Minden bizonnyal mások is sóváran várják, hogy végetérjen a hét utolsó munkanapja, ami nekik péntek, úgyhogy tutira lesznek olyanok, akik irigyelnek azért, mert én ezen a héten már csütörtök du. leteszem a lantot. Az a csütörtök du. viszont még egyelőre beláthatatlan messzeségben sejlik fel előttem, miközben afféle röhejesen tragikus állapotban készülődöm arra, hogy elvonszoljam magam a munkázó helyemig. Ma reggel ugyanis az orromból távozó idegen létformák mellé megérkeztek azok is, akik a torkomból akarnak kijutni, természetesen mindezt a megfelelő hanghatások kíséretében. Úgy ugatok, mint egy bronchitiszes terrier, és fogalmam sincs, hogyan fogok végigpofázni 5×45 percet.

Közben odakint 8 fok van (még), a lakásban 21, odakint a kegyetlen valóság, idebent pedig ficnik, teák, csokik, pokrócok és Poci. Az utóbbi az éjjel rajtam aludt, és elhihetitek, nagyon nem akaródzott kimászni a meleg szőrös segg alól, bele a muncas vilagbele. Kínomban a leginkább tavaszias színű réteges micsodaságokat hajigáltam magamra, amik csak kezem ügyébe akadtak, hátha ezek legalább elterelik a figyelmet a fejemről.