, a palotában pedig talán sohasenem, legalábbis nem emlékszem rá. Szóval én is olyan leszek, mint az újszülött, akinek minden vicc új.)

Na most a jelenlegi szerintem piszkosul nem kirándulóidő, a Repülő Kutató viszont, ha már tervbe vett valamit, nehezen mond le róla. És mindehhez ott van Filoméla Mátyáskirály-imádata, mely viszont sejtésem szerint rohamosan csökkenni fog, ha a szél lefújja a Salamon-toronyról. Ebből nehéz lesz win-win szituációt kihozni.

Igen, ami a képemen látható, az nem egészen optimizmus.

A tegnapi nap nagyrészt foglalkoztatókönyvek, vízfestékek, valamint mobilszobrok és origamik készítése között telt, mármint Filoméla részéről. Este viszont kisétáltunk a szoborparkba, mert az olyan, mint Mallorynak az Everest: ha már ott van, kell vele kezdeni valamit. Például rohangálni a szobrok között buborékfújóval, miközben a bolond nagynéni hűségesen caplat utánunk. A kölyöknek testvérek között is két kilométernyit sikerült összerohangálnia, miközben minden szobrot megpuszilt, és azt kereste, melyik a legmagasabb, melyik a legszélesebb, melyikből van legalább kettő, és melyekre lehetne felmászni. Azt hiszem, ha igazán jót akarunk tenni magunkkal, elvisszük valami kúszós-mászós kalandparkba, aztán leülünk oldalt két napernyőcskés koktéllal, és nézzük, amint levezeti fölös energiáit.

A fölös energiák levezetésére anyósom, aki roppantul jótét lélek, elvállalt egy strandoltatást ma délutánra, mert én még mindig harcban állok a vízzel meg a nappal. A gyerek amúgy eddigi tapasztalataink szerint igencsak önellátó önmaga szórakoztatásában, meg aztán a Saját Szoba nem csak Virginia Woolfnak volt nagy kunszt, de azért tényleg kell neki valami testgyakorlás is, amiben én sajna csak sétákat tudok nyújtani meg utáncaplatást a rohangálásokhoz, az én szkilljeim máshol fekszenek. (Általában, valljuk be, az oldalukon a kanapén.)

Tegnap este viszont rohangálás és másegyebek után kezébe nyomtam a Micimackót, amiről kiderült, hogy még nem olvasta, és ez egészen pontosan az elvárható eredményekkel járt. Azzal hagytam ott a szobájában, hogy “húzd le a cipődet”, de amikor negyedórával később visszatértem, még mindig ott ült a szőnyegen fél szandálban, és elmélyülten olvasott. Ezek után tartottam kissé attól, hogy mennyire kell majd megharcolni az esti tisztálkodásért meg a lefekvésért, de meglepő módon mindent sikerült áthidalni azzal, hogy felajánlottam, fürdés után olvashat az ágyban, ami nagy luxus, pláne ha nem zseblámpával kell a paplan alatt, melyről kimerítő tapasztalataink vannak nekem is, a Repülő Kutatónak is. Háromnegyed tízkor még önkéntes lámpaoltás is volt mindehhez, aztán elalvás a plüss sárkány ölelgetésével. Mostanra már egészen profin csavarja maga köré, amitől némiképp Laokoón lányának fest, de ez legyen a legnagyobb bajunk, a húgom egyszer úgy aludt el, hogy egy komplett ceruzakészlet volt szétszórva az ágyában, reggelre ketté is tört belőlük néhányat az éjszakai forgolódás közben.

Szóval egyelőre minden szép és jó, az ifjúság elfoglalja magát, én is elfoglalom magamat, a Repülő Kutató meg pláne elfoglalja magát, a macskák pedig a kezdeti gyanakvás után eljutottak oda, hogy sikeresen negligálják Filomélát, kivéve persze ha éppen nem macskás mobilszobrokkal próbálja lekötni a figyelmüket. Holnapra viszont valószínűleg szerveznünk kell valami kultúrprogramot is, ha már Bürgüncfalván vagyunk vagy mi a fészkes.

Az ágyban olvasás amúgy ma reggel is folytatódott, és én ugyan halványan emlékszem valami olyasmire, hogy a húgom szerint ez egy nagy no-no, de egyrészt alig van nyolc óra, másrészt pedig valószínűleg nem tudnánk teljes autoritással képviselni az “őtözzélfel” álláspontját. A Repülő Kutató még pizsiben ásítozik egy kávéval a teraszon, én meg, mi tagadás, úgy festek, mint akire ráborult egy paplan.

Talán mert tényleg.

Ma olyan kemény napom lesz, mint Tarzan sarka, mármint a futkorászásokat és más szórakoztató tényezőket tekintve. Reggel piac, délelőtt heti nagy bevásárlás, délben utolsó simítások a vendégszobán, délután négyre pedig testületileg bevonulunk a Keletibe, hogy felkanalazzuk Filomélát, akit anyám szállít el hazulrul. Átvesszük a batyut meg a használati utasításokat (nagyon remélem, hogy lesznek használati utasítások, mert másegyébként igen érdekes és ötletszerű hétnek nézünk elébe, melynek végén jó eséllyel azt kapom meg a húgomtól, hogy “micsináltál ezzel a gyerekkel, teeee”). Anyám ezek után átül egy másik vonatra, hogy elcocókázzon saját hazuljába, mink pedig felgyűrjük ingünk ujját, és heroikusan nekivágunk annak a hétnek, amelynek során hirtelen lesz egy fura-okos kilencéves gyerekünk, akinek már nem elegendő az, ha alul szárazon, felül pedig nedvesen tartjuk, és nem tudom, képesek leszünk-e felnőni a feladathoz.

Mindehhez a Repülő Kutatónak már hetek óta rinyálok, hogy fúrjon likakat a falainkba, és ez be is fog következni máma, de ehhez az OBIba is el kell mennünk segédanyagokért. Apósom igen gyakorlott és profi likfúró, úgyhogy akár őt is megtámadhattam volna ezzel a projekttel, de sajna amit vele nyerek a réven, azt elvesztem a vámon, mert rendkívül lassú alapossággal dolgozik, amibe beleőszül az ember, pláne hogy általában személyes jelenlétet is igényel hozzá. A Repülő Kutató viszont általában nem ér rá, ami azért pech, mert idén nyárra én amúgy is meglehetős sok likfúrást terveztem. Már Dunát tudnánk rekeszteni azokkal a képekkel meg falvédőkkel, amik csak csellengenek itt-ott a lakásban, miközben hangosan ásítozó falfelületek várják, hogy beteljenek himmihummival. Néhány évente rám szakad a felismerés, hogy ebből a házból én már csak lábbal előre fogok távozni, és olyankor vad nyüzsgésbe kezdek, hogy legalább addig még legyen hangulatos meg mókás meg élhető ez a kóceráj. Sajna nem lehet mindent tűvel meg cérnával megoldani, pedig nekem azok a fegyvereim, nem a fúrógép. Egészen pontosan látom például, hogy mitől lenne használhatóbb a zsebpiszoknyi előszoba, de ahhoz szerezni kéne egy asztalost.

Persze ezúttal sem asztalost sikerült szereznünk, hanem egy fura-okos kilencéves lánygyereket, egy egész hétre. Ráadásul ez is egy olyan balhé, amit én csináltam saját magamnak, mert nyilván én voltam, aki felajánlotta, hogy küldjék ide vakációzni a leányzót, és még pisztolyt sem tartott senki a fejemhez, hogy ezt tegyem, de azért mégiscsak majrézom nemkicsit. Hogy jobban megértsétek: Filoméla iszonyúan hasonlít az én kilencéves kori önmagamra, és én abban az időben mit nem adtam volna egy bolond nagynéniért, aki múzeumokba meg sétákra hurcol magával, ruhákat varr nekem, huszonnégy színű filctollkészleteket vág hozzám, és beszélgetni tudok vele olyan dolgokról, mint a bíborcsigák váladéka meg Maknab őrnagyék a nagy izéfán. Annyira ugyan nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, ami nekem jó lett volna akkoriban, az tökéletesen megfelel Filomélának is most, viszont én ezt tudom felajánlani, és ez vagy túl sok lesz, vagy túl kevés, középút sose, úgyhogy tényleg előre fosok ettől a héttől.

Hiába, na, színes ficlik meg likak a falban meg himmihummik halomszám – mindenek ellenére én vagyok az, akinek Aggódós a középső neve, és ezt már nem fogom kinőni sose.

(Ha olvastok már egy ideje, tudni fogjátok, hogy a továbbiakban varrógépekről lesz szó, de ha újak vagytok, talán nem árt, ha ezt tisztázom, mielőtt furán néztek rám. Oké, lehet, hogy tisztázás után is furán fogtok nézni, de hát evvan.)

.A telefonálásban tanúsított hendikepjeim igen számosak, többek között félre is hallok dolgokat. A varrógép-szerelő nem grájzert, hanem grájfert mondott, ami greifer, vagyis hurokfogó. Ez volt meglazulva Eriken. Ami viszont az eredményeket illeti, lehet, hogy valamikor egy szabadabb percen visszamegyek, és megkérem őket szépen, lazítsák vissza, hátha az megoldja a gondjaimat.

Erik ugyanis, nem tudom írásban eléggé hangsúlyozni csüggedtségemet, épp azt a tulajdonságát vesztette el javítás közben, amiért leginkább kedveltem őtet. Nem varrja a trikotázst. Pontosabban varrja, varrja, de kihagyja a cikcakkokat. Hüpp. Szépöcsém, én tégedet tényleg azért tartottalak nagy becsben, mert kábé kilencven százalékban rugalmas anyagokkal dolgozom, és eddig kiválóan közreműködtél velem ebben, most meg mi a frászkarika történt, mingyá kiváglak az ablakon.

Próbálkoztam egy ideig, tűcsere, szálfeszesség-állítás, anyámkínja, de nem, Erik megkutyálta magát. Jobban meg kellett volna becsülnöd, mondta, mindig nekem kellett levinni a szemetet és megpucolni a krumplit, hát akkor most tessék, mit csinálsz nélkülem? He?

Nos, öregem, ha te így, én is így, nem te vagy az egyetlen varrógép a világon. Szépen bedobozoltam Eriket, kicűgöltem a Bűnök Barlangjából az emeleti folyosóra, aztán leültem konzultálni Primerával, aki ajakbiggyesztve üldögélt az asztalon, befűzve meg minden. Figyelj, mondtam neki, a pasi meghülyült, én meg nem érek rá most visszacipelni a javítóba, beszéljük meg a dolgokat mint nő a nővel, oké? Mi a nyavalyáért nem akarsz te nekem cikcakkokat varrni? Jaj, hagyjál már azokkal a cikcakkokal, mondta Primera, én ennél sokkal többet tudok. Cicca, mondtam én, nekem tökmindegy, ha doktorid van asztrofizikából, nekem cikcakkok kellenek, mert anélkül meg vagyok lüve. Hát persze, mondta megvetően Primera, te mindig mindent ugyanazzal a módszerrel akarsz elintézni, még ha más eszközöket is igényelne a feladat, mibe fogadjunk, hogy a macskamászókát is tűvel-cérnával akartad megreparálni tűzőgép helyett. Khm, izé, mondtam én, ne tereljünk. Terel a fene, mondta Primera, de nem értem, miért kéne nekem cikcakkokkal varrnom a trikotázst, mikor tízféle rugalmas öltést tudok.

Hoooopppááá.

Hát így esett meg az, hogy most éppen együtt bandázunk Primerával, miközben Erik a folyosón duzzog bedobozolva. A poén kedvéért persze Primerának más alsó spulnijai vannak, mint Eriknek, és míg Erik légiónyi alsó spulnival büszkélkedhet, Primerának nincs csak három, márpedig ennél jóval többre lenne szükségem, hogy túl sok hercehurca nélkül boldoguljak papagájsegg színű projektjeimmel.

Egen, jól sejtitek, ma is megpróbálok bejutni a rövidáru-boltba.

Én ugyan igen boldogan el tudnék héderezni a továbbiakban is a Bűnök Barlangjában, de a világ erősen igényeli közreműködésemet. A Repülő Kutató ma délután hazatér, és nekem addig kell gyorsan kimosnom egy csomó cuccot, amíg nem foglalja le magának és öszves világlátott holmijának a mosógépet. A kávé elfogyott, venni kell. A kovászt tegnap előszedtem a hibernációból, és dolgozni kell a feltámasztásán. Mindehhez pedig du. háromkor szakdolgozóval konzultálok a főtéren. Igen, jól olvastátok. Szakdolgozóval. Itt, loco, Bürgüncfalván. Vakáció közepén.

Cikcakk, bmeg, abban haladok én is, és csak remélni tudom, hogy előre.

A Repülő Kutató távozott Bécs büszke vára irányába, mint azt Mátyás bús hada tette anno, bár a fekete sereg valószínűleg nem ugatérozott ilyen dallamosan. Remélhetőleg egészben jön vissza, ezek az osztrák konferenciák általában sok eszemiszommal is járnak, és nem valószínű, hogy jelenlegi állapotában különösen jó tenne neki, ha éjjel kettőkor ott kurjongatna a többi okosemberrel együtt a Ringen.

Én is elég dallamosan ugatok még mindig, de “a remény hal meg utoljára” jelszóval teszek egy utolsó kísérletet, és elcsámpázok a rövidáru-boltba. Tényleg utolsó kísérlet lesz – ha ezúttal sincs nyitva, én bizony ráülök az internetekre, és onnan rendelek fonalat. Igaz, nincs kizárva, hogy akkor is rendelek az internetekről fonalat, ha nyitva van a rövidáru-bolt. A horgolás újabb nyúlüreg számomra Alice kertjében, ezek a nyúlüregek pedig rém veszélyesek. Az ember lánya végül ott áll begombázva, és csak nyúlik, nyúlik a nyaka, míg kígyónak nézik a galambok. Amúgy ami a veszélyes nyúlüregeket illeti, tegnap végeztem némi ásatást a Bűnök Barlangjában, és találtam egy csomó félig-meddig beszáradt temperát. Ez sem úgy fest (szándékos szóvicc), mint aminek jó vége lesz itt ezeken a tájakon, amíg tart a kreatív kukacok rágicsálása meg az alkotódüh.

Aztán persze majd visszatérünk a viktoriánus kertbe, szépen trimmelt bukszusok és gondosan karbantartott rózsaágyak közé szövegmagyarázó kisiparosnak, de most hadd maradjak még egy kicsit a beszélő kártyalapok meg flamingóütőkkel és sünlabdákkal folytatott krikettjátszmák között, mert nekem ez most éppen jó.

Fél ötkor ébredtem arra, hogy ezt a rettenetes hangos köhögést nem lehet elviselni. Naná hogy nem, éppen mind a ketten köhögtünk, a Repülő Kutató pedig ráadásul álmában tette ezt, ami különösen szép hanghatásokat eredményezett. Ennek már nem lesz vége soha de soha, és én még ugyan elketyegek itthon a színes ficlik között úgy is, ha folyvást azt keresem félszemmel, hol a papírzsepi, de ennek az embernek holnap megint indulnia kell konferenciálni, ezúttal Bécsbe. Csütörtökön látom majd legközelebb.

Úgy tűnik amúgy, hogy ebben a vircsaftban a pasikra jár rá mostanság leginkább a rúd, mert nem csak a Repülő Kutató gyengélkedik, hanem Erik is. (Charles Edward Davidre ezúttal ne vesztegessünk szót. Ő még mindig ugyanott ül, ahová letettem, miután hazahoztam a javítóból. A Repülő Kutató azóta folyvást úton van vagy túl nyamvadt ahhoz, hogy segítségül hívjam, én pedig nem vagyok hajlandó egyedül szembeszállni azzal a pokolfattyával.) Erik már egy ideje morgott meg fel-felvisított, egyre többször megmakacsolta magát egy-egy öltés közepén, és én pontosan láttam ugyan, mi a baj, de nem tudtam tenni semmit azt leszámítva, hogy időnként megsimogassam az öltésbeállító gombját, és megnyugtassam, hogy előbb-utóbb eljut a gépek kórházába, ha kapunk fuvart. Erik abban az időben készült, amikor még nem spórolták ki a varrógépekből a vasat, összes ketyeréjével meg tokjával együtt 15,4 kilót nyom (az imént mértem le kíváncsiságból), és én már hurcoltam el őtet gyalogláb a másfél kilométerre leledző varrógépszerelőhöz, többször is. Ez elég jó ok nekem arra, hogy többé ne tegyek ilyesmit. Tegnap délután viszont, mikor azt szólta hozzám, hogy khHHHHh-nyüeeee-grRRR-khhKkkhHHHeee…, úgy gondoltam, most már tényleg ideje bedobozolni, és megvárni azt a fuvart.

Mint mondtam már, pontosan láttam, mi a baj, de segíteni nyilván nem tudtam rajta. Erik meglehetőst muzeális darab, még a karosszériáján kívül van a kerékáttéte. (Ezeket biztos nem így hívják, de én varrásban is autodidakta vagyok, nuku bármiféle technológiai képzettség. Gépvarrás-oktatásom, mint már talán meséltem, mindösszesen annyiból állt, hogy apám megmutatta, hogyan kell befűzni az alsó meg a felső izébe a cérnaspulnit, aztán erisszed.) Képzeljetek el egy biciklit, stimmt? Egyik kerék, másik kerék, biciklilánc. Na a varrógép biciklilánca az, ami lassan és fokozatosan megadja magát az enyészetnek. Egy afféle cakkos gummilásztikumot vizualizáljatok, amiről már hónapok óta kis morzsákban távozik az elöregedett gumi, sőt, esetenként komplett cakkok repülnek ki belőle. Mivel a cakkok azok, amelyek afféle gumírozott fogaskerékként szuperálnak, és melyek révén az egyik kereket meg a másik kereket megpörgeti az elektromosságnak nevezett ördögi találmány, nyilvánvaló, hogy ahol cakkhiány van, ott nem tud pörgetni a gummilásztikum, Erik pedig ott áll beragadva, és sikít. Eddig ugyan még elketyegtettem valahogy, de a tegnapi khHHHHh-nyüeeee-grRRR-khhKkkhHHHeee… után inkább nem tenném, nehogy a motor is összeszarja magát az erőlködéstől, mert azt hosszabb meló megjavíttatni, mint a gummilásztikumot. Ez utóbbit, ha a szerelőnek van raktáron ilyenje, valószínűleg tíz percbe fáj majd megcsinálni, csak előtte még szervezés meg kocsi meg fuvar. Ilyen életünk van nekünk itt falun. (Jelzem, a rövidáru-bolt tegnap sem volt nyitva, csak egy cetli informált arról, hogy a betegszabadság után átálltak a nyári nyitva tartásra, ami leginkább nyári zárva tartás, legalábbis szombatonként. Helyi vállalkozások támogatása ide vagy oda, ennek vagy az lesz a vége, hogy bekúszom egy kupac papírzsepivel a nagy székesfőfaluba, vagy pedig végképp megadom magam sorsomnak, és az internetekről rendelek fonalat.)

Summázzuk: a fonalaimból a narancssárga kivételével alig maradt pár méter, Erik dobozban, engem meg továbbra is vadul rágnak a kreatív kukacok, de ahhoz még most sem vagyok elég fickós, hogy a Bűnök Barlangján kívül legyek képes ténykedni ecsettel-festékkel-effélékkel, pedig szombatig új gatyába kell ráznom a vendégszobát. Ehhez ráadásul az Ikeába is el kéne totyogni valahogy. Igen, ahhoz is fuvar kell. Vagy jobb fizikai állapot, mint amilyenben én most leledzem. A vendégszoba azért égető szükséglet, mert Filoméla idegyün nyaralni, és én kellő applombbal óhajtom várni őtet. Eredetileg az volt a terv, hogy jövő hétfőn érkezik, és akkor lett volna plusz két napom a melóra, fuvarral meg Repülő Kutatóval, de hát embertervez, a családom végez. Mekkora szerencse, hogy akkora controlfreak vagyok, mint ide Mekka, és legalább varrógépből van a házban backup. (Technikailag laptopból is volt, csak az nem volt bekalkulálva, hogy mindkettő egyidejűleg kezd dögledezni.) Primerát akkor szereztem be, amikor Erik úgyszintén a gépek kórházában volt, és már évek óta csak a port törölgetem róla, úgyhogy ideje megmutatnia, mire jó a girl powah.

Hátha attól legalább én is elszégyellem magam, és gyószan-gyószan meggyógyulok.

Valószínűleg túl sok időt töltök ötévesek között, és eltanultam a stratégiáikat, a mai áutfitre ugyanis nincs más magyarázat. Nyamvadt vagyok és elkenődött, úgyhogy felveszem a tiarámat meg az elzahercegnős rózsaszín pólómat, aztán megkérem anyut, indítsa el nekem azt a rajzfilmet a sellőbarbikkal. Viszont ha netán (viszonylag) újak vagytok errefelé, hadd idézem fel, hogyan készült ez a ruha. Önszabotálásból is csinálhatnék PhD-t, ha lenne rá képzés, nem vitás.

Hajmosás még mindig nem vala ezeken a tájakon, mint ez az alant mellékelt ábrából is kikövetkeztethető. (Nem a horgolt izék ábrájából, hanem még lejjebb. Alulírott mint trópusi papagáj, arra az ábrára gondolok.) Mindemellett lassan-lassan, de kapaszkodom kifelé a nyavalyából, és hősi elszántságom semmi sem mutatja jobban, mint hogy megreszkírozom a házból való kimerészkedést is, piac meg effélék irányába. Az “effélék” ez esetben csodás városunk egyetlen rövidáruboltját jelenti, és nagyon remélem, nyitva vannak, mert ez itt

egyelőre egy használaton kívüli párnahuzatra tűzködve várja, hogy befejezzem. Mivel a Bűnök Barlangjában amúgy is van hatszáz befejezetlen projekt, megpróbálom csökkenteni a számukat, és ez eléggé “bele-a-pofádba” színekben tündököl a futonnal szemközti káoszban ahhoz, hogy előre tolakodjon a listán. Megtehetném persze, hogy eldugom szem elől, de az ilyesminek általában nincs jó vége. Ma reggel feltúrtam kicsit a káoszt valamiért, amit eltettem egy Jó Helyre, és így találkoztam a hatszázból vagy tizenöttel, amiket szintén eldugtam szem elől, fujj.

A Repülő Kutató tegnap hazaérkezett arra a két napra, amibe csak annyi fér bele, hogy konferenciák között végre itthon ugasson egy kicsit. Amióta itt van, egészen pontosan tudom lokalizálni, éppen merre fityeg a lakásban, csak azt kell figyelnem, honnan szól a vauvau.

Szép banda vagyunk, nem vitás.