Tegnap este, míg a Repülő Kutató átlátogatott a szomszédba a családjához disznótorost zabálni meg alkoholneműeket inni, én a Bűnök Barlangjában szöszmötéltem a karácsonyra való tekintettel, aztán bealudtam a futonon. Ez utóbbit rendkívül sikeresen, legközelebb hajnali háromkor ébredtem arra, hogy úgy össze vagyok zsúfolva, mint egy tangóharmonika. Ebben eleve nem is volt semmi meglepő, a futon 140 centi széles, én meg 163 hosszú vagyok, úgyhogy amikor a futont összehajtogatom kanapévá (és általában ez van), én is csak hajtogatva férek el rajta. Meglepő az volt, hogy még abból a 140ből is csak kábé 120at használtam fel, a lábamnál ugyanis azonnal agnoszkáltam valakit, aki szőrös volt és horkolt, nédda, egy Poci. Mondanom sem kell, palotánk összes termeiben van minima kalkula hat ágy/kanapé és öt fotel, a székeket már nem is számolom össze. Ehhez képest úgy össze voltunk zsúfolva ott mink ketten, mint egy Grimm-mesében, ahol a hetedik gyermeknek már nem jut más hely aludni, mint a polcon a bokályok között.

Kihajtogattam magam Poci alól (ő nem zavartatta magát, aludt tovább), aztán behallgatóztam a hálószobába, ahol a hurkakolbász meg a borok békésen horkoltak a Repülő Kutatóból, majd lelátogattam a konyhába kávéért, ott pedig újabb idilli jelenet fogadott. Láttátok ti az Arabella című csehszlovák gyermekfilm-sorozatot? Na abban volt egy olyan felvonás, amikor a gonosz királylány varázslattal modernizáltatja a mesebirodalmat, és ennek eredményeként a kemencesutban szundikáló lusta atyafi (nemzetközi mesealak, mindenhol van belőle) arra ébred, hogy egy marha kényelmetlen gáztűzhelyen kuporog egy tipikus nyolcvanasévekbeli panelkonyhában. Nálunk ezúttal ezt Celofán alakította, aki a sütő előtt gubbasztott a padlón, holott, mint már mondtam, hat ágy/kanapé, öt fotel, és még mindig nem számoltam össze a székeket. (Jó, ez valójában elég logikus volt Celótól, mert éppen a sütő előtt indul a padlófűtés keringtető rendszere, tehát ott a legmelegebb a csempe. Na de akkor is, ágyak, kanapék, fotelek, székek?)

Minekutána úgyis úgy indult a reggelem, mint egy szájbavert mese, tápláltam a mindig éhes kis nyikorgót a sütő elől, aztán gondoltam, kihasználom az éjek évadját, és olyan dolgot fogok csinálni, amihez semmi kedvem. Úgyhogy restauráltam a fejemen a pipirost. És aztán visszaaludtam. Hurrá.

A múlt héten, mint esetleg emlékeztek, úgy vártam én ezt a szünetet, mint a mennybőlazangyalt, de mostanra már az oldalamban a lustálkodásból eredő bűntudat kicsi harapáskái láthatók (a hétféle süti meg ajándékbaglyok meg a vízszintes karácsonyfa valamiért nem számítanak). Muszáj lesz kitalálnom valami nagy akciót, amitől persze az Úr óvjon mindannyiunkat, mert eszem nincs túl sok, viszont ebben a hónapban a blogom olvasottsága a bányabéka fenekét nézegeti, a Bűnök Barlangjában van több köbméter anyag és átalakítanivaló, ráadásul az elmúlt hetekben turkáltam néhány új ruhadarabot, úgyhogy asse tudom, mivel kezdjem.

Mivel kezdjem?

Csak azt ne mondjátok, hogy egy könnyed kis aerobic-edzéssel.