Mámegin cipőket vettem magamnak jutiba, és mivel végre leadtam a lényegében-tézisfüzetet, amiért megjutalmaztam magam, akár meg is nézhettem ezeket a cipőket, azkik persze jóval hamarabb megjöttek, mint hogy én befejeztem és elküldtem volna a leadandót, amit hívjunk ezentúl LTF-nek, úgy is mint LényegébenTézisFüzet. (Vagy, figyelembe véve mindazt a káromkodást, nyivákolást, picsogást és átkozódást, amit megírás közben levágtam, akár úgy is mint Lovak Túrós F… f… fuszeklije. Na.)

Igen, jól értettétek: mivel direkt a leadásért vettem magamnak jutiba cipőket, addig nem nézhettem meg azokat, amíg nem adtam le a fuszeklit. És mivel a LTF felőrölte az időm és energiám minden apró morzsáját, arra sem nagyon volt lehetőség, hogy megbizonyosodjak arról, tényleg ki kell-e hajintanom azokat a cipőket, azkik helyett bejönnek a juticipők. A kihajítandó cipők ugyanis ahhoz nem állnak elég jól, hogy átpasszoljam őket valaki másnak, de nem biztos, hogy eléggé rosszul állnak ahhoz, hogy egyből kidobjam őket. Magyarán, ezekre még vár egy alapos mosás és azutáni helyzetfelmérés, szóval még az sem biztos, hogy ki lesznek dobva. (Nem, nem állítanám, hogy túl egyszerűen szoktam megoldani a dolgokat.)

Mindenesetre itt vannak teljes koszos és lehordott feketeségükben, voálá.

A juticipők viszont frisszek és capkodószak, mint fickándozós aranyhalak.

Itt ebben a vircsaftban már volt minden, de aranycipő még nem. Na most már az is van, és csak a nyár hiányzik hozzá, hogy felvehessem.

Gondolom, előbb-utóbb az is lesz. Majd. Valamikor. És egy kis szerencsével meg is érem, bár ebben most nem vagyok hundertprocent biztos.