Minden nap más – mindennap más

Tudom, tudom, egyre unalmasabb vagyok, de hát a jó meleg kaftán akkor is jó meleg kaftán, ha már a könyökötökön jön ki az egy kaptafára készült ruhadarabok garmadája. Ez itt amúgy nem a végleges állapot, némi prüntyögéssel festhet még úgy, mint illusztráció egy skandináv mesegyűjteményhez. (És valószínűleg fog is.)

Ma viszont mindenekelőtt a beadandóimon kell prüntyögnöm. Jövel, német nemzetiségi óvodai nevelés presztízsértéke!

Nem a csillag, hanem a gumibaba. A mai nap fő kérdése az volt, mi a nyüves nyavalyát vegyek fel -15 fokhoz, amiből majd le tudok hámozni néhány réteget egy (feltehetőleg) fűtött tanteremhez na meg hogy mi az anyámért hirdettem meg mára vizsgát nyomorult levelezősöknek hát persze hogy azért, mert hétvégére is kell nekik egy időpont, nem tud mindenki elkérezkedni a munkahelyéről.

Ennélfogva termoharisnya van rajtam meg még mi nem: póló, két ruha, két zokni, és szvetterből csak azért nem kettő, mert valahogyan bele kell gyömöszölnöm a karomat a kabátujjba. Lelkesedésem, mint látható, határtalan, térbeli kiterjedésem dettó. És még erre jön pluszban a kabát. Le fogok lógni a buszülésről.

Ebből ugyan egyik se áll, de ébredés óta az induljonabanzáj megy a fejemben, mintha nem lenne más bajom elég. (Oké, voltaképpen nincs, csak a beadandók meg a hideg.) Elkúsztam péksütiért (bár eltűnődtem azon, hogy inkább sütni kéne, csak ne kelljen kimászni a házból), és ehhez magamra hánytam mindent, amit kézügyben találtam. Ez lett a végeredmény, őtözködős bloggerek szégyene aki vagyok, ugyanazzal a ruhával, mint tegnap is.

A Repülő Kutatót, aki ma este collegiumi öregbuliba megy (én kihagyom, mert a. beadandók, b. holnap vizsgáztatás), azzal biztattam, hogy vegyen három pulóvert, járjon mindig a napos oldalon, és este ne igyon sokat, mert az alkohol meg a hideg nem jó kombináció.

Na akkor essenszétaház, beteszek a fülembe valami zenét, ami ezt kihajtja. Mellesleg megérkeztek az új cipőim is, úgyhogy valamikor azokat is be kell blogolnom, ha jut rá érkezésem.

Ma reggel hatkor keltem, hogy meg tudjam mosni a hajam, amit amúgy is be fogok tuszkolni egy sapka alá, mert fedetlen fejjel nem mehetek ki a hófúvásba vagy mi a bokámat jövendölnek éppen. Még úgynevezett hajlakkot is használtam, Seregek Ura. (Valamikor öt évvel ezelőtt vettem egy úticsomagba való minisprayt, azóta is tart.)

Mint az kitalálható, ma is vizsgáztatok, ezúttal Esztergomban. Meg majd pénteken is. Utána persze két hétig már csak engem beleznek, nem én másokat, mindenesetre én továbbra is nagyon rendes kis tanárnő vagyok, a tegnap íratott dolgozatokat már mind kijavítottam. Kár, hogy diáknak nem vagyok olyan kis rendes, a beadandó dolgozataim úgy készülnek, mint Luca széke. (Az, gondolom, nem kérdéses, hogy így is kész lesznek határidőre – kevés dolgot rühellek annyira, mint nem teljesíteni időre a feladatokat.)

Na, Isten neki, fakereszt, fel a harminc réteggel, aztán irány Esztergom.

(A képminőség persze épp olyan, mint amilyenre számítani lehet így fél nyolc magasságában. Sebaj, már ismeritek mindegyik darabot. Engem is.)

Lelkecskéim, azt nem állítanám, hogy izgalmasan vagy szokatlanul vagy meglepően festek, de tarkabarkának épp elég tarkabarka vagyok, abban semmi hiba. Ma egész nap vizsgáztatni fogok, és mindeközben ráadásul a saját beadandóimmal nyűglődöm, buszok, metrók, szép vízszintesen eső hóval teli utcák és túlfűtött tantermek szegélyezik utamat. Hát nem csoda, hogy most sem jutott eszembe más megoldás, mint a megszokott harminc réteg ruha.

Az ablakainkból akkora zúzmarákat látni, mint az öklöm (nem csalás, nem ámítás, tessék a bizonyíték, az előtérben Pocival, aki odaült megbámulni, miféle csodaságok vannak odakint).

Nem, nem mondhatnám, hogy vidám kedvében van. Én se vagyok abban, a reggelt azzal kezdtem, hogy nagy sóhajjal elővettem a friss-ropogós előjegyzési naptáramat. Erre a hétre máris tele van minden hülyeséggel: vizsgák, dolgozatírás, dolgozatíratás, még egy bírálandó diplomamunka is itt nyomja a lelkiismeretemet. A tanszékvezetőm is felhívott ma, tovább kell pofoznunk a mintatanterveket és megszabadulnunk a kapcsolódó mizériáktól, grr. Pechemre éppen ma kéne valamelyest vidámabbnak lennem, mert végre sort kerítünk arra a találkozóra a barátnőimmel, ami decemberről maradt vissza. Most már tényleg muszáj véghezvinni, mert a négy főből az egyik három nap múlva lelép világkörüli útra, és április végéig színét se látjuk, pedig ma különösen nehezen tudom ám rávenni magam arra, hogy elinduljak bárhová is – a magamra cibált harminc rétegből semmi sem áll jól, és hiába is öltöznék át, mert semmilyen holmiban nem érzem annyira jól magam, mint pizsiben.

És a táskámban ott a bírálandó szakdolgozat. Nagy buli lesz.

A kép még akkor készült, amikor a harminc rétegből nem volt rajtam még csak vagy huszonöt, de már akkor sem néztem túl derűlátóan kifelé a zúzmarázba.

A környéken lakók közül a türelmetlenebbek már tegnap este elkezdtek durrogtatni, hogy akárhová ne tegyék a “szilveszterkor mindenki süketüljön meg, ne csak én” mentalitásukat. A macskákat egyelőre nem érintette meg a dolog, majd este nyolckor. Akkor viszont majd fejest ugrik mind a kettő a varrószobai futon mögé, aztán nem is igen jönnek ki onnan reggelig.

Vigyázzatok a kisállataitokra, a fületekre, gyomrotokra meg a májatokra (a májatokra különösképpen), és boldog új évet mindenkinek, aki most tartja. Én, mint azt a blog régebbi olvasói már tudják, nyilván át fogom aludni az egész hajcihőt.

Azt azért nem mondhatjátok, hogy nem adom meg a módját: ez itt például egy teljesen vadonatúj nyafogóruha. Harmonikázó zseníliazoknival, mert az úgy elegáns.

Miután egész advent alatt sikeresen elkerültük a plázákat és a fogyasztás más templomait, ma lészen annak napja, hogy elmegyünk az Ikeába a Bikmakk és Vejnemöjnen márkájú cuccok nagy lelőhelyére. Ehhez annak a különleges konstellációnak kellett megvalósulnia, amikor egyidejűleg van itthon és tegnapra szóló határidők nélkül a) a Repülő Kutató, b) én, c) Emese. (Ő a kocsi.)

Addig üssük a vasat, amíg nem indul be a szilveszteri vásárlások rohama, aszondok.

Valaminő titokzatos okból, feltehetőleg a kinti szél miatt, úgy fáj a fejem, hogy mindjárt lerobban a helyéről. A vénség, kérem, a vénség. Régen csak az időjárás-jelentésből tudtam, hogy front van. Szerencsére nekem még a mai nap is vakáció, sőt, január 4-én van először jelenésem a vizsgáztatóban, és ez alkalommal én leszek a tanár néni, szóval kell ugyan készülni (azt csak a diákok hiszik, hogy a tanár nem készül a vizsgáikra), de másként.

Erre a hétre két partimeghívásom is van, de mindkettő alól exkuzáltam magamat, mert továbbra is arra van legnagyobb szükségem, hogy itthon szöszmötéljek és tervezgessek. Ma például a franciacsomó hímzését akarom megtanulni, mert nekem sose ment, és most már így érett koromra igazán ideje lenne, neszpá.

Ha már jól megy, hősiesen belevágok a gyarmaticsomó megtanulásába is. Minő tervek.

Valójában inkább egy hajfestésre lenne szükségem, ha már úgyis minden nap mutogatom magam, de az valószínűleg nem segítene az állapotomon, ha még a büdi pacsmagot is kéne szagolgatnom háromnegyed órán át.

Ma még mindig hétvége-forma van, úgyhogy továbbra is viccesfura régi cuccokban álmodozom a varrószobámban.