december 2018 havi bejegyzések

Ez van most odakint egyre vastagabb rétegben, idebent pedig hétvége. Igazi. És a hajam még mindig szárad.

Bazz, kedveskéim, ezt a sikerorientáltságot napról napra nehezebb összehozni. Luca napja tiszteletére úgy döntöttem, hogy sütök Luca-kenyeret a szicíliai pékek módjára. Két napig készült, és a végén úgy kellett volna festenie, mint egy szemüvegnek, ehhez képest hogy néz ki, hát hogyan, pont mint egy óriás meztelencsiga, szezámmaggal.

Ha már a mai nap Luca szömiről szól, hát tessék, így nézek ki ma én. Ez nem csak a Lucák, de a Petrák, Zsanettek és Dominikák szemét is kiégeti, pedig nekik nem is ma van a névnapjuk.

Ma tartom az ezévi Diwalit, ami ugyebár mozgóünnep, ezért kimaxolom (brr, ez a kifejezés) a lehetőségeket, és oda mozgatom, ahová jólesik. Jó, legyünk realisták, valójában oda mozgatom, ahová tudom – például oda, amikor a) szabad vagyok b) a RK nincs itthon. Ez utóbbi azért fontos, mert én a nálam rendezett Diwalit mindig is csajbulinak terveztem, ahol egy adott ponton kiborítom a szekrényt és háziturkálót tartok, ennélfogva ebben a stádiumban félmeztelen nők lődörögnek a lakásban tükörtől tükörig. Nyilván nem csak ez történik, én például mindenféléket főzök, a népek pedig szocializálnak. Háromféle nőbaráti körömet próbálom ilyenkor összekergetni, és nyilván vannak átfedések, de a jelenlévők listája sosem ugyanaz, úgyhogy mindig különösen izgi megtalálni a közös pontokat.

Ilyenkor kicsit Bridget Jonesnak érzem magam, de nem azért, mert én kék levest tálalnék fel a bandának, bár azt is meg kéne próbálni egyszer, hm. Általában rettenetes nyüzsgést csapok, de most a takonykórból való lassú kivonulás azzal jár, hogy búgócsiga-pörgés helyett  roppantul nyájas ki-nem-szarja-le nyugalommal matatok, és békésen várom, ugyan mi lesz ezúttal ebből. Olyannyira, hogy még a nyafogóruhámat se cseréltem le másra, de azért felvettem hozzá egy pár felemás tukános zoknit, hátha ezzel elterelem a fejemről a figyelmet.

Nyilván bármikor előfordulhat, hogy a népek nem találják meg egymással a hangot, esetleg kiderül, hogy éppen olyanoknak próbálok felszolgálni indiai kaját, akik fél évet éltek Rádzsputánában, amikor éppen nem figyeltem oda az életükre, de ezt most a nyájas ki-nem-szarja-le nyugalom elfedi, mint Dunakanyart a köd. És tukános zoknijaim is vannak.

Tényleg.

Ha az ember két teljes napot cseszett el az életéből azzal, hogy az oldalán feküdt agonizálva, a folytatásban nyilvánvalóan (nekem legalábbis ez a nyilvánvaló) dupla fordulatszámon kell döngetnie. Kár, hogy én még mindig elég kajla vagyok, és marhára nem hiányzott nekem Alanis sem, aki 2:50-kor értesített arról, hogy a keze a zsebében, a Repülő Kutató pedig vett valamit Bostonban kártyával. Rohadt banki esemesek.

Jobb ötletem nem lévén, kimásztam az ágyból, aztán adtam jutifalatot Celónak, aki most már gyakorlatilag nem mozdul a tálkája mellől, és ahányszor a konyha felé indulok, nyivákolni kezd, a farkát rezgeti, és spiccel. Tegnap este adtam szaftos papit mind a két szőrös családtagnak, ez a balerina pedig előbb felszippantotta a sajátját, aztán odament a Poci tálkájához, és abból is bezabálta a maradékot. Azt hiszem, a következő néhány napban szaftos papit kapnak vacsorára, valamivel ugyanis muszáj lesz ellensúlyozni a bolondok- és átjáróházi fílinget. Holnapra (még akkor, mielőtt felfordultam volna, természetesen – már egy hónapja nekiláttam megszervezni a hepajt) vendégeket hívtam, ehhez pedig egyik dög sincs hozzászokva, mert barlangi morcok vagyunk, és vidéken vagyunk eltemetve. Na most meglátják, milyen életük is lehetne, ha mi kétlábúak kevésbé lennénk aszociálisak (és nem vidéken lennénk eltemetve).

Vendégeket hívni azért is érdemes, mert az ember ilyenkor végre körülnéz a lakásban, és rájön, mekkora dzsuvában él, úgyhogy dérrel-dúrral megpróbál rendet vágni benne. Vendégeket hívni viszont veszélyes is, és az ok ugyanaz. Jézusisten, hogyan vagyunk mi képesek élni ebben a kuplerájban? Mindenféle dolgok jönnek be a lakásba, könyv meg papír meg ezerféle miegymás, és azokat csak úgy letesszük valahová, aztán jól megfeledkezünk róluk. Amíg nem nézek körül azzal a szemmel, hogy “na vajon mit lát itt valaki más, aki nem mi vagyunk”, az összes aprócucc meg nagycucc úgy simul bele az ambianszba, mintha mindig is ott lett volna, aztán amikor tényleg körülnézek, az étkezőasztal mellett ott a padlón a nyáron vett fagylaltgép doboza, a lerakón több hónapja lejárt érvényességű szupermarket-katalógusok, a kiskomódon ötven kifogyott golyóstoll, a mandarinok mellett a tálban három nyaklánc, amiket hazajövetel után csak úgy letettem, mint kutya a szarát, és mindenhol nyavalyás cetlik halomszám. Marha szerencsénk, hogy még mindig nem vagyok a topon, mert vad vágyam támadt szétdúlni a komplett kupit, amire persze nincs energiám meg időm se, ma is tanítok. A végén még arra esnének be a vendégek, hogy térdig állok jegyzetben meg minden más miafrancban, aztán nekik is a kezükbe nyomok egy porrongyot, ha már úgyis itt vannak.

Továbbra sem lévén jobb ötletem (ja, ez egy ilyen hajnal volt) monstre rendrakás helyett elpakoltam néhány dolgot, ami túlságosan is szem előtt volt, aztán előkotortam a fényfüzéreket, és dúsan kizsinóroztam velük a nappalit. Óóóó, sokkal jobb. Főztem is egy kávét, aztán leültem a kanapémra megcsodálni, hogyan csillog minden a félhomályban. Ráértem, semmi kétség. A következő pillanatban, hopp, máris nyolc óra volt, Celofán pedig, miként a hobbitok, megkérdezte, hogy akkor most mi lesz a második reggelivel.

Kiválón haladok dolgaimmal, nem vitás. Most már csupáncsak annyi van hátra, hogy felszabadítsam és megterítsem az étkezőasztalt, székeket hurcoljak be a teraszról, áthúzzam az ágyneműket, kimossak és megszárítsak két gépnyi ruhát, vegyek egy kiló csirkemellet és két tábla vajat és egy fél kiló citromot, esetleg egy fél tököt is, aztán megfőzzem a tervezett tízféle izét, amit a vendégeim elé akarok pakolni, hogy ne legyen idejük meg lehetőségük észrevenni a dzsuvát. Bár lehet, hogy abból a tízféléből mégiscsak kilenc lesz. Vagy tizenegy. Bagatell. Ilyen kicsiségekre már nem adunk.

Ennélfogva, mivel minden a tervek szerint halad (nem halad minden a tervek szerint! két nap esett ki az életemből!), most elmegyek tanítani. A bennem dúló vad tettvágyat viszont nemigen tudom megtámogatni energiával, ami valószínűleg abból is látszik, hogy további ötlettelenségemben ugyanaz a gatya meg csizma van rajtam, mint tegnap. Őtözködős bloggerek szégyene, aki stb.

Abból nem élünk meg, ha az oldalamon fekszem taknyolva, és őszintén, nem is izgi annyira az ilyesmi, hogy esetleg mégiscsak megpróbáljam. Mindehhez most már roppantul dühít, hogy éppen egy olyan héten, amikor nekem a tanításon kívül is mindenféléket kellett volna nyüzsögnöm összevissza, két komplett napot töltöttem a nagy büdös nihilben, miközben eszem semmi, energiám semmi, és néha szinte elbőgtem magam a tehetetlenségtől. Most lázam már nincs, bár igen barátságosan rázogat a hideg, és nem nézek túl derűlátóan a szokásos buszkirándulásom elébe, de akkor is csapassuk, a nemjóját neki. (Arra már csak a “pech” nevű világmozgató erő adhat magyarázatot, hogy a buszaim nagyrészt fűtetlenek. Főként az odautasok. Vissza még csak hagyján.)

Most benyomok egy neocitránt, aztán kellő alapossággal bebagyulálom magam több réteg polárba, és eltotyogok dolgozóba. Ha túlélem, folytatjuk.

A Repülő Kutató ma hajnalban fél négykor kivágtázott az ajtón, hogy aztán egy hétig színét se lássam. Ezúttal New Englandbe repüle el, egy bostoni konferenciára, de előbb barátokat látogat Providence-ben, amit az isteni gondviselésről neveztek el. A ház összes szőr és plüss állata közül természetesen Krteket vitte magával, aki mostanra igazi globetrotterré nőtte ki magát, bár még mindig elfér egy tenyérben. (Abszolúte jellemző módon még egy olyan interjú fotójára is felkerült, amelyben a RK éppen ennen tudományos pályafutását és annak céljait magyarázta bárkinek, akit ez érdekel, még a Fulbright meg Palo Alto idején.) Én úgyszintén  természetesen itthon maradtam Luca széke gyanánt készülődő tetves tanulmányommal, valamint a muszikákkal, akiknek meg én vagyok a gondviselője, mint az Úr Providence-nek. Mondanom sem kell, én az Úrnál jelentősen morcosabb és nyűgösebb vagyok, amiben erős szerepe van Luca székének, verné le a ragya.

Mivel viszont nincs más hátra, mint előre, most lesunyom fejemet, kitakarítom a cicabudikat, aztán nekifekszem, és befejezem írásos feladataimat, hogy jusson idő beblogolható dolgokra is. A héten kimostam mindösszes polár nyafogóruháimat, melyek száma légió, ti pedig mindegyiket láttátok orrvérzésig, és én is unom már őket kissé. Mivel a tél itthon töltött napjait továbbra is effélékben óhajtom átfinteregni, igen eccerű eljárás lenne varrni néhány újat, de én továbbra is másként szállok le a bicikliről, úgyhogy inkább a régieket fogom renovírozni különböző módszerekkel, hadd legyen itt tényleg minden nap más.