Ma hajnalban a teraszon a levegő azzal az enyhe, de határozott csípéssel köszöntött, ami az ősz közeledtét jelzi. Az ősz jó, ősszel már hasznosnak szoktam érezni magam, ha hajszoltnak is.
Augusztusban, a vége felé is, még külön stratégiák kellenek ehhez, de rajta vagyok.
A világ folyásának olyan a természettye, hogy amikor éppen kijelented, mostantól merre mennyi, és milyen formában kell tartani az ütemtervet, törvényszerűen akkor puszil be egy olyan nap, amelyen leggyakrabban a backspace billentyűt nyomkodod írás közben.
De ma egy másik nap van, használjuk ki.
…nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. Egyik kedvenc Jókai-hősöm, Berend Iván mondta magáról, hogy nyolc órát dolgozik munkából, nyolcat szórakozásból. (Az is meg volt húzatva, mint a hősök általában. A hősök hülyék.) Na én is valahogy így. Amikor éppen nem gépelek, akkor is az megy a fejemben, hogy akkor azt mondja iksz, és erre azt feleli ipszilon, ésígytovább.
Ma nem megyek különösebben élményszámba, miként az időjárás se: ő sír, engem meg nyilvánvalóan kezd ledarálni a megfeszített meló, mert akármennyire is élvezet az írás, napi tizenhat órában mégiscsak sok. A két nap, amíg az upici kihúzta a lábam alól a civilizációt, igen tanulságos volt: ezúttal tényleg egy barlangban voltam két napig, hírek meg emberek nélkül, és hiába mentünk le pénteken a városba tengeri herkentyűket enni, és a szerb búcsúban megnézni, hogyan kólóznak a korzón buzukiszóra, attól még mindig a fejembe voltam bezárva, ahol párbeszédek mentek meg minden más hülyeség.
Innentől kezdve még van tíz napom, amit remélhetőleg írással tudok tölteni, remélhetőleg meg is írom az alatt, amit akarok. Most vagy soha, mondogatom magamnak, és ha egy kis szerencsém van, nem is fogok teljesen beledilizni. Harcra fel.
Kábelvágás miatt két napig nem volt internet. Az upici monnyonle.
Ez voltam tegnap:
Ez pedig ma:
Holnap megint rendes pofázós napunk lesz, ha minden jól megy. Ha nem, akkor már megint a kábelekkel van gond.
Tökre szeretem ezt a szót, egyike kedvenc illúziószavaimnak, mivelhogy első pillantásra valami mély és emberi és spirituális izének tűnik, aztán ahhoz képest mit jelent: nagyjából azt, hogy az ember nyáron fent a hegyen legelteti a birkákat, télen meg lehozza őket a völgybe. Általában is szeretem az illúziókat, a megtévesztést, átverést meg a játszmákat – ezért kutatok krimiket, meg írok lektűrt meg ravasz intertextes verseket meg szonettkoszorúkat, meg fordítok olyan bonyolult alliteratív és metaforikus szerkezetekkel telezsúfolt epikát, amilyet.
Mindezek a játszmák meg átverések meg illúziók persze nálam mind a fikció keretébe szorulnak vissza, a való életem röhejesen nyugodt és kicsi és polgári, stabil munkahelyem van, bejárónőm és két macskám. Tegnap este, amikor a Repülő Kutató elment aludni, én már írtam, amikor reggel megjött, én már írtam, napi átlagom tizenhétezer leütés, és vagy befejezem ezt augusztus végéig, vagy kurva ronda világ lesz, hogy egyik hősömet idézzem. Mindemellett amennyiben tartani tudom ezt a programot, és teljesítem ezt a tervet, ha majd ősszel megkérdezi tőlem valaki, mit csináltam augusztus második felében, valószínűleg azt fogom mondani, hogy csak nyaraltam, mert ez az igazi nyaralás nekem, a fene vinné el: a (fel)üdülés helyszíne nekem nem a tenger, nem a hegy, hanem a saját fantáziám, ahol koherens és realitáson túli világokban találok meg egy olyan rendet, ami talán csak számomra az, de nekem szükségem van rá. Az én szabadságom, az enyém. Könyvek, Judit, könyvek, könyvek.
Na de hogy visszautaljak a bejegyzés címére: attól még, hogy én 2012 októberében ülök a bulinegyedben, nem csaphatom ki a blogom olvasóit a hegyre legelni, már elnézést a metaforáért. Úgyhogy megpucoltam a fényképezőgép lencséjét, embert pofoztam magamból, meg felhanyigáltam a katicákat. És most visszamegyek a saját fantáziámba, legelészni.
Kimegyek a barlangból masszázsra. Aztán persze visszajövök, és folytatom ott, ahol abbahagytam.
Most még egy kicsit lefelé meg befelé megyek, de remélhetőleg lassan kifelé is fogok kászmolódni az írásdühből. Nem lehet hosszú távon ezt csinálni, előbb-utóbb a civilizációba is vissza kell térnem, nem maradhatok mindörökre a barlangomban mosatlan hajjal, loncsos klepetyusokban és egy laptoppal.
Mondtam már, hogy most hetekig úgy fogok festeni, mint akik kutyuskák szájából szedtek ki, és mint a mellékelt ábrán látható, tartom is az ígéretem. Akinek bármi téveszméje lenne az írók glamúros életével kapcsolatban, annak elegendő rám nézni. Még arra se vagyok képes időt szakítani, hogy legalább a hajam megmossam.
Az már csak plusz vicc, hogy tegnap a kávé is elfogyott, én meg ahelyett, hogy jámborul elzarándokoltam volna a boltba, kinyitottam a RK által Finnországból hozott kékáfonyás múminos kávét. Anyááám, na az ám az érdekes lötty.
Kicsit sajnálom azokat, akik éppen most mentek el valahová nyaralni, ez az időjárás ugyanis arra alkalmas leginkább, hogy az ember a gép előtt üljön, és fiktív alakokkal csellózzon ki alapost.
Én tényleg egy keményszívű asszonyállat vagyok, és ezt leginkább azok szívják meg, akiket kitalálok.
Időnként el is felejtem, hogy milyen átható élvezetet és boldogságot jelent, amikor az ember szügyig gázol a szövegben (nyilván a sajátjában), de tulajdonképpen a mostanihoz hasonló vad írásgörcsök sem sokat segítenek ennek tudatosításában, mert ilyenkor csak írok, írok, nagy csínnal turkálok a szavak között, betoldok, kiveszek, konfliktusokat ácsolok össze, jellemeket fejlesztek és bontogatok, minden úgy születik meg a kezem alatt a billentyűkön, mint ahogyan egy friss, még ropogós polaroid kép hívódik elő foltról foltra a tenyeredben, közben meg túláradó hála tölt el azért, mert ebben élvezetet tudok találni, na és önhitten örvendezem, hogy húde milyen vicces meg szellemes meg bő szókincsű vagyok én, aztán persze egyszer csak észreveszem, hogy már délután négy van, én meg még nem ettem semmit, és mindjárt leszédülök a székről a harmincnégy fokban.
És most szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az előző bekezdés mindösszesen egyetlen mondatból áll. Meghajlás, taps. Megyek piacra.
Ezt a gyilkos szörnyeteget, amit időjárásnak hívnak errefelé, nehéz másként kijátszani, mint hogy hajnali félötkor ül ki az ember írni a teraszra. Mindezt ráadásul egy olyan házivarrott klepetyusban, amihez még szabásmintát se használt, csak nyissz-nyissz, varr-varr (és, valljuk be, normálisabb időkben leginkább hálóingnek fogom használni őkelmét). Ezúttal viszont nem én voltam a leghajnalicskább virág a birodalmunkban, anyósom hajnali három óta főz a családjára (szintén a teraszon, a grillen – bent jóformán lehetetlen), mert ma az unokáival együtt elpályázik úgymond nyaralni, de az itthonmaradókra is gondolni kell.
Bevallom, ha nekem kéne felnőtt embereket itthon hagynom úgy, hogy biztos akarok lenni abban, nem halnak éhen, kitennék az asztalra néhány pizzarendelős szórólapot, de én egy igen keményszívű asszonyállat vagyok.
Kedveskéim, a következő néhány hétben valószínűleg ez lesz a környék legunalmasabb blogja – nemigen van hogyan izgalmassá tenni azt, ahogyan itthon ülök, írok, alszom, eszem, írok, smegintelölről. Ma például írd és mondd tizenegykor ébredtem, minekutána kettőkor feküdtem le (az efféle nálam, mint tudjuk, nincsen szokásban). Az egyetlen, amit ígérhetek, hogy legfeljebb csak szeptember elejéig kell kihúzni, onnantól megest nagyvilági életet fogok élni három városba ingázással, parodontológussal, oktatással és mindennel, mi szem-szájnak ingere.
Addig viszont nagyrészt úgy fogok festeni, mint akit éppen kutyuskák szájából húzták elő. Pláne ebben a dögmelegben.
Annyira visszahuppantam a rendes kerékvágásba, már ha van ilyen egyáltalán, hogy tegnap (tekintettel a macskák világnapjára) egy pulóverre való macskaszőrt dörgöltem ki a kelimszőnyegemből, most pedig piacra megyek, úgyám.
Úgy ébredtem fel valamikor nagyonhajnalban, mint akinek gongot ütöttek meg a füle mellett, dzanng, azonnali hunderprocent éberség, huhh, nézzük meg Giggüt, szuszog-e. Kábé egy másodperc múlva már annak is tudatában voltam, hogy a) Giggü hazament, nem kell szuszogásnézni, b) ezek a… na szóval ezek elvették az áramot.
Kimásztam a fürdőszobába, fogat mostam, aztán elindultam megállapítani, mennyire van hajnal. Nyáron nemcsak hogy nem hordok karórát, de általában azt se tudom, hol vannak, a vakáció végén szoktam feltúrni a munkába járós táskáimat, hogy melyikbe melyiket rekkentettem el. A telefonomról dettó nem tudom, hová tettem. Tegnap kimenekítettem kicsi mancsok közül, és elpakoltam egy Jó Helyre (ezek a Jó Helyek azok, ahol később semmit nem találsz meg, még a Jó Helyet se). Ilyen vidám hajnalokon rendszerint mindenféle digitális kijelzőkre hagyatkozom, mennyi az annyi, de ezúttal ugyebár nem világított egyik se, cserébe viszont odaki egy marha nagy telihold, juhé. Kivonultam a teraszra, hadd lássalak, te csudaság, és éppen mikor úgy éreztem, eggyé válok a természettel és akkora spirituális epifannik integetnek a nyírfáról, mint egy hegyomlás, hirtelen és minden figyelmeztetés nélkül beleléptem egy hatalmas, friss, lágy és rettenetesen büdös kutyaszarba.
Giggü ma hazamegy, úgyhogy mikor csináljunk magunkból bazári majmot, ha nem most.
Pápá, Giggü.
Kutya nehéz ám, feleim, mikor éppen a te szárazdajkaságod idején kezdi el a gondjaidra bízott csemete a maga önállósodási törekvéseit. Ez pláne akkor megrázó, ha a nap többi részében egy csodás kis cukorbogyó, aztán esténként öt percre egyszer csak azt látod, hogy folyvást körbeforog a feje, mint az Ördögűzőben a kiscsajnak. Nade hadd regélem el néktek részletesen, mi a lócsicsről van éppen szó.
Pontosan négy nappal ezelőtt vala, hogy Giggü meghirdeté az Úr 2017. évének Nagy Pelenkalázadását, azmely abban álla, hogy esténként fürdés után ordítani kezdett, mint a nádibika, vidd innét kezeidet te némber, varnyúk nézzék csecsebogyónak a szemedet, én nagy vagyok és hős és dicső, és egyedül is fel tudom venni a pelenkámat.
Egy nagy frászt tudod, üvöltő kis töpörtyű, egy nagy frászt.
Harcaink ádáz erővel és durva hangnemben dúltak, én őtet hálátlan kis büdös mókusnyuszinak tituláltam, ő engem nem tudom minek, mert még csak annyit tud adekvát módon használni édes anyanyelvünk terjedelmes szókincséből, hogy kukucs. Na kukucs az nem volt, az tuti. Kergettük egymást körbe a fürdőszobában, mint egy némafilmes szkecsben, az ő kezében egy pelenka, az enyémben egy másik, és nyilvánvalóan én voltam a gyorsabb meg erősebb, de ő volt a hangosabb és vakmerőbb. Hú. Elkaptam, felraktam a pelenkázásra szolgáló kispadra (nyugi, csak térdig ért nekem), ahonnan is ordítva bucskázott le készakarva, miközben szitkokat és átkokat szórt rám babanyelven, aztán mivel olyan ügyesen esett, hogy igyenest rá lapockával a fürdéshez lerúgott szandálkája talpélére, végképp megvolt minden oka az üvöltésre. Én persze eközben, miután megállapítottam, hogy üvölt, de semmi baja, sunyin bepelenkáztam.
Ezen a ponton kezdtem úgy érezni, hogy egy másik mesében vagyok, mint szeretnék: én a bölcs és jóságos király akarok lenni, aki szelíden megleckézteti azt a tenyérbemászó csillagszemű juhászt. (Kuss, én így szállok le a bicikliről, az én mesémben így is lehet.) Ezzel szemben ki lettem én, Darth Vader, a Gonosz Fekete Szörcsögő, nálam az Erő (meg a kézügyesség és a pelenka), nem tarthatsz ki ellenem szedett-vedett flottáddal, te aprócska lázadó söpredék, khhh-khhhh. Hát jó, ha ez van, ezt kell szeretni, elő a fénykardokkal. A Nagy Pelenkalázadás leverésére bevetettem Halálcsillag helyett a Halálszőnyeget, következő állomásunkon már nem használtam pelenkázópadot, fuck da system, bepelenkázlak a fürdőszobaszőnyegre terített törülközőn, onnan nem eshetsz le. A kicsiny rebel scum azonban kifogott rajtam, mert ordítás közben úgy vetette magát hátra homorítva, hogy mind a nyolc ujjam belefájdult, amivel a fejét védtem a koppanástól. A jelek szerint azonban minden áldozatos munkám ellenére az ő feje is kapott belőle, mert újult erővel üvölteni kezdett, én pedig eközben sunyin bepelenkáztam zsibbadt ujjaimmal.
A Csillagok Háborúján túl úgy gondoltam, most már inkább a nagy próféták és stratégák példáját követem, ravasz leszek, mint egy kígyó, és szelíd, mint egy galamb, esetleg fordítva. Ez az egész már túlment minden határon, különösen, hogy a mütyür pontosan úgy viselkedett, mint katonatiszt nagyapám egyik példabeszédében a baka, aki nagy menetelés előtt szöget ver belülről a saját bakancsába. Fenébe is, ezzel a sok önszabotálással végül kárt tesz magában, pedig én szent esküvéssel megfogadtam, hogy a gyermeket egy darabban adom vissza, ahogy megkaptam, és még szíjat se hasítok a hátából. Úgyhogy a Nagy Pelenkalázadás harmadik estéjén fürdés után azonnal szájába nyomtam a fogkeféjét, ami kábé olyan hatással van rá, mint a tikokra az, ha szárnyuk alá dugjuk a fejüket, és amíg azon nyammogott nagy békességgel, én sunyin bepelenkáztam. Nyilván, persze, amikor elvettem tőle a fogkefét, ismét ordítani kezdett. Jó, újratervezés.
A Nagy Pelenkalázadás negyedik estéjén már felkészülten érkeztem. Kiszedtem a gyermeket a kádból, elvettem tőle a gumikacsát, odaadtam a fogkefét, bepelenkáztam a padlón, megmostam a fogát (amit ő csinál a kefével, az leginkább fogzási bulinak fest, rágicsálás nagy elmélyültséggel és bő nyállal), elvettem a fogkefét, és azonnal a kezébe adtam annak a büdös Barinak a rühös kis barátait.
Hm, az a gyanúm, ezzel én vertem szöget a saját bakancsomba. De legalább csend volt és béke. És Röfi mama hét kismalaca és Marci cica meg Macska mama és Tehén meg a fia, Boci meg az összes kis rohadék a tanyáról, és hálistennek az anyja még ma éjjel megérkezik, mielőtt én beledilizek Bariékba..
A ma reggelt 6:13-kor ünnepeltük csicsergéssel és egy figyelmen kívül hagyhatatlan odőrt árasztó pelenkával, úgyhogy már két órája ugribugri van, de most már készül a szomszédban a bundikenyér, nyamnyam.
Szombat, piac. Mivel múlt héten lemaradtam róla (a Repülő Kutató épp a repülőtérre fuvarozta Csőrikét, míg én arra vártam, Giggü mikor ébred), ma különösképpen igényem lett arra, hogy lemenjek. Ezen a héten eddig amúgy is összesen kétszer hagytam el a körletet: egyszer még hétfőn félhajnalban péksütiért, egyszer meg csütörtök délelőtt, amikor elmentünk kocsival a Lidlbe, és vittük magunkkal a mütyürt is. A Lidl amúgy a vicc kedvéért átlagon felül tele volt kisbabával – úgy tűnt, a fél város ott klimatizálta a csemetéit.
A Repülő Kutató tegnap este elővarázsolta a babakocsit, ma reggel pedig belegyömöszöltük Giggüt, és eldöcögtünk a piacig. A “döcögés” nem csak szófordulat, ez a város tényleg nehezített pálya minden, mozgásában valaminő okból korlátozott személy számára. Lényegében mindegy, hogy nyugdíjas néni vagy banyatankkal, kerekesszékes/mankós ember, esetleg kismama babakocsival – a járdaszegélyeken nincs fel- és lehajtó rámpácska, a járdákon egybefüggő aszfaltréteg, a macskakövekről meg ne is beszéljünk. (Akkor kezdtem igazán megérteni ezt a várost, amikor egy építész előadásán szembesültem azzal: a macskakő akkor lett visszatelepítve néhány utcába az aszfalt helyett, amikor úgy ötven éve elkezdtek Szentendréből bájosan historizáló félmediterrán turistaszivattyút építeni.) Ezt a kritikai attitűdöt és morgolódást nem most kezdtem, hogy hirtelen lett egy babakocsis kölcsöngyerekem: először tizenegy évvel ezelőtt szembesültem a helyzettel, amikor a sógornőm most már tizenkét éves nagyfiát cűgöltem át babakocsival ezen a dilinyós városon, és nem felejtettem el azóta sem, milyen nehéz errefelé a közlekedés, ha nem csak két izmos láb vagy egy egészséges adófizető alatt. Sőt, annak ellenére, hogy nem voltam érintett ebben sosem, már több mint tizenöt éve figyelem, mennyire nem akarják sehol megkönnyíteni azok dolgát, akik egy kisbabával vagy kisgyerekkel próbálnak olyan életet élni, ami nem csak a négy fal közöttet jelenti. Eddig még sose futottam bele olyan búcsúba, vásárba, falu/városnapba vagy bármilyen közösségi összeröffenésbe, ahol legalább egy nyamvadt sátrat kijelöltek volna azoknak, akik nem akarnak az utcasarkon szoptatni vagy pelenkázni – de mindig mindenhol akadt valaki megszólni azokat, akik az utcasarkon szoptattak vagy pelenkáztak, akár jókedvükben tették ezt, akár azért, mert nem volt hol másutt.
Itt ezen a blogon nemigen szokok politizálni, arra megvannak a másféle csatornáim, de ezúttal a székesfőfalu polgármesterének is azt üzenném, egyszer a büdös életben próbáljon meg ledöcögni a kék metróba például a Lehel térnél úgy, hogy nyolcvanéves és két cekker van nála, vagy babakocsival küszködő kismama. Nagyhatalmú méltsás uraink a klimatizált Audijukban igen hamar elfeledkeznek arról, hogy nem csak az a mozgásában akadályozott, akinek orvosi papírja van erről, és arról is, hogy egy városban az akadálymentesítés nem nagyúri leereszkedő gesztus, hanem szükségszerűség. A túl kevés metrózó mozgássérültről beszélni, akiknek nem éri meg beépíteni liftet vagy mozgólépcsőt, éppolyan tenyérbemászó, mint azt hajtogatni, hogy mindenki kibír húsz percet a légkondicionálás nélküli metrón. Nem lehet épkézláb, munkaképes felnőttekre tervezni a világot, amíg mások is vannak benne, és különösen értelmetlen azon siránkozni, miért van olyan kevés gyermek, ha nem könnyítik meg a velük közlekedők életét. Azt kéne megérteni végre, hiába ordítják hangosan, hogy “szüjjéé mááár!”, ha eleve megnehezítik azok dolgát, akik egy pelenkázandó vagy szoptatandó, járni nem tudó babával próbálnak átevickélni a tömegközlekedés és mindennapi élet akadálypályáin. Ezek után pedig azzal jönni, hogy “régen sem volt minden fenékig tejföl”, azt a legkönnyebb. Ha a mában élünk, a ma problémáira kell megoldást találnunk, márpedig a jelenben ez bizony egy valós probéma, és néha kifejezetten csodálkozom azon, miért nem ordítanak hangosabban szegény anyák, akiknek minden nap meg kell küzdeniük ezzel, nem csak sátoros ünnepeken, mint alulírottnak.
Nna. Most megaszontam. A piacon amúgy minden szép volt és jó, szokás szerint vettünk vagy tízféle paradicsomot, és Giggünek rajongói is lettek a pékség előtt. Ez a minimum.
Hogy az őtözködős blognak is aggyunk neki: Giggü ma a másik pár frissen beszerzett cipellőjét hordja. Mint megtudhattuk tőle, ez is gege és gegék vannak rajta. Innen vettem (nem, nem fizetnek nekem a reklámért), és valószínűleg nem állunk meg itt, mert a babák nőnek, és a lábuk sem marad mindig 19-es.
Velem ezúttal sem érdemes foglalkozni, háromkor kukorékoltam fel arra, hogy esik az eső, úgyhogy gyorsan bekapkodtam a szárítóról a babaruhákat (mire befejeztem, el is állt), és aztán persze nem tudtam visszaaludni, úgyhogy nekiláttam sterilizálni a cumisüvegeket és megfésülni Celofánt, aki három nap duzzogás után végre felmászott mellém a kanapéra, és odadugta a fejét, hogy vele is foglalkozzak, ne csak ezzel az új sikkantgatós háziállattal. Viszont, hogy ne érje szó a ház elejét, megpróbáltam legalább összeöltözni a kis hercegnővel.
A mai napon tényleg túlélésre játszunk, bébi. A Repülő Kutató dolgozóban, anyósom a legnagyobb unokájával a mezőkövesdi strandon, bennem fájdalomcsillapító, a kezemben meg Bari barátai. A napomat háromkor kezdtem egy Ibubetával. Nőnek lenni szívás, pláne ittésmost ebben a konstrukcióban. Tegnap délután megtörtem, mint a jég, és lepasszoltam félórára a gyereket a szomszédba, amíg összegömbölyödhetek a kanapén arra várva, mikor hat a fájdalomcsillapító, de ma még ez se jöhet össze, és már most megy kifelé belőlem az, amit háromkor bevettem. Hogyan vészelem át ezt a napot, az még rejtély.
A körülmények igazán szépen összeesküdöztek ellenem, csuhajja. Ez a majdnem negyven fok egy gyilkos, alapjáraton is teljesen le lennék gyalulva, de a jelenlegi a legkevésbé sem alapjárat. Egy tizenöt (azaz most már majdnem tizenhat) hónapos baba szórakoztatása teljesen más felkészülést és jelenlétet igényel, mint egy három- vagy ötévesé. Az utóbbiaknál valószínűleg békéske magánfélórákat nyerhetnék egy rajztömb és egy készlet zsírkréta segítségével, plusz azt se kéne folyton néznem, éppen minek bócorognak neki fejjel előre, oááá. Giggü roppant barátságos és jó napirendű gyermekcse, a bőgései rövid ideig tartanak és okkal történnek, a frusztrációi érthetőek és világosak, de éppen most van a világ felfedezésének abban a stádiumában, amikor minden nagyon izgi és megismerésre vár, a bébisintér pedig esténként belenéz a gyerek orrába, nem spájzolt-e el ott a nap folyamán valami kincsecskét. (Eddig még nem.)
A világ felfedezésének én is nagy híve vagyok, de a világ jelenleg egy nyüszítő katlan, ahol mindenki kétségbeesetten keres egy kis árnyékot a perzselő nap elől. Ha nem lenne itt Giggü, megengedhetném magamnak a luxust, hogy nappal aludjak, éjjel írjak, de így nem tudok mást tenni, mint szélütötten szédelegni át a napot, és tíz percenként felajánlani a kis felfedezőnek némi vizet. A mini Kolumbuszt mindeközben nyilván roppantul érdekli az udvar, ahol növények vannak meg kutya. (Timó általában is veszélytelen és gyermekszerető állat, de ilyen időjárásban pláne csak egy öreg, lihegő csergeszőnyeg, aki időnként elcaplat a saját vizestálkájához, másként viszont a teraszon hever az asztal alatt, és füle botját se mozdítja az elragadtatott bébisikolyokra.) Na most odakint minden árnyék és növényzet ellenére is forróság van és döghalál. Szintén izgalmas hely a szomszéd lakás is, ahol olyan csodálatos dolgok vannak, mint anyósom meg bundikenyér meg játékok, de ugyebár ma ez is ugrott, és a játékok önmagukban nem olyan érdekesek, mint anyósommal társítva.
Tíz fokkal hűvösebb időben már végigkószáltuk volna a fél várost is, ahol szintén csupa izgi dolog van, de a babakocsi még mindig ott dekkol az autó csomagtartójában. Egyszerűen nincs mikor kivinni a babát, mert mire viszonylag elviselhetővé süllyed a hőmérséklet, ő már az igazak álmát alussza. Úgyhogy ma is itthon ülünk, nekem éppen nagyon rossz, és minden energiámra szükség van ahhoz, hogy legalább a gyereknek jó legyen. Drukkoljatok, ha nincs más álamügyetek fojóba.
Én ma nemigen megyek élményszámba, de mostanság úgyis Giggüért jártok ide, valljátok be. Hát akkor tessék.
Giggü lábán úgynevezett gege látható, amin gege van díszítésként, és mindez roppantul gege, tegnap és ma többször is leült a földre, hogy megcsodálja a gegés gegéket. Na ezeket én a Meskáról rendeltem, és rendkívül örülök, hogy megérkeztek. Gege.
Nesztek még egy fotó Giggüről. Ezen Bari is rajta van. Az Úr irgalmazzon nekünk.
Asszem, tegnap estére értük el a mélypontot, legalábbis remélem, hogy ez volt az. Hadd fejtem ki – akár érdekel bárkit, akár nem. (Ha az igeidők esetleg összekavarodnak, annak az a fő oka, hogy én ezeket a posztokat ráérő (haha) felnőtti időmben írom, leginkább előző este, aztán reggel kiegészítgetem meg élesítem.)
A szomszédból még szombaton érkezett játékszállítmány könyveket is tartalmazott, viszont nem volt annyi időm, hogy irodalomkritikai és másegyéb megfontolások alapján kurátort játsszak velük, Giggü már akkor rástartolt a dobozra, mihelyst az megérintette a padlót. Első választása a “Bari barátai” című kicsiny lapozgató könyvecske volt: Barinak mozog a szeme, a képek tarkabarkák, állatkák vannak benne, az egész összesen öt lap, gyerünk. A kezembe nyomta, és azt mondá felszólító módban: “EEe!!!” Gondolom, ti is azt csináltátok volna, amit én: kinyitni a könyvet, és nekilátni a felolvasásnak.
Namost, én már az első négy oldal után tudtam, hogy ez hiba volt, de azt még nem, mekkora és milyen hosszú távú. A kötet ugyanis egyike azoknak a jól lektorált munkáknak, amelyeknél az illusztrátor nevét kiírják, a verselőét viszont szemérmesen elhallgatják. Ezt jól is teszik, mert én például most már, öt nap “Bari barátai” után, megkeresném, aztán addig ütném, amíg még mozog és rímel. Eleve az egész azzal kezdődik, hogy “Barátaim még kicsinyek, bemutatom őket neked.” Az ilyenfajta szövegszerkezeteket még nagyon díjaztuk Bezerédj Amáliánál, most is elnézzük neki, de hát ő száznyolcvan éve írta a “Flóri könyvét”, akkoriban még nemigen volt választék. “Hét kismalac megy a rétre, Röfi mama szemefénye”, ésatöbbi. Ragrímek, egyeztetési problémák meg egy olyan általános naftalinszag, amitől az ember modern gyermekvers-költőkért sikoltozik, és van is belőlük hálistennek bőven, de ha egy tizenöt hónapos rácuppan a “Bari barátai”ra, akkor már vége a mesének, próbálkozhatsz bármivel.
Én ezt a könyvet szombat óta annyiszor olvastam már fel a töpörtyűnek, hogy arra nincsen szám. Próbáltam szabad meséléssel, kísérleteztem átírt szöveggel (még rímeltem is neki, bmeg), de nem, a műértő közönség csak nézett, aztán rábökött a könyvre, hogy “EEe!!!”. Tegnap csupán a délelőtt folyamán huszonhétszer olvastam fel közkívánatra annak a büdös Barinak a rohadék barátait. Csak azért úsztam meg huszánhét körrel, mert egy óvatlan pillanatban, mikor Giggü éppen nem nézett ide, eldugtam a díványpárna mögé. Mint az a márnemistudommelyik rokon kisgyerek a kötelező olvasmányt a szennyestartóba, aki azon reménykedett, hátha bekerül véletlenül a mosásba, aztán nem kell elolvasni. (Bekerült. Szereztek neki helyette másikat.) Délután, miután Giggü megtalálta a díványpárna mögött a könyvet (hja, nem volt eszem tovább rejteni, agykapacitásomat keményen leszívja a kánikula meg a babapisi, -kaki, -ruha, -kaja négyessel való tökölődés), már nem számoltam a további felolvasási alkalmakat, de számuk volt légió, nekem elhihetitek. Mindenesetre mikor már a Repülő Kutató is hazaérkezett, és tudtam, hogy van valaki, aki leöntsön vízzel, ha habzani kezd a szám, meg kezelésbe tudja venni a gyermeket hiányomban, egy olyan felolvasást sikerült produkálnom, amelyben a könyvet a hátlapjánál fogva tartom anélkül, hogy látnám az illusztrációkat meg a szöveget, fejből fújva annak a névtelen szemétládának a bökverseit, és mindeközben pontosan rámutatva az összes nyavalyás állatra. Ami nem volt belekalkulálva, az a hisztérikus röhögőgörcs, ami a “Látod? Ez itt Tehén mama és Boci, a kicsi fia” résznél tört rám (fyi, ez a második oldal) és kitartott a végéig. Mikor becsuktam a könyvet, majd letörölgettem könnyem és taknyom, mind a két jelen lévő kétlábú aggódva nézett rám, a kisebbiknek pedig még a szája is le volt görbülve.
Giggü, ha majd terápiára kell járnod huszonöt év múlva, légy szíves, említsd meg ezt a traumát is. Vállalom a felelősséget. Utána majd leisszuk magunkat, kinyomozzuk, ki írta a “Bari barátai” szövegét, és lepisiljük a sírját. Ha még életben van, őt pisiljük le. Nekem belefér.
Amiért úgyszintén vállalom a felelősséget, az a gyerek roppant előnyös bilifrizurája, amit az esti fürdőzés után nyírtam neki, mert a hátul fityegő bájos fürtöcskék nem kompatibilisek ezzel az időjárással, és folyton leizzadt a nyakicája. Mint saját ún. frizurámmal kapcsolatban szoktam mondani, a haj úgyis kinő, és ez gyerekeknél sincs másként. Meg aztán, ennek a bubának úgyis minden jól áll. Ügyübügyü.
De ha már a gyalázkodásnál tartottam: szarjon sünt az összes olyan tervező, aki ezeket a sokcsatos szandálkákat kitalálta. Feladni egy külön kínszenv, levenni is, bezzeg a mütyür éppen most kísérletezi, hogyan tudná egyedül leszedni a lábáról, és mint látható, elég szép sikereket ér el vele.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 