Új hét, régi (vagy legalábbis nem egészen friss) tennivalók, hozzájuk meg fejemen a szokásos robbantott haj, fejemben a szokásos dilinyó. Mostanáig elvoltam a lakás meg az unokahugicák terelgetésével, de minden vakációban óhatatlanul is eljön az a pillanat, amikor a betűk roppantul szemrehányó hangon suttogni kezdenek. Ami határidőkről suttog, azzal nincs is semmi baj, az ilyen feladatokat (esetenként sok nyafogás árán ugyan, de) mindig megcsinálom – szövegmagyarázó kisiparosi kariőröm alatt tán két olyan szövegem volt, amit pár nap késéssel adtam le, és ez a kariőr már több mint húsz éve tart, szóval elég jól állok. Na de a hobbiszövegek! és ezen belül teljes, irodalminak nevezhető munkásságom! hát az siralmas. Több befejezetlen és alig elkezdett izé mellett két olyan munkám is van (egy regény meg egy verseskötet), amit már 2008-ban elkezdtem, és sehogyan sem vagyok képes befejezni. Ott ülnek valahol a májam mellett, és amikor éppen nem kell rohanni, megoldani, elintézni, akkor sunyin harapnak bele egyet. Képzeljünk el egy Prométheuszt, aki nem lopta el a tüzet, de sokat álmodozott róla, és mindeközben pótcselekvés gyanánt felnevelt egy sast, akiről már fióka korában tudta, hogy felnőttkorában belőle fog csemegézni.

Ritka pocsék érzés, ha az ember egyidejűleg lusta és lelkiismeretes, kajla és egyenes, túl sok és túl kevés, alkotni vágyó és kishitű az alkotásaival kapcsolatban. És még ennél is pocsékabb, ha mindezt tudja is magáról.

Nna, elég mára a nyafogásból. Döntsd a polcot, ne siránkozz.