Az elmúlt napokban fel voltam öltözve. Erre az alábbi bizonyítékokat tudom felmutatni.
És még voltak rajtam többféle holmik is, viszont azokat nem fotóztam, mert a macskák meg borok meg tengerszemek érdekesebbek voltak.
Ma is fel voltam öltözve, erre is van bizonyítékom.
Most viszont élvezni fogom a civilizációt: víz, villany, vécé sorbaállás nélkül, fürdőszoba káddal és tükörrel, ágy, paplan és internet. Ó, és a kanapém. Ez, kéhem, luxus.
Na én ugyan most elmentem fesztiválozni, de előtte még teszek egy kitérőt a fogorvoshoz, mert akkor szép, ha zajlik.
Én ma úgy elmegyek fesztiválozni, mint a burung, vasárnapig nem is tudok garantálni semmit blogice. Vagy lesz bejegyzés, vagy nem, minden a civilizációs körülményektől függ. A kemping eleve egy focipályára lett ideiglenítve, és az sem lehetetlen, hogy a sárospataki strandra leszünk kénytelenek eljárni zuhanyozni, szóval mókás napokra készülünk, ez az egyetlen tuti.
Mivel az előrejelzések szerint igazi fesztiválidő várható (felváltva hőség, hideg, szél, eső, ború, döglesztő napsütés és minden más, ami még belefér), Emese nevű autónknak pedig mindegy, három vagy öt pár cipővel megyek világgá, úgy felpakoltam, mintha két hétre mennék, nem négy napra. Ezt itt mind magammal viszem, ni:
A jobboldalon fent lappangó, félelmetesen pipezöld kínai nájlonpapucstól ne tessék megijedni, azt csak zuhanyozáshoz szándékszom használni (pl. a sárospataki strandon, ha úgy alakul). A kupacból persze még kiszedem azt az ancúgot, amit ma hajigálok magamra, de így is marad épp elég a csomagba…
Tegnap a sárga durung szandál kiválóan teljesített, már legalábbis annyira, amennyi elvárható egy nyolccentis sarkú és fatalpú szandáltól – egészen vidáman végigtopogtam benne öt órát, de azért elégedett sóhajjal húztam le, mikor hazaértem.
A fogaim, különösen a mellettük lévő úgynevezett tasakok viszont sajnos nem teljesítettek annyira jól, mint szerettem volna: ugyan miután végigszurkálták a komplett pofámat, megnyugtattak, hogy jelentősen javult a helyzet, és most már egészen ügyesen mosok fogat, de azért, hja, de azért. Valamikor ősszel újabb küret várható, hát mit ne mondjak, nem dobott fel a gondolat. Őszintén, annyira beleszontyolodtam, hogy kitotyogtam a parodontológustól, aztán betotyogtam egy turkálóba. Ennélfogva most van egy ilyen ruhám is, ni. (Többek között. Ha már lúd, legyen döglött, az istókját neki.)
Ma amúgy ismét a hülyeség, marhaság és csomagolás napja van, merthogy idén egész nyáron egyetlen “elmegyünk együtt valahová néhány napra” programunk van a Repülő Kutatóval, a Bor, mámor, Bénye fesztivál, és az holnap kezdődik. Mivel piszok gyorsan elkapkodtak minden szálláshelyet a körzetben, gondoltunk egy merészet és nagyot, és sátorral megyünk, viszont megegyeztünk abban, hogy öregek vagyunk mi már ehhez, úgyhogy felfújható ágyat is viszünk. ’99-ben teljesen elbűvölt, amikor a Prága melletti Drusus kempingbe megérkeztek a holland nyugdíjasok a kis lakókocsival, aztán rögtön kirakták az ablakba a muskátlit – mi még itt nem tartunk, de azért mindenféle kényelmi berendezéseket pakolok fel magunknak, párnát, szőnyeget meg egyéb izé. Emellett jó magyarus módra kaját is csomagolunk, mert ugyan lesz ott mindenféle gourmet zabálnivaló, de azért az ember saját otthonról vitt rántotthúsa a biztos. (Rántotthús egy fenét, szezámmagos hideg hajdinatészta meg fetás-bazsalikomos céklakrém meg házi zsemle lesz ebből. Meg házi sósropi. Borfesztiválra megyünk, végül is.) Amúgy érdekes, hogy már két éve van autónk, de én még mindig azzal a gondolattal csomagolok, hogy “jaj, hogyan fogjuk ezt elcipelni”. Még szoknom kell, hogy ott a seggünk alatt Emese, és ő majd csak megbirkózik a feladattal, én továbbra is gyalogbékaként definiálom magam, akinek biztos a hátán kell majd hurcolnia a dolgokat, ha lerobban alatta a vonat/busz/akármi.
Természetesen ruhákat is viszek, és a következő négy napra igen ellentmondásos információkat szórnak ránk a meteorológiai tájékoztatók, úgyhogy megpróbálok lényegében mindenre felkészülni, Emese majd csak elviszi meg visszahozza. Holnap meglátjátok.
A nyüves nyavalyába, még csak augusztus kilencedike, de én már azt álmodtam, hogy nagy svunggal bevonulok órát tartani, most bízták rám először ezt a tárgyat, de lövésem sincs, mi a cím, téma, szakirodalom, követelmény, a padokban csak három feltűnően unatkozó diák és háromszor annyi fecserésző kolléga, vajon mit keresnek itt, ha úgyis csak sütireceptekről tárgyalnak egymással vihogva, nem sikerül őket leállítani, de egyébként sem tudom, miről kéne beszélnem, az egyik diák elém tol egy papírt, előző évi kötelező és ajánlott irodalom, látom, hogy Gombrich és Huizinga, huhh, megnyugvás, művészet- és kultúrtörténetről fogok pletykálni, integető kéz a levegőben, mire lehet majd jegyet kapni? kérdezi a diák, mint minden diák a jegyadás bevezetése óta, ez az egyetlen, ami igazán érdekli őket az első órán, hasból kitalálok két választható esszécímet, mindenki csak néz rám hülyén, hogy mi? én meg egyre erősebben érzem, hogy bakker, mégis a társadalmi felzárkózás módszerei tárgy lesz ez itt, amit most nekem tartanom kéne, hiába az előző évi szakirodalom-lista, kétségbeesetten próbálok értelmes mondatokat összerakni, dzsentrifikáció, szlömösödés, Pruitt-Igoe, kirekesztés és kirekesztődés, deprivációs mutatók, Habitat for Humanity, vajon hová tudom becsempészni ide Gombricht meg Huizingát, persze valamiért Gombricsnak meg Hujzingának ejtem a nevüket, a diákok szép csendben elszivárognak, miközben én a mondataimmal szenvedek, a kollégák még mindig a sütireceptekkel vannak elfoglalva, aha, szóval akkor a máglyarakást tejföllel, én meg megpróbálok felülni félseggel a katedrára, lazán, mint a rigalánc, és akkor elvétem a katedrát, és lehuppanok a padlóra.
Na ekkor ébredtem fel.
Most inkább elmegyek parodontológushoz.
Minekutána ma már úgyis minden remek,és a kedves jó anyatermészet is éppen most gondolt rám, hogy esetleg jólesne egy kis menstruációs görcs, felvettem a szép új sárga durung szandálomat. Ha kényelmesen át tudom tipegni benne a napot, örülni fogok, ha viszont felsérti a lábam, akkor az már úgysem oszt, nem szoroz.
A mindennapi túlélés fő trükkje, hogy amikor az élet citrommal kínál, gondolj nagyon erősen a limonádéra aztán keverj magadnak egy martinit. Annak például, hogy nyavalyás módon hajnalban ébredtem, az lett az eredménye, hogy hatra már megszabadultam a hajfestéssel járó büdös pacsmagoktól, és megint olyan színe van a fejemnek, mint egy stoplámpának, hurrá.
Gertrude Stein írta magáról az Alice B. Toklas önéletrajzában, hogy az a fő baja, nagyon erős benne a tehetetlenségi nyomaték és nagyon kevés az iniciatíva, és ha már elkezdett valamit, nagyon nehezen tudja abbahagyni. Mintha csak rólam írta volna. A hajfestés is olyasmi, amit ha egyszer elkezdtél, nehéz abbahagyni, és egyre kevésbé látom reális tervnek a közeljövőre, hogy visszatérjek az eredeti hajszínemhez (=mosogatólé árnyalatú szőke, mostanra már feltehetőleg sok ősz szállal). Már nem csak én szoktam meg a pipirost, de körülöttem mindenki, desőt: a komplett munkahelyem nem is látott még más színben, tán fel sem ismernének nélküle. A fodrászom a múltkor határozottan kijelentette, hogy “ez a vörös te vagy, a szőke meg nem”, ami elég vicces a maga módján. (Juteszembe, be kéne jelentkeznem fodrászhoz is, amíg még ráérek az ilyesmire. Mint az valószínűleg ismert, én ugyan nem vagyok szívbajos, ha a saját hajam kell levágnom, de az sokkal kényelmesebb, ha valaki más söpri össze utána a dzsuvát.)
Ha a hajfestés végeztével már úgyis ott ácsorogtam a fürdőszobában, gondosan törölgetve mindenhonnan a telekomszínű foltocskákat (a szép új zöld felületekre szerencsére nem került egy pötty se), felkentem a képemre is néhány pacsmagot, aztán felöltöztem papagájnak, és visszabújtam szundikálni a kanapémra egy kicsit, mert kifejezetten fáztam. Vagy nem aludtam eleget, vagy jön az ősz, vagy akármi, de tényleg fáztam. Most viszont mindjárt elmegyek macskaeledelért, mert ezek a büdös kis mókusnyuszik határozottan azon dolgoznak, hogy kiegyenek minket a vagyonunkból. Félig üröm, félig öröm, hogy rettenetes módon rákaptak a drágán és kimérve vehető kipöszörőzöttmacska-eledelre, mert azóta nem hajlandóak más száraz papit megenni, viszont teljesen leszoktak a szaftos papiról is, ami ilyenkor nyáron nem a legrosszabb ötlet. Nagyon látványosan hatással vannak egymásra, esetenként már nem is tudni, melyikük kezdte a hülyeséget és marhaságot, most már mindkettő konzekvensen csak a felmosóvödörből hajlandó inni, tehát jelen pillanatban két felmosóvödröt tartunk üzemben, az egyikből a macskák isznak, a másik meg kint van a teraszon, nehogy beleigyanak.
Ach, édesjóistenem, ez a bolond és gyönyörű élet, hunfent, hunlent, holnap parodontológus, csütörtökön fogász, hétvégén meg BorMámorBénye. De most mindenekelőtt macskapapi.
A hét elején összeírt “ezt át kéne alakítani” listámon pontosan huszonöt elem volt, ebből huszonhármat húztam le eddig, a maradék kettőről meg eldöntöttem, hogy valójában nincs is rájuk szükségem: túl sok befektetett munkát igényelnek, és nincs arra garancia, hogy a végeredmény hordhatóbb lesz a kiindulópontnál. Ennélfogva ma azt tervezem, hogy kreatív napot tartok, boldogan gázolok mindenféle tarkabarka anyagok között, mint egy virágoskertbe beszabadult bivaly, és gyártok magamnak néhány tarka pólót régi anyagok, új anyagok, maradékok, az átalakításokból leesett ficlik és megunt/kinőtt pólók meg más ruhadarabok segítségével. Egyelőre ezeket az izéket hordtam össze kis páviánsegg-kupacokba, de ha az ihlet úgy hozza, lesz ez még ilyenebb is.
Ugorjunk neki.
Ma nagyon tarka anyagokkal fogok matatni, ilyen esetekben meg nem árt, ha én magam minél kevésbé vagyok tarkabarka. Mivel ehhez az egyik, a héten megbuherált holmit veszem fel, nesztek újracucc-poszt is hozzá. Ennél egyszerűbb-gyorsabb átalakítás nemigen van, csupán azért teszem fel ide, ha esetleg félnétek attól, hogy belevágjatok ilyesmibe. Egyetlen dologra kell figyelni: a pontos illesztésre a varrásvonalaknál.
Minél rövidebb munka egy átalakítás, annál tovább képes halogatni az ember, vagy legalábbis én. A sokat tologatott átalakítandó holmik között olyanok is voltak bizony, amelyeket időnként előrántottam a “meg kéne varrni végre” kupacból, és felvettem úgy, ahogy voltak, aztán kimostam, visszaraktam, újra előrántottam, és így tovább, holott tényleg csak tíz perc kellett volna hozzájuk. (Meg egy megfelelő színű cérna a varrógépben – a cérna befűzése jellemzően az a nemszeretem feladat, ami miatt leginkább képes vagyok halogatni az efféle tízperces melókat.)
Itt van például ez a puha pamut tunikaféle (kristályokkal!!!), amit igen lökött és gyanús kombinációkban lehetett látni rajtam egyszer-egyszer.
Nyilvánvalóan látszik, hogy roppant gondosan csak kardigánnal voltam hajlandó felvenni.
Miért? Ezért.
Meg ezért, lebbentsük fel a fátylat a röhejes valóságról.
És közben nem kellett vele mást csinálni, mint ezt:
aztán meg ezt:
Tíz perc, mint mondtam. És ugyan továbbra is fogom mindenféle lökött kombinációkban hordani, de nyári vasárnapokon, amikor úgysem hagyom el a lakást, akár magában is. Mint mindjárt meglátjátok.
A reggelem ezúttal is, már sokadjára, azzal kezdődött, hogy a ház előtti bokros-füves placcról vadásszam össze anyósomék újságjának lapjait – szerencsére még azelőtt, hogy eleredt volna az eső. (Volt már példa arra is, hogy vizes gombócokat halásszak ki pocsolyákból.) A kihordó valószínűleg túl sokat nézett olyan amerikai filmeket, amelyekben behanyíjják a kertkapun a ház küszöbére az újságokat, pláccs, esetleg a pofánkat utálja, tudomisén. Mindenesetre az újságot konzekvensen rábassza a lábtörlőre (a mienkre, nem az anyósomékéra), aztán elmotorozik a hajnalba bele, mi meg kergethetjük a szétesett lapokat a bokrok alatt. Anyósom már iksz levelet írt ezügyben az illetékeseknek, de valószínűleg több haszna lenne, ha valamelyik szeles hajnalon rányitnám az ajtót a pasasra, mielőtt belemotorozik a napfelkeltébe. Még gondolkodom azon, mi lenne ehhez a megfelelő öltözék, a tarka pöttyös selyempizsim nem tűnik eléggé ijesztőnek. Kiskosztüm, talán.
Az éjszakára beígért vihar ugyan nem viharta nagyon össze magát, de igen kellemesen hűvös van (most még). Abszolúte jellemző persze a mi formánkra, hogy mára találtuk ki, milyen jó lenne egy kis nyári hideg nyerskoszt, a Repülő Kutató már összedobott tegnap egy gazpachót, én meg egy hideg paradicsompudingot. Eh, legfeljebb majd gyártunk hozzá pirítóst meg egy kis forró teát.
A folytatásban csak a szokásos marhaságok várhatók, piac, varrogatás, satöbbi. Piacra pediglen (ki nem találnátok) főként paradicsomért megyünk, mert most van az évnek az a csodálatos szakasza, amikor tízfélét kapni, és mi veszünk is minden héten legalább ötfélét.
A piaclátogatáshoz különös gondossággal összeválogatott bolondokházi áutfit eddig még sose látott darabja, a funkciótlan csipkeizé nem új, évek óta spájzolom a varrószobában. (Ez a közeljövő még-sose-látott darabjaira is érvényes lesz, minekutána tényleg keményen nekiláttam a “csak egy kis javítanivaló van rajta” feliratú kupacnak.) Eredetileg alapanyagként gondoltam rá, mert szakadt volt kicsit, de a csipkecsillagocskák ideálisnak látszottak applikációs célra. Előbb-utóbb nyilván ott fognak majd kikötni, de most megfoltoztam a mellényfélét, és kap még egy-két megjelenési alkalmat, mielőtt szétvágom a rittyóba.
Ha már ezt a hetet a varrógépnek szenteltem, akár belefoghatnék valami ravaszabb akcióba is, mert eddigelé nagyrészt tényleg csak azzal foglalkoztam, hogy hordható állapotba hozzak nemhordható holmikat. Persze ilyenkor mindig az a kérdés, hol húzzuk meg a hordható/nemhordható határait. Ez a ruha például eredeti inkarnációjában túl bő volt és lötyögős, se nem elég hosszú, se nem elég rövid, az alsó és felső része találkozásának problémáit egy kétségbeesett-csámpa gumizással próbálták megoldani, és öv meg kardigán nélkül lehetetlen volt hordani.
Miután szétvágtam, és (némileg túlegyszerűsítve a folyamatleírást) beleillesztettem egy csövet zsebekkel, még bővebb és lötyögősebb lett, de ach, nincs az ilyesminél finomabb harminc fokban.
Az a büdös helyzet, hogy nagyrészt igencsak egyszerű átalakításokkal múlatom én ezen a héten a szárnyas időt – főként olyanokkal, amikről azt se tudom eldönteni, érdemes-e posztot írni belőlük vagy sem. Ezt a nagyon nagy méretű ruhát is csak bevettem kétoldalt, lefejtettem a vállpántját, megrövidítettem, aztán a megfelelő helyre felvarrtam. Tessék megnyilatkozni, érdekel-e valakit az efféle eljárás, vagy ezt bárki ki tudja találni magától is, hogyan kell.
(Hm. Ideje lenne renoválni a fejemen a pipirost.)
(Képek a szokásos minőségben, lökött megoldások a szokásos mennyiségben.)
Nagyon-nagyon régóta szerettem volna egy szép háncsszatyrot magamnak, nem túl egyszerűt, nem túl csicsásat, sokfelé hordhatót. Előbb-utóbb minden ilyen kívánság teljesül, az ember egyszer csak besétál az Aldiba mogyoróvajért meg kókusztejért, aztán ott van A Szatyor.
Egyetlen baj volt vele, nem volt nekije zseb. Mivel a női ruhákon is elvétve van zseb (egyszer indítani fogok egy mozgalmat, hogy “Zsebet minden női ruhára!”), itt álltam egy remek piacozós/mindenes szatyorral, amihez egy további táskát kellett hurcolnom magammal pénzecskéhez-telefonkához-papírzsepihez megatöbbi. Hát ez így nem maradhatott.
A varrószobámban ugyan röhejes mennyiségű anyag áll rendelkezésre, de ezúttal úgy gondoltam, hogy rutyutyu, ha már újracucc, akkor legyen kövér. Úgyhogy elővettem három gombot meg ezt itt ni, emlékeztek még rá?
Igen, ez az. Mondtam már nektek, hogy itt nem megy semmi kárba, legfeljebb veszteségbe…
A hátuljával kezdtem: kihúztam belőle minden kötőt-gumit, aztán levágtam az elejéről, a kialakult téglalapból pedig egy roppant egyszerű kis zsákocskát varrtam.
A mellette lévő kis izékék eredetileg azt a célt szolgálták, hogy a vállfán tartsák a ruhát (lásd első kép, ahol látszik az egyik), én meg ezeket is felhasználtam szép alapossággal. Megfelelő hosszúságú darabkákat vágtam ki belőlük, és a zsákocskám sarkára varrtam fel őket, így ni:
Ez már eddig elég jó, de persze ha már olyan zsebről van szó, amiben pénzt meg ilyesmiket akarok tartani, nem árt rá valami záródás. Hm, nézzük csak meg a ruha elejét, fel tudnám-e használni erre. Hát persze hogy igen.
A mellrészből kivágott háromszöget felvarrtam a zsákocska hátuljára, a hosszú megkötőt levágtam, aztán a vállfán tartó madzagocskából arra is szerkintettem egy hurkot, és a kellő ponton felvarrtam a zsákocskára egy gombot:
Most már csak a maradék két gombot kellett gondosan belevarrnom a szatyorba,
felakasztanom rá a zsákocskámat, és voálá.
Kivehető, mosható, visszatehető, másik táskába besüllyeszthető, sőt, ha minden kötél szakad, a ruha eredeti megkötőjét rábogozva mini tarisznyaként is használható.
Még mindig tart a szabadság a saját fejemből, kedves-ostoba sorozatokat nézek, és szép sorban húzogatom le az elemeket a varrnivalók listájáról. Ezen a héten (eddig) a nyár is kedvemre való orcáját mutatja, igen kellemes huszonfokok vannak, néha enyhe borúval.
Tegnap, miközben egy negyvennyolcas méretű lenge nyári izén dolgoztam, hogy átalakítsam negyvenkettes méretű lenge nyári izére, hirtelen eszembe jutott a zentai bébiszitterség második napja, amikor éppen dögmeleg volt, Heő pedig beleizzadt a nagy délutáni alvásba, és le kellett cserélnem rajta a bodyt. Akkor még nem tudtam, hol laknak a bébiholmik, úgyhogy miután reménykedve kihúztam néhány fiókot, végül a hároméves nővére Flower Power feliratú pólóját adtam fel a kölökre. Megnéztem magamnak, hogy fest, aztán eszembe jutott a kedves jó Malfoy papa. “Vörös haj, bamba arckifejezés, a nagyobb testvérek kinőtt holmija – na tessék, egy újabb Weasley.”
Most ugyan meg nem mondom, hogy tényleg mondott-e ilyet Malfoy papa, vagy csak én írtam át a fejemben valamelyik jelenetet, de tudjátok mit, nem nézek utána. Inkább levonulok a piacra, aztán visszakúszom az átalakítandó cuccok közé. Jelzem, az is a terveim között szerepel, hogy gyártok néhány praktikus levehető zsebet ebbe a szatyorba, mert igen jó tartása van és igen remekül használható piacozáshoz, de nekem éppúgy szükségem van zsebekre, mint a kisvakondnak.
További nyaralásra fel, juppijájé.
Tegnap összeírtam egy listát a varrnivalókról, olyan hosszú lett, mint a karom. (Na jó, túlzok. Csak kábé két tucat elem volt rajta, és én nem írok olyan nagy betűkkel.) Természetesen tele van olyan holmikkal, amelyek nélkül is kiválóan ellennék, de némelyiket már évek óta tologatom ide-oda, hogy majd milyen jó lesz nekem, ha végre szakítok időt az átpofozásukra. Nos, most van itt ez az idő.
Nyilván nem fogok majd mindent lépésről lépésre bemutatni, olyan pitiségeket is meg kell csinálnom végre, mint felhajtani valamiket meg szűkebbre venni más valamiket, abban nincs semmi kunszt. (Bővebbre venni, abban talán.) Mindenesetre ezen a héten tényleg nem nagyon várható semmi intellektuális meló, és én ennek úgy örülök, mint majom a farkának. A biztonság kedvéért, hogy nehogy betolongjanak mindenféle mondatok az agyamba, varrogatás mellé olyan sorozatokat nézek, mint Brisco County Jr. kalandjai a vadnyugaton.
Mindent összevéve, egy heti szabadságot vettem ki a saját fejemből, és ennél pihentetőbb nincs a világon.
Nem tudom, észrevettétek-e, hogy az elmúlt időszakban radikálisan romlott a fotóim minősége. Én mindenesetre észrevettem, úgyhogy egy ideig a fényképezőgép beállításaival kísérletezgettem (=nyomogattam összevissza, mint végtelen számú csimpánz a végtelen számú írógépet, hátha sikerül végtelen mennyiségű idő alatt megírni a Hamletet), de aztán egyszer csak felgyulladt fejemben az isteni szikra, hogy akár, öt év óta először, meg is pucolhatnám az objektív lencséjét. És lőn.
Közben elkezdődött egy új hónap is, és ennek első hetét én bizony a varrógép mellett fogom tölteni, oszt bespájzolok a jövőre újracucc-posztokból. Tessék várni türelemmel, ami késik, nem múlik.
Ez a hónap volt a blog eddigi majdnem három éve alatt a legislegolvasottabb hónap mind közül, köszi nektek. Sajna, az okok között főhelyen szerepel a fürdőszoba felújítása (azok voltak a legolvasottabb posztok, amelyek erről mesélgettek), ilyesmit pedig nem tudok nyújtani minden hónapra. No sebaj, döngetünk tovább, még egy hónap vakáció van hátra, aztán belekezdünk a negyedik évbe.
Galéria!
Poették jöttek, mentek, én meg kajálás előtt, közben és után hirtelen átalakítottam neki három holmit is. Vendéglátás kategóriában amúgy továbbra is a “mindent bele” hívei vagyunk, bár az én hozzájárulásom tényleg csak annyi volt tegnap, hogy használható állapotba hoztam a teraszt, a hétféle tapas a Repülő Kutató produkciója volt. Nyilván azért kerítünk általában az ilyesminek ekkora feneket, mert annyira ritka a vendég nálunk, mint a fehér holló; viszont élek a gyanúperrel, hogy ilyenkor enyhén hisztérikusnak is tűnik az igyekezetünk. Hiába, no, nemigen vagyunk képesek másként csinálni.
Ma is lesz nálunk vendég, anyám átutazóban megáll néhány órára kicsiny kuplerájunkban, majd tovarobog. Én is afféle tovarobogó hangulatban vagyok, már csak egy hónap van hátra a nyárból, és annyi mindent kellene megcsinálni, de főként pihenni kellene sokat, mielőtt rám ront az őszi félév és annak minden munkás rettenete. Ebben is épp olyan hisztérikus vagyok, mint a vendéglátásban, “gyorsan-gyorsan, pihenjük ki magunkat, de alaposan!!!” Hát, legyünk őszinték, nem ez a legjobb módszer.
Viszont ezt a ruhát végre sikerült átalakítani a kiinduló 50-es méretből nekem-jó méretre. Éppen ideje volt, egy éve volt rajtam utoljára, és már akkor is tudtam, hogy negyedóra munka lesz majd vele, nem több. Ezeket a negyedórákat kellene valahogyan egymás után fűzni, úgyhogy eltökéltem, a jövő hetet bizony mindvégig a varrógépem mellett töltöm, szeptembertől ugyanis tényleg nem lesz időm arra, hogy beüljek ábrándozni az anyagdarabok közé. Csak az agyrágóbogarakat kéne valahogyan lecsillapítani, mert a betűk is itt zsezsegnek követelőzve, és már így is elég nagy a fejemben a hangzavar.
Tegnap a különleges világnap tiszteletére úgy elaludtam délután, mint akit főbevertek, és úgy ébredtem, mint akit álmában egy húsdarálón is átengedtek. A nyári délutáni alvás egy gyilkos. Két kávé kellett ahhoz, hogy legalább részlegesen magamhoz térjek, pedig én csak reggel szoktam kávézni. Utána ráadásul még elmentünk vacsorázni a szentendrei Hajósinasba, mert most már két falunyira sem kell elkirándulnunk Dunabogdányig, házhoz jött az étterem, pontosabban három utcányira tőlünk. A kaja most is remek volt, úgyhogy ha kedvelitek a balkáni ételeket meg az olyan érdekességeket, mint a hallal töltött káposzta és a vadhúsburger, soxeretettel ajánlom. Itt ebben a faluban erős hajlama van bedőlni minden olyan helynek, ami nem a főtéren vagy a korzón van, és/vagy nem turistavályúként funkcionál, szóval szánjatok meg minket nyavalyásokat, akik már megérték, hogy rájuk döglik egy fél tucat izgalmasabb hely, ahová szívesen jártak.
Mivel a vacsora végeztével még csak fél tíz volt, és igazán ránkfért, hogy lesétáljunk pár kalóriát a gjuvecsből meg a vadhúsburgerből, tettünk egy kört a város lakottabb részein. A remény hal meg utoljára, végül is péntek este volt, és kirakóvásárokkal meg nyári teátrummal meg effélékkel van tele errefelé minden nyári hétvége. Nos, a Dunakorzón még volt némi mozgás, de a Dumtsán már vége a kirakóvásárnak, és néhány kiülős hely kivételével épp olyan kihalt volt az egész kóceráj, mint amikor a vágómunka diadalaként a jövendő áldozatot kergették végig háromszor is ugyanazon a sikátoron a Maigret csapdát állít legújabb feldolgozásában. (A “lerobbant montmartre-i éjszaka” jeleneteit itt forgatták.)
A genius loci ránk is hat, kezdünk tényleg afféle falusi remetévé válni, vagy legalábbis Mindenváró Ádámmá, ha még emlékeztek rá, ki ő és hol van és mit akar. Ma délután megérkezik Poett biciklin egy mikrokord kötényruhával, aminek levesszük a szabásmintáját, hogy legyen neki majd belőle sok kötényruha ugyanazzal a szabásmintával. (Ez bizonyos mértékig megnyugtat, mert ezek szerint nem csak én vagyok belepistulva bizonyos szabásmintákba.) Némi késéssel megérkezik majd Poett férje is, mert ugyebár tőle nem várhatjuk el, hogy mikrokord kötényruhák szabásmintái iránt érdeklődjön. Mindenesetre délután két vendégünk is lesz hirtelen, és én ugyan azzal nyugtattam meg őket, hogy majd csak eléjük vágunk valami rágcsálnivalót a teraszon, de a Repülő Kutató már tegnap este elkezdett főzni.
Mivel megígértem a teraszt, de ott horribilis állapotok uralkodnak, ideje elővennem a seprűt, és összeraknom a ruhaszárítókat. De előbb piac.
A piac tiszteletére felvettem a múltkori szekrényszaporulatos poszt azon szürke batikolt ruháját, amiben én ugyan igenigen Bögyös Macának érzem magam, ráadásul akkorának, mint egy ól avagy víztartály, de ki akartam próbálni, tényleg ez-e a helyzet, mielőtt szétvágom a fenébe. Véleményt kérek.
Hű, de gyönyörű sorszám ez egy blogposztnak, ilyen szép még nem volt és többé nem is lesz. Ragadjuk meg hát ezt a napot az üstökénél fogva, és kezdjünk vele valami különlegeset és sosevoltat.
(Nyilván bilibe lóg a kezem. Hajnal óta hányom a szót hűvös halomba, és még a szokásos kétségeknél is bonyolultabb férgek rágicsálnak az írással foglalkozó belső részeimen. Ezúttal nagyrészt a májamon meg az epémen.)
Eh, elmentem péksütiért. A különleges világnap tiszteletére ráadásul a legrettenetesebb rózsaszín tornacipőmben. Többször is felvehetném, aszondok.
Én alapvetően nem vagyok egy buta nő, csak a betűket meg a számokat nem ismerem. Más magyarázatot nemigen találok ugyanis arra, hogy szépen megnéztem az előjegyzési naptáramban, mikorra rendelt be a fogorvos, nyugtáztam, hogy csütörtök, huszonnyolcadika, aztán hűségesen lekutyagoltam a rekkenő dögmelegben szerdán, huszonhetedikén. Nyilván nem volt ott senki, a telefon is csak üzenetrögzítőn (legalább kevésbé égtem a rengeteg eszemmel), viszont ez azt jelenti, hogy ma is odamegyek. Ma is épp annyi kedvem van hozzá, mint tegnap volt, mert továbbra is leginkább attól tartok, még látnak a számban húznivaló fogat.
Lássuk csak, mit lehetne ilyen helyzetben tenni – naná, hogy ugyanazt, mint mindig. Felöltözöm vidám papagájnak, és drukkolok, hogy elálljon az eső, mert másként igen morcos ázott papagáj lesz belőlem.
(Öt órával később.)
Mielőtt elrobogtam volna fogászhoz, átvonultam a sarki pékségbe. Három perc séta az egész, csekélység, ernyő is van nálam.
Mondanom sem kell, szarrá áztam, sőt, trágyává. A cipőm még most is szárad, és a póló kivételével mindent, de mindent le kellett cserélnem. Az ernyő is átázott, de a legrosszabbak mégis a mellettem zümmögő és zuhhogó autók voltak: úgy lőttek rám, mintha pokémon lennék vagy miabokám. Varnyú nézze csecsebogyónak a szemüket, azt igazán nem állíthatják, hogy nem láttak meg. Remélem, nem fognak a hirtelen felindulásból rájuk szórt átkaim, mert abból orvostudományi szenzáció lesz, hány szokatlan és fájdalmas helyen nőtt rájuk köröm.
Ennélfogva úgy begorombultam, hogy hozzávetőleg a Sziget utolsó napjának öltözve vágtattam el fogászhoz.
(A fogászati beavatkozás amúgy fájdalmatlan volt és drága. Megdicsérték a fogínyem állapottyát, újratömték a bal felső hatost, és implantokról cseverésztünk. Ugyan továbbra is biztos vagyok abban, a gatyám is rámegy majd a pofám helyrepofozására, de azért roppantul örvendek, hogy több fogamat nem akarják kihúzni. Egyelőre.)
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 