Az életünk jelenleg a kaja és az ürítés körül forog. Akkora gasztronómiai büszkeséget régen éreztem, mint mikor ma a legnagyobb finomnak nyilvánította a kukoricás-hagymás-szójaszószos májszeletkéket mie tésztával, és még repetázott is. (A kókusztejes zöldséglevest bezzeg otthagyta. Nem lehet semmi sem tökéletes.) A legkisebb viszont, aki egy veritábilis tokamalac, olyan mohón zabált tegnap is, ma is, hogy a napjai lényegében alvással, evéssel, pelenkázással, tisztogatással, ordítással és böfögtetéssel telnek. Oké, ne tagadjam le, van ezeken kívül még úgy húsz perc naponta, amikor édesen vigyorog, és azt mondogatja, hogy heő.

Én viszont végre találtam egy mérleget, amire ráállván konstatáltam, hogy amióta itt vagyok, fogytam két kilót. Van miből, az kétségtelen, na de azért mégiscsak hümhüm. Hiába döntöttem el, hogy laza hippi pótanya leszek, és csak az érdekel, felül nedves legyen mindenki, alul meg száraz, az aggódás nálam szériatartozék. Tegnap egész délután és este azon ettem a kefét, miért nem kakál a husinyuszi. Nos, ma már háromszor sikerült neki, szóval végül is minden kiegyenlítődik.

Előbb-utóbb én is ki fogok, de per pillanat meg nem tudnám mondani azt se, fésülködtem-e én máma vagy sem. Bár végül is, nem mindegy?