A mosógép még mindig zakatol, és az agyam is elkezdte. Ma hajnalban például, amikor felébredtem egy időre (ezúttal úgy határoztam, hogy törik-szakad visszaalszom, és csekély fél óra munkával sikerült is), fiktív szörnyetegek dilemmái és a disszertációm nagyon is valós megírandó izémicsodája mentek a fejemben, szimultán. Komolyan, ha nem lenne ez az átok második doktori, egyik legbékésebb vizsgaidőszakomat élhetném: az e héten keddre (mamám, mintha egy másik hónapban lett volna) összezsúfolt hét darab vizsgán máris megjelent a népség-katonaság usque kétharmada. Ezt úgy tessék érteni, hogy e pillanatban már csak három tárgy esetében vannak még feladataim, a többi hat le van zárva, akár a kulcsaikat is elhajíthatom. (Kettő gyakorlati jeggyel zárult, azokra már 18-án rákerült a lakat.)

Ehhez képest viszont itt a nyakamon a megírandó izémicsoda, ami műfaját illetően leginkább tézisfüzet kell hogy legyen egy még meg sem írt disszertációhoz, fából vaskarika, hajókötélből cérnacsipke. Egy hámozott lufi. El nem tudjátok képzelni, mennyire rühellem most éppen, különösen így az agyrágó bogarak és kreatív kukacok összehangolt támadása közben. A Bűnök Barlangja takarítása alatt mindenféle válogatott fél- és negyedkész projekteket találtam meg “egyszer-kelljen-s-jó-ha-van” szép színes micsodácskákat, amik azt kiabálják, hogy hagyjam a dagadt ruhát másra, közben pedig a fiktív szörnyetegek is azt üvöltik, hogy velük kéne inkább foglalkozni, mert augusztus végén otthagytam őket egy nagy leszámolási jelenet küszöbén, és azóta is ott toporog az egész banda.

Mindeközben pedig, tortahabon cseresznye, egyre inkább kezd hasonlítani a fejem egy Pumukli nevű illetőére, és ezzel kapcsolatban is lépni kéne, de hirtelen.