újracucc kategória bejegyzései

Ma délután is tancsitancsi van, pedig elvileg nem lenne, de most próbálok megtartani egy bokornyi májusi levelezős órát, amit akkor majd egy másik kötelező program miatt nem leszek képes. Istenkém, Istenkém, olyan kemény ez a tavaszi félév, mint Tarzan sarka.

Még a vigaszaim is röhejesek mostanság, mint például az, hogy beadtam tegnap konferenciára egy absztraktot, ami toronyórát igényelt lánccal 1500 leütésben, és én ha a láncot nem is, de legalább a toronyórát beleraktam 1492-be. Aztán persze két órával azután, hogy rácsaptam a “küldés” gombra, kiderült, hogy a) meghosszabbították április 15-ig a leadási határidőt, b) felvettek egy olyan egyesületbe, amelynek a tagjaként félárat kell fizetnem a konferencia-részvételért (ergo ha majd a toronyórára áldásukat adják, és elmehetek az inkriminált konferenciára, a helyszínen kell majd azon hercehurcáznom, mennyit is fizessek tulajdonképpen). Na de legalább a toronyóra már elment vándorútra, és így nem kell tovább foglalkoznom vele május közepéig. Mármint ha nem akarok.

Holnap pedig hétvége lesz, héééétvége. Ugyan továbbra is bepotyoghatnak további szakdolgozatok, és gondolnom kell mindenféle tanulmányok megírására is (pl. láncot rakni a toronyórára, és még vannak más feladatok is), de azért mégiscsak vasárnapot fogok tartani valamiképpen. Igaz, még sejtésem sincs, hogyan.

Talán varrok végre esetleg valamit?

Ha csudálatos áutfitemből nem jöttetek volna rá, ma itthon ülök, és szövegekkel szopok. Ezt nem lehet ennél szebben megfogalmazni.

Jelzem, a “kívánd csak, majd jól megkapod!” ezúttal is érvényes, a tegnap folyamán kettő darab kész szakdolgozat esett rá a fejemre. Már legalábbis a küldők azt hitték, ezek készen vannak. Jáj.

Újabb szorgos szép munkanap tancsitancsival meg minden effélével. Megmondva az őszintét, semmi kedvem hozzá, estig el tudnék ődöngeni itthon pizsiben, és még a fejem se fájna. Mivel viszont erre semmi esélyem, jobb híján felvettem a muzsika hangját, az végső soron úgyis egy pizsi. Meg még egyéb hulladékok.

Amióta kétágú vagyok (pontosabban amióta témavezetéssel is tökölök), még sose álltak ilyen csehül a szakdolgozóim. Jelen pillanatban tán háromról tudom elképzelni, hogy elkészül a leadási határidőre, a többiek lesunyt fejjel bujkálnak valahol a kertek alatt, hatótávolságon túl. Idén megint annyi volt a rohanás meg a munkamunka, sem időm, sem lehetőségem nem akadt arra, hogy időnként rájuk dörrenjek, most meg gyakorlaton vannak mind egy szálig. A vicces-öreg búcsúzási formula, miszerint “ha nem írok, ne válaszoljatok”, most különösen érvényes, ugyanis ha nem kapok tőlük anyagot, nem tudok segíteni abban, hogyan folytassák. Patthelyzet. Az egészben persze az a legröhejesebb, hogy én aggódom emiatt. Nekik kéne. De ha esetleg aggódnak is, nem velem osztják meg, akkor meg nem érünk az egésszel semmit.

Eh. Oda lehet vinni a lovat a vályúhoz, de arra kényszeríteni nem, hogy igyon is belőle. Mindez persze rám is érvényes, mert én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál. Péntekre megint össze kell kalapálnom egy konferencia-absztraktot, és a mai napon kivételesen éppen akár időm is lenne rá, de olyan nyögvenyelősen megy a meló, hogy valószínűleg tényleg csak pénteken lesz belőle valami.

Oké, nézzük, mi szépet tudok prokrasztinálni máma a konferencia-absztrakt helyett. (Ha jutok valamire, arról természetesen beszámolok.)

Késve, de akkor már legalább duflán: ez volt rajtam ződ hajnalban, amikor elindultam:

és ez akkor, amikor hazajöttem a munkázóból.

Természetesen reggel még fáztam. Úgyszintén természetesen délután már ebben is majd megfőttem.

Klafa idők ezek így április elején, különösen ha még az óraátállítást is belekalkuláljuk. Én keddenként négykor kelek, és a röhej kedvéért általában igen jól tudnék még ilyenkor alukálni, úgyhogy képzelhetitek.

Próbáljunk ma végre egy szombatszerű szombatot tartani, az árgyélusát nekije. Reggel piac, délután találkozó a barátnőimmel, a kettő közé meg hátha befér még egy kis pöntyögés is a Bűnök Barlangjában, mert a fél- és negyedkész horgolt párnák listája egyre csak nő. Varrnom is kéne már valamit. A múltkor (hah, az is volt már vagy két hónapja) megfogadtam, hogy addig nem veszek újabb anyagot, amíg nem varrok magamnak legalább tíz új holmit, és ebből eddig mindösszesen ötöt sikerült. Pedig most új merényletek is motoszkálnak a fejemben régi hordatlan holmik meg maradékocska anyagocskák reciklálásával, plusz még azzal kapcsolatban, hogy továbbgondoljam (desőt leegyszerűsítsem) a cikcakkruhát. Ki akarom venni ugyanis belőle a cikket. Vagy a cakkot. Ha belegondolok, logikailag a cakkot akarom kivenni, de a cikkruha hülyén hangzik, még a cakkruhánál is hülyébben.

Mielőtt felsóhajtanátok, hogy “de jó neked!”, azért informálnám a nagyérdeműt, hogy mindeközben az agyam egy másik rekeszében az absztrakt zakatol, aminek a bírálatában öt pontot ér az elméleti keret kidolgozottsága, és lövésem sincs, hogy ezt az elméleti keretet hogyan tudom még beszuszakolni a téma elméleti és gyakorlati jelentősége, az alkalmazott módszerek korszerűsége és a vizsgálni kívánt kérdések és célok megfogalmazása mellé, miközben max. 3000 leütés áll rendelkezésemre.

Na mindegy, a mai nap amúgy is arról szól, hogyan tudnék minél többet belészuszakolni, és ha ez egy szombattal összejön, az absztrakttal is össze fog. Úgyhogy most piac, aztán majd a többit is kitaláljuk.

Mára amúgy valószínűleg duplaposzt várható, mert, mint mondogatni szoktam, ez végül is egy őtözködős blog vagy mi a tosz, és nyilvánvalóan nem mehetek ugyanabban az áutfitben a barátnőimmel találkozni, amiben a piacra mentem retekért.

Du. Igazán nem akarok paranoiás félcédulásnak tűnni, de gyanakvással tölt el az édes anyatermészet újabb sunyi húzása. Ma tényleg régóta halogatott találkozóm van, és igazán jól ellettem volna ezzel úgy is, ha nem vérzek közben, mint egy leszúrt disznó.

Háromkor ébredtem arra, hogy hatkor kelnem kell, az ébresztőt pedig nem állítottam be, amikor este beájultam a kanapén. Félkómásan odavonultam a táskámhoz, végigturkáltam az összes zsebet, de nem találtam meg a telefonomat. Hm. Én a telefonomat ugyan nem használom sok mindenre: felveszem, ha hívnak, telefonálok, ha nagyon muszáj, bankkártyás vásárláskor meg leellenőrzöm a banki esemest, de ébresztéshez igenis kell nekem, nincs is már a házban ébresztőóra. Most meg, hm.

No de indiánnak lenni memória. Nem sok, de lenni. Mintha úgy emlékeztem volna, hogy tegnap, amikor kiszálltam Emeséből, hogy kinyissam neki a kertkaput (a Repülő Kutató, áldja meg az Úr mind a két kezével, bejött utánam a Kelenföldi pu-ra, mert másként csak háromnegyed tizenegyre tudtam volna hazakódocni, így viszont már fél tízre otthon voltam, hogy aztán beájulhassak a kanapén), hallottam egy koppanást. Nem az a fajta koppanás volt, amit csak úgy gond nélkül el lehetett volna helyezni a zuniverzum megszokott koppanásai között – afféle jelentőségteljes koppanás volt, aminek abban a pillanatban ugyan nem értettem a jelentőségét, de hajnali három óra öt perckor már igen.

Igen, három óra hat perckor már kint voltam az utcán papucsban és nyafogóruhában, hogy egy zseblámpával (setét van itt, fiam, Pável, világítsál zseblámpável) kurkásszam át az  aljnövényzetet egy nyavalyás telefon után, a kezemben meg Emese kulcsa arra a különleges esetre számítva, ha kiesett ugyan a táskámból a telefon, de szerencsésen a kocsiba bele. És három óra tízkor már ismét ott voltam a kanapémon, kezemben a telefonnal, aki békésen várt rám Emese padlóján, hogy aztán beállíthassam az ébresztőt hatra, és visszazuhanhassak aludni.

Azt hiszem, mindent összevéve ezzel már megvoltak-forma a mai napra kirendelt extra sikerélmények, úgyhogy a továbbiakban már nem számítok semmiféle isteni beavatkozásra.

Ma afféle egyszemélyes nemzetközi szépészeti napom volt, kábé az elvárható elemekkel és eredménnyel: reggel renováltam a pipirost (ennek örömére fel is robbant a hajam, mint a huzat), délután pedig elfeküdtem a kozmetikusnál, és megadással tűrtem, hogy kigyomlálja az orcám, szemöldököt és szempillát gyártson nekem, valamint beledolgozzon a pofámba fél liter hidratáló krémet. Ez utóbbiban nem tudom, hogy mi lehetett, de Poci hazajövetel után mindenáron képen akart nyalni, miután rám tehénkedett, úgyhogy némiképp gyanakvó vagyok.

És holnap megint elmegyek a büdös francba, és holnapután későn érek haza a battai pótlóbusszal meg egyéb izékkel, és istenbizony inkább be akarok gurulni egy paplan alá, aztán ott maradni szombatig.

Óóó, vasárnap, óóó, végre itthon, óóó, helló, tavasz. Úgy örülök, mint majm a farkának, és nem akarok foglalkozni semmivel, ami nem esik jól, különösképpen a jövő hét újabb rohanásaival nem. Fonalacskákat akarok tapogatni, anyagocskákat vagdosni, a délután érkező vendégeknek foccacciát sütni, és általában örvendezni ennek a szép napos világnak.

Úúúúgy legyen.

Már itthon vagyok, ma délelőtti műszakom volt, vagyis reggel ismét hatkor csámpáztam ki az ajtón.

A múlt hét végén már azt hittem, elmúla a polár cikcakkruhák szezonja, de egy nagy frászt múla el.

Máma Szt. Patrik napja van, úgyhogy ennek tiszteletére az egyik legeslegkedvencebb videoklipemmel szerettem volna indítani, de szerzői jogok miatt le van tiltva az én országomban, úgyhogy ehelyett nesztek csak a zene meg a szöveg, az is ölég jó.

Mint ígértem amúgy, mára egy egészen rettenetes merényletet kaptok, amit pár százasért turkáltam ki magamnak, és feltehetőleg ma veszem fel először és utoljára, de hát nem tudtam ellenállni neki, és az vesse rám az első követ, aki nem járt még ilyenformán. Ha már lúd, legyen egészen döglött, és ha merénylet, akkor legyen hozzá megfelelő körítés, úgyhogy hazudozom is hozzá, mint egy ír kocsmatöltelék. Tessék, így néznék ki akkor, ha a mai napot kurjongatva tölteném Chicago utcáin, mert Dublinban azért valószínűleg kicsikét visszafognám magam.

Természetesen a folytatásban le a kalappal meg csizmával, és átváltok valamelyik keshedt házi tornacipettyűmre, mert még mindig tart a hosszú hétvége meg a “csináljunk új párnákat” projekt. A jövő héten úgyis annyit fogok rohangálni, mint pók a falon, legalább ma még használjam ki, hogy itthon ülhetek a fenekemen.

Bakker, pedig ezúttal még csak nem is félálomban válogattam a szekrényből. Na sebaj, a piacon láttak már tőlem ennél cifrábbakat is, és, azt hiszem, ti sem panaszkodhattok ezügyben.

Idus napja, széllel és esővel. Állítólag negyvennyolcban is szar idő volt, legalább ragaszkodunk a tradíciókhoz. Az utóbbiak (mármint a tradíciók) itt loco is éppúgy ketyegnek, mint általában, nekem például az ünnep tiszteletére ötkor sikerült felkuvikolnom. Tegnap este némi méla horgolgatás közben-után ráadásul tangóharmonika formátumban nyomott el az álom a futonon, úgy kellett kicsomagolnom magam belőle, mint egy zip-fájlt.

Ami, úgy tűnik, most már szintén a tradíció része lesz: idén is az ment ébredéskor a fejemben, mint tavaly. Ez.

Menni az égegyadta világon sehová nem szándékozom ebben a remek időben, úgyhogy kokárdát sem teszek, pedig ezúttal nem is ette meg a nyehőce, megvan mind a kettő. Cserébe viszont, úgyszintén a tradíciók szellemében, én öltözöm (hozzávetőleg) kokárdának.

Igen, tudom, megígértem, hogy átalakítom ezt a ruhát (megint – eredetileg ez egy bokáig érő szoknya volt), de még nem jöttem rá, mit csinálhatnék vele. Az ihletet ki kell várni, anélkül csak nyiszálgatnék összevissza.

Amúgy ami az ihletet illeti, tegnap elvergődtem végre turkálóba meg rövidáruboltba, beszereztem pár új cuccot, és vettem új sztrecsvarrótűket meg korallszínű cérnát, az igenigen hiányzott. A hosszú hétvége alatt remélhetőleg arra is lesz majd időm, hogy kezdjek valamit a buszútjaimon összefabrikált “egyszer kelljen, s jó ha van” nagyinégyzetek egy részével, úgyhogy valószínűleg igen termékeny napok elé nézünk blogice…

Itthoncsücsü nap, melyben én soraimat rendezgetem, és a susnyásban próbálok rendet vágni, mindehhez pedig úgy fáj a hülye fejem, hogy majdnem szétdurran. Mit mondhatnék, ezek a tavaszok egyre nehezebben túlélhető időszakai az én gyöngyéletemnek. Lehet, az egész magasztos sorrendezgetésből is csak annyi lesz végül, hogy belődörgök a Bűnök Barlangjába egy kosárnyi színes fonallal, aztán utánam a vízözön, de ha ezt csinálom, előbb-utóbb tényleg jönni fog, és nem utánam, hanem a pofámba bele. A levegőben lehet amúgy valami, a Repülő Kutató is hörögve-morogva csapkodott egész reggel a konyhában azzal, hogy “holabicskám”. (A sajton akarta használni, nyugi, nem rajtam.)

Már megint sűrűsödik a gedva, mintha eddig nem lett volna bajom elég. Idén tavasszal három olyan konferencia van, amelyeken jó lenne részt vennem, mert ha nem konferenciálok és publikálok, megeszi a fene a doktorimat, de ebből a háromból természetesen kettő is olyan időpontokra esik, amikor én orrba-szájba tanítok, és sehogy de sehogy nem tudom megoldani, hogy valahogyan máskor bepótoljam az aznapi óráimat. Emellett fel kellett volna töltenem egy prezentációt valahová, de természetesen az oldalon semmilyen “feltöltés” vagy “ide lökjed” opció nincs, leszámítva egy derűs, ámde határozott kijelentést, hogy “Ön nem jogosult megjegyzéseket írni”, pedig én marhára tudnék most olyan megjegyzéseket tenni, hogy csak úgy füstölne tőlük a monitor. Ó, és természetesen a jövő heti doktori óráimról semmilyen információm nincs azt leszámítva, hogy lesznek, pénteken és szombaton is, és valószínűleg ezúttal is kitaláltak a teljesítésükhöz valami válogatott hülyeséget és marhaságot, amiről én még nem tudok. A fejem pedig tényleg mingyá háromba szakad, mint Gallia.

Hej, élet, de gyöngyélet, ennél szebb sem lehet.

Mamiii, ez aztán mindennek az alja. Éppen úgy festek, mint ahogyan érzem magam.

Vasárnap tiszteletire ma valószínűleg reggeltől estig zúgni fog a mosógép, mert Celofán éjjel lehányta az egyik rongyszőnyeget, amellyel ordenáré módon romos huzatú sarokkanapénkon mímeljük a civilizált körülményeket. (Amúgy egy nagy frászt mímeljük, én mímelem. A Repülő Kutató egészen jól be van oltva lakberendezés ellen.) Ha már úgyis ki kell mosni a lehányt rongyszőnyeget, akkor miért ne mosnám ki mindkettőt, meg még további rongyszőnyegeket, meg díszpárna-huzatokat, meg… Asszem értitek az általános szisztémát, melynek eredményeként egyszer csak ott találjuk magunkat, hogy én kimostam egy csomó lakástextilt, és ha már úgyis ez történik, miért ne rántanám át a lakást tavaszba, az már bagatell. A tavasz amúgy is vadul vicsorog az ablakon túl, apósom tegnap elővette a lombfűrészt, de nem volt igazi formában, nem vágott ki tőből semmit. A nyírfáról viszont eltávolított egy pofás alsó ágat, amit én aztán elkunyeráltam egy halványan körvonalazódó merénylethez. Még nem tudom pontosan, mi lesz vele, egyelőre a teraszon áll haptákban.

Nekem, bár ez tulajdonképpen rémesen hangzik, ezúttal sikerült kihagynom a már megszokott március eleji ugrásra-kész hisztérikus állapotot, amikor rám jön az írásdüh. Ilyenkor afféle őrült-asszony-a-padláson állapotok uralkodnak, világgá akarok menni egy laptoppal, és hetekig nem nézni hátra. Ezúttal még lett volna is egy hetem, hogy beszippantson az űr, de erre nem elég egy hét, úgyhogy gondosan elfoglaltam magam Erikékkel meg más ilyesmivel, és remélhetőleg megúsztam, hogy kitörjön rajtam a dili. Azt persze nem lehetett megúszni, hogy ne társalogjanak közben fiktív alakok a fejemben, de egyelőre szordínóval teszik, és ez remélhetőleg így is marad, mert nyárig nem érek rá ilyen hívságokkal foglalkozni.

Olyan kedves-szép békés létezésem lehetne, ha beérném annyival, hogy tanítgatok, blogolgatok, új cipőket vásárolok, és időnként varrogatok magamnak egyet-mást, de neem, nekem írni is kell meg második doktorit csinálni meg még mit nem. Ha lenne két életem, garantáltan tudnék mit csinálni mind a kettőben, de mivel csak egy van, ebbe az egybe kell megpróbálnom belezsúfolni mindent, amit tenni akarok, és istenbizony jobb lenne nekem, ha kevesebb volna bennem az akarás.

Vénségemre igencsak megkedveltem azokat a kényelmes, bő felsőket, amik kicsivel térd fölé érnek, kiválóan felránthatók egy farmer titanadrág (=jeggings) fölé, de ha minden kötél szakad, akár ruhaként is be lehet vetni őket. Na mármost kábé tavaly nyár óta kísérletezem A Tökéletes Tunika Szabásmintával, és az a gyanúm, amit mostanra sikerült összehozni a Burda segítségével és hátráltatásával, kábé a maximum, amit el tudok érni ezügyben.

Mint tudjuk, én igen lusta vagyok, vagy ha nem is éppen lusta, de nagyon kényelmes, a varrnivalóimat mindig a lehető legkevesebb strapával akarom megoldani. Emellett éppen megpróbálok minél többféle izét feldolgozni a Bűnök Barlangjából: átalakítandó holmikat, ilyen-olyan anyagokat, mindenfélét.

Úgyhogy a fentieket is figyelembe véve most éppen két elvénült póló és némi kellemes tapintású trikotázs nyakára akartam hágni, ni.

A pólók ujját kioperáltam, hogy majd beleilleszthessem a tunikákba, és ezzel spóroljak egy csomó időt meg melót magamnak, a törzsük anyagából lettek a zsebek (imááádom a zsebeket), a nyakkivágáshoz pedig egy színben harmonizáló trikotázsból vágtam ki egy-egy csíkot. A kék-zöld anyagból (legalábbis ebben a darabban) nem volt annyi, hogy a tunika térdigérőre sikerüljön, úgyhogy az a nyakkivágás paszpóljából kapott az aljára egy szegélyt, a rózsaszín-drappot meg egyszerűen körbecikcakkoltam.

Jelzem, az egész nagyon addiktív, már legyártottam azt a kettőt, amit akartam, de még mindig tunikavarrhatnékom van…

Nem akarok beszélni róla. Gyakorlatilag ugyanaz történt, mint a múltkor. Fércbontók, véletlenszerű szűkítők, girbegurba varrások, a fatönk meg az irokéz kenu, még a bugyigumi is.

Most pedig, ha megbocsátotok, megyek és felkeresem a Von Trapp családot, hogy énekeljek nekik az élet szépségeiről.

A tegnapi értekezlet nagyjából éppen olyan volt, mint amire számítottam. Nyilván minden efféle előre mozdítja a dolgokat (nem, nem fog rám szakadni a plafon, én ezt tényleg komolyan mondom), de azért mindannyian eléggé lestrapáltan jöttünk ki róla. És az én peripeteiáim csak ezután kezdődtek.

Mindennek az édes anyatermészet az oka, persze, és a tegnapihoz hasonló napokon csak az vigasztal, hogy ez a hülyeség és marhaság már maximum tíz évig tart, bár nyilván a menopauza sem lesz egy sétagalopp. A hazafelé buszon már felszálláskor sem voltam a legjobb formámban, bevettem a táskám egyik zsebében kóborló egy szál Ibubetát, és Dömösnél elkezdtem számolni a kilométereket meg a megállókat, mert egyre határozottabban éreztem, hogy én nem jutok haza soha de soha, itt fogok elájulni a buszon, és közben ereszteni fogok alul is, felül is, mint egy rotavírusos középcsoportos. Hát majdnem. Tahitótfalunál kénytelen voltam leszállni, abban bízva, hogy ott van civilizáció meg vendéglátó helyiség vécével, és onnan akár már haza is taxizhatok, ha nem jön elég gyorsan a következő busz. Egy hányás meg egy hasmenés után már valamicskével jobb volt a helyzet, de persze taxit nem tudtam fogni, úgyhogy negyedórát báloztam ülve egy padon, és úgy rázott a hideg, hogy csattogott bele a fogam. Miután végre hazaértem, eldőltem, és szinte azonnal elaludtam, három órával később ébredtem fel. És akkorra már nem volt semmi bajom.

Mindezzel együtt továbbra sem szimpatizálok az édes anyatermészet ajándékaival, legutóbb akkor voltam ennyire rosszul, amikor a húgom éppen terhes volt valamelyik prüntyőkével a három közül, ezúton is csókoltatom a cihémet. Gondolom, most a Repülő Kutató unokatesója miatt van az egész, nyárra vár egy Talán-Mátyás-De-Még-Nem-Döntöttük-El-A-Nevét.

Most viszont nem akarok a cihémmel foglalkozni, varrni akarok egész nap, mert nemsokára megint tancsitancsi, én meg le akarom szakajtani ennek a többé-kevésbé szabad hétnek minden virágát, punktum.

A kép ezúttal leginkább annak illusztrációja, hogy a) még megvagyok, és egészben vagyok, b) ezt a ruhát elég alaposan elpacsáltam anno, akkora, mint egy bálna, c) a rózsaszín cicás zoknik mindig jól jönnek, d) a szürke házi tornacipettyűt nem bírom kidobni, pedig tényleg el van repedve a talpa.

Észrevettétek-e, lelkecskéim, hogy tegnap nem is volt őtözködős bejegyzés?

Na, ma van. Annyit is ér. Iszonyúan lustácska, itthonmaszogós, kócos napom van. Soha jobbat.