Az nyilvánvaló volt, hogy a gyerekszoba elrendezése csak múló percekig eredményezi azt, hogy ne legyen a padlón semmi, elég félrenézni egy pislantásnyi időre, és már megint ott van minden.

Mindemellett a polc (még ha nem is látszik) roppantmód gatyába lett rázva, és erre nekem írásos bizonyítékaim is vannak. Végre mindennek lett Helye és ez a Hely különböző kategóriák szerint lett kialakítva (alulról indulva, jobbról balra majd s-alakban haladva: építőkockák, fajátékok, himmihummi, gumijátékok, babák, bababútor és a Lego Friends készletek, Legó, babakönyvek, mesekönyvek, modern gyermekkönyvek, idegen nyelvű könyvek, puzzle, iskolai felszerelés, ismeretterjesztés, kortárs tiniirodalom, majd a klasszikus tiniirodalom). És mindezt, akár egy könyvtárban, fel is címkéztük.

Igaz, a címkeíró kissé más kategóriákban gondolkodott, nédda:

(Ez az ismeretterjesztő könyvek polcára lett felragasztva.)

A himmihummit menet közben is egy “nem tudom”-szatyorba gyűjtöttük (értsd: “nem tudom, kell-e ez még valakinek-valamire-valamiért, de kidobni se merem”), abból lett a “nem tudom”-doboz.

Ennek az alábbinak a megfejtését pedig rátok bízom, melyik polcon van rajta:

Címkekészítő takarítótársam védelmében egyrészt azt szeretném megjegyezni, hogy ő még csak szeptember óta tanul írni, másrészt meg azt, hogy ő volt az egyetlen, akinek az aktív és kitartó részvételére számíthattam a polcrendezésben. A húga még kicsi, a nővérének pedig úgy vettük a legtöbb hasznát, hogy felküldtük az emeletes ágyra olvasni, hogy ne legyen útban, és időnként felnyújtottunk neki valamit, hogy megkérdezzük róla, mehet-e a szemétbe.

Arra nézve persze nincsenek illúzióim, meddig tart ki a polc viszonylagos rendje, de mindenesetre megbíztam a kis zsarnokot a polc rendszerének felügyeletével, “ha már annyit dolgoztunk rajta”. Az a gyanúm, lesznek még méretes üvöltözések ott abban a szobában…