A csillagászati ősz ma reggel köszöntött be az idei évre, bús csepergéssel és ködszürke éggel. Én még mindig taknyos vagyok (kicsit) és méla (nagyon), továbbra is begubózósat szeretnék játszani a pokróckámmal meg a hülye kiscicámmal, almaszószt befőzni meg muffinokat sütni, és méla zenéket hallgatni a csillagászati őszhöz.

Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy engem nem ezért tartanak, úgyhogy a négynapos igenis-összeszedem-magam projekt végállomásaként nekilátok munkaképessé adjusztálni magam. Hajmosás, körömlakkozás, holnapi cuccok összekészítgetése, ppt-csiszolgatás, ahogyan ezt illik. A gólyák mostanra már hozzászoktak, hogy a piroshajú bolond tanárnő mindig hosszú szoknyákban jár, és egyetlen nagy sárga táskája van. (Szégyen és való, a takonytengeren evezgetve vajmi kevés energiám volt arra, hogy átpakoljak egyik táskából a másikba, és amíg nem múlt el a lábszáramról a buci, a hosszú szoknyák voltak a legkényelmesebbek/legjobban takarók, úgyhogy nem is sejtik, az én táskáim száma valójában légió, a ruháim vadul változatos hosszáról nem is beszélve.) Lesz itt még meglepi, az biztos.

A szokott őszi folyamat (szekrény-átrendezés, varrnivaló anyagok számbavétele, Burdák lapozgatása) ezúttal tényleg visszafelé halad: tegnap pakolgattam kicsit a Bűnök Barlangjában. Gombhoz a kabát, őszhöz az anyagok, össze is raktam az egyik Kallax rekeszeiben mindazt, ami most szezonális-vádlón kancsalít felém, hogy mikor foglalkozom végre vele.

Ézös fiaim, ha én azt tudnám.