Csak hogy lássátok, még mindig megvagyok. Ez tegnap volt Tőketerebes és Kassa között, a szalánci vár alatt,
és én most már egészen boldogan hazamennék, hogy a macskáim között pöszmögve teljesen megszabaduljak a hételeji takonytól, de a Repülő Kutató csak annyi engedményt tett, hogy ma nem lesz muszáj felmásznom a Nagy-Milicre.
Ha már hazaértem, biztos írok bővebben is az őszölésről* (tegnap például egy olyan borvacsorán voltam, hogy nyolc palackos borsor volt hozzá, és megnézhettünk egy láda aszúszemet is), viszont most egyelőre maradjunk annyiban, hogy megvagyunk, és az évszak örömmel teríti lábunk elé gyimilcseit.
* Nyaralásnak mégse hívhatom, ugyebár.
És akkor a csupáltforma nő a felfutott szemű harisnyában, 6×45 perc pofázás és 2×80 perc buszozás után, megállt a ház előtt, hogy lőjön magáról egy képet, de ekkor már nem gondolt semmire, csak a macskákra meg a vifonlevesére.
A háttérzene éppen Mike Oldfieldtól a To France.
Amikor a frissen festett-restaurált fejedből kinézel az ablakon, és meglepetésszerűen ott van alattad is egy nagy adag pipiros,
de olyan átkozottul fáradtnak érzed magad, hogy csak arra bírsz gondolni, péntektől őszi szüneted van.
Ez most valahogyan nem az én őszöm, és ez külön lehangol, mert általában az őszöket szeretem legislegjobban.
Fájdalomcsillapító, csekk, rendetlenség, csekk, alvó macska, csekk. Hé, világ, szerintem egyezzünk ki döntetlenben.
Ő pediglen örvendeze vala.
Boldog születésnapot nekem vagy mi a tosz. (Valamivel meg kell magyarázni egy ekkora monstre költekezést, és különben is, jövő csütörtökig még mindig a fejemre eshet egy fél tégla.)
A világ és különösen annak munkaügyi része gyakszihéten sem kevésbé bolond, mint máskor. Arra például mérsékelten számít az ember, hogy tizenegykor SOS-levelet kap egy hallgatótól, aki a leadási határidős napon fél tizenegykor döbbent rá, hogy a késedelmes tárgyfelvételi kérelmet a tanárral is alá kéne íratnia. Egyig. Nos, én éppen öt perccel azután olvastam el ezt a levelet, mint amikor még felkepeszthettem volna a buszomra, hogy egyig beérjek. Úgy, hogy a mai napom már előre be van táblázva délutánra másegyéb programokkal, és különben is, aktuálisan éppen így festek, nü:
Mindehhez ráadásul épp egy olyan pillanatban voltam, amikor a krumplis veknit negyedóra múlva kellett bedugnom a sütőbe, hogy kenyér legyen belőle, nem pedig takony, és öt percre attól, hogy a mosógépből átlódítsam a szárítóba a cuccot, mielőtt beposhad. Úgyhogy ezek után érdeklődve várom, még mi mindent tartogat a nap, hét, hónap, év, ez a nyavalyás élet. (Frászt várom érdeklődve, inkább rettegek tőle.)
Mindegy, ez a hét már eleve bolondokházi hangulatban indult, fél nyolckor ugyanis az internet segítségével vettem egy új szőnyeget, ami elvileg így fest,
a gyakorlatban meg majd úgyis látni fogjátok épp eleget, mert a Bűnök Barlangjába fogom berakni.
Ahogy az egyik barátom mondta volt mindig, “hát ezek mennek, meg a bárányfelhők”, de olyan meg nincsen, jelenleg is éppen esik az eső, és a délutánomhoz marhára semmi kedvem lokalizálni a kalucsnikat, viszont attól tartok, idénre pápá a tornacipőknek.
Ma csak fél hatkor vertek fel a dögök, mondhatni bagatell. Tegnap viszont tényleg eldőltem, mint egy zsák, úgyhogy így is megvolt a nyolc óra alvásom egyhuzamban, amire már egy ideje nem volt példa.
Ennek örömére viszont mostanáig már meg vannak etetve a macskák (kétszer), kimosva-megszárítva a rókás-sünis pokrócaink, és még a heti nagybevásárlást is megejtettük.
A vasárnapi áutfitjeim kezdenek igencsak egyformává válni: sapka a kriminális állapotú hajamra, kardigán egy kötényruhára, valamint kistáska meg kényelmes cipő. A közönség szórakoztatása végett viszont ezúttal előkotortam két, évek óta nem látott darabot: a pulóverből átalakított kardigánt meg a farmer kötényruhát, amit párezer évvel ezelőtt turkáltam magamnak Kőszegen. Az elmúlt időszak meglepetései után (egy csomó holmiba nem férek bele mellben meg hátban) gyanakodtam kissé, hogy már nem tudom belegyömöszölni magam, de a ruha kivételesen remekül vizsgázott, lényegében mostanra nőttem bele.
Ja, meg a zokni.
Amikor a Repülő Kutató a rothadó és hanyatló nyugaton jár, közben pedig nincs neki ideje meg ötlete arra, hogy mit vegyen nekem, általában hazaállít egy-két pár Burlington zoknival, mert ő meg így száll le a bicikliről.
Jelentem, mostanság megint beindult a konferenciaturizmus,
neki meg nem volt ideje-ötlete, úgyhogy nekem van egy csomó zoknim.
Az, aki most éppen a lábamon vanik, Bonnie Pest névre hallgat, hiszitek vagy sem.
Na még egy utsó tancsinap, aztán kidőlök. De tényleg. A holnapi napot dolce far nientével óhajtom tölteni, utána úgyis jön a majré, nem karanténozzák-e ki valamelyik hallgató alól a Nünüke csoportot, meg egy tanulmányt is be kell fejeznem, de holnap tényleg nem óhajtok semmi ilyesmit az életembe, csak dögleni.
Na persze ma is szívesebben lennék macska, ők aztán tudják, mi az élet.
Mint kiderült, a hétvégén sörfesztivál, vasárnap meg ún. “antik piac” (gyakorlatilag bolhapiac) is van városunkban, hát mit tehettünk volna mást, elmentünk.
Tavaly már meséltem nektek erről, úgyhogy nem kell újra elmagyaráznom, mitisakarahogyishívják. Mivel a szokottnál is csámpásabb időket élünk, úgy döntöttem, hogy a mai napot fogom ómengyártásra használni, mert ugyan csak jövő kedden lesz az első órám, de ma is tanításügyben robogtam Esztergomba, úgyhogy tessék, ez jött össze idénre. (Ne felejtsétek el: tényleg igencsak eklektikus anyagból dolgozom.)
Az első:
A második:
A harmadik:
Hátizé.
A mai nap még hátra van belőle, de azt úgyis itthon tötymörgöm végig félkész projektek között, látogatók nem várhatók, a macskák meg pont olyanok, mint tegnap is voltak. Galéria!
Ma végül is nem jutottam le a városba csavarogni, mert ahányszor nekigyürkőztem volna, folyton eleredt az eső, és gyakorlatilag félóránként jelentették be egyébként is, hogy egy adott program “az időjárási körülmények miatt” átalakul, fedél alá költözik, akusztikus változatban tartatik meg satöbbi.
Nem baj, nesztek egy kis ízelítő, milyen volt a tegnap.
Erős a gyanúm, hogy az én életem számos szempontból nemnormálisnak számít, és még ehhez képest is új és új meglepetések érnek azzal kapcsolatban (engem is), hogy miket csinálok vele. Ma például háromnegyed héttől nem egészen szándékosan, de nyilván nem is teljesen véletlenszerűen Quimby-koncertet néztem. Csak úgy, minden ok nélkül. Ahhoz, hogy élőben is odahurcoljanak egyre, valószínűleg két ló kellene. Minimum.
Addigra már túlvoltunk persze a Fapapucs Futamon meg az utána következő “nédda, papírgombóc!” bulin, ami úgy festett, hogy Maci széttáncolta a Bűnök Barlangjában a szőnyeget, míg Poci megvető tekintettel nézte ezt az éretlenségi manifesztációt a fotelből. Én sajnos túl hangosan röhögtem ahhoz, hogy videózni tudjam, képzeljétek el inkább. A papírgombóc egyébként cipőorrból jött ki, és utána nagyon kulturáltan a szemetesbe távozott, de persze Maci előtt nincs akadály, ő kiszedte onnan. A kis kukabúvár.
No de titeket valószínűleg jobban érdekel a cipő meg az orra. Lookey, új cipő. Tegnap jött meg.
Mondtam én, hogy optimista vagyok, igenis számítok arra, hogy nekem ebben majd tanítani kell billegnem.
Egyéb híreink egyelőre nem vagynak, de hát fiatal még a nap. Ami az agyamban van, legalább olyan gubancos, mint szegény sarkantyúkáim,
és csak reménykedni tudok benne, hogy az én dudvámban is nő valamiféle virág.
Nemes arcvonásaimon épp az a rádöbbenés látszik, hogy “Csak nem esik, a nyavalyába bele? De. Hogyaza.”
Mindezzel együtt is muszáj elmásznom macskakajáért, mert már csak a doboz alján van néhány szem, és ha Poci ilyen unott heverészésre képes, miután két vállra fektette a sárkányt,
én se számíthatok semmi jóra.
Merő véletlenből az a tervem, hogy két kiló macskakaját hozok, de a bejegyzés címe nem erről jutott eszembe, hanem a svéd gyermekversről, melynek lírai énje egészen addig gyűjt bélyeget, amíg az apja nem hoz neki két kilóval. Én ennél sokkal rosszabb vagyok, az efféle két kiló bélyegeket magamnak szoktam beszerezni, most például ezt vettem egy fonalturiból,
és amikor hazajöttem a macskakajával, valószínűleg hosszan, élvezettel fogok benne turkálgatni.
Szombat lévén letotyogtunk a piacra,
amihez nekem ezúttal afféle kékbeli szegényleánynak sikerült öltöznöm, és hirtelen ötletből előrántottam azt a veddfelkét is, amit négy éve turkáltam, hogy aztán alig hordjam. Kéne egy szanálást tartanom a szekrényeimben, mert amikor az új gardróbot populáltam be, egy csomó mindent találtam, ami nem volt rajtam évek óta, és valószínűleg már nem is lesz, de akkor nem volt kedvem még azzal is szórakozni, hogy ez ki, ez be, ez meg talántalán.
A szanálásra többek között azért is szükség van, mert addig (logikus módon) nem tudok venni/varrni új holmikat, amíg nincs hová begyömöszölnöm őket. Ugyanez nyilván egy csomó más dologra érvényes, például a rúzsaimra. A héten kemény inspekció alá vetettem a készletet, összesen öt darab röpült – avasak voltak, öregek, sosehordottak és így tovább. Úgyhogy ennek örömére vettem is kettő újat. A rúzsok fantázianevei továbbra is roppant élvezettel töltenek el,
vö. a világ egy bolondokháza.
Autentikus, mi?
Köztünk legyen szólva, én már két hete növekvő aggodalommal nézem a Számokat, mert ugyan átkozottul rühellem a gondolatát is, hogy esetleg megint onlány oktatást kell tartanunk, de azért mindenre fel kell készülni. Úgyhogy vettem ugyan új cipőket (még várom, hogy megérkezzenek), de ki fogom csinosítani a polcokat a Bűnök Barlangjában, legyen mit nézegetnie az ifjúságnak, ha megint beüt a gedva. (Ott tartottam az óráimat eddig is.)
Előrelátás, azám.
A diákjaimnak többször is el szoktam mondani, hogy amikor a szülő kétségbeesetten/védekezően/ellenségesen/felháborodottan (nem kívánt törlendő) azt süvölti, hogy “de ezt otthon nem szokta csinálni!!!”, akkor ezt ne írják le automatikusan hazugságként. Otthon nincs a gyerek mellett további huszonöt másik, nincs csoportszoba, nincsenek óvodai szabályok, satöbbi, satöbbi, satöbbi. A megváltozott helyzet és környezet más viselkedést és más reakciókat hív elő, és semmi meglepő nincs abban, ha (például) az otthon csak nagyobb testvérekkel rendelkező cukimuki törleszkedő kismacska az oviban mini zsarnokká válik, aki mindenáron kommandírozni akarja a többieket.
Pünkt ezt tapasztaljuk meg mi most a gyakorlatban Toscával, aki otthon mindenki közül leggyorsabban végez az ebéddel, aztán pöröl a többiekkel, hogy azok milyen lassúak, bármikor ráripakodik a többi rendetlenkére, valamint megbízhatóan be lehet fogni a házimunkába. Jó eséllyel ez a “bezzeg én – bezzeg a többiek” szembenállás az, ami most hiányzik neki, mégpedig az elvárható következményekkel: olyan lassan eszik, hogy az ember beleőszül a látványba, hidegen hagyja a sütés-főzés, meg a többi. (Oké, tegnap letakarította és elrendezte az asztalomat, mert “mennyi por van ezen, juj”. Hát, Isten hozott a 11-es főút mellett, drágám. Az mellékszál, hogy az asztalom leginkább amiatt volt rendetlen, mert a) éppen neki varrtam mindenféléket, b) odaült mellém papírt vagdosni és a villangók méretéről csevegni.)
Szóval tulajdonképpen minden oké lenne, a gyerek igen cukker, bár fárasztó (vagy fordítva), viszont én most tényleg-tényleg egy lefüggönyzött szobában szeretnék ülni, nem pedig kint gabalyogni a tűző napon, miközben egy folyton fecsegő és éneklő motollát kell gardíroznom.
Mindennek illusztrálására tessék egy galériácska, ami azt mutatja be (a teljesség igénye nélkül, természetesen), hogy Tosca mi mindent csinált a skanzenben.
Életünk egyetlen képben, jobbról balra haladvást: régi pipi, új hajcsatok, Anna, Elza, én (aszpikos csirkének maszkírozva*), és a ruha, amit ma délelőtt alakítottam át a kishölgynek egy 46-os turkálós tunikából.
Köröskörnyül meg természetesen a káosz.
* Tragikusan leégtem tegnap. A kölyök természetesen nem, ő vidor és karamellszínű, én viszont már attól is fájok, ha rágondolok a holnapi napra, amikorra hajókázást terveztünk a naagyon különleges visegrádi játszótérre. Ójaj.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
