Tegnapra ugye azt terveztem, hogy megátalkodottan rossz leszek, és ezt sikerült nemhogy teljesítenem, de még túl- is. Éppen elhelyezkedtem némi sürgiforgi után a futonomon, és elővettem egy lassan hároméves UFÓt, amikor Poci begaloppozott a szobába, körülnézett, hogy mit tehetne tönkre, majd felpattant mellém, és kényelmesen elhelyezkedett.

Egy ideig nagyon jól elvoltunk ott ketten,

de aztán halkan és elégedetten horkolni kezdett.

Az efféle, ha nem lenne macskátok, iszonyú módon ragadós. Olyan szép késő délelőtt volt, előttem még az egész szombat, na jó, legalább a fele. Ugyan mi baj lenne abból, ha egy picikét lehunyom a szemem? Semmi. Úgyhogy lehunytam. Egy pillanatra.

A következő pillanat már három és fél órával később volt, én meg bánatosan konstatáltam, hogy még mindig itt vagyunk mind a ketten a futonon, Poci továbbra is horkol, én meg már ugyan nem, de a déli szundiszundi közben befolyt a nyakamba a nyálam. És már sötétedik is.

Ezek után persze úrrá lett rajtam a bűntudat, aztán a dac, aztán a kinemszarjale, és végül arra a döntésre jutottam, hogy ma is rossz leszek, és a Bűnök Barlangjában fogok tanyázni. Remélhetőleg ezúttal nem alva, mert annyi UFÓ van körülöttem, hogy soha nem jutok a végükre, és most már tényleg ideje lenne felmutatnom valami teljesítményt. Igaz, hogy ma reggel sütöttem egy kenyeret, de hát annak lassan semmiféle hírértéke nincs.

Nyilván nem csizma-kabát-sapkában fogok ülni a Bűnök Barlangjában, ma még a heti bevásárlásra is sort kell kerítenünk, mert a jövő héten nem lesz egy olyan nap se, amikor mindketten ráérünk.