Minden nap más – mindennap más

Azt hiszem, lassan kezdek kifelé mászni a “haggyábékénvilág” állapotából, de az ilyen lassú haladásokat erősen veszélyezteti a tény, hogy valamiért mindig ilyenkor próbálnak kommunikálni velem olyasmikről, amik natúr körülmények között is igen hidegen hagynának. Csak hogy az elmúlt két nap termését nézzük: felhívtak a bankomtól egy új hitelkonstrukcióval*. Aztán felhívott anyósom is, hogy a horgászás remekül megy, kár, hogy Filoméla már nem volt ott, amikor kifogták az öt és fél kilós pontyot, meg aztán a háromkilósat, meg a. Én jobb híján helyeslő hangocskákat hallattam, jaja, dorozsmai ponty, jaja, gomba, értem. A beszélgetés egy adott ponton viszont igazi abszurdba fordult, anyósom ugyanis elkezdte részletezni, hogy a keszegek nagyon jönnek a bojlira, és ez is kábé olyan volt, mint a pilátus-a-krédóban szemináriumi kilencven perc Zemplényi papa provanszálosaival, azt az egyetlen apróságot leszámítva, hogy ezt meg sem akartam érteni. És aztán jött apósom.

Apósom általában is olyan dolgokról beszél, amikre csak udvarias helyeslő hangocskákat tudok kiadni, miközben a menekülő utat keresem, és ezeket többször is megismétli, de ezúttal még saját magát is sikerült túlteljesítenie. Úgyhogy, válogatás nélkül, tessék, ezeket a dolgokat sikerült megtudnom tőle az elmúlt napok alatt: a gazdaboltban azt mondták, hogy puszpángmolyra nem lehet permetezni 25 fok fölött, a gumikesztyűt megette a grill pucolásához használt zsíroldó, pedig ötszáz forint volt (a gumikesztyű), és ráadásul a használati utasításán (a gumikesztyűnek) az van, hogy nem érintkezhet zsírral, hát milyen gumikesztyű ez, és ráadásul a kiskertben valaki súlyosan elizélte a dolgokat, mert a zöldbab valójában fejtőbab, és nincsenek árkok a növények között és dombra vannak ültetve a babok, amik nem zöldbabok, hanem fejtőbabok, már megint harminc fok van a teraszon, és ezért nem lehet permetezni a puszpángmolyt, a lidliben az új gumikesztyű félre volt csomagolva, egy számmal kisebb a kelleténél, és ezt most vissza kell vinni kicserélni, és még mindig nem lehet érteni, miért nem érintkezhet zsírral, nesze itt van egy marék bab, remélem, tudtok vele kezdeni valamit, még akkor is, ha fejtőbab, nem zöldbab. Volt még a képben némi összeesküvés-elmélet is multikkal meg hidegháborúval, valamint a köznevelési törvény módosításai, de azért a társalgásaink nagyja a puszpángmoly-gumikesztyű-zöld/fejtőbab szentháromságban forgott.

Mától viszont jövő hétig tényleg csak legfeljebb annyit akarok mondani élőbeszédben, hogy “hová viszed a fonalamat, büdös kis mókusnyuszi” (Pocinak), meg hogy “tíz deka rukolát kérek” (a piacon) meg hogy “finomat főztél, drágaságom” (a Repülő Kutatónak, ofkorsz). Ha ezt a részleges csendkirálykodást sikerül megvalósítanom, remélhetőleg újra emberek közé való állapotba kerülök.

Úgy legyen.

* Ilyenkor mindig nagy élmény, amikor a telefonos kisasszony ledarálja nekem, hogy ez az új hitel más hitelek kiváltására is jó, mire én rendszerint szelíden közlöm, hogy nincs hitelem. Ezt általában döbbent, rövidke csend fogadja, de hát tényleg nincs. Nincs hitelem, nincs adósságom. És igenigen törekszem rá, hogy ne is legyen.

Újabb bizonyíték arra, hogy most éppen leginkább az emberekkel bírok nehezen. (Bár lassan Poci is nyitogatja a pofonfát, harminckét fokban nem akkora élvezet, amikor egy ötkilós macska tipeg rajtad, majd még rád is fekszik dorombolva, forrón és szőrösen.)

A tárgyakkal viszont, mint látható, minden oké.  Vagy legalábbis nagyjából az, szerintem ebben is elpacsáltam valamit.

Mint ez valószínűleg csudálatos kinézetemből is látszik, itt még mindig tart a “ne, könyörgöm, ne, ne legyen szükség arra, hogy én élő emberekkel legyek együtt” állapota. Népeim persze mindeközben hazajöttek, és muszáj velük foglalkozni, ami különösen azért problémás, mert a horgászkirándulás alatt Filoméla meglehetősen összehaverkodott a Repülő Kutatóval, az utóbbinak viszont el kell vinnie szervizeltetni a kocsit, aztán valami munkatalálkozója is lesz, és a gyereknek így ma egész napra csak a mufurc nagynénje marad. A helyzetet súlyosbítandó (nem, nem könnyítendőt akartam írni) ma megérkezik a gyerek apja is, hogy hazavigye – azt ugyan nem tudjuk, hogyan és mikor, csak hogy valamikor megérkezik. Előtte még valami dolga van a székesfőfaluban, és a sógoromat nulla időérzékkel, valamint a felnőtt élet realitásai iránti kamaszos könnyelműséggel áldotta meg a sors, ergo tényleg nem tudjuk, mikor jön, mikor megy, azt meg pláne nem, nem fogom-e leordítani a haját, ha ábrándosan begaloppozik este hétkor.

Mindehhez Filoméla olyan dolgokkal szórakoztat, amiket nem tudok hová és mihez kötni. Tavalyhoz képest nem sokat változott a helyzet (sőt, valójában hároméves korához képest sem): a sztorik, amik kijönnek belőle, nem az itt-és-mosttal vannak kapcsolatban, hanem mindenféle rózsaszín gomolyfelhőkön át érkeznek a fikció világából, és leginkább levegőben szálldosó idézetekből állnak. A kufli-idézeteket még felismerem, Benedek Elekkel és Móra Ferenccel is tudok mit kezdeni, de a többi teljes homály. A horgászatról annyit tudtam meg, hogy “Volt egy kapásom!”, aztán azonnal elkezdett valami gyermekfilmről beszélni, amit nem tudom, hol, mikor és kivel látott, de semmit nem értettem belőle. Tavaly még megvolt az a könnyítés, hogy a Rózsaszín Párducról beszélt állandóan, és azt én ismerem, de most kábé úgy ülök itt, mint amikor Zemplényi papa az egyetemen az egyik héten hirtelen ötletből összecsapta az összehasonlító irodalom proszeminárium vagy mi az anyámkínja népét a doktoris hallgatóival, akikkel a provanszál költészet kevéssé ismert gyöngyszemeit elemezgették éppen, én meg úgy ültem ott, mint a kuka.

Ha véletlenül valamelyikőtök ismer egy gyermekfilmet, amiben volt egy Nyiszi nevű kisfiú, a kölykök pedig aranyat akartak ásni, de csak sárga ércet sikerült, az egyik kislány meg ló alakú medencét és ló alakú ajtót akart volna magának az ásott aranyból, hát tényleg ne fosszon meg az információktól, mert úgy állok itt, mint Bálám szamara. Normális helyzetben persze napszúrásra gyanakodnék, és azt is belekalkulálnám a diagnózisba, hogy a gyerek tegnap reggel gombás rántottát evett, és ők szedték hozzá a gombát, de itt Filoméláról van szó, neki meg ez az alapállapota. Jáj.

A “Szent Heverde Napja” negyvenórás munkahét ahhoz a csámcsogós és dögledezős szibaritanaphoz képest, amit ma tartok.

Úgy fest, hogy én már sose fogok unatkozni, bár az is igaz, valószínűleg nem ismerném fel az unatkozást akkor sem, ha megkopogtatná a vállamat, és bemutatkozna. Miután feltarisznyáltam népeimet a tegnap sütött strombolival meg a ma reggel sütött focacciával, és elküldtem őket horgászkirándulásra, épp csak renováltam a fejemen a pipirost, és huss, máris délután volt, nekem meg mennem kell a székesfőfaluba, mert csekély két találkozót beszéltem meg mára.

Tudok élni? Tudok élni, hejj.

Ha bármi kétségünk lett volna efelől, megnyugodhatunk: a gyermektartás továbbra sem egyszerű és gondtalan feladat, különösen a “flúgos nagynéni + flúgos unokahúg + a család se teljesen normális” kombinációban. Filoméla például ebben a pillanatban éppen az eddigi itt-tartózkodása kedvenc könyvét tanulmányozza, a “Limara a világ körül”-t, és gondos-alapos jegyzeteket készít különböző színű filcekkel arról, hogy miként készül a Germknödel. A sólámpa nyalogatását hálistennek abbahagyta még tegnap reggel, de szerintem abból is lesz még néhány felvonás. (Még érkezéskor figyelt fel a sólámpára, akárcsak a Limara-könyvre is – az egyiket azóta is tanulmányozza, a másikról pedig, miután kiderült, hogy sóból van, mindenképpen meg akart bizonyosodni, úgyhogy egész este vissza-visszatért hozzá, nem változott-e át a lámpa kandiscukorrá vagy mittomén.)

Miután tegnap reggel a strandra úgy küldtem el kettő darab felelős felnőttel, hogy csatoltam mellé egy flakon 50-es faktorszámú naptejet is, este fürdéskor enyhe gutaütés kerülgetett, mikor szembesültem azzal, erre a kölyökre nem kent senki semmit, másként nem festene úgy, mint egy ribizli. Neki ugyan nem volt ezzel semmi baja (bezzeg engem ilyen állapotban már lepedőben kellett volna borogatni), de azért bekentem egy adag 100% aloé zselével, amit Kátya barátnőm hozott Dél-Koreából, eső után köpönyeg, aztán lementem a teraszra kukliprédikációt tartani a családnak, akik szintén ott ültek kellemes ribizliszínben, és ők sem értették, mi a probléma. Filoméla öt órán át habuckált boldogan a vízben, mint egy sellő, most vacsorára pedig megevett két tányér grillezett virslit-sajtot-zöldséget, még salátát is evett mellé, utána pedig egy nagy tál fagyit tejszínhabbal és még két minijégkrémet (tény, hogy ezt mind megette), nincs ennek a gyermeknek semmi baja. Hát ja. Csak éppen úgy festett, mint egy ribizli.

Mint látható, én továbbra is a túlaggódás állapotában vagyok, és már előre ver a víz attól, hogy ugyanezen felelős felnőttekkel elküldöm a kölköt három napra horgászni(!) sátorral(!) Lentiben(!). A horgászás iránt amúgy ő tanúsított érdeklődést, ezt nem felülről oktrojáltuk rá, és persze ez a hozzáállás még jelentősen megváltozhat, amikor ott találja magát könyékig a halbelekben, de most egyelőre ez kell neki, hát ezt kapja.

Most viszont megpróbálom összevakarni népeimet, akik közül az egyik a Germknödelnél van leragadva, a másik pedig még pizsiben tanulmányozza az internét, beléjük nyomkodok valami reggelifélét, aztán elhajtom a bandát múzeumba, mert azt nem lehet, hogy itt üljünk a művészetek és turitnyák városában, aztán mégse csináljunk vele semmit.

Mivel kikölcsönöztem nyárra a könyvtárból néhány kézimunkakönyvet, és már több mint fél éve nem tanultam új horgolásmintát, úgy gondoltam, ideje megpróbálkozni valami újjal.

Ki is nyitottam ezt itt ni.

Ha eddig még nem tettem volna nyilvánvalóvá, nekem tényleg egészen nevetséges hendikepem van horgolásminták követésében. Mondhatnám ugyan azt, hogy igazi punk attitűdből közelítek, vesszenek a szabályok, de ez csak annak az elkenése lenne, hogy egyszerűen becsukódik az agyam, mint egy kagyló, amikor olyanokat olvasok, hogy “*(1fp, 2erp, 2lsz, 2rp, 1 fp) a köv 4lsz-ívre**”. Mintarajzok követésében is gyönge vagyok, de nagyon. Ennek a könyvnek azért örültem meg, mert a mintákhoz van leírás és mintarajz és fénykép, ebből a háromból hátha sikerül nekem is összehoznom.

Hát nem.

Hozzávetőleg tudom, hol rontottam el végleg, és vannak fogalmaim arról is, meddig kéne visszabontanom, hogy újracsinálhassam jól, de nehemahakaharohom.

Inkább keresek a könyvben egy olyat, aminek csak 1-es a nehézségi szintje, mert sikerélmény, az mindenkinek kell.