Szenteste van meg bőved-este, zabálónap meg ajándékozónap, én meg kicsikét belegondoltam abba, miképpen is fest ez nálunk.

Amikor összeházasodtunk, otthon meg jövő meg mindenmás mellé egyúttal karácsonyi tradíciókat is teremtettünk magunknak. A házasság amúgy is olyan cucc, hogy mindenki belehozza a saját dilijeit meg a családja dilijeit meg a szülőhelye tradícióit és még ezer más hülyeséget, amiket ki kell válogatni, meg kell szelektálni, a saját képességeidhez és a saját igényeidhez alakítani, másként ott állsz frusztráltan és siránkozva, és Ica nénéd toroskáposztáját emlegeted, aztán a feleséged egyszer csak fejedre borítja a vacsorát. (Megtörtént eset. Nem velünk, hálistennek.)

A karácsony ebből a szempontból különösen hathatós tervezést igényel. Kihez megyünk, mikor megyünk, hol van az ajándékosztás, mi a menü, áááá. Így hát mi rögtön azzal kezdtük, hogy a szenteste meg karácsony első napja a mienk, családi látogatásokra csak ezek után számítsanak tőlünk, és ha valaki vendégfogadás helyett inkább gyünni akar, azt is csak huszonhatodikától ajánljuk. A karácsony főrésze a mienk lesz meg a gyerekeinké, nem hurcoljuk őket körbekörbe valami kényelmetlen ünnepi rucikába belerángatva, hanem miután megjött az Angyal, együtt fogunk társasjátékozni és könyveket olvasni pizsiben, másnap meg együtt csinálunk nagy, maszatolós reggelit úgyszintén pizsiben. Vacsorára valami fincsiség lesz, ami nem töltöttkáposzta, mert úgysem tudok olyan jót főzni, mint anyám, és nem is rántott ponty, ami fantáziátlan és mocsárízű és nagy macera, és nem lesz bejgli, ami mindig kireped, és a mákos gubát csinálja meg magának az, akinek hiányzik. Sok aprósüti lesz meg fahéjas kakaó, és béke és nyugi és örvendezés.

Aztán persze nem lettek gyerekek. Nem lett társasjátékozás pizsiben (bár a könyvolvasás megmaradt), és egy ponton túl nem vettünk már fát sem, mert minek. A karácsonyfa akkor fontos, ha van kinek rácsodálkoznia, másként nem éri meg a káromkodást a baltával, amíg belefaragódik a talpba, és csupáncsak a tradíciók kedvéért nem fogunk hazahurcolni, feldíszíteni, aztán alig pár hét múlva a szemétre dobni egy két méternyi magas halott növényt. Lassan kikopott az ajándékozás is, mert abban is az a buli, amikor izgatottan bontogatja valaki a csomagolást, amiben valami naaagy-naaagy meglepetés van, remélhetőleg az, amiről egész évben mesélgetett sóvárogva, legyen az transzformer vagy barbi, linómetsző készlet vagy a Merriam Webster nagyszótár. Pusztán az ajándékozás kedvéért nem fogunk ajándékokat vadászni egymásnak a nemlétező fa alá – akkor és azt ajándékozunk egymásnak, amit és amikor a legalkalmasabb. A CrockPotok meg zoknik meg kelimszőnyegek meg bécsi hétvégék nem várnak addig, amíg be lehet dugni őket a fa alá, mi sem várunk velük addig.

Nyilván üresebb lett a karácsonyunk attól, hogy nem lettek gyerekeink, de attól még karácsony ez, a mienk. Hatféle aprósüti meg vacsorára valami fincsiség, illatos gyertyák, fényfüzérek és a teraszablak szemöldökfájára applikált fenyőágak. Az a mi vízszintes karácsonyfánk: macskabiztos, (nagyrészt) káromkodásbiztos, és nem kellett kivágni hozzá egy két méter magas élőlényt, a fényfüzér pedig azon is szépen csillog.

Megyek is, megépítem.

Hogy addig se maradjatok kép nélkül, ilyen volt pár hete az ablakunkban a készülődő karácsony. Azóta már nincs a nyírfán levél, de a tomték, gyertyák és fényfüzérek ott vannak.