Azt hiszem, idei karácsonyisüti-gyártó tevékenységemre sem mondhatni, hogy panasz és égre hasító jajszó fogadta volna az eredményeket. 24-én expediáltam a szomszédba a családnak az ellátmányt, ezt itt, ni.

Ez egy szép nagy doboz. Dugig tele. Ehhez képest tegnap délután-este az unokaöcsi még kétszer fordult egy-egy púpos tányérnyi adaggal, bár némi paidagógoszi szigorúsággal rá kellett szólnom, ne csak a csokicsókból vigyen. Már ötödik éve zsinórban az a kedvence, úgyhogy a továbbiakban valószínűleg leegyszerűsítem magamnak a dolgokat, és következő izénapjára megsütök neki egy komplett nyolcvandarabos adagot, ajándékba pedig kap majd egy csinos dobozt, benne a gondosan kimért alapanyagokkal meg a recepttel. Nincs az elkészítésnek egyetlen olyan mozzanata sem, amivel ne tudna megbirkózni egy csokicsókra éhes tizenhárom éves ifjú legény, meg hát ugyebár a jövőre is gondolni kell, amikor majd muszáj lesz valamivel imponálnia a lányoknak. Arra igen kevéssé alkalmas a foci (legalábbis amíg nem jár vele egy Lamborghini slusszkulcsa), és még kevésbé alkalmas másik nagy szerelme, a horgászat. Nem vagyok ugyan biztos abban, hogy a modern ifjú hölgyeket érdeklik a férfiakban fellelhető házias erények, én még egy definitíve más generáció tagja vagyok, ergo lövésem sincs, mit találnak vonzónak a jelenlegi tinik, de a csokit valószínűleg ők is szeretik. Tippjeim szerint sokkal inkább, mint a sáros sportszárakat és büdösre izzadt focitrikókat meg a végeérhetetlen történeteket a fárasztásról meg a csaliról, de ez csak egy tipp.

Ami a házias erényeket illeti, én a mai reggelt (hajnal volt az, nyilván) is sütéssel kezdtem, de ezúttal végre nem valami édes izét csináltam, hanem a boule nevű kenyérnek gyürkőztem neki már másodjára. A nekigyürkőzés nem csak afféle szófordulat, ezt a nyavalyást három és fél órán át kell hajtogatni meg keleszteni, és istenbizony nem vagyok benne biztos, hogy megéri, de évi egyszer belefér. Na hát kérem ezúttal valami teljesen bizarr ördögi körbe futottam bele, merthogy én ugyan megcsináltam minden fázist (dagaszt-pihentet, sót belegyúr-újrapihentet, nyújt-keleszt-hajtogat-visszadobozol×3, készre formáz-kelesztőkosárba dug-pihentet), de az akciók között eldőltem a kanapén, és édesdeden aludtam egyet-egyet, színes-szagos-hülye álmokkal, ahogyan ezt kell. Természetesen ébresztő nélkül. Ezt úgy tessék elképzelni, hogy éppen elkaptak a Szaharában a kémelhárítók, miközben a faszimmal mindketten narancssárga kezeslábasban próbáltunk elbújni előlük összebilincselve, mire én felébredtem, hajtogattam egyet a tésztán, vissza rá a doboztetőt, engem meg vissza a kanapéra, snitt, és máris légtornásznő voltam valamilyen artisztikus cirkuszban, négy méter hosszú platinaszín varkocsok lógtak a fejemről kócból, és igazán boldog voltam addig, amíg a hintán lebegtem, mint egy táncoló felhőcske, de mikor leszálltam a földre, csak totyogni tudtam, ölemben több kiló kócot cipelve, na és akkor felébredtem, hajtogattam egyet a tésztán, vissza rá a doboztetőt, stb. stb. stb. Ennélfogva a) végre kellő alapossággal kialudtam magam, b) fantasztikus hülyeségeket álmodhattam össze, c) a boule nevű kenyér öt és fél órán át kelt három és fél helyett.

Attól még megesszük.