Nem a megszokott nőszemély meg nem a megszokott ajtó, de ha volt valaha olyan alkalom, hogy beküldjem a tökéletes helyettest, hát ez az.
A ruhát azért (nem is tagadhatnám) én varrtam neki.
ajándék kategória bejegyzései
8/338 – Az átmeneti nyugivan
Elnézést, hogy ezúttal nem tudok további szórakoztató rémségekkel szolgálni – ha izgalomra és kalandokra és A Nagy Kiszámíthatatlan leírására vágytok, nézzetek át a húgomhoz, mert most nála zajlik a zajlás, de még mennyire.
Mink délelőtt csak ruhát varrtunk (a modellkedés nemsokára gyön, már kipróbálta, milyen a szekrény előtt pózolni), közben megmutattam Toscának, hogy kell kivenni, aztán megkisbencézni a Burda-szabásmintát, és hogy miként működik Erik. Utána közös rajzfilmnézést tartottunk (Aranyhaj és a nagy gubanc), majd elmentünk könyvesboltba valami egészen rózsaszín sorozatos tortahabért, amiből ő már számos kötetet olvasott, és találtunk is belőle négy olyat, amit még nem, úgyhogy hazajövetel után el is olvasott belőlük kettőt.
Én mindeközben még sütöttem pár bagettet is csak úgy,
a vacsoránkat meg motorosfutár hozta, és ez már annyira dolce far niente volt, hogy szinte szégyellem a pofámat.
Holnap viszont a skanzenbe megyünk, és az már Filomélával is igen érdekes experimentum volt, szóval lehet, hogy holnap vesztjük el a réven, amit ma megnyertünk a vámon, de sebaj.
8/337 – Karácsony, augusztusban
Nyavalya ebbe a bioritmusba – az enyémbe, ofkorsz. Este megvacsoráztatám népeimet, majd elhaló hangon közöltem, hogy én most eldőlök kicsinyt, legyetek jók, Tosca, te zuhanyozz le és moss fogat, aztán kérj jóéjtpuszit a Repülő Kutatótól, ha addig nem ébrednék fel, vagy ébresszetek fel vagy nemtom. És utána kiájultam a futonon, hogy aztán fél egykor frisszen ész capkodószan riadjak fel arra, hogy úristen, hol az a jóéjtpuszi. Hát annak már reszeltek.
Remélhetőleg tegnapi jótéteményeim elegendő súllyal fognak latba esni ahhoz, hogy ne legyen ebből örök harag. Tegnap, valljuk be, olyan voltam, mint egy begandzsázott bőkezű tündérkeresztanya, nem pedig a szokásos Sárkány Néni, és néha egészen coelhói életbölcsességeket pöktem magamból, de ne szaladjunk a dolgok elébe.
A cipők, amelyekkel érkezett a gyermek, városi programhoz és strandoláshoz kiválóak, de nekünk Terveink vannak és egy olyan városunk, ami durva módon hepehupás és macskaköves. Emellett Időjárást is ígérnek nekünk a következő napokra zivatarokkal estébé, szóval muszáj volt beszerezni valami zárt és terepjáró cipőt. Így hát átlátogattunk a szemközti kínaibótba. Én ott szerzem be a tornacipőimet a szivárvány minden színében, és reméltem, hogy gyerekcipőből is lesz ennek megfelelő választék, de nem, kiderült, hogy ami ott van fent a polcon, abból kell gazdálkodni, slussz. Ennélfogva egy nyomokban rózsaszín tépőzáras edzőcipővel és egy üvöltőpink terepszandállal távoztunk, melyekkel közül az egyik arra jó, ha Zivatar lesz, a másik meg arra, ha Hepehupa. Arra nem merek gondolni, mi lesz, ha Zivatar és Hepehupa köszönt be egyszerre, miközben mi épp kint mulatnánk a szabad levegőn.
A habókos tündérkeresztanya mindemellé hozzávágott unokahúgához egy kedves öreg fényzőgépet is, kábé tavalyelőttig azzal lődöztem magamról fotókat ebbe a blogba, szóval nem a legrosszabb darab, csak öreg, és van már másik. Eredetileg arra készültem, hogy hosszasan fogom majd magyarázni, hogyan működik a cucc, de kiderült, hogy Toscának már lenni kicsi digitális gépekkel tapasztalat. Desőt. A kölök fél nap után már olyan dolgokat csinál vele, amelyekről nekem lövésem sem volt, hogy lehet ilyet is ezzel a géppel, például megtalálta rajta a naptárt, és magától értetődő módon állítgat fényerősségeket meg más izé. Úgyhogy körbefotózta a fél világot (szelfik included), és megpróbálom majd megtárgyalni vele, hogy indítsunk ide egy “Tosca fotói” sorozatot. Valószínűleg nem kell sokat nógatnom, asszem.
Miközben a jövendő Annie Leibowitz lefotózta a hajában a csatot (azt is vettünk, mert csak egy darabot sikerült magával hoznia, és élek a gyanúperrel, hogy már elhányta valahová), a macskákat, a macskamászókát, a kertet, a lakásunkat, és mindent, én sütöttem egy barackos clafoutis-t.
A barackos clafoutis elkészülte nem volt teljesen problémamentes, mégpedig azért nem, mert Máli megette az eredetileg erre szánt barackokat. Máli, ha még emlékeztek ebben a bolondokházában erre a részletre, sógornőmék törpevizslája. Én macskákhoz vagyok szocializálódva, akik megvetően tudomást sem vesznek a gyümölcsökről, így mikor szóltak nekünk, hogy vigyázzunk, mert Máli felmászik a teraszon az asztalokra, megnéztem a mi asztalunkat, és azt mondtam, nincs azon semmi érdekes, amiért érdemes lenne felmászni. Nos, Máli úgy gondolta, hogy az a tálka barack épp jó lesz nasinak. És megette. Kettőbe már csak belerágott, de a többit egész rendesen megzabálta, a magokat pedig ráköpte az asztalra egy csomó kutyanyállal egyetemben, blöe. Eh, úgyis ideje volt kimosni azt az abroszt.
Na de közben a szomszédok testületileg felkerekedtek, hogy elmenjenek nyaralni, és mindenki távozott Lócit kivéve (igen, Máli is). Lócit most mi fogjuk etetni meg gondot viselni a lelkére. Nem vagyok biztos abban, hogy erre a célra megfelelő leszek, mert Poci még mindig gyanakodva néz rám, amikor megjelenek, Macit ideje lenne jó alaposan megfésülni, és Toscának sem adtam jóéjtpuszit, micsoda firma vagyok, sóhaj.
A karácsonymúzeumba viszont elvittem. Mint kiderült, ez nagyrészt karácsonybolt, benne egy szobányi múzeum, rengeteg mókás cuccal és helyenként irgalmatlan nagy giccsekkel.
Já, ezek tomték.
Tosca mindenesetre vadul végigfotózta az egészet, külön felhívom a figyelmet az üvöltőpink túraszandálra..
Hozzávetőleg ez lehetett amúgy az a pillanat, amikor a tündérkeresztanyának beütött az újabb adag gandzsa, mert nagylelkűen felajánlottam, hogy választhat magának valamit. Innen seperc alatt jutottunk oda, hogy magának és a testvéreinek is válasszon valamit. Nem árulhatom el, mi lett a választás eredménye*, mert meg lett velem ígértetve, hogy sem Anyu nem tudhat még róla, se Filoméla, sem Perpéta, mert meglepetés.
Abban nyilván nem volt semmi meglepetés, hogy itthon eltörte az egyiket, természetesen a sajátját. A pénztárnál a néni elmondta, hogy törékeny, be is csomagolta buborékos fóliába, én is elmondtam neki több alkalommal, hogy törékeny, és vigyázni kell vele, és ez nem játék, hanem dísz. Hát persze, hogy egyszer csak krccs, a teraszpadlón ott volt négy darabban szegény izé, a feje meg úgy gurult tova, mint Marie Antoinette-nek.
Na ekkor Tosca előadta a nagyhalált, ivöltés az egekre meg könnyek árja meg minden, és végül oda konkludált, hogy “nem is kellett volna elmennünk a karácsonymúzeumba!!!”. Én olyan derűs maradtam, mint egy jamaicai délután, rámutattam a gondolatmenetben arra a gikszerre, hogy az ok-okozati viszonyok ilyetén leegyszerűsítése oda vezet, hogy szem elől tévesztjük a lényeget, miszerint eltörni nem kellett volna, a karácsonymúzeum egész jó buli volt. “De ennek most ÉN vagyok az oka!!!”, süvöltötte Tosca, úgyhogy megnyugtattam, ez ugyan teljesen igaz, de az izé csak egy tárgy, és a tárgyak nem olyan fontosak, mint az emberek. (Mondtam, hogy egészen coelhói magasságokba sikerült felszárnyalnom délután.) Eközben már a kezemben volt a pillanatragasztós tubus. Kemény fél óra munkával eljutottunk oda, hogy Marie Antoinette-nek már újra van feje, meg visszaoperáltam mind a két kezét (azok törtek le, nyilván), majd beültettük egy bögrébe, hogy ott száradjon. Természetesen sikerült lepöttyentenem a ruhámat pillanatragasztóval, de nem ivölthettem az egekre, mert a tárgyak nem olyan fontosak, mint az emberek. Rohadt fárasztó Coelhónak lenni, na.
Ezek után szépészeti program következett, mert reggel, még az összes lelki vihar előtt, meg lett ígérve, hogy újrafestem a körmét, és én az ígéretekkel meg a határidőkkel nem szoktam viccelni. Pláne ha már nincs ivöltés.
Hát izé.
Szerintem hétfőig lesz még újabb ötlete is. Én és a körömlakkjaim mindenesetre készen állunk, most vakáció van, és a tűzdelt paidagógosz néni is elment szabadságra.
Most viszont próbálok még aludni egy kicsit, mert holnap délelőttre a varrógéppel való ismerkedést és más merényleteket vettünk tervbe, ahogy meg ezt a lányt ismerem, nekilát akár egyedül is, amitől a jó Isten mentsen meg mindannyiunkat, de főként Eriket.
* Képzeljetek el három darab flitteres giccset, ami garantáltan nem gyermekjáték, hanem karácsonyfadísz. Tényleg be lehettem gandzsázva.
Eská – Takarók
Több mint egy éve húzódó projektet sikerült lezárni tegnap, amiről ugyan ti hallottatok időnként zöngeni, meg fel is tűntek ilyen-olyan fázisfotók a blogon, de a hülye nagynénik feladata nem egyszerű, amikor az unokahúgai közül ketten is olvassák a blogját, a harmadik pedig legalább megnézi a képeket.
Tavaly áprilisban kezdődött, mikor számbavettem kiinduló készleteimet,
bízván abban, hogy szopornyica ide vagy oda, valamiképpen pótolni tudom majd azokat, azt ugyanis előre tudtam, hogy mindahhoz, amit a fejembe vettem, ez bizony nem lesz elég.
És akkor nekiláttam.
Úgyhogy előbb elkészült ez,
aztán ez,
a harmadikra már Poci is elvesztette érdeklődését irántuk,
és még mindig nem volt vége.
Be kellett szegni, el kellett dolgozni mindegyiket, és jellemző módon mindez sokkal több időbe került, mint meghorgolni az összest, de tegnap reggelre végre-végre eljutottam a befejezéshez.
Meg az átnyújtáshoz, persze.
Perpéta rögtön fel is húzta a fejére a sajátját, és alatta maradt,
de annyira, hogy nem is volt hajlandó kimászni alóla.
Gondolom, sejtitek, hogy a távozás (a takarótól függetlenül) nem ment akadálytalanul, de Csicsóné végül mégiscsak beimádkozta kettő lányát retyerutyástól a kis kék szappantartóba, és elmentek.
A harmadik mindeközben már a teraszon ült sógornőm lányaival, és Jégvarázs Uno kártyajátékkal múlatta a szárnyas időt, minek annyit érzékenykedni, bleh. Ami az ő itt-tartózkodását illeti, egyelőre minden szép és jó, de még csak fél napja van egyedül, úgyhogy ki tudja, mit hoz még a következő hét. Mi mindenesetre részletes programot állítottunk össze karácsonymúzeummal, skanzeni vasutazással meg dunai hajókázással, szóval reméljük a legszebbeket.
Aki ráér, azért imádkozhat értünk egy kicsit.
8/336 – Medve
És lőn reggel, akárhányadik nap,
én meg okultam az eddigiekből, és lehoztam egy kicsiny nesszeszert a Repülő Kutató fürdőszobájába. Tegnap cédrus-grépfrút tusfürdőt kellett használnom (ami amúgy nem rossz) meg a Davidoff Cool Waterrel illatosítottam (ami pláne nem rossz), ámde arckrém csak olyan volt készleten, ami rövid szakállú férfiaknak ajánlott, én meg nem óhajtottam megkockáztatni, hogy ettől esetleg én legyek Lola, a szakállas nő. (Tudom, nem így működnek a dolgok, de akkor is.) Igen, eltaláltátok, tegnap is zsolozsma volt a macskabudi mellett.
Ma is zsolozsma lesz a macskabudi mellett, de ez az utolsó alkalom, mert valamikor a nap folyamán a húgom felkerekedik Filomélástul-Perpétástul, és hazagurulnak, Tosca meg itt marad nekünk hétfőig. Ő az egyetlen hármójuk közül, aki még nem részesült a szentendrei nyaralás és a bolond nagynéni meg bolond nagybácsi hosszas társaságának örömeiben, úgyhogy bátorak voltunk és vakmerőök, és bevállaltuk. Ezt még lehet, hogy cefetmód megbánja mindenki, Tosca ugyanis még sosem volt ilyen hosszú ideig Anyu meg a testvérei nélkül, és hát valljuk be, öt gyereket is kitesz egyszemélyben. Szegény mi.
Na de visszatérvést a fürdőszobai helyzetekre, tegnap azért nem tudtam kivárni, amíg a reggeli áhítat végetér a pipereszereim mellett, mert el kellett gyalogolnom hajnalost a nagybótba, vacsorára ugyanis carnitast terveztem tortillákba töltögetve (itt a recept, ha valakit érdekel, igen-igen finom). Hogy kissé előreszaladjak a nappal, a vacsora természetesen nyávogásba fulladt, ez is csíp, az is csíp (pedig a carnitasból direkt kihagytam a jalapenót és a borsot is), és teljesen fölöslegesnek éreztük igyekezetünket, mert a népek végül olyan abominációkat ettek, mint tortilla görög joghurttal megkenve, rajta pedig három cikk miniparadicsom.
Addigra már túl voltunk a délelőtti rajzfilmnézésen* (balszélről Bucó, a macskamászókán meg Maci, aki úgy döntött, hogy amíg csendben vannak, veszélytelenek),
aztán ebéd után én végigráncigáltam az egész népséget a városon, húgomat is beleértve. Lődörgés volt, fagylaltozás meg Duna,
utána pedig még strandolni is elmentek, úgyhogy nem mondhatni, hogy nem teszünk meg mindent a szórakoztatásukért.
Cserébe ők is mindent megtesznek a szórakoztatásunkért, a szobájuk például így nézett ki tegnap, ni:
Van egy olyan tervem, hogy a többi lökött nőszemély távozása után Toscával gatyába rázzuk ezt a förmedvényt. Reményeim nem teljesen megalapozatlanok, már másfél évvel ezelőtt is ő volt az egyetlen, akire számíthattam, ezúttal ráadásul a saját privát szobájáról lesz majd szó, ahol ő fog uralkodni egyedül majdnem egy egész hétig, szóval az iniciatíva adott, a többit pedig majd meglássuk.
Én viszont végre visszakapom a Bűnök Barlangját, juhé. Nem zavar, ha azt gondoljátok rólam, hogy önző liba vagyok, az ott az én birodalmam, és nekem kell az a birodalom. Az elmúlt pár napban egy hipermega tripla projekt utolsó simításain dolgoztam sutyiban: a hálószobában, a teraszon, a hencseren, mikor hol, amikor éppen nem kellett valami azonnali vészhelyzetet elhárítani, meg amikor strandoltak a népek, meg az alvásidejükben, és akkor is, amikor éppen nem néztek oda. Hálistennek egyik sem kérdezte meg sose, mit hurcolok magammal abban a szatyorban
És végre kész. Beetetésül most még csak ennyit mutatok meg nektek,
remélhetőleg tudok majd egy bővebb vetítettképes bemutatóval is szolgálni. Az a tarkabarka ott kábé négyszázötven eldolgozás és nyisszantás eredménye, úgyhogy nagyon ajánlom a recipienseknek, hogy örüljenek, de mint majom a farkának.
* A Meridát nézték meg, és amikor Perpéta pisiszünetet tartott közben, közölte a húgommal, hogy “Anyu, mi téged nem fogunk medvévé változtatni”. Asszem átjött az üzenet.
8/335 – Barackos paradicsomleves
Mivel egy kép állítólag többet mond száz szónál (bár én azért időnként kifejezetten büszke vagyok verbális tornagyakorlataimra), hadd mutatom be, miről pofáztam nektek tegnap:
Helló, középső szandál, mintegy ismerős vagy nekem. (Utolsó kép.) Mindig kellemes érzés, amikor egy ruházati vagy cipőzeti darab túlteljesíti az elvártakat. Én azt hittem, ez a tőlem kapott kínaibótos fröccsöntött rózsaszínke maximum egy nyarat fog kibírni, ehhez képest meg már a második tulaj nyűvögeti.
A fenti kép még tegnapelőtt készült a strandon, és a húgom lőtte. Ezek a kölkök mind a hárman megátalkodott vízinyuszik, mint afféle tiszai gyerekek, Perpéta épp múlt csütörtökön tette le az úszóvizsgáját, és a nyaruk mindig a strandolás jegyében telik. Lövésem sincs, hogyan oldjuk meg majd Tosca strandoltatását, kedden ugyanis a többiek felkerekednek, és ő itt marad nekünk egyedül jövő hétfőig. Szerdán anyósom is elpályázik nyaralni öszves unokájával, úgyhogy szegény Toscának csak mi maradunk. A Repülő Kutató igen mérsékelten fog ráérni, én meg (ha nem sejtettétek volna) nem vagyok egy strandolós típus, mert ott csak három dolog van, ami nem a szívem csücske: a nap, a víz meg a tömeg. És azt még nem is említettem, hogy valószínűleg engem kéne majd újraéleszteni, amikor Tosca éppen kézenáll a medencében. (Nagyon alapos beszámolót kaptam arról, mire jó a leányfalusi strand, hidegmedence, melegmedence, itt sekély, ott mély, ugrálni nem szabad, kézenállás, bukfenc. Jáj.)
Tegnap is alig úsztam meg újraélesztés nélkül, mert a vízinyuszik ezúttal is strandolni akartak, mi meg radarképeket böngésztünk egész nap, aztán végül négykor, amikor éppen elvonult az egyik vihar, és még csak a Balatonnál járt a következő, a húgom behajigálta népeit a kocsiba, aztán irány Horány, a következő viharig épp hazaérünk. Hát hazaérni hazaértek, de aligéppen, csak harmincadik próbálkozásra sikerült kiböstörködni a vízinyuszikat a medencéből, úgyhogy a legnagyobb zuháré közepén kellett bemenekíteni a kompániát a kertkapuból.
A címbeli merényletet ezúttal nem én követtem el, a húgomnak sikerült fagyasztott sárgarépának néznie egy adag fagyasztott sárgabarackot, úgyhogy ebédre gasztronómiai kísérlet volt betűtésztával. Még ettek is belőle, bizony. A húgom volt annyira tapasztalt, hogy csak post quam árulta el nekik, de volt annyira becsületes, hogy elmondja. A vacsora gasztronómiai kísérlete viszont az én reszortom volt, és abból állt, hogy megeszik-e a nasi gorenghez a szójaszószos koktélgarnélát. Én is voltam annyira tapasztalt, hogy külön edénykében szervírozzam, és rájuk bízzam, kérnek-e a saját rizsükre. Végül mind a hárman megkóstolták, már ez is siker. Filomélának meg Perpétának ízlett is, további siker.
Más sikerekről egyelőre nem tudok beszámolni, a mai nap is hosszú lesz, és démonoktól megszállt szőrös gyermekeim epedve várják a reggelijüket,
úgyhogy intézkednem kell, mielőtt beindulna a Fapapucs Futam. (A képminőségért elnézést, a jobbik gépem bent van a húgommal és Perpétával a Bűnök Barlangjában, én meg nem akarom alvó oroszlánok bajszát vuzigálni.)
A sógornőm és Máli ezúttal egy sátorban aludtak a kertben. Ha esetleg kíváncsiak lettetek volna erre.
8/320 – Házibuli
Mielőtt bármi elmesélésébe belekezdenék, szeretném leszögezni: tisztában vagyok azzal, hogy magányosan fogok megdögleni, és farkaskutyák falják majd fel hullámat a nappalim közepén. (Az, hogy miként kerülnek oda farkaskutyák, részletkérdés. Esetleg szólnak nekik a macskák. Mindegy, bízom a zuniverzum akaratlan humorában, majd megoldják valahogy.)
Tegnap este házibuliba lettem volna hivatalos, eszemsetudom mennyi ideje az elsőbe. A hajnali viharos-Macis intermezzó után már gyanakodni kezdtem valami világméretű összeesküvésre, ami itthon akar tartani engem, hogy aztán farkaskutyák a nappalim közepén stb. Mégis, mindaddig keményen tartottam magam* (hé, még azt is előkotortam, mit fogok felvenni!), amíg el nem szundikáltam délben, mert ebből a szundikából arra ébredtem, hogy a zanyatermészet éppen tompa fűrésszel dolgozik a keresztcsontomon. Mit volt mit tenni, elküldtem magam helyett a Repülő Kutatót, hogy képviseljen, és nyújtsa át ajándékomat afféle házavató meglepiként**, én meg lezuhanyoztam, bevettem egy Cataflamot, eldőltem az oldalamon a Kisvárosi gyilkosságok 19. évadával, és vártam a farkaskutyákat.
* Még szekrényajtót is próbáltunk szerelni, bár minek, ennyi erővel a kislábujjunkat is csapkodhattuk volna kalapáccsal, az legalább fizikailag is fáj. Iszonyat ronda lett. Ha felébredtem mára, le is szerelem.
** Ők is felújítottak, de nem joghurtospohárkában kevergetett glettgipsszel és random falfestékekkel a Mogorvák Klánjától, hanem amint ezt értelmes felnőtt emberek teszik, szakemberekre bízva a feladatot.
A meglepi amúgy ez volt,
egy Mónus Mimi nyomat (Papetri Paperworks), amit a Parti Medvéből szereztem be, és ezzel a két kicsi kezemmel kereteztem be. Ha nagyobban akarjátok látni, akkor katt a képre, ezúttal nem méreteztem át.
Eská – Újabb párnahuzatok 1. – Blomszta!
Újabb kismerénylet, ezúttal a hetek, desőt hónapok óta halogatott fajtából. Miután kifestettem a Bűnök Barlangját Ezüst Zsálya és Ezüst Cserje segítségével (aka Friss Cement és Másfajta Friss Cement), azt a szürke pépet fújták be a fejembe, hogy megpróbálom a szobát nyáron rózsaszínben, zöldben és szürkében, télen meg narancssárgában, bordóban és szürkében tartani. (Ez nyilván csak azokra a kiegészítőkre vonatkozik, amik huzatolhatók, a kupi többi része marad a már megszokott páviánsegg színű.)
A dolog amúgy mégcsak nem is a Cementekkel kezdődött, hanem az Ikea Hedblomster fantázianevű párnájával. (A képen alul. Felül egy Poci van, aki nélkül egy teve nem hullhatsz porba, QED.)
Nekem erre a párnára már nagyon-nagyon régóta fáj a fogam, de mindig azzal hessegtettem el a kísértést, hogy asse tudnám, hova tegyem. Nem azért, mert a lakásban lévő párnák száma már most légió, az alapszabályom a “sosincs túl sok párna egy lakásban”, és ezt amúgy alkalmaztam néminemű fiktív irodalmi alakok lakásának berendezésekor is, de ne kalandozzunk el. A Hedblomsterrel az volt a bajom, hogy nem passzolt a már meglévő színösszeállításba. (Igen, tudom, röhejes egy páviánsegg színű lakásban effélét emlegetni, de ezek nagyon gondosan összeválogatott páviánseggek, értem? Na azért.)
A Cementek viszont megoldották nekem a problémát, úgyhogy be is szerváltam kettő darab Hedblomstert, és elő is kotortam mellé egy csomó színben passzent horgolófonalat.
Aztán elkezdtem működni. Jelenleg itt tartok (mondtam, hogy egy teve sem hullhatsz stb.),
meg itt (igen, továbbra is a tevék).
A méhsejt-forma mintás huzatok egy darab maradék anyagból készültek, és én ugyan még mindig kriminálisan varrok cipzárt,
de a színe elég pofás.
Nyilván már elkezdték/elkezdtük szétnyomkodni a nagy seggükkel/seggünkkel, és nekem folytatnom kéne a horgolékokkal is a partit, mert sose érek a végére.
Pláne, ha állandóan ott héderezik nálam Rontó Pál és Kíváncsi Fáncsi.
8/313 – Wolfi
Irány a heti nagybevásárlás,
hogy aztán visszajöhessek Ludwighoz és Wolfganghoz.
A Repülő Kutató ezúttal Mozart gumikacsát hozott nekem, hát nem cukker.
Poci is cukker, épp csak nem hagy kiteljesedni.
Harcra fel!
Eská – A kamra visszatérettetése a civilizációba
Ha nem sejtenétek, ez durván képnehéz bejegyzés lesz, és azért ezen az embernek nem való órán (2:30-kor kezdtem írni), mert arra riadtam egy órával ezelőtt, hogy a vindóz frissítette magát, ezzel újraindította Lénát, és természetesen azt a videót is, amire elaludtam. Az vesse rám az első követ (mármint a videóra elalvás miatt), aki még nem ájult ki háromnapos maratoni rutyutyuk után.
Először is kezdjük a legfontosabbal: ez a kamra még nem volt kifestve sose. Huszonegy éve lakunk ebben a házban, ezalatt voltak olyan falak, amik már három különböző színt megjártak az eredeti fehérhez képest, de a kamrát még sose festettük ki. Más se. Nyaranta általában tartok benne egy mindentkipucolok-mindentkipakolok-mindentvissza partit, de tavaly valamiért az is elmaradt, szóval tulajdonképpen két éve nem volt itt rendesnek nevezhető takarítás. Időnként felszedjük a padlóról az odahajigált dolgokat, felmosunk alattuk, aztán visszahajigáljuk más elrendezésben, ennyi.
Nem csoda, hogy így nézett ki még kedden (a képminőség a szokásos lesz, előre szólok):
Ezúttal már a padlót is sikerült teljesen belepni,
ami meg a polcokon volt, hát azt se nevezném rendnek.
Persze ilyenkor legyünk hálásak a sok csetresznek meg a mindent betöltő dzsuvának, legalább nem bámul fel a plafonra senki.
Igen, így néz ki, amin már huszonegy éve csapkodnak molylepkéket meg szúnyogokat. Bocs. (Idén, kopogjuk le, egyik sincs még, és örülnék, ha ez így is maradna.)
Mindenesetre kipakoltam a kamrából mindent, de mindent. A polcokat le is szedtem. Az ajtó mellett bévül van egy akasztós izéke, azt is le kellett csavaroznom. És megpucoltam az ablakot. Jáj. Egy fél kiló sár jött le róla, minimum.
A kipakolt mindennek persze valahová mennie kellett, az anyagmegmaradás elve a lekvárosüvegekre is érvényes. Na ekkor jutottunk oda, hogy a macskakaját biztos helyre menekítettem, a többit meg ahová csak sikerült.
(A macskakaja a kép jobb alsó sarkában látható, ha érdekelne titeket, meghitten nekidűlve a kávéfőzőnek, amit gondosan feltöltöttem még a hülyeség és marhaság előtt, mert ki tudja, milyen Jó Helyre teszem majd a kávés dobozt. Tényleg Jó Helyre tehettem, mert ezen a képen meg se találom.)
Ez volt szerda hajnalban. Kábé péntek délig nem lehetett főzni ebben a vircsaftban semmit, mert nem volt hol. Hálistennek olyan ordenáré hőség volt hozzá, hogy amúgy is átmentem folyadékalapú létformába, és nagyjából magnéziumos vízen, alkoholmentes sörön meg kecskekefiren éltem ezalatt. (Ez, azt hiszem, elég sok mindent megmagyaráz.)
Huh, de ronda volt, ami bent maradt.
Innentől indult a mesének az a része, amikor afféle ingajáratban hol a teraszon foglalkoztam a polclapokkal meg a konzoljaikkal (azokat is leszedtem), hol meg odabent a kamra falával. A polcokat nagy alapossággal lesuvickoltam, kétszer is (kép nincs, nem is akarjátok, hogy legyen – elképesztően gusztustalanul festettek szegénykéim), a kettő között meg lemostam a falat a kamrában, ami szintén úgy festett, hogy böe. Ráadásul persze nem csak felszíni böe, úgyhogy bús belenyugvással elővettem a glettgipszet.
Ez itt csak az egyik fal,
szóval képzelhetitek.
Közben persze a polctartó konzolokat is le kellett suvickolnom, azok úgy érték meg a nagykorúságot, hogy nem voltak lemosva sose. (Rossz háziasszony, pfuj.) Az időjárási körülményeknek (=dögmeleg) köszönhetően szerencsére gyorsan száradt minden, úgyhogy délutánra már le tudtam csiszolni a glettet, felporszívózni a port, áttörölni a falat, aztán beeresztettem az egészet mélyalapozóval, mert ezen a ponton már úgy éreztem, ha végére érek ennek a szarnak, a falat további húsz évig nem fogom háborgatni, akkor meg hadd legyen gatyába rázva alapost. És ezek után kiájultam.
A csütörtök hajnal a teraszon ért engem, a polcokat meg a dörzspapírt.
Apósom még szerda este nagyon kedvesen felajánlotta, hogy lecsiszolja nekem géppel a polcokat, amit én ugyanolyan kedvesen visszautasítottam, mert apósom ilyen ügyekben idegtépően lassú és alapos, nekem meg nem volt két hetem, hogy végigvárjam a procedúrát, például szükségem lett volna a konyhámra is, ami épp raktárként üzemelt. Úgyhogy ehelyett végigdörzsikéltem előbb egy 60as dörzspapírral, aztán egy 100assal, és ennek befejeztével felállítottam a teraszon a polcfestő állomást.
A kartonban, ami alattuk van, meg a polcok megemelésére szolgáló receficékben, ami szintén alattuk van, a gardróbszekrény jött be a lakásba, én pedig kidobás helyett félretettem azokat egy efféle merénylet tervével. Ugye, mondtam már nektek, hogy itt nem megy semmi kárba, legfeljebb veszendőbe?
Mint például az az ipari folpack tekercs sem, amit a Repülő Kutató kapott 2012-ben a rokonaitól, hogy abba bónyálja magát, amikor be kellett kenni a hátát bides kenyőccsel, majd betekerni fóliába. Az isiászára kellett mindez, de arra már nem emlékszem, orvosi utasítás volt-e, vagy valamilyen javasasszonyi praktika. Mindenesetre a tekercs jó szolgálatot tett már a 2016-os nagy fürdőszobafestéskor is, abba volt belecsavarva a radiátor. Ezúttal a csöveket kellett becsavargatnom,
melyeknek száma ebben a kamrában légió, és nyilván nem komálnák, ha beeresztem őket diszperzittel, ezekben megy fel az emeletre a fűtés. (Hogy a jó büdös francba csinálták meg ezt az egészet ilyen ortopéd módon, fel nem foghatom. A jobb felső sarokban az a szürke izé az emeleti vécé lefolyója. A kamra voltaképpen az egész lakás állatorvosi lova.)
Nem lett nívódíjasan szép csomagolás (mi vagyok én, Christo? na ugye), de hát, mi tagadás, ekkorra már kellő mértékben utáltam az egészet. Szerencsére a polcok meg a Trinát Unitop nem hagytak cserben,
úgyhogy amikor éppen nagyon elegem volt a csövekből, kimentem egy kicsit a teraszra, hogy magamat biztassam, meg időnként rájuk kenjek egy újabb réteget. (Kettő felül, kettő alul, mert a polcok jelentős része alulnézetből látszik legjobban, amikor már fent vannak a tartóikon.)
Délre viszont már nem lehetett elodázni a dolgokat, úgyhogy nagy sóhajtással nekiláttam tovább növelni a káoszt.
Ekkorra már minden körbe volt tekergetve meg le volt maszkolva, indulhatott a gimnasztika.
A falfesték még tavaszról maradt, amikor a Bűnök Barlangját lefestendő vettem egy Aranyeső fantázianevű sárga csodát, de aztán végül hirtelen ötletből mégis a szürke mellett döntöttem. Nem bántam meg. Azt sem, hogy megvettem az Aranyesőt. Pont olyan csibesárga, mint a polcokra kent izé, ami egyébként NCS S 1060 Y10R, ha esetleg tudni szeretnétek. Aranyeső ott van az ajtó mellett, és a reciklálás szellemében a Magos Mustár kiürült dobozába töltöttem bele, mert mostam én már az elmúlt hónapokban festékesvödröt épp eleget, és nem akkora élmény, hogy szívesen ismételtem volna. Ezt most úgy ahogy van, cakumpakk ki fogom dobni.
Három órámba telt, hogy lefessem a falakat meg a plafont, nem vicc. A hálószobára négy óra alatt kentem fel a Magos Mustárt, csak az összehasonlítás végett. Itt most egy kis keskeny teddihengerrel dolgoztam (a képen a padlón lévő ollótól jobbra, még tisztán, frisszen és capkodószan látható), mert ezzel be tudtam nyúlni a csövek mögé is. Kulimunka volt a javából, ráadásul precíziós kulimunka, a legrosszabb.
Na de legalább egyszer csak vége volt, én meg mehettem a teraszra újabb réteget kenni a polcokra, majd, mivel átmenetileg nem volt éppen semmi kennivaló, eldűltem kicsinyt. Ez alatt a maratoni parti alatt különösképpen képes voltam arra, hogy időnként rajtaütés-szerűen elaludjak, amikor épp szárad valami, úgyhogy nem volt ebben semmi meglepő. Ezúttal másfél óra múlva riadtam arra, hogy Maci a lábamat nyalogatja, fene a gusztusát, csoda, hogy nem rúgtam fel szegényt első pánikreakciómban. Az Aranyeső addigra kellő mértékben megszáradt, úgyhogy leszedtem a csövekről a borítást, és nekiláttam egy kis ecsettel kipótolni a festéket azokon a helyeken, ahová nem ért be a teddihenger se. Ez már csak egy órácska volt, bagatell. És akkor hagytam, hadd száradjon minden reggelig.
Péntek reggel ötkor leszedtem a maszkolószalagot az utolsó helyekről is, például a polctartó fali micsodákról, porszika, felmosás, ajtó melletti akasztós izé újra felcsavarozása, aztán nekiláttam újrainstallálni a polcrendszert. Nem dicsekvésből (de!), amikor leszedtem a polcokat, készítettem egy kis vázlatot arról, hol voltak egyáltalán a konzolok, mekkorák és hányas számú likakba illeszkedtek a fali micsodákon.
Jól is tettem, hogy elkészítettem.
Ezzel még jó hosszan el lehetett volna káromkodni. A kezdeti képek káosza ellenére vannak a kamrapolcokon biztos elemek, évtizedes gyakorlat megszentelte hellyel, és ha épp nem fér be például a lisztesdoboz azon a polcon arra a pontra, ahol általában lakik, elég morcos lettem volna.
Úgyhogy az “ami nem romlott el, ne javítsd meg” szellemében visszapakoltam a polcokat pont oda, ahol eredetileg voltak.
Mekkora különbség, kéremszépen.
És akkor már csak pakolni kellett. Meg szelektálni. Meg… áááá.
No de három órával később már így álltunk:
A polcok alatt eredetileg volt egy kis rácsos-akasztós polc – ha visszapörgettek a bejegyzés elejére, láthatjátok -, az is vissza fog menni majd, de kiadtam feladatba a Repülő Kutatónak, hogy nézze át a tartalmát, és szanálja, de dulván. (Nem csinálhatok meg én mindent, hejj.)
Viszont most rend van,
megszokott hellyel rendelkező tárgyak a megszokott helyükön, a többi meg értelmes csoportosításban, itt az édes izék, ott a sós izék, a kis sárga kosarakban a csípős izék (mind a RK-é, én nem bírni a csípőset), a narancssárgákban a keleti izék, egy komplett polc extra ecet meg egyéb hülyeségek.
Egy jobb bloghelyen ez az a pont, ahol köszönetet mondanak a szponzoroknak, és centre lebontva elmesélik, mi mennyibe került, és honnan lehet beszerezni, de ez nem az a hely. Szponzoraim helyett köszönöm Pocinak és Macinak, hogy egyik se szart a cipőmbe, amíg én ezzel tököltem, a RK-nak, amiért nem akadályozott a munkámban (mert nem volt itthon, azért), meg az időjárásnak, amiért kivárt a viharral péntek délutánig, igazán nem hiányzott volna nekem a kenegetés közben egy kis jégeső. (A meló egy része kint zajlott, ami meg nem, hát ahhoz sem árt a meleg, száraz idő.) Ami a költségeket illeti, csak saccra tudok mondani egy számot, mert nem kellett beszereznem frissen semmit, az összes cucc itt volt már a lakásban. Kábé hétezerbe fájhatott összvissz. Azért is nehéz kiszámolni, mert minden festő- meg másegyéb kelléket elmostam, amit lehetett (bár, bevallom, a teddihengert kegyelettel kidobtam, és a festéklehúzó rácsot is, szerintem még mindig jobbat teszek így a környezettel, mintha megpróbálnám öt akó vízzel elmosni), és az összes festékből maradt még bőséggel.
Hát így. Mondanám, hogy “soha többé!”, mert azért most tényleg legyalult engem ez a három nap, de ismerünk engem, úgyhogy inkább nem mondok semmit…
8/308 – Toka
A tegnap esti ég izgi és tarkabarka héttel kecsegtetett,
úgyhogy ennek megfelelően próbáltam izgi és munkás estét tartani (nem).
Ez itt most mindannyiunkról roppant előnyös fotó: Maci, én, a Bűnök Barlangja meg Léna. Maci teljes pompájában mutatja rózsaszínes hasikáját és hét kilóját, a Bűnök Barlangja fut, Léna varacskos, nekem meg akkora tokám van, mint egy puttony.
Amióta a RK lelépett, ezek a dögök állandóan rajtam lógnak, ha meg nem rajtam, akkor az éppen kiszabni vágyott anyagokon.
Mint látható, végre nekifutottam a sok éve vett virágos trikotázsnak, de persze nincs belőle elég a szabásmintához, amit alkalmazni óhajtok rá, úgyhogy jövel logisztika. Meg makkák.
(Látszatra nagy nyüzsgésben vagyok, de valójában halogató üzemmódban, mert gyáva vagyok belevágni abba a monstre felfordulásba, amire pont jó lenne ez a néhány férjmentes nap, de a végére térdig lógna a nyelvem, és lehet, hogy ehhez meg lusta vagyok. Na meglássuk.)
8/300 – Loco
Mint mondtam már, paplanruhák szezonja.
A családomat ma kicsapjuk legelni vagy hogy is hívjuk azt, amikor rájuk bízzuk azt, mit csináljanak magukkal, nekünk megvan a magunk dolga. Én továbbra is könyvfejezet-harmadot írok (Luca széke, bmeg, Luca széke), a Repülő Kutató meg elfutott valami workshop vagy konferencia vagy miabokám irányába. Ezúttal élőben, Budapesten. Hé, jövő héten már egészen igazi bécsi konferenciára megy, és nem a teraszról ám, hanem ott lesz loco majdnem egy hétig. Cincogni fogok itthon, mint egy egér.
A makkák egészen jól veszik az akadályokat, de tegnap félreérthetetlenné tették, hogy Bűnök Barlangjában nekik akkor is igenis van keresnivalójuk, ha amúgy az most vendégszobává avanzsált.
Anyám szerencsére bírja őket, szóval héderezhettek kedvükre.
Máskor ilyenkor már vakációkról zöngicsélek, de hát most még nem állunk ott, előbb a könyvfejezet, aztán szerdán tanszéki ingyombingyom, és utána is lesz meló, mert ez már ilyen. Viszont kinyílott az első sarkantyúka, és ez nagy öröm,
már kezdtem elveszíteni a hitem abban, hogy egyáltalán megélnek-e a dögök.
Na akkor én most balra el. Bár tudnám, hová, mert minden megszokott munkázó helyem foglalt. No sebaj, majd csak kitalálok valamit.
8/299 – Nyuvogó
Volt a családban egy kisgyerek, akinek a “Rendes ember én már nem leszek” szövegét sikerült abban a formában elsajátítania, hogyaszongya “Samikora kisfalumba nyuvogóra térnek, anyámmongye lértemeggyi máááát”. Hát én tegnap nyuvogóra csak éjfél után tértem (nyilván ötkor meg bajnng), és akkor még lent a teraszon vígan folyt a paláver. A húgom ezúttal tízkor esett haza, a Repülő Kutató még annál is később, az őseink meg elmentek kultúrprogramot élni, úgyhogy kábé héttől kezdve úgy éreztem magam, mint egy szombat esti kertvárosi tyúkanyó, aki arra vár, mikor jön haza minden csibéje a hepajgásból. És közben meg ezt csináltam, ni:
Még körmöt is festettem/újrafestettem egy ponton, annyira ráértem. Pontosabban, annyira nem voltam jó semmi másra, no.
A húgom egészen kicsire begyógyult csíkszemekkel és hullafáradtan érkezett a konferenciáról, úgyhogy neki rögtön fellőtték a pizsit, de a többiek még leültek alkoholizálni és sztorizni a teraszon. Most persze még mindenki alszik engem és a macskákat kivéve, mely utóbbiak épp a Fapapucs Futammal vannak elfoglalva, de az efféle békepercek nem tartanak sokáig. Főzni hálistennek ezúttal sem kell, áldja meg az Úr anyósomat mind a két kezével, és remélhetőleg mindenki önjáró üzemmódban lesz, mert ma ismét kánikula várható, nekem meg harminc fok fölött épp csak arra elég az agyműködésem, hogy az alapvető funkciókat ellássa, például idejében elküldjön vécére, ha pisilni kell.
8/289 – Fókusz
Indul a század csuklógyakorlatra, hahó,
a fényzőgép meg már megint marháskodik, és nem hajlandó fókuszálni, grr.
Külön felhívom a figyelmet a homályos, de új táskára, amit tegnap vettem a szemközti kínaibótban.
8/285 – Petymeg
Ez itt most piszok nagy calász lesz, mert nem ma nézek ki így, hanem pénteken volt ez rajtam, amikor tépőzárért kutyagoltam. Mivel ma ismét a lehordott festékfoltos hacukákon a sor, talán elnézitek nekem.
A mai szép napon a Magos Mustár korrekciója a főprogram, mert a múltkor foltos lett, mint a petymeg*. Eleve két rétegben gondolkodtam (minél sötétebb egy festék, annál több az esély arra, hogy egy réteg nem lesz elég szép), de akkor még úgy gondoltam, hogy most szépen visszavuzigálok mindent, aztán júliusban újrakenem. Mostanra viszont már mindenki nyűgös, hogy a hálószoba továbbra is afféle folyamatosan-félkész állapotban van. Még én is nyűgös vagyok, ami döntő érv.
Ennélfogva ma ismét csatatérré változtatom a kócerájt, fellövöm az újabb réteg Magos Mustárt, korrigálom a Mentolos Zuzmó kisebb gikszereit, aztán egy elégedett sóhajjal lehurcolom a pincébe az összes falfestő ketyerét. A bútorfestő ketyerék persze fent maradnak, de így is legalább egy lényeges lépést teszünk a civilizáció, rend, csend és fegyelem irányába.
Az ég hajnalban gyönyörű volt,
a szőrös disznók már bezabáltak, a vacsorán nem kell gondolkodnom (a Repülő Kutató más kaporszakállú tudósokkal bulizik este, nekem meg még maradt tegnapról egy emberes adag füstöltpisztráng-újkrumpli saláta), úgyhogy most bevonulok a nádasba, és addig ki nem jövök, amíg azt a nagyon fontos dolgomat el nem végzem. Uff.
* Vagyis hiúz.
8/283 – Tépőzár
A tegnapi vacsorát már csak a tradíciók miatt is az Adria Caféban abszolváltuk. Sz.e. (szopornyica előtt) ilyentájt mindig kiültünk a teraszukra bodzavirágok illatában költeni el szerény kis kétszemélyes menünket, és úgy gondoltuk, ez a hagyomány megőrzendő.
Úgyhogy megettük és megittuk ezt mind.
Képzeljetek még mellé egy kicsikis kéttenyérnyi pljeskavicát, az egy pöttyel később jött ki az asztalra. És, óó, nézzétek, mennyire nyár van, mik röpködnek be a florinis, a gigantes és a sertésszűz közé:
Persze mire hazamásztunk, a szőrös terroristák a teljes indignálódottság állapotába kerültek,
mert nem elég, hogy már végtelennek látszó ideje csak növelem a kuplerájt, kizárom őket szobákból, büdös dolgokat kenek a falakra, és összevissza tologatok mindent, még van pofám elmászkálni is. Fujj.
Ha tudnátok, mucik. Ma például hét méter tépőzárat próbálok beszerezni, és ha teljesen elmegy az eszem, egy lityi olyan színű festéket is, hogy NCS S 2005-R90B.
Előbb viszont leszek szíves helyére vuzigálni a bútorokat, mert ez most már igazán skandalum, különben is hova lett a mi messze néző szép könyöklőnk, tessék azonnal orvosolni.
8/277 – Jogos
A szokásostól eltérően ezúttal valóban jogos bünti a lábamon az a kettő darab plezúr, amit akkor szereztem be, amikor leszálltam a HÉVről, és akkorát tanyáltam, mint egy ház. Nem is nyivogok miatta egy szót sem, ez így volt korrekt, minek iszik, aki józan is maradhatna. (Bár ezúttal teljesen jogos volt az is, hogy berúgtunk a kutatócsoporttal egyetemben. A tradíció kötelez, és így egy kicsit olyan volt, mintha a Professore is velünk lenne még.)
A Repülő Kutató, akinek szintén van némi fogalma a gyászmunkák alkoholikus vonzatairól, roppant kedvesen leápolta betadinnal a bibijeimet, és még ma reggel is irtó cukker volt velem, például kaptam bröncsre lágytojást.
A mai, talán sejtitek, igen lassú és molyolós és kontemplatív nap lesz. A macskák mindenesetre jól érzik a rezgéseket, a második reggeli után ők is elhevertek tűnődni az élet dolgain.
Jó, na, valójában alszanak. Lehet, én is azt fogom tenni.
Intermezzó – Májuska
Semmi-különös séta bodzavirág-szedőben, sírkövek, fotózhatatlanul gyors dungócsok, rendezetlen virágágyások és rendezetlen mellékutcák.
Az élet, ahogyan leginkább szeretem.
