Azt hiszem, a délutánt kiveszem vasárnapnak. Ez különösen azért hangzik hülyén, mert ma tényleg vasárnap van. De hát, könyörgöm, azzal kezdtem a napot, hogy fél hatkor jegyeket írogattam be a neptunba, szorgosan, mint egy napszámos, mégpedig a nemzeté. (Képezdész koromban átlagban hetente elmondták nekünk, hogy bezony, a pedagógusok a nemzet napszámosai, és erre készüljünk fel. A végére már úgy fel voltam készülve erre, hogy hajaj. Kapára, kaszára!)
Az elmúlt két hét után igencsak tartok attól: a mostantól kezdődő szabad vasárnapom úgy fog festeni, hogy az oldalamon fekve ostoba filmeket nézek, csokit zabálok, a kisujjam sem mozdítom, és semmi de semmi értelmeset nem csinálok. A baj az, hogy ettől már előre lelkiismeret-furdalásom van. Fujj.
A mai naphoz nyilván helyettesre van szükségem, mert ha déltől vasárnap van, akkor ugyan miért öltöznék át a munkareggel nyafogóruhájából bármi másba. Úgyhogy nesztek egy szundikáló Celofán.
Szegénykém, egyre kisebb és nyamvadtabb. De tegnap úgy ette a csirkemájat, hogy azt öröm volt nézni, hát akkor meg annak örülünk, amink van. Amíg van.
Zsuzsi
2019/05/19 at 11:25
Kis cuki Schrödi. 🙂
Az átpihent/ellógott napok dilemmáját mi is ismerjük. Én a tegnap délutánnal jártam így legutóbb, úgyhogy most épp függönyt varrok. 🙂
vica57
2019/05/20 at 11:06
Celofán is tudja: az a miénk, amit megeszünk 🙂
A lustálkodást én is rendszeresen megbánom, de néha mégis muszáj.