eská kategória bejegyzései

Ma éjjel minden erőfeszítés ellenére is csak 24,5 fokra sikerült lehűteni a földszintet, és onnan már kúszott azóta felfelé fél fokot. Az emelettel nem is próbálkoztunk, ott 28,5-ról kellett volna indulni.

Egyre elhasználtabb vagyok a munkától és a melegtől, ebből kifolyólag meg egyre kétkedőbb abban, mit és miért csinálok, ez a kétkedés pedig egyre jobban elhasznál, és így tovább körbekörbe. Tudom, hogy nálam ez a menete a dolgoknak, minekminekek halomszám, sose volt másként, és nyilván nem is lesz másként sose, mert ha tudnék változtatni rajta, már megtettem volna, de azért ilyenkor nem a legjobb érzés az én fejemben lakni.

Cserébe viszont milyen fasza paplanruháim vannak, nédda.

Tegnap délután elmentem masszázsra, mert mire jó az élet, ugye, ha nem fér bele egy kis lüxüs. A levegőben faszénparázs és az aszalódó természet illata úszott, augusztus volt a javából vagy rosszából, ízlés szerint. Az utcában lakó kutyák, ahányszor én masszázsra megyek, lankadatlan éberségükről óhajtják biztosítani a nagyérdeműt, hisztérikusan ugató ebek sorfala között vonulok el mindig, hogy kigyúrassam a vállamból a laptop fölött töltött órákat. Ezúttal csak egyetlen kutty eresztett meg felém egy bágyadt vaut, ő sem vette a fáradságot, hogy felkeljen ehhez az oldaláról a saját kertkapuja mögött.

Már két hete, hogy hajnali kettő és fél három között kelek. Megmosom négyféle kefével bánatos fogaimat, főzök egy kávét, adok a macskáknak jutifalatot, aztán ha megették, felkergetem őket az emeletre, és kereszthuzatot csinálok a földszinten a konyhai üvegajtó meg a teraszajtó segítségével. Kiülök a teraszra a laptoppal, napi első cigi, napi első kávé. Negyed ötkor szokott megszólalni valahol két utcával odébb egy kakas, büszkén hirdeti, hogy megszolgálja ám ő azt a takarmányt, tessék elfeledkezni a húslevesről, különben is ki az az idióta, aki ebben a rekkenő hőségben húslevesfőzésre vágyik. Háromnegyed hat körül megnézem a benti hőmérőt. Néha akár két fokkal is sikerül lenyomni a földszint hőmérsékletét, huszonötről huszonháromra. Estére ismét huszonöt lesz, kezdhetem majd másnap elölről az egészet. Becsukom az ajtókat, visszaengedem és megreggeliztetem a macskákat. Újra megtöltöm a kávéfőzőt.

Reggel hatra már túl vagyok három kávén, nem is akarom tudni, hány cigin (mindig tudom, a hajnali első előtt kiürítem a hamutartót, ez is része a rituálénak, szembesülni az önpusztítással). Túl vagyok már ötezer leütésnyi szövegen, néha, különleges kegyelmi pillanatokban, ennél többön is. Ha csak kettő vagy három jött össze, az baj, az ütemtervem rovására megy. Még délutánig dolgozom, de a nap legtermékenyebb része mindig ez, a hajnali órák. A szomszédék vörös macskája egy ponton végigvonul a kerten, éjszakai portyából jön, lustán lépked. Vet felém egy gyanakvó pillantást, aztán odaslattyog a madáritatóhoz, iszik. Hat óra múlt, töltök egy újabb kávét. Akár sikerült addig megírnom annyit, amennyit akartam, akár nem, az agyam vadul zsibong, az ég alján meg diadalmasan és dühöngve halad felfelé a Nap, hogy elperzseljen mindent, ami útjába kerül. Ez nekem a nyár.

Hallgassunk inkább egy kis zenét a télről.

Nyilván ma is fel vagyok öltözve, viszont azt hiszem, ez most nem annyira fontos. De azért tessék, ne érje szó a ház elejét.

Kezdek már belekukulni abba, hogy folyton itthon ülök, és a meleg meg a napsütés elől bujkálok, úgyhogy ma reggel eldöntöttem, lekúszom a bankba meg a piacra, mielőtt ránk zuhan a beígért 35 fok.

Mindezt természetesen a megfelelő nyárias elegánszijában. Avec kalap.

Dögmelegben vonszolódni a minekminekek között mindig is mókás és szórakoztató tevékenység volt, most sincs ez másként. A Repülő Kutató a múlt héten felállított egy elméletet, ami nagyjából olyanformán hangzott, hogy van valahol az én fejemben egy agysejt, ami harminc fok fölött bekapcsol, és akkor nekem írnom kell. Bevallom, nem követtem pontosan, mi a nyavalyáról povedál. Éppen írnom kellett.

Ma viszont szombat van, ami még akkor is piacot jelent, ha éppen harminc fok fölött van a hőmérsék, nekem az agyamban pedig izék kapcsolgatnak ki-be. Úgyhogy fussunk, mielőtt még porrá omlanak a macskakövek, és megolvad talpunk alatt az aszfalt.

Tegnap amúgy, mint ez az előző bejegyzésből is látható, némiképp bepöccentem, és varrtam magamnak egy új paplanruhát. Kezeket fel mindenki, aki sejtette, hogy úgysem bírom ki a nélkül, hogy ma felvegyem.

A világ ne is álmodozzon arról, hogy esetleg kicsellózik velem. Ha nekem paplanruha kell, akkor paplanruha kell, slussz.

Amúgy megtaláltam azt is, miből kisbencéztem anno a szabásmintát. Burda 2005/11, ez a modell.

Hittétek volna?

Ez az Alice Csodaországban egyik fejezetének volt a címe, annak, amelyben a Hercegné meg a szakácsné borsfelhőben úszva mindenféle konyhai eszközöket vágtak egymáshoz, a végén pedig az addig ringatott bébi kismalaccá változott. Körülbelül itt is ilyen állapotok uralkodnak – nyugi, nem a házban, csak bennem. Az is elég.

Egyrészt, a parodontológiai kezelések igen sajátos következményekkel szoktak járni az én tájaimon. Eddigi tapasztalataim alapján bizton állíthatom, hogy ha az embert megkínozzák a felső részén, az az alsóra is kihat, mily roppant érdekes dolog ez a tápcsatorna, neszpá. A gusztustalan részletektől, mivel én olyan finom vagyok, mint a velencei csipke, megkímélnélek titeket, mindenesetre a fogaim már nagyjából helyremozogtak, de az emésztésem még nem. Hogy komfortom csak tovább nőljön, felébredtem egykor, aztán visszaaludtam ötkor, és most úgy érzem magam, mint akit ledaráltak, mintegy mellesleg pedig mára országos hőségriadó van felhőszakadásriadóval körítve. Úgyhogy minden adott egy kiváló naphoz.

Azt gondolom, ezek után mondanom sem kell, hogy a totális élvezet kiaknázása érdekében írok is, mint a bolond, és mivel engem a kihívások éltetnek, éppen három vagy négy különálló konfliktussal zsonglőrködöm, melyek természetesen egyidejűleg robbannak ki. Ugyan mi lenne abban a kunszt, ha szépen egymás után jönnének, mint vadkacsák a Münchhausen báró madzagra kötött avas szalonnájára?

“- Nos – mondta Alice -, roppant csúnya felnőtt lett volna belőle, de disznónak egészen csinos lesz.”

Egyébiránt, ha a zuniverzum olyan cuki lenne hozzám, amilyen nem lehet, a napjaim nem huszonnégy, hanem harminchat órából állnának, és én funkcionálni is tudnék mindvégig. Akkor legalább varrnék még néhány paplanruhát, mert ruhapaplan van, paplanruhához való dögmeleg van, igény is van, épp csak idő nincs.

Elmentem parodontológushoz. Holnap is oda megyek. És erről tényleg nincs kedvem beszélni, hogy a ragya vinné el.

Tökmindegy, hol, a helyzet úgyis változatlan.

Mint általában a rokongyerekek és rokonfelnőttek levonulása után szokás, tegnap nagyon csendes és kihalt lett ez a kóceráj. Ez valójában nem túl logikus, Filoméla ugyanis nem volt egy különösebben hangos példány, és elég jól el is foglalta magát minden külső segítség nélkül a saját szobájában a rajzasztalnál meg Micimackóval. Ezzel együtt is ott álltunk mindig ugrásra készen, most meg végre abbahagyhattuk ezt a Kanga-programot.

A lelkemben keletkezett űrt és a napirendemben keletkezett szabadidőt korpuszom restaurálásával tömtem be: hajat mostam, festettem és robbantottam, valamint kilagoztam mind a húsz körmömet. Minderre viszont az édes anyatermészet is úgy gondolta, bedugja a fejét az ajtón, és megnézi, nincs-e túl jó dolgom. A jelek szerint úgy döntött, hogy de, mert aztán hajnali háromnegyed háromkor olyan görcsökkel ébresztett, hogy majdnem leszedtem a falat.

Ma még tart a regenerálóprogram, és a tegnapi űrben újra előszedtem a maradékos zsákocskámat is, újabb polárficni-mentéseken és más merényleteken törvén fejemet. A háttérben már igen szemrehányóan köszörülik torkukat bizonyos foglalkozandó szövegek, de ma még jódolgomat akarok meg azt mondani, hogy sálálálálá, és nem hallgatni rájuk. Úgy legyen.

Most még elvánszorgok péksütiért, aztán itthoncsücsü napot tartok. Az eső is mindjárt leesik, jáj.

Mától megint csak két szőrös családtaggal osztjuk meg palotánkat, a gyermeket hazaviszik szüléi, akik tegnap este pottyantak be mindannyiunk nagy örömére. Úgy feltelt a lakás, amilyet a macskák ritkán látnak, és a szokásos logisztikázásra is sor került, mert ugyebár el kellett valahol altatni az öszves nyájakat. Mivel csak ketten lakunk emberek ebben a nagy hodályban, elvileg ez nem ütközik akadályba, a gyakorlatban viszont a Bűnök Barlangjából el kellett távolítani ezt.

Igen, az ott egy Filoméla, aki éppen megtanulta, hogyan készül a rövidpálca, és annyira belelkesedett tőle, csak Pom Pom meséivel tudtam kicsalogatni, hogy a futonból alvóhelyet varázsolhassak.

A nagy családi egymásra találás amúgy a Dunaparton zajlott, ahová mi azért vittük le a csemetét, mert a) lusták voltunk főzni, ott meg Ister-napok voltak kirakóvásárral meg mindenféle zabálnivalóval b) az Ister-napokhoz kapcsoltan gyertyaúsztatás volt várható, az meg nagy buli egy kilencévesnek. Hát, kéremszépen, isteni szerencse, hogy megérkeztek a szülők, mert egyébként irgalmatlan nagy csalódás lett volna a dologból, háromnegyed kilenc környül ugyanis olyan éccakafekete fellegek úsztak be az égre, hogy mi alkalmasabbnak találtuk szépen hazatotyogni, mielőtt fejünkre esik a vihar, pápá gyertyaúsztatás. (Mintegy mellesleg az utózmányok tekintetében nekünk volt a legtöbb eszünk, mert a gyertyaúsztatást szépen le is fújták a közeledő vihar miatt. És így tulajdonképpen Filoméla jött ki győztesen az egészből, mert ő még fél nyolc körül láthatott leúszni a Dunán négy egész gyertyát, amit próbából engedtek le, úgyhogy ő legalább látott úszó gyertyákat, a később megérkező ötezer ember meg egyet sem.)

A gyermekek igen bonyolult lények, mint ezt tudjuk, és erre ezúttal is kellő bizonyítékot kaptunk, mert az üdvözlés úgy hangzott, hogy “Anyuuuu!!! Apu!!! Képzeljétek, tegnap voltam a Skanzenben!”. Ooookééé. Ahhoz képest, hogy miként festett élőben az egész parti Morcival meg Dúlifúlival, retrospektíve igen jó sajtója lett a Skanzen-látogatásnak. Meg az összes többinek is.

Ebben a pillanatban még csak a Repülő Kutató meg a macskák vannak ébren, azazhogy hoppá, Poci elaludt, szóval már ő se. Mivel nemsokára kitör a távozás zűrzavara, gyorsan lőttem magamról egy fotót, amíg megtehetem.

Higgyétek el, a fejemen lévő konstrukcióval sokkal inkább tekintettel vagyok érzékeny lelketekre, mint ha a hajamat mutogatnám. No de ma azt is gatyába rázom, ha már úgysem tudok mit tenni bús magányomban.