Mint a mellékelt ábrából látható, ma itthoncsücsü napunk lesz közepesen leharcolt holmikban. Legfeljebb a könyvtárig megyek el, de a könyvek általában kevéssé érdeklődnek aziránt, hogyan fest az ember, akár írja, akár olvassa, akár jegyzeteli azokat.
A nap jelentős részét amúgy valószínűleg a Bűnök Barlangjában töltöm, ahol ugyebár van egyrészt egy remek futon, másrészt viszont az imént linkelthez képest valami elképesztő kupleráj uralkodik jelenleg. Az a szoba most éppen olvasás, írás, álmodozás, jegyzetelés, rendrakás és színes anyagficlikkel babrálás számára is nyitott. Mondhatni a végtelen lehetőségek tárháza. Sok kosszal.
Egyébként ha nincs más álamügyetek fojóba, és még nem alkottatok véleményt, tessék megaszondani nekem, melyik bakancsot vegyem meg, mert ez itt még eléggé döntetlenre hajaz, és a végén egyik se lesz belőle.
Kellemesen ősziesre fordult az idő, ennélfogva megjött annak szezonja is, hogy csizmás nők bukkanjanak elő gombaként az elsárgult fűből. Ezen a blogon legalábbis ennek a szezonja következik, ráadásul hétfőn a parodontológiai kínzatolás tortájára felvettem cseresznyének ragtapasz nélkül azt a cipőt, ami már egyszer gajraverte a sarkam. (Ez itt az utóposzt, és vigyázat, tizennyolcpluszos tartalom. És csizma akkor is, nyilván. Ilyen megpróbáltatások után vagy csizma jön, vagy papucs.) Nem tudom, mi a nyavalyát csináljak vele: túl szép ahhoz, hogy kidobjam, túlságosan vágja a sarkam ahhoz, hogy ragtapasz nélkül hordjam, grr. Mindenesetre ma nolens volens is csizmanapot kell tartanom.
Egyébként meg: élek a gyanúperrel, hogy sunyin megnőtt a lábam, amíg nem néztem oda. Sajnos ez azzal jár, hogy egyre érvényesebbé válik lírámnak az az orrvérzésig emlegetett, még mindig Szilágyi Domokostól parafrazált sora, miszerint “már régen beletört a lábam a harmincnyolcas félcipőbe”. Ó, én próféta lelkem. Remélem, ez nem egy trend része, mert ha lírám más sorai is érvényessé válnak az időnek lassú és méla múlásával, akkor erőst nagy rábaszások várhatók errefelé.
Tudjátok mit, inkább elugrándozom toronyiránt a könyvtárba, pedagógiai tárgyú könyveket kölcsönözni.
A fogaim megint a helyüket keresik a számban, mint ilyen kétnapos parodontológiai procedúrák után szokták, én is a helyemet keresem kissé, de már látom, hol érdemes nekikezdenem. Ma mindenesetre itthoncsücsü napom lesz, ami ugyebár önmagában nem nagy kunszt, augusztusban nem is igen volt más errefelé, csak itthoncsücsü napok, viszont szeptember az teljesen más tészta, innentől kezdve ez lesz a kivétel, nem pedig a szabály.
Ennek örömére ezt a kellemes szerdát különböző háziasszonyi teendőkkel fogom tölteni, mert vacsorára házi tagliatellét ígértem a Repülő Kutatónak, a lakásban itt-ott csúnyán elburjánzott a holmik halma, és a szekrényben is érik az őszi hátülső pár előre fuss. Betűt viszont, éppen az elmúlt hónap következményeként, máma nem akarok látni. Holnap úgyis a könyvtárban kezdem a napot, és elöregedett ppt-imet frissítgetem. Jövő héten már tanítás, juhé.
Mint megígértem, minden hétre jön valami varrás/alkotás/átalakítás – nos, most egy jó régen archivált anyagot veszek elő, mielőtt végképp elfeledkeznék róla, de nyugi, lesz itt frissebb is, csak ki kell várni.
Még valamikor tavaly ősszel turkáltam egy pólót, ami úgy tele volt pitykézve elöl, hogy majdnem lefittyent bele:
Hát én kérem azokat a fekete izéket nagy kitartással leoperáltam róla, azokon a pontokon meg, ahol jól látszott, hogy valamikor volt ott valami, és most már csak a Helye van annak a valaminek, de az a Hely legalább jó látványosan (kilazult anyag, eltüntethetetlen varráslyukak), felvarrtam egypár gyöngyházgombot:
Összesen ennyi fekete lapos műtekla maradt a folyamat végére,
és mivel itt ebben a kuplerájban semmi sem megy kárba, legfeljebb veszendőbe, előbb-utóbb arról is beszámolok, azokat hová és mihez használtam fel.
Azt az egynéhány évet, amíg erre sor kerül, féllábon is kibírjuk, neszpá.
A mai naphoz vajmi kevés kedvem van, és jelentkezzen, akinek lenne a helyemben. Az én helyem ugyanis már megint a parodontológus székecskéjében lesz, pofám telenyomva fél tucat érzéstelenítő injekcióval, miközben centi mélyen kotorgatják a fogágyamból a plakkokat.
A tyehnyika ördögei után annak istenei is velem valának: tegnap egy vézna, szakállas fiatalember, aki valószínűleg évek óta nem látott napot (mondjuk ezügyben én is befoghatom a pofámat), megmentette nekem a leöntött laptopot. Ahhoz képest, hogy a vízzel való találkozás után a Repülő Kutató öt százalék esélyt tippelt neki, olyan szerencsés vagyok, mint négylevelű lóhere egy malacot vezető kéményseprő vállán vagy mittomén. Asszem egy ideig továbbra sem érdemes lottóznom, mert jó pár havi szerencseadagot elhasználtam ezzel, az tuti.
További szerencseként könyvelhetem el azt is, hogy a többhetes íródüh ellenére sem sikerült megölnöm a kovászt, aki mindez idő alatt a hűtőben dekkolva várt rám a sztázis állapotában. Ennél fogva a mai reggelt azzal kezdtem, hogy grissinit gyártsak, mert ma flékenyező partiba vagyok hivatalos volt évfolyamtársamhoz, és illendő dolog lenne prezentálnom valami hozzájárulás-félét. Az előjelzések szerint tizenhatan leszünk, ebből hat kiskorú, az időjárást illető jóslatok szerint pedig tizenhat fok lesz és eső, szóval roppantul izgalmas dagonyázások és effélék várhatók. Ugyanennek a bulinak a tavalyi felvonása ugyancsak szeptember elején, de harmincfokos rekkenetben zajlott, változatos a mi életünk, no.
Amúgy meg, mivel eredetileg attól féltem, hogy új laptopot kell vennem, ha nem tudják vízteleníteni a jelenlegit, most úgy érzem, mintha hirtelen spóroltam volna egy nagy csomó pénzt, ez pedig általában csúnya késztetést jelent arra, hogy el is verjek belőle valamennyit. Szóval, tessék nekem segíteni, melyik csizmába ruházzak bele, ha nem tudom legyűrni ezt a sötét vágyat. A bordópiros jól használható, épp csak kicsikét lökött darab, a lila virágos viszont a “vásároljunk kihívásokat a ruhatárunkba” kategóriába tartozik, úgyhogy a döntés nehéz, annyira meg azért mégsem érzem magam Krózusnak vagy Krőzának, hogy ketőő pár százeurós csizmát is vegyek magamnak. (Lustáknak szavazólapocskát is csináltam, a csizmák pedig kattintásra megnőlnek.)
Attól persze lehet, hogy úrrá lesz rajtam a fösvénység meg a “védd a fákat, egyél hódot”, és nem veszem meg egyiket sem. Most viszont ahoj, poplacsek, megyek flékenyezni.
A ruhát természetesen még mindig nem alakítottam át. No sebaj, ami késik, nem múlik.
Az idei év eddigelé a víz jegyében telik: tegnap ugyebár akkor vették el azt, amelyik a csapból folyik, amikor a festéket kellett lemosnom a hajamról. Jelentem, a hajam még megvan, ezt a sorscsapást megúsztuk.
Az este folyamán viszont sikeresen feldöntöttem egy poharat, és lelocsoltam a laptopot. A laptop ennek folyományaként megdöglött. Muszáj lesz behajóznom Budapestre szervizbe, ha még bármit akarok kezdeni vele, mert az nem elég, ha csak folyékonyan káromkodom a világra, bár most úgy jön belőlem, mint az özönvíz. Nyilván piacra menet megvert az eső is, mert miért ne.
Hát ezek folynak mostanság nálunkfele. Most pedig nem játszunk többet thesaurus-szótárt, mert önmagában is bőven elegendő erőfeszítés azzal a törpe netbookkal bohóckodni, ami most rendelkezésemre áll. A móka kedvéért ennek is döglődik az akkuja, ergo csak konnektortól konnektorig vándorolva használható.
Huh, milyen szokatlanul fest az az ötös sorszám ott fent. Ha ezt öt évvel ezelőtt mondja nekem valaki, valószínűleg iszonyúan röhögtem volna, hogy mikre nem leszek majd én képes, ezt a blogot ugyanis eredetileg tényleg csak egyetlen évre terveztem. Az ötösök egyébként is roppant érdekesen festenek, mint ennek Bohouska felügyelő a megmondhatója, aki egy versből oldott meg egy gázolási ügyet, többek között az autó rendszámát is, ami abban a sorban volt megzenésítve, hogy “Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér, miért sírok egyre?”.
Mint a fentebbiekből is kikövetkeztethető, a helyzet nem javult, én még mindig a szélrózsa minden irányába egyszerre, pedig tegnap a befejezés eufóriája után eltökéltem, hogy vissza fogok evezni csendesebb vizekre, és ezt annyira eltökélten tevém, hogy még egy Burdát is vettem, amire jó ideje nem volt példa. Nyilván ezúttal is bejött az EmberTervez Alapelv (=te jól kitalálod, mit akarsz, az élet meg beleszarik), merthogy bealudtam a kanapén, hajnalban fitten, frisszen és capkodószan felébredtem, aztán kifickándoztam egy kávéval a teraszra, és ábrándosan elkezdtem gyapálni a kész kéziratomat. Eszemsemmi, nem vitás.
Az EmberTervez Alapelv amúgy máma különösen formában volt, mert szent fogadalmamhoz híven végre hajat festettem, viszont mire lemostam volna, elvették a vizet. Ha nem lett volna nekem egy (e tájakon már több ízben emlegetett) rabiátus dédanyám, aki alaposan beleverte by proxy az eljövendő generciók fejébe is, hogy “fiam, mindig legyen a házban egy vider víz”*, akkor itt álltam volna nemmegfürödve. Így is van rá esély, hogy jól megkopaszodom, úgyhogy ha holnap vállig érő barna hajjal jelentkezem, akkor baj van, és elő kellett vennem Pom Pomot, akiről asse tudom, jelenleg éppen hol papucs orrán pamutbojt vagy kifordított egyujjas bundakesztyű.
Szóval, mindent összevéve az új évkezdet ebben az énfajta konstrukcióban is épp úgy működik, mint a mások által gyakoroltban, ahol január elsejére esik, nem pedig szeptember elsejére. (Itt ebben az esetben arra gondolok, hogy az új év is éppen olyan, mint a régi volt, nem pedig az összeszáradt maradék virslikre, a macskajajra és az utcákon szétszórt több mázsa hulladékra konfettitől petárdamaradványokig és törött pezsgősüvegekig. Ezek kimaradtak.) Ha majd egyszer igazán nem lesz miről fecsegnem, beírom ide az anekdotát a szerelmespárról, akik öngyilkosok akartak lenni, de a dörzsölt falusi patikus, aki látott már karón varjút, nem mérget adott el nekik, hanem kevéske altatót sok hashajtóval. Na valahogy ilyesmiről van szó az új évvel is.
Viszont ha már dob és cintányér, akkor tessék egy kis zene is hozzá, a YouTube ugyanis egy csodálatos aranybánya, még olyan dolgok is vannak fent, mint a Wrapped Around Your Finger egy olyan felvétele, amin kizárólag csak Stewart Copeland látható munka közben. Ha majd nagy leszek, én is ilyen koncentrált szeretnék lenni.
Addig viszont tovább ugrándozom a szélrózsa minden irányába, és talán még pétanque-partira is elmegyek a Collegium kertjébe, mielőtt szétrobbannék a sok fölös energiától, mint egy szürrealista női portré. Istenem, jöjjön már el a tanítás ideje, attól általában megnormálisodom. Egy kicsit.
* Valamint petróleum, gyufa és só, plusz egy zsák pityóka. Igen, dédi még a tizenkilencedik század gyermeke volt. Én teamécses, öngyújtó és több zacskó száraztészta formájában követem a tradíciót. A só nyilván marad.
Ahhoz képest, hogy eredetileg csak egy évre terveztem a blogot, holnaptól kezdek bele az ötödikbe, és valószínűleg csinálom is addig, amíg van, aki olvassa. Ilyenek vagyunk mink, hiú állatkák, a közönségért bármit. (További állatkákért a bejegyzés aljára tessék pörgetni.)
Az eddigi évkezdetek terveire és célkitűzéseire nézve itt találni bőségesebb tájékoztató anyagot, ha érdekel valakit. Az ideit (ami a tradícióknak megfelelően szeptembertől szeptemberig tart – hja, akinek az oktatás határozza meg az életét, annak a januárelseje csak egy nap a téli vakáció közepén) mérsékelt mennyiségű önszabotálással tervezem, lesz dolgom-bajom éppen elég. Alig kétféle megszorítást célozok be:
a) ha veszek/turkálok valami ruhafélét vagy cipőfélét, továbbra is az “egy darab be, egy darab ki” szellemében teszem, vagyis minden új beszerzéssel repül egy hasonló kategóriájú régebbi darab. (Szoknya helyett szoknya, kardigán helyett kardigán satöbbi. Tetszik érteni az elvet.)
b) az év során legalább ötvenkét (vagyis nagyjából heti egy) olyan posztot írok, aminek valamiféle kézimunka-témája és -jellege van. Ez lehet egy új holmi varrása, egy régi átalakítása (bármilyen aprócska átalakítás is legyen az), esetleg bármi más kreatívnak nevezhető meló. Ha minden kötél szakad, és semmit nem tudok felmutatni az adott hétre, azt fotózom be, mit főztem éppen, de ebben az évben annyit kell majd használnom az agyamat, hogy a józan eszem és realitásérzékem megőrzéséhez tutira szükségem lesz valami kézzelfogható kapaszkodóra. Ha ezt színes anyagficlikben és thai currykben találom meg, akkor ott, de szükségem lesz rá.
Más változást ezúttal se tessék várni. Középkorú nő vagyok két macskával meg több szekrényre rúgó tarkabarka ronggyal, és nem azért öltözöm, hogy unatkozzak.
És hogy valami látnivalót is nyújtsak a duma mellé, tessék.
Befejeztem a regényt, befejeztem a blog újabb évét is. Milyen szépen összejött, nemde. Három hét alatt 345000 leütés, 365 nap alatt mindennap más öltözék.
And now for something completely different, bár nem a blogon, az nemigen fog változni, és ha igen is, remélhetőleg előnyére. Én mindenesetre meglepő optimizmussal nézek a jövőbe, még ha ez nem is látszik.
Üdvözöljük kedves nézőinket a “tégy úgy, mintha” program újabb állomásán. Fél három óta fent vagyok, akkorára puffadtam, mint egy gumilabda, és két fájdalomcsillapító van bennem.
Meg még kábé másfél ívnyi szöveg, aminek ki kell jönnie holnap estig.
Újabb kísérletet tettem a civilizált megjelenés erányába, holott mi sem áll távolabb tőlem. Ezt értsétek úgy, hogy én ugyan megpróbáltam kiadjusztálni magam máma, de a fejem a leglomposabb háziruhájában ül a teraszon egy laptoppal, és párbeszédeket gyárt. Ennélfogva egyre élesebb a kontraszt a kint és bent között, ugyanis a való világban, ahol a fotó készült, leginkább már csak morgásokkal kommunikálok.
Szép buli az írás, de ez az intenzitás hosszú távon garantáltan kicsinálna.
Kénytelen voltam belátni, hogy körülbelül olyasforma helyzetbe lavíroztam bele magam, mint anno Izabella királynő, aki a legenda szerint fogadalmat tett, hogy addig nem vált inget, amíg a mórokat ki nem picsázzák Granadából. (Ennek egyik bájos divattörténeti következménye, hogy a drappos-szürkésbe hajló piszkossárga színt elegánsan Izabella-sárgának nevezik. Blöe.) Nekem nyilván nincsenek ahhoz hasonlatosan magas ambícióim, hogy törik-szakad befejezzem a Reconquistát, a fürdővizet és az illatos tusfürdőket is jobban szeretem, mint afféle kasztíliai királynők tették, meg aztán annyi rongyom van, mint égen a csillag. Mindemellett be kell vallanom, azt viszont megfogadtam, hogy addig nem festek hajat, amíg be nem fejezem a regényem. Ennélfogva már másfél centi kilátszik a natúr verzióból a tövin, és elég szarul fest ahhoz, hogy még az eddiginél is gyorsabban gépeljek.
Most már szerencsére A nagy Leszámolási Jelenetnél tartok, amikor még egyszer utoljára mindenkinek elkenik kellő alapossággal a száját (hé, mint jeleztem, lektűrt írok, nem a Háború és békét), úgyhogy már belátható távolba került a büdös pipiros pacsmag is, hurrá. Mivel 31-e az általam előirányzott dedlájn, mosni azért muszáj volt a civilizációnak és kultúrának tett engedmény gyanánt, úgyhogy azonmódulag fel is robbant az egész.
Na mindegy, a teraszon gépelni ez is jó lesz. Insalada fritta a la Escorreál!!! mint Don Fülig James mondá előétel-nyelven.
Ma hajnalban háromkor keltem, teljesen spontánul. Három óra tízkor leültem írni odakint a hajnali teraszon. Három harminc körül megjelent a szomszéd lakásból a kilencvenhét éves dédmama, aki általában igen jó állapotban van, de most mindenáron haza akart menni az út túloldalára a szüleihez. Visszatámogattam a szobájába, majd a következő húsz percben megkíséreltük több-kevesebb sikerrel behatárolni térben és időben a világot. (Megjegyezném, én még mindig 2012 októberének végén vagyok a bulinegyedben, tehát én sem a topon.) Három ötven után egy kevéssel hazatértem kies lakunkba, hogy szellemi kimerültségemet kávéval kúráljam, a kelimszőnyeg közepén pedig beleléptem zoknis lábbal egy friss macskahányásba, amit Celofán helyezett el ott ki tudja milyen megfontolásból, de valószínűleg némi bosszú is lehetett a háttérben.
Izélné meg a nyehőce, másoknak még el sem kezdődött a nap, de én már úgy érzem magam, mint akit kétszer ledaráltak.
Mára a meteorológia optimistái harmincegy fokokat jövendölnek, ami ugyan nem tudom, hogyan fog összejönni ennyi felhővel, erről a kiindulópontról, de lelkük rajta. Én mindenesetre most elkutyagolok a pékségig, mert egy morzsa sincs a házban, és érkezésem se, hogy süssek.
Ma reggel arra ébredtem, hogy a kanapén vagyok, ahol bealudtam tegnap éjjel. A kanapén rajtam kívül volt még négy párna, egy pokróc, egy laptop, egy chipses zacskó, egy Poci nevű macska meg egy Anne Burrell-szakácskönyv, a Cook Like a Rock Star.
Tényleg ideje lesz jövő héttől visszatérnem a civilizációba, ezt a rockandroll életmódot még tán Ozzy Osbourne se bírná hosszú távon, pedig ő a nyolcvanas éveket szinte teljes egészében elfelejtette, és azért nősült július 4-én, hogy legalább a tűzijátékokról eszébe jusson a házassági évfordulója.
Minden nap más - mindennap más 