Ma tartjuk a munkázó helyemen a felsőoktatási Kazinczy verseny országos döntőjét, aminek eddig minden évben kellő szervezési hisztériával ugrottunk neki, de mostanra olyan mértékben belefásultunk a félév eddigi monstre szerveznivalóiba, hogy ez már egészen aprócska feladatkának látszik, végül is csak kábé száz embert kell fel-alá mozgatnunk egyetlen zsürivel, nem pedig ötszázat huszoneggyel, és egyetlen napig, nem pedig háromig.

Nekem amúgy máma különösen nincs érkezésem izgulni a verseny miatt, a reggeltől-estig tartó futkora közben ugyanis még be kell fejeznem a komplex vizsga előtti utolsó beadandó dolgozatot a szakrális terekről, hogy aztán kitehessek a félév eddigi produktumai után ha nem is egy pontot, de legalább egy pontosvesszőt, mielőtt újabb feladatoknak veselkedek neki. A doktori legnagyobb rákfenéje, az “add meg uramisten, de most rögtön, és lehetőleg tegnapra” amúgy épp mostanra, a képzési szakasz legvégére csúcsosodott ki, kétnaponta jön valami újabb feladat, úgyhogy csak abban reménykedem, nem esik a fejemre újabb tennivaló a többi mellé, mert az már tényleg nem férne bele. (Ja, ezt mondtam a legutóbbi előtt is, aztán mégiscsak bele kellett férnie. Isten áldja a 880-as buszt meg Grisette-et, tegnap reggel is ott melóztam zötyögés közben egy kutatási beszámolón, és mire a “Kettőspince bejárati út”-hoz értem – igen, ezen a vonalon ilyen megállónevek vannak – be is tudtam fejezni.) Juteszembe, tegnap elolvastam egy cikket arról, hogy nagyobb figyelmet kellene fordítani a PhD-hallgatók mentális problémáinak vizsgálatára. (Na nem azokéra, amikkel a képzésre érkezünk, hanem azokéra, amelyeket menet közben szerzünk be a stressztől meg a túlmunkától.) Mit ne mondjak, nem tudtam meg a cikkből sok újdonságot a témában.

A mai hacacáréban viszont legalább egészen pontos szerepköröm van és konkrét feladataim, én szaladgálok a pontozólapocskákkal a díszterem és az összesítőszoba között, úgyhogy ezúttal is az volt a magamnak kitűzött direktíva, mint tavaly meg tavalyelőtt. Legyen rajtam kényelmes ruha, nemkopogós cipő meg sok zseb. Azt hiszem, legalább ennyit sikerült is teljesítenem.

Amik ellen viszont nem tudtam tenni semmit: a robbantott haj (pedig még olyan izéket is bevetettem, mint az extra erős lakk), a nyakamból éppen oldalt kifelé törekvő két gonosz ikertestvérem, valamint az általános nyúzottság, amitől épp olyan fiatalnak látszom, mint egy országút.