Minden nap más – mindennap más

A ma reggeli dudolka egészen váratlanul rontott rám, én ezt a számot van már vagy húsz éve, hogy utoljára hallottam, egyébként sem vagyok könyvelő, negyven is csak még három hónapig. Amúgy is az a stratégiám, hogy fél évvel a következő születésnapom előtt már úgy gondolok magamra, hogy nem ennyi vagyok, hanem annyi, hadd szokjuk.

Az írógép viszont stimmel, na jó, valójában laptop az, de kinemszarjale. Most mindenesetre még elfutok a piacra, aztán szöveggyomrozás, mert negyed háromtól már engem gyomroznak a fogorvosnál. Képzelhetitek, mennyire vagyok lelkes tőle.

Legalább nesztek zene.

Ma itthagyom a szövegeket (bár egy kindle így is lesz nálam), ehelyett jól elmegyek a Hádába, és még egyszer utoljára alaposan kiturkálom magam.

Új hét, régi (vagy legalábbis nem egészen friss) tennivalók, hozzájuk meg fejemen a szokásos robbantott haj, fejemben a szokásos dilinyó. Mostanáig elvoltam a lakás meg az unokahugicák terelgetésével, de minden vakációban óhatatlanul is eljön az a pillanat, amikor a betűk roppantul szemrehányó hangon suttogni kezdenek. Ami határidőkről suttog, azzal nincs is semmi baj, az ilyen feladatokat (esetenként sok nyafogás árán ugyan, de) mindig megcsinálom – szövegmagyarázó kisiparosi kariőröm alatt tán két olyan szövegem volt, amit pár nap késéssel adtam le, és ez a kariőr már több mint húsz éve tart, szóval elég jól állok. Na de a hobbiszövegek! és ezen belül teljes, irodalminak nevezhető munkásságom! hát az siralmas. Több befejezetlen és alig elkezdett izé mellett két olyan munkám is van (egy regény meg egy verseskötet), amit már 2008-ban elkezdtem, és sehogyan sem vagyok képes befejezni. Ott ülnek valahol a májam mellett, és amikor éppen nem kell rohanni, megoldani, elintézni, akkor sunyin harapnak bele egyet. Képzeljünk el egy Prométheuszt, aki nem lopta el a tüzet, de sokat álmodozott róla, és mindeközben pótcselekvés gyanánt felnevelt egy sast, akiről már fióka korában tudta, hogy felnőttkorában belőle fog csemegézni.

Ritka pocsék érzés, ha az ember egyidejűleg lusta és lelkiismeretes, kajla és egyenes, túl sok és túl kevés, alkotni vágyó és kishitű az alkotásaival kapcsolatban. És még ennél is pocsékabb, ha mindezt tudja is magáról.

Nna, elég mára a nyafogásból. Döntsd a polcot, ne siránkozz.

Tegnap végre vettem egy mély lélegzetet, kiborítottam az átabotában behajigált holmikat a szekrényből, és nekiláttam visszarakni, hozzácsapva mindazt, amit a héten kimostam és megszárítottam. Az eredmény éppen az volt, amire számítottam: csak cipőkanállal tudtam begyömöszölni ezer rongyomat. Beférni befért, de aligéppen, pedig azt aztán tényleg nem állíthatom, hogy kevés hely állna rendelkezésemre. Ezek után nem csoda, hogy megint marhaságokon kezdtem törni a fejem.

Valamikor az ujjatlan pólók kupacával való bűvészkedés közben megnéztem a leveleimet. Szpem, szpem, értesítés fb-tevékenységről, szpem, nahát, a PTE doktori irodája. Gratulálnak, felvettek.

Valószínűleg az lett volna a normális, ha ujjongani meg ugrálni kezdek, de én csak beleegyezően nyugtáztam, oké, megvan a pluszprogram meg a pluszkiadás a következő négy évre, ki fogom dolgozni a belem is, mert az nekem a jelek szerint jó, ha nem lenne az, nem ugranék bele ilyesmikbe. Csak a tradíció kedvéért elsóhajtottam magam, hogy “hol volt az én normális eszem”, aztán visszamentem a kupacaimhoz, és ismét beleálltam fejjel előre a ruhásszekrénybe.

Most éppen feszült-méla vagyok és enyhén tanácstalan, az éjjel akkora mázsás marhaságokat álmodtam, hogy az hihetetlen. Ráadásul még azt a szívességet sem tettem meg magamnak, hogy nyöszörögjek hozzá, így hát a Repülő Kutató csak megsimogatott, aztán, mivel nem ébredtem fel, elment nélkülem a piacra.

Mára az volt a tervem, hogy kreatív energiáimat boldog, hosszú és nyálafolyatós alvásban fogom kiteljesíteni, de ehelyett a szokásos embertervez szituációban találtam magam hajnali négykor, amikor arra ébredtem, hogy odakint éppen nagy dörömböléssel a fejünkre esik az ég, és jobb is, hogy felébredtem, mert éppen azt álmodtam a villámok között, hogy Jeremy Corbynnal cicázom egy szupermarket parkolójában, böee. (Mondjuk kapásból tudnék mondani két tucat politikust, aki még rosszabb álomelem lett volna, de akkor is.) Mivel visszaaludni már nem voltam képes, jobb híján kiültem a teraszra az égiháborúba, és végre renováltam körmeim állapottyát, többek között kilakkoztam mindet rémületes cukorkarózsaszínre. Mindeközben pedig rájöttem, hogy már péntek van, bakker, hát így csorog ki az ember ujjai közül az idő. Már szerdán fel akartam hívni a fogászt, mert megpróbáltatásaim még nem értek véget, egyáltalán nem, és nyáron legalább nem kell folyton emberek előtt pofáznom a megélhetésemért, úgyhogy ez a legjobb időszak a további tortúrákra.

Remélem, délben már nem fog esni, mert egy orgonát kell visszagyömöszölni a kis zöld szappantartóba a szivacsdarabok közé, és erősen gyanítom, hogy nem komálná a zuhét még darabokra szedve sem.

Hogy a blogprofilnak is adjunk neki: a mai szoknyám annak a két száriszoknyának egyike, amit a Repülő Kutató vett nekem Amerikában, és állítólag százféleképpen lehet felvenni, na majd próbálkozom még vele. A cipőt meg, kedveszkéim, én felajánlottam ugyan vegye-vigye alapon a nagy szekrénypurgáláskor, de nem volt rá jelentkező, hát teszek vele még egy próbát, hátha már nem sérti a túlérzékeny csülkömet. Az ajánlat amúgy még mindig áll: ha netalán úgy érzed, kellene egy 38-as, kívül-belül bőr rozsdabarna tépőzáras cipő rugalmas gumitalppal, tudod, hol keress.

Mindenki itthon van, még anyám is megérkezett, a Repülő Kutató meg este fog beesni. Zűrzavar! Cipők! Tündérszárnyak! Közjegyzői hitelesítés! Kábelek! Zongorák! Kocsikulcs a tányér alatt!

Mindeközben a legkisebb zavartalanul vigyorog, szarik, zabál, és mondogatja, hogy heő. Egy sincs közülünk, aki ne cserélne vele, ha tehetné.

Közben merő kibaszásból a nap is kisütött – most, amikor anyám hozott végre nekem egy vastag kardigánt. Ha tegnapelőtt és tegnap lett volna ilyen jó idő, nem kellett volna összesen háromszor megnéznem a Holle anyó játékfilmes verzióját. Már kívülről fújom az összes segélykérő almafa meg kemence meg káposztalepke mondókáját.

Azt hiszem, életem mottója most már végérvényesen a kecskéről, rabbiról és Tevjéről szóló anekdota marad. Tegnap oda konkludáltam, hogy három csemetével definitíve nem tudok megbirkózni, úgyhogy a középső a nagyszülőknél maradt, a legkisebb meg a legnagyobb viszont rám. A nagy most a szobájában van, és állítólag olvas, a kicsi meg itt alszik mellettem, szóval végre van lehetőségem posztot írni, eddig nemigen akadt.

Tegnap este viszont, amikor már úgy nézett ki, hogy hurrá, boldogulni fogok, mi felnőttek elmentünk a helyi rock/blues/jazz-kocsmába, és nekem sikerült a félhomályban leburungoznom egy lépcsőfoknyit, azt viszont olyan szerencsétlenül, hogy igen alaposan be is ütöttem magam. Az oldalam oké, a jobb kezem viszont feldagadt némiképp, és ugyan problémamentesen tudom mozgatni, de nem lelem benne nagy örömem. A poén kedvéért amúgy mindenki odagyűlt a környezetemből, hogy feltámogassa szegény csacsirészeg nőt (még csak nem is voltam az, a fenébe), kivéve persze a tőlem két-három méterre lévő családtagjaimat, akik éppen fényképeket nézegettek, és észre se vették, hogy én olyan hirtelen eltűntem, mint egy marionettbábu. (Jellemző egyébként, hogy időnként piszok nagyokat esem kocsmákban, általában olyankor, amikor nem is vagyok részeg. Ez valami érthetetlen okból mindig elszomorít. Néhány évvel ezelőtt egy hasonló szintkülönbség miatti lezúgásban mind a két térdemről lement a plezúr.)

Kinézni továbbra is irgalmatlanul nézek ki, hideg van meg eső, nekem meg mind csak színes lepkefingokat sikerült becsomagolnom, a családtagjaim viszont teljesen más méretben leledzenek, mint én, úgyhogy kölcsön se tudok kérni semmit. Ha tényleg csúnyán begorombul az idő, talán a sógorom pulóverei közül kérek el egyet. Adjunk a stílusos megjelenésnek, ha már a fél kezemre ilyen bánatos helyzetbe kerültem, a mindenit.

Kezdem kissé elveszteni az optimizmusomat. Én mindig roppantul hittem a kommunikációban meg a logikában meg az ész hatalmában meg az összes efféle aufklérista marhaságban, de itt most erősen rengetik a világomat. Mindig nagyon hittem a kölcsönösségben is, te megvakarod a hátam, én megvakarom a tiedet; te kérdezel valamit, én válaszolok, én kérdezek valamit, te pedig… na igen.

A háromhónapos még mindig áldott jó darab, érthető igényekkel és reakciókkal, de minél jobban megyünk felfelé életkorban a kölykökön, annál bonyolultabbak, a nyavalyába. Én tényleg mindenkit megértek, nehéz lehet középső gyereknek lenni egy háromhónapos kishúggal meg egy hétéves nagynővérrel, és nehéz lehet legnagyobb testvérnek lenni, ha álmodozó filomélák vagyunk, a hároméves húgunk meg egy potenciális judoka és primadonna, plusz még ott az icipici is. De azért igen határozottan látom magam előtt, amint a következő napokban egyszer csak frusztrációmban bőgni kezdek, és ott bőg körülöttem az összes többi is, ami egy felnőtt csoportban még hozhat katartikus megkönnyebbülést, de ha mind a négyen rázendítünk, nem lesz belőle más, csak kivörösödött szemek, berekedt torkok meg rengeteg takony.

Mindehhez ráadásul megint bizonyságot nyert, hogy a húgom biológiai állapotai kegyetlen módon hatással vannak az én biológiai állapotomra, mind a három terhessége alatt olyan menstruációs görcseim voltak, hogy a falat kapartam. Nos, most mind a ketten a falat kaparjuk, ő óramű pontossággal, én viszont egy héttel korábban, mint kéne. Fél éjjel nem aludtam.

Lesz ez még így se, mondom derűlátón. Nekem legalább nincs itt most más feladatom, mint megpróbálni mindenkit életben tartani, alul elég szárazon, felül elég nedvesen, és minél kevesebb ordítás árán.

Lássunk neki.

Mondtam már, hogy hülyén pakoltam össze? Hát persze hogy mondtam. Vidám szeles időnk van, árnyékban hideg, napon meleg, én meg csak azért nem vagyok meztélláb, mert errefelé jövet eszembe jutott, hogy hoppá, zoknit se hoztam magammal. Úgyhogy ez a csodálatos példány egy kalocsai kínai bótból van, szolgálatotokra.