Ó, helló, dühroham, de rég láttalak, jó, hogy jöttél, csüccsenj le egy percre.

Tegnap munkába menet a buszon valahol Leány- és Tahitótfalu között (nehéz megállapítani a szakaszhatárt, a két település gyakorlatilag összeépült, a kezdetet-véget jelző táblák viszont még mindig fél kilométerre vannak egymástól) mint derült égből gumibot, lecsapott rám a jól bevált fogcsikorgatós bepöccenés, hogy elég már a nyígásból meg a szarakodásból, fogjunk hozzá dolgainkhoz, és oldjunk meg mindent, de hirtelen. Úgyhogy elővettem Grisette-et a táskámból, aztán uccuneki, nemanyád. Az efféle felbuzdulásoknak errefelé sosincs jó vége, délután ötre végeztem halogatott harci feladataim hetven százalékával, és mindeközben még tanítottam is, ezt csinálja utánam, aki meri. Gondoltam, mára elmúlik, de nem, most állok kilencven százalékos feldolgozásnál, úgyhogy garantáltan tartani tudok minden rühes határidőt, amit elém tojt a zuniverzum. Ma reggelre még egy válogatott szitkokat tartalmazó dühöngélést is elhelyeztem az éterbe mindazok sznob elitizmusával kapcsolatban, akik még mindig képesek értetlenkedve feltenni 2018-ban a kérdést, hogy miért nem olvassák lelkesen azok a bides kölkök a kőszívűemberfiait, meg akik azon csodálkoznak, miért nincs minden egyetemi kadávernek Top-10-es folyóiratokban publikációja meg háromszáznegyvenkilenc független idézője. Nyilván az a cél, hogy az ember érezze magát kisebb értékűnek attól, hogy ő a felsőoktatás gyöngécske teljesítményű közkatonája, aki még kisebb teljesítményű még közebb katonákat próbál tanítani köznapian hasznos ismeretekre, de egy nagy lófaszt fogom magam annak érezni, azt.

Az éterben ezúttal csak a Repülő Kutató volt (kábé háromszáznegyvenkilenc független idézővel, természetesen), de ő behúzta a nyakát, mert tizennyolc és fél év házasság után az ember megtanulja értékelni még azt is, amikor a felesége felszívja magát valamin, akkor legalább nem ül punnyadtan és siránkozva. Celó leszarta az egészet, ő már kapott mára jutifalatot meg fésülést, de Poci, akinek imponál az erő, gyorsan rámtelepedett, és dürrögve fésültette magát egy ideig. A macskák állítólag nyugtatóan hatnak az emberre, de én még mindig fel vagyok szíva és be vagyok pöccenve, és most elrobogok tanítani, és fogalmam sincs, ebből mi lesz, ha így folytatódik.

Abban viszont szinte biztos vagyok, hogy ezt a ruhát szét fogom vágni a rittyóba, mert úgy eláll az alja nyomorultnak, mint egy lámpaernyő, és épp elég baj nekem az, ami a fejemben van, legalább a ruháim ne idegesítsenek.