Minden nap más – mindennap más

Asszem, tegnap estére értük el a mélypontot, legalábbis remélem, hogy ez volt az. Hadd fejtem ki – akár érdekel bárkit, akár nem. (Ha az igeidők esetleg összekavarodnak, annak az a fő oka, hogy én ezeket a posztokat ráérő (haha) felnőtti időmben írom, leginkább előző este, aztán reggel kiegészítgetem meg élesítem.)

A szomszédból még szombaton érkezett játékszállítmány könyveket is tartalmazott, viszont nem volt annyi időm, hogy irodalomkritikai és másegyéb megfontolások alapján kurátort játsszak velük, Giggü már akkor rástartolt a dobozra, mihelyst az megérintette a padlót. Első választása a “Bari barátai” című kicsiny lapozgató könyvecske volt: Barinak mozog a szeme, a képek tarkabarkák, állatkák vannak benne, az egész összesen öt lap, gyerünk. A kezembe nyomta, és azt mondá felszólító módban: “EEe!!!” Gondolom, ti is azt csináltátok volna, amit én: kinyitni a könyvet, és nekilátni a felolvasásnak.

Namost, én már az első négy oldal után tudtam, hogy ez hiba volt, de azt még nem, mekkora és milyen hosszú távú. A kötet ugyanis egyike azoknak a jól lektorált munkáknak, amelyeknél az illusztrátor nevét kiírják, a verselőét viszont szemérmesen elhallgatják. Ezt jól is teszik, mert én például most már, öt nap “Bari barátai” után, megkeresném, aztán addig ütném, amíg még mozog és rímel. Eleve az egész azzal kezdődik, hogy “Barátaim még kicsinyek, bemutatom őket neked.” Az ilyenfajta szövegszerkezeteket még nagyon díjaztuk Bezerédj Amáliánál, most is elnézzük neki, de hát ő száznyolcvan éve írta a “Flóri könyvét”, akkoriban még nemigen volt választék. “Hét kismalac megy a rétre, Röfi mama szemefénye”, ésatöbbi. Ragrímek, egyeztetési problémák meg egy olyan általános naftalinszag, amitől az ember modern gyermekvers-költőkért sikoltozik, és van is belőlük hálistennek bőven, de ha egy tizenöt hónapos rácuppan a “Bari barátai”ra, akkor már vége a mesének, próbálkozhatsz bármivel.

Én ezt a könyvet szombat óta annyiszor olvastam már fel a töpörtyűnek, hogy arra nincsen szám. Próbáltam szabad meséléssel, kísérleteztem átírt szöveggel (még rímeltem is neki, bmeg), de nem, a műértő közönség csak nézett, aztán rábökött a könyvre, hogy “EEe!!!”. Tegnap csupán a délelőtt folyamán huszonhétszer olvastam fel közkívánatra annak a büdös Barinak a rohadék barátait. Csak azért úsztam meg huszánhét körrel, mert egy óvatlan pillanatban, mikor Giggü éppen nem nézett ide, eldugtam a díványpárna mögé. Mint az a márnemistudommelyik rokon kisgyerek a kötelező olvasmányt a szennyestartóba, aki azon reménykedett, hátha bekerül véletlenül a mosásba, aztán nem kell elolvasni. (Bekerült. Szereztek neki helyette másikat.) Délután, miután Giggü megtalálta a díványpárna mögött a könyvet (hja, nem volt eszem tovább rejteni, agykapacitásomat keményen leszívja a kánikula meg a babapisi, -kaki, -ruha, -kaja négyessel való tökölődés), már nem számoltam a további felolvasási alkalmakat, de számuk volt légió, nekem elhihetitek. Mindenesetre mikor már a Repülő Kutató is hazaérkezett, és tudtam, hogy van valaki, aki leöntsön vízzel, ha habzani kezd a szám, meg kezelésbe tudja venni a gyermeket hiányomban, egy olyan felolvasást sikerült produkálnom, amelyben a könyvet a hátlapjánál fogva tartom anélkül, hogy látnám az illusztrációkat meg a szöveget, fejből fújva annak a névtelen szemétládának a bökverseit, és mindeközben pontosan rámutatva az összes nyavalyás állatra. Ami nem volt belekalkulálva, az a hisztérikus röhögőgörcs, ami a “Látod? Ez itt Tehén mama és Boci, a kicsi fia” résznél tört rám (fyi, ez a második oldal) és kitartott a végéig. Mikor becsuktam a könyvet, majd letörölgettem könnyem és taknyom, mind a két jelen lévő kétlábú aggódva nézett rám, a kisebbiknek pedig még a szája is le volt görbülve.

Giggü, ha majd terápiára kell járnod huszonöt év múlva, légy szíves, említsd meg ezt a traumát is. Vállalom a felelősséget. Utána majd leisszuk magunkat, kinyomozzuk, ki írta a “Bari barátai” szövegét, és lepisiljük a sírját. Ha még életben van, őt pisiljük le. Nekem belefér.

Amiért úgyszintén vállalom a felelősséget, az a gyerek roppant előnyös bilifrizurája, amit az esti fürdőzés után nyírtam neki, mert a hátul fityegő bájos fürtöcskék nem kompatibilisek ezzel az időjárással, és folyton leizzadt a nyakicája. Mint saját ún. frizurámmal kapcsolatban szoktam mondani, a haj úgyis kinő, és ez gyerekeknél sincs másként. Meg aztán, ennek a bubának úgyis minden jól áll. Ügyübügyü.

De ha már a gyalázkodásnál tartottam: szarjon sünt az összes olyan tervező, aki ezeket a sokcsatos szandálkákat kitalálta. Feladni egy külön kínszenv, levenni is, bezzeg a mütyür éppen most kísérletezi, hogyan tudná egyedül leszedni a lábáról, és mint látható, elég szép sikereket ér el vele.

Giggü csodálatos békés egy cukorbogyó, de ez nem változtat azon, hogy én viszont úgy fosok, mint a mesékben, és nem csak metaforice. Technikailag ugyan sejtem, mit kell csinálni egy totyogóssal, de ez az életkor kimaradt a szakmai képzéseimből, valószínűleg egyedüliként. Ha hároméves lenne, ölég pontosan meg tudnám állapítani, hogy mit óhajt és mivel szórakoztathatom, tán még azt is, hogy milyen területen szorul esetleg fejlesztésre, de egy ekkora töpörtyűnél megáll a tudomány. Azon a koron már túl van, amikor az a főcél, hogy felül nedves legyen, alul meg száraz (nem mintha ezeknek ne lenne továbbra is jelentősége), viszont még nem tudjuk megtárgyalni, mire van szüksége, úgyhogy itt hajózom égnek álló hajjal ismeretlen tengereken, kezemben plüss unikornisok, és ez sem csak metaforice.

Nyarunk ezen a héten kábé úgy fest, mintha visszatértem volna tinikoromba: sajnálom magam, hogy ilyen gyorsan csúszik ki a seggem alól a vakáció, kupleráj van a szobámban, és 16 fokot mérünk odakint.

Mikor öltözzön az ember másként, mint lilapiros papagájnak. (Ami egyébként a jelzett korban olyannyira nem volt elképzelhető, hogy akkori önmagam rémülettel vegyes elképedéssel nézné mostani önmagamat.)

A nosztalgiavonatra amúgy nem csak az időjárás ültetett fel, de én is magamat: ennek a kötényruhának a szabásmintájával először ’96 őszén kezdtem szemezni a Pataky Művelődési Központ könyvtárában, de csak öt éve sikerült magamévá tennem egy antikváriumban a Burdát, amiben ezt láttam, és két hete sikerült megvarrnom a kötényruhát.

Hosszú munkához sok idő kell, miként a collegiumi szállóige mondja.

Hej de megváltozott az időjárás. Tegnap délután még olyan meleg volt, hogy a sütőből frissen kivett pitákat a teraszra tettem kihűlni, ne fűtsék nekem tovább a lakást. (Timó rögtön el is lopott egyet, váljon egészségére. Öreg kutya már ez, nincs más öröme, csak a vakargatás meg a kaja.) Ehhez képest ma igencsak elkelt a dzseki, amíg eltotyogtam masszázsra.

Na mindegy, én most úgyis 2012 októberében vagyok Pesten. Nagyrészt.

Néha, hogy ibolyaszerényen bevalljam, még önmagam is képes vagyok meglepni végtelen sokoldalúságommal: amellett, hogy pofázásból élek, őtözködős blogot vezetek és virágocskákat hímzek mindenhova, annyiféle dolog írásával próbálkoztam, hogy se szeri, se száma. Vers, széppróza, tudományos szöveg, esszé, ismeretterjesztés populáris irodalomról meg persze akkor már egy kis populáris irodalom is neki bele, hogy az se maradjon ki. (És nem, még azt se mondhatnám, hogy az asztalfióknak dolgozom: a fentiek közül mindenből megjelent már itt-ott kevés vagy sok, és még csak nem is a legrosszabb helyeken.) Nyilván ennek a szétburjánzásnak az a következménye, hogy egyiket se tudom megfelelő mélységben és erőbedobással művelni, különösen, ha azt is hozzátesszük, hogy irgalmatlan lusta vagyok – még pontosabban nem lusta, hanem kényelmes, de azt tényleg irgalmatlanul. A feladataim kilencvenöt százalékát határidőre teljesítem, és olyan marhaságokat is bevállalok, amikre senki sem kényszerít, lásd második doktori. Ehhez képest viszont például a tegnapi napot mámorító semmittevéssel töltöttem, kilencvenes évekbeli nagyívű akciószarokat vizionálva, különös tekintettel John Woo munkásságára motorbiciklikkel, galambokkal és mexikói patthelyzetekkel, ahogy ezt köll.

Nyilván ennek (nem John Woonak, hanem a szélrózsa minden irányába egyidejűleg tartó szerzői munkásságomnak) az is a következményei közé tartozik, hogy szinte mindenki, akivel beszélgetek erről, mást akar olvasni tőlem. A családom (milyen meglepő) a készülő családregényt, a barátnőim a készülő lektűrt, folyóiratok szerkesztői esszét, undzóvájter. Még költői munkásságomra is van egy visszautasíthatatlan ajánlatom, Poett ugyanis a télen varrt két kordruháért cserébe meg fogja szerkeszteni a verseskötetemet. Mármint ha végre befejeztem, mert az kábé 85%-on áll, és ahogy magam ismerem, a kész versekbe is bele fogok nyúlni, mert nincs olyan, hogy véglegesen kész szöveg, csak leadási határidők vannak, amikor is kitépi valaki a megírtakat az ember kezéből.

Szerencsére Poett őszig nem ér rá egyelőre, így a verseket legalább be tudom hajítani a hátsó polcra. A múlt héten viszont éppen a fel-alá viharzás közben kaptam levelet az egyik kiadónál, ahol évekkel ezelőtt publikáltam, hogy oké, tudják, megmondtam előre, egy-két évig lélegzetet venni se lesz időm ezügyben, de van-e valami új cucc, mert érdekelné őket. Hátizé. Új cucc, a szokásoknak megfelelően, egyharmadig kész állapotban van, és én ugyan pontosan tudom, mit akarok belőle írni és hogyan, de a mikor, na az teljesen más tészta.

Mikor, mikor. Hát például most. Elvileg ugyebár vakációm van. Kár, hogy ez az időszak az is, amikor a nap meg a dögmeleg kifőzi az agyat a fejemből, úgyhogy válogatott túlélési stratégiákra van szükségem ahhoz, hogy bármiféle értékelhetőt alkossak. Szerencsémra ilyenkor esik igazán kézre az inszomnia, mai reggelemet négykor kezdtem kávéval és kézirattal a teraszon (aztán persze visszabújtam még egyet szundikálni, de a szándék is fontos, ugye).

Csak kitartson az elszántság, és minél később rontsanak rám kishitűségi rohamok. Azok még a kényelmességnél is irgalmatlanabbul rontják a teljesítményt.

De hogy a blogprofilnak is aggyunk egyet: a sok nyári lebernyeg közben ideje volt felvenni valami olyasmit is, amiben leellenőrizhetem, van-e még derekam. Hm. Valamennyi akad, de ezügyben is ideje lenne lépni.

Ma regenerálódós napot tartok apró matatnivalókkal, mert ugyan én vagyok a Tetovált Hölgy, és nem nyugszom addig, amíg nem lesz mindenki más is éppolyan tetovált, de most kell egy szusszanásnyi idő, mielőtt újabb írnivalókba és egyéb nagyívű projektekbe vetem magam. Tegnap renováltam fejemen a pipirost, ma renoválom körmeimet és pofámnak bőrét is. (Kedden úgy leégtem, mint a sicc, pedig csak a városban mászkáltam, képemen ötvenes faktorszámú izékkel. Szerencsére volt nálam napozás utáni lötyke, mert hanem most is úgy festenék, mint egy főtt homár.)

A regenerálódás ránk is fér, a nyavalyás vonat két és fél óra késéssel döcögött be a Keletibe, pedig anélkül is elég hosszú út lett volna. Ebből a kétésfélből másfelet Gyergyószentmiklóson sikerült abszolválnunk, ahol egyszerűen csak megállt a szerelvény, aztán nem moccant. A vasutasok ugyan fel-alá rohangáltak, mint a mérgezett egér, de senki se strapálta magát azzal, hogy velünk is közöljön bármit, úgyhogy végül rákérdeztem, és azt a választ kaptam, hogy elromlott a mozdony. Fiiiiinom. Az elromlott mozdonyt amúgy véletlenül se kapcsolták le rólunk, hogy hozzanak helyette egy másikat, hanem addig düngettek és zörömpöltek rajta, amíg végre elindult. Ezalatt elment mellettünk három másik vonat. Jobb és értelmesebb tennivaló híján az ablakból szemléltem Gyergyószentmiklós vasútállomásának estéjét: több csobánkutya vonult fel-alá meg egy fél tucat bőszoknyás rányi a pulyákkal, a sarki kocsma előtt egy időtépázta napernyő alatt ott iddogáltak a helyi illumináltak, míg végül kijött a szintén időtépázta, tupírozott pultosnő fényes cicanaciban meg crocs-papucsban, szája sarkába ragadt csikkel, és összeszedte a székeket meg az asztalt az illumináltak alól, aztán bezárta a kócerájt.

Amikor már a vasútállomás kocsmája is bezár, tudhatod, hogy ideje elindulni, mindegy, merre. Na hát mi még egy fél órán át báloztunk ott ülve, míg végre sikerült, és az út további részén még összeszedtünk egy óra késést, úgyhogy tényleg lestrapáltan és saját levünkben értünk haza. Ma ennek megfelelően valószínűleg nem is megyek sehová – estére van ugyan egy meghívásom buliba, de még nem tudom, alkalmas vagyok-e arra, hogy az utolsó hévvel kússzak haza Újlipóciából.

Most viszont akkor elő a körömlakklemosóval meg a körömlakkal. Ez utóbbi valószínűleg balti-kék lesz és csillámos, mert mikor fessen az ember magára ilyesmit, ha nem ilyenkor. Vakációm van, vakációm van, mondogatom magamnak. Ha elég sokat mondogatom, el is hiszem.

Ez azt jelenti, hogy saját levében, és a gyümölcsös meg paradicsomos konzervdobozokra szokták ráírni. Én is saját levemben vagyok most alaposan megpácolva, de legalább már (mint a háttérből is látható) itthon tartózkodom hozzá.

A vonat mellesleg százötven perc késéssel érkezett meg, és ha lesz majd hozzá energiám, azt is elmesélem, hogyan szedte össze. Most viszont tisztálkodás.

Minden fontosat és sürgőset és hivatalosat elvégeztünk, amit el kellett, jártunk nemszeretem rokonnál nemszeretem ügyeket megbeszélni, ácsorogtunk egy csűrben pókhálós dobozokat böngészve, és készítettünk az eladott ház előtt egy utolsó csoportfotót. Szociábilis családom ezek után elpályázott a szélrózsa minden irányába, hogy huszon-harminconéve ismert barátnőiket meglátogassák.

Én valószínűleg aludni fogok, mután bementem a napfényes zöldövezetből a 10,5 négyzetméteres tolltartónkba. Sok volt ez a néhány nap.

Eladtuk a házat. Mindjárt megyünk, elintézzük az erdőt is.