(Képnehéz, szövegnehéz és linknehéz bejegyzés lesz. Én szóltam.)

A címben található három szó mind ugyanazt jelenti, az északi folklór téli manócskáit. Az IKEA karácsonyi kínálatában is van – itt ugyan jobb híján Mikulásfigurának nevezik, de tomte az, semmi kétség. Marha nagy, persze. Ez itt kisebb, és még inkább tomte – hunyorítva is kemény munka kell ahhoz, hogy az ember belelásson bármiféle Mikulást.

Na mármost én valamiért belevettem a buckós nagy fejembe, hogy nekem csinálnom kell tomtéket. Konkrétan innen jött az ötlet – véletlenül tévedtem az oldalra, és nagy reményekkel olvastam végig, hogy megtudom, hogyan kell csinálni, a végén viszont csak az volt, hogy a szabásminta még nincs kész, majd. Pfühp. (Kieg., pár nappal későbbről: azóta már felkerült a szabásminta is, ha valaki meg szeretné csinálni.)

Bánatomban nekiláttam bűvölni a gúglit tomték után, és így tudtam meg azt, hogy ezek nissék és tonttuk is, ez utóbbiaknál meg (nagy zárójel következik) motoszkálni kezdett a fejemben valami régi emlék boldogult bélyeggyűjtő koromból, mikor tízévesen a zsebpénzemből kis zsákbamacska tasakocskákat vettem a trafikban, és otthon nagy izgalommal bontottam ki, hogy haddlám, milyen tarkabarka szépségeket dobott most nekem a zuniverzum. Egészen határozottan emlékeztem egy finn bélyegre, amin ott volt, hogy SUOMI FINLAND, és manócskák etettek rajta erdei állatokat nagy hóban.

Azt a bélyeggyűjteményt már régen megette a fene, és most, hogy éppen felültem a nosztalgiavonatra, hiányzik is cefetül, de hát ez van, no. A gúgli viszont rengeteg mindent ismer, úgyhogy megkérdeztem tőle, ő látta-e már az én manócskás bélyegemet SUOMI FINLAND, és a gúgli azt mondta nekem, hogy igen.

Egészen pontosan ez volt az a bélyeg. Istenbizony, most nagyon hiányzik nekem. A belizei papagájossal együtt. És a CCCP-meseillusztrációs bélyegek is hiányoznak, és a… jaj. (zárójel bezárva)

Na de vissza a kályhához, csináljunk tomtét. A gúgli formában volt, mert rögtön fel is dobott nekem egy ilyet, ni. (Ezt most be is teszem ide, mert tényleg fontos.)

Dzsí, mondtam én magamban, hát ez olyan egyszerű, mint a pof. És most erre nyissunk itt egy újabb (jelképes) zárójelet.

Nekem, mint már erre a blogolvasók rájöhettek, általában nem pontos receptek meg hogyan-csináld leírások kellenek, hanem egy kályhasarok, ahonnan kiindulhatok. Emellett meg van egy olyan illúzióm, hogy amit én meg tudok csinálni, azt bárki meg tudja csinálni, akinek van egy ősöreg hobbivarrógépe meg némi elszántsága – legfeljebb nincs hozzá kedve, türelme vagy bátorsága. A kedvet meg a türelmet megértem, bár engem nem érint, de a többire csak bátorító szavakat tudok süvöltözni, próba cseresznye, bármi megoldható. Ezért írom én ezeket a bejegyzéseket, hejj. Én sem vagyok a legügyesebb valaki, alapszinten varrok, alapszinten hímezek, alapszinten horgolok, de ha én eldöntöm, hogy tomtékat fogok csinálni, akkor abból tomték lesznek. (újabb jelképes zárójel bezárva)

Azt mindenesetre már a fenti videó végigvizionálása után tudtam, hogy még ez a pofonegyszerű recept is meg lesz itt kisbencézve, mert én lusta vagyok meg sóher, előbb mindent a lakásban lévő készletből próbálok megoldani. Úgyhogy filc=polár, tötősúly=lencse, tömővatta=polárhulladék; amit csak lehet, géppel fogok varrni, amit meg ragasztani kéne, azt kézzel. Két dolog nem volt a Bűnök Barlangjában: műszőrme és fagolyó. Na hát a felfordulás peremén egyensúlyozva eljutottam a méteráruboltba, és szereztem mindkettőt, hurrá.

Úgyhogy tegnap neki is láttam, és készítettem egy próbatomtét.

Ez itt, jelzem, egy piszok nagy calász, a szakáll csak gombostűzve van, az orrot meg egy rózsaszín fülesgombból rittyentettem rá, mert meg akartam nézni, mit kisbencézhetek még tovább a tomtén.

Nos, megállapítottam, hogy én a manóimat ducibban szeretem, ez inkább olyan, mint egy varázsló. Ezenfelül meg gombhoz a kabát, sapkához a manó, a sapkával akarom kezdeni.

Úgyhogy ma szépen neki is láttam.

A negyed körből már eléggé duci manóra való sapka jött ki, úgyhogy ezen az úton folytattam.

Eddig minden szép volt meg szabályos, de ezek után jött a “kuss, én így szállok le a bicikliről”. Ahelyett ugyanis, hogy térmértani tudásom morzsáit összekotorva kiszámoltam volna, hogy a zöld kúppalásthoz mekkora alap kell, ábrándosan és gondolomformán kinyirbáltam pár körszerűséget abból a piros szövethulladékból, amit a tomte talpának szántam. Tudtam, hogy mindegyik kör kisebb lesz egy pöttyöt a kelleténél, de oda se neki.

Ezeket a bigyókat én nem eladni készítem (bár ilyenkor is értékelem, ha minden darab más kicsikét – csak az tökegyforma, amit fröccsöntve csinálnak; a kézimunkában éppen a picike eltérésektől egyedi a végtermék), úgyhogy közöltem a jövőbeli tomtékkal, hogy “ti mindannyian egyéniségek lesztek!”. Ők erre nem mondtak semmit. Helyes.

Befűztem Eriket piros cérnával, aztán elkezdtem felvarrni a kúppalástot a talpra így

aztán amikor körbeértem a talpon, cikcakkról egyenes öltésre váltottam, és így folytattam:

De nem végig.

Ha nem hagynék a tetején egy ilyen nyílást, nem tudnám a) kifordítani, b) megtömni.

Kifordítottam, aztán gyerünk tölcsér és lencse.

Egy maréknyit zúdítottam be az aljába, aztán megtömtem a kúp többi részét polárhulladékkal. A tetejét nem dolgoztam el szépen, csak visszagyűrtem (majd meglátjátok), mert úgyis rá akartam varrni a sapkát, akkor meg minek.

Ráhúztam a kész kitömött kúpra a sapkát.

Oooké, remek, akkor most felhajtjuk a sapka szélét. Egy centis visszahajtás, széles cikcakk, ripsz-ropsz.

Na és ezután jött a szakáll.

Az a műszőrme, aminek én birtokába jutottam, trikotázsanyagra van rádolgozva, a szálak egy irányba tartanak rajta (semmi torzonborzi), és vedlik, de úgy, mint a két macskám együttvéve.

Jobb hátteret nem tudok adni hozzá, nem is akarok, ez a varróasztalom laminátlapja, ahonnan rögtön összesöpörhetem a tenyerembe a szöszmőket, és azonnal ki is dobhatom a francba. Márpedig erről tényleg volt mit söprögetni.

Ezután megfogtam a szakállt, ráillesztettem a tomtéra, aztán megnéztem, hogyan állna sapkástul úgy, hogy a sapka pereme egy centivel túllógjon a szakáll felső peremén.

Szupeer. Na persze ezen a ponton még úgy festett szegénykém, mint Hogyishívják kuzin karácsonykor, de majd.

Egyelőre felvarrtam kézzel a szakállt (csak a felső részén)

aztán a felső peremtől egy centire középen a fagolyót is.

Ráhúztam a tomte fejére a sapit, elegyengettem, aztán azt is kézzel, láthatatlan öltésekkel felvarrtam a fejire neki; mint az alábbi képen is látható, azon a vonalon, ahol a sapka visszahajtása volt.

Ééés, kész.

És mivel ők mindannyian egyéniségek, mindegyik más lesz egy kicsit. Magasabb, alacsonyabb, kócszakállú, trimmelt szakállú… mikor hogy.

Na, kinek van kedve belevágni?