Na ilyen arcot vág egy macska, aki nem érti, miért nyöszörgök én az oldalamon fekve, és miért vettem be mindehhez gyógyszert is, teljesen magamtól, anélkül, hogy bárki lenyomta volna a torkomon. De hát miért is értené, ő egy macska, és különben is ki van pöszörőzve.
Azt hiszem, a mai napra már keresztet vethetek, izélné meg a nagy anyatermészet.
Tegnapi tervem nemdebár az vala, hogy a nagy és hirtelen ránk szakadó szabaccságot negligálva a teraszon fogok ereszdelahajamatot játszani egy kübli festékkel, nem pedig kurjongatva vonulni végig a nagyvilágon. A sors és apósom viszont közbeszólt. (Valami vagy valaki mindig közbeszól. Ez az életem mottója is lehetne, és azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel a mottóval.)
A fentiek miatt az első szabad utam, melyet a nagyvilágba tettem kifelé, nem valamely kávézó teraszára vagy más mókás helyre vezetett, hanem a gyógyszertárba Betacid nevű savcsinálóért, mert apósom lekéste a nyugdíjas sávot, és ő nem hisz olyan dolgokban, mint például egy pohár citromos víz. Betacid természetesen nem volt, úgyhogy ehelyett kiváltottam az egyik gyógyszerét a harmincháromból, melyeket napi rendszerességgel fogyaszt (nyilván kiderült, hogy ha már menni kell fölös hülyeségért, van a bevásárló listán szükséges hülyeség is), majd hirtelen fordulattal betértem a gyógyszertárral szembe a kínai bótba. És vettem cipőt, mert fölös hülyeséget venni kell, ajándék, mellyel meglepem param-param. Szeptemberben ugyan azt mondtam, hogy nem veszek ebben az évben semmit, de istenbizony ebben a pillanatban olyan távolinak látszik az a szeptember, mintha egy másik életben maradt volna. Talán mert tényleg.
Ezek után úgy jöttem haza az új cipőimmel, hogy a Freedom című George Michael-dalocskát dünnyögtem az arcbugyim alatt, és közben időnként felvihogtam. Micsoda egy röhejes, nevetséges, ágrólszakadt világ ez, bakker. A dolog amúgy persze érthető, egy tornacipő maga a szabadság (bár engem munkába menet is látni effélében – ah, azok az idők, amikor a munkába menet nem csak úgy festett, hogy megnyitom a Neptun Meet Streetet), maga a nyár meg fesztiválok meg az összes többi izé. Hát én ezt a nyarat valószínűleg a teraszon fogom tölteni, és csendesen bálozok ülve. A frissen festett széken, például. (Amúgy, ha nem jöttetek volna rá, ez az 1050 B40G.)
Aztán lőn este,
meg lőn reggel (Bercivel tetézve)
és a kettő között sikerült lőni egy képet arról, ami mondhatni az életem kvintesszenciája:
ádáz területfoglaló harcok a futonon Pocival meg egy újabb horgolás, ahajt középen balfelül meg egy kis 1050 B40G, mert azt mégse lehet, hogy csak a fürdőszobafestő gatyámat mázoljam össze, hová vezetne ez, Mrs. Lipton.
Mindent összevéve, olyan intellektuális vagyok mostanság, hogy a fal adja a másikat. Valami valahol belül továbbra is sűrűsödik és készülődik, épp csak nem képes kijönni, de sehogyse. Ha esetleg nem vettétek volna észre, több mint egy hónapja még egy megaszondom-bejegyzést se bírtam kiszorítani magamból, pedig jár a fejemben számtalan szebbnél szebb gondolat, azt elhihetitek.
Mától vizsgaidőszak van. Mától mindehhez annak napja is van, hogy a világot megpróbálják újraindítani, hátha mégse fordulunk fel tömegesen.
Ah, szabadság, ah, öröm, ah… lóóópikula. Mehetnék akárhová, de most már minek. Inkább felvettem a festékfoltos ancúgot, és ki fogok telepedni a teraszra.
Még áprilisban volt, hogy a Repülő Kutatót elszalajtottam a Jyskbe felnőttlegóért, egy komód nekem, egy komód neki, erisszük. Az enyém fehér laminált lapokból állt, az övé tölgyutánzatból, majd megmutatom őket természetes lakóhelyükön is “ilyen volt – ilyen lett” képeken, de egyelőre még csak folyamatban van a hálószoba áthuzigálása, és messze a vége.
Addig is, komód. Nem nagyon lehetett válogatni a modellek között, mert a helyre, ahová szántam, egy nyolcvan centi széles már nem fért volna be, hát ennél kötöttem ki, ni.
Őtet úgy hívják, hogy Kabdrup, és az már első terveimben benne volt, hogy nem fogom én felszerelni azokat a fogantyúkat, amiket az én komódommal adtak, mert azok nekem nem tetszenek, slussz. Miután jól megnéztem őket, ez nem változott mikulányit se.
Egyébként sem vagyok oda a vasakért, pláne ha valójában műanyagból vannak fröccsöntve. A bezártság persze nem könnyítette meg a dolgomat, mert nem lehetett eldenszelni az Ikeába olyan fogantyúkért, amik nekem tetszenek, így hát kénytelen voltam bevonulni a szerszámoskamrába, ahol minden, de minden van.
Fiókgombok is.
Ha jól tippelek, ezek még valamikor Miskolcon voltak anyósomék házában az előszobaszekrényeken, ne kérdezzetek rá, hogy miként kerültek ide. Nem én vagyok az egyetlen hörcsögöcske a környéken.
Mindenesetre azzal csak újabb pofont adtam volna a kakának, ha ezeket ebben a formában szerelem fel a fehér laminált komódra, úgyhogy uccuneki, festés. A fiókgombok aljára rányomtam egy kis darabka ragacsot, amivel stabilan rá tudom rögzíteni egy kartonlapra őket, hogy kevésbé maszatolós legyen majd a buli,
aztán nekiláttam átkenni őket fehérre selyemfényű Trilak zománcfestékkel.
Két réteg kellett hozzá, hogy elviselhetően befedje, a kettő között egy-egy nap száradási idővel. Nem hozzám hasonlatosan türelmetlen embereknek való ez, no.
Nem is lettek olyan szépek, mint szerettem volna, de két nap után már csak felcsavargattam őket a helyükre.
Most pedig van nekem egy ilyen komódom, ni.
Ha megunom, még bármikor átmázolhatom, neszpá.
Hajnalban furulyaszó, reggel munka, délelőtt kenyérkelesztés, délben meg némi dél-koreai sorozat a szőrös futonfoglaló és egy kis horgolás társaságában. Finomvegyes nap, és még csak most tartok a felénél.
Hogy is mondjuk: nem jó, de nem is tragikus.
Megcsináltam úgy egy hónappal ezelőtt egy tesztet, ami arra ígért választ, hogy haddlám, mikor lesz elegem ebből a kolerás tavaszból. Az jött ki eredménynek, hogy május 19-én lesz annak a napja, amikor hajamat tépve fogok a sarokban ülni, és pizsiben brünnyögök. Attól tartok, túlbecsültek egy héttel, bár persze nem tépem a hajam (de nem is mostam meg), és nem a sarokban ülök, hanem a futonon, amibe már likat mélyítettem a hátulsó felemmel. Brünnyögés helyett is csak nemszeretem adminisztratív feladatok jutottak, de a pizsi az többé-kevésbé igaz, mert Tinky-Winky van rajtam februári időjáráshoz illő zoknival. Vac-vac.
A szorgalmi időszak utolsó hete van. Nem akarok még az életben egy ilyen elfuserált szorgalmi időszakot, amikor éppen az a része szívódik fel a munkámnak, amit őszintén szeretek.
De legalább a kilátás elég jó innen, ha figyelmen kívül hagyom az ajtó mögötti kuplerájt.
Leszezmégígyse!
Ki korán kel, aranyat lel, mondják, de szerintem ez hülyeség, ezúttal sem találtam aranyat. Amit találtam: egyrészt maga a hajnal,
másrészt a dilinyós kollegina a sok pici lábával meg a gombolyagjaimmal,
harmadrészt pedig egy tepsinyi bagelszerű képződmény, amihez éjjeli kelesztést írtak elő olyanok, akik nem akarnak korán kelni.
Ez utóbbin még dolgozni kell (például nem keleszteni egész éjszaka, és nem azon a sütőpapíron, amin most csináltam, mert kriminálisan hozzáragadt), de a többi asszem ellesz magától is.
(Mielőtt azt gondolnátok, hogy az életem csak móka és kacagás, megjegyezném, hogy ezúttal is furulyaszóval és tevékenységtervezettel kezdtem a napot, később meg házidolgozatokkal és a holnapi órákra készüléssel folytatom. Az itt illusztrált része csak afféle bónusz.)
(Volt nekem valamikor az idők hajnalán egy főzősblogom is, ami azzal a szent céllal jött létre, hogy dokumentáljam, mi a nyimnyámot eszem akkor, amikor a Repülő Kutató nincs itthon. Egyrészt marha sokat nem volt itthon, másrészt meg (egyem a kicsi szívét) mindig megkérdezte, ettem-e rendesen, amikor nem tudta felügyelni. Mindezek után én meguntam ezt az egészet, és csináltam egy főzősblogot, amin követhette, miket zabálok távollétében. Ez a főzősblog már rég nincs meg, de azért még előkotrok néha az archivált bejegyzések közül egyet-mást. Ezt, ami most következik, valamikor 2013-ban raktam össze, de most aktualizálom.)
Egy recept, ami tulajdonképpen két recept. Az egyik pár napon belül fogyasztható bodzalimonádét eredményez; a másik hosszabb ideig eltartható, édesebb-sűrűbb szörpöt. A kiindulópont Pelle Józsefné – Nem boszorkányság című mindentudó háztartás-könyvében (Aldina Könyvkiadó, h.n., 1994.) szereplő Üdítőital bodzavirágból, de persze amióta csinálgatom, az összetevők mennyiségén változtattam egy kicsit, az eredeti nagyon-nagyon édes volt.
Mind a két verziót egy-egy háromliteres uborkásüvegre méreteztem, ezek voltak a legnagyobbak a kamrában.
Hozzávalók a limonádéhoz:
A hozzávalókat beledobáltam az üvegbe, feltöltöttem hideg vízzel, majd az üveg tetejére kistányért helyeztem, és az egészet betettem a kamrába.** Naponta néhányszor fel fogom kavarni a tartalmát, majd amikor már kis buborékok jelennek meg benne, és enyhén pezsegni kezd (ez általában két-három nap múlva következik be), leszűröm, és üvegekbe palackozva hűvös helyen tartom. A limonádét mi fele-fele arányban szódavízzel vagy csak sima vízzel hígítva szoktuk inni, nagy melegben jégkockával, nyamm.
Íme, így néz ki az idei limonádé-adag a teraszon.
A frissen fogyasztható mellett mindig csinálok eltartható, sűrűbb bodzaszörpöt is.
Hozzávalók a szörphöz:
A cukrot 2 liter vízzel felforraltam, majd az üvegbe rétegezett bodzavirágokra, citromra és citrompótlóra öntöttem. (Vigyázni kell, nehogy elpattanjon a forró létől az üveg – nekem egyszer egy üvegem és egy teljes adag bodzaszörpöm és egy tiszta konyhám bánta. Talán az a legjobb megoldás, ha a töltögetés a mosogatóban történik: a fém elvezeti a hőt, és ha mégis kreccs, akkor legalább nem kell cukros-citromos-üvegszilánkos levet törölgetni az egész konyhában.)*** Miután kihűlt, ez is tányérkát kap a tetejére, viszont kamra helyett a pincében fog kikötni, ahol hidegebb van. Ha egy hét múlva még nem pezseg, leszűrve tiszta üvegekbe töltöm, és a pincében tartogatom fogyasztásig. Ha ezalatt pezsegni kezd (egyszer előfordult), akkor valószínűleg elszúrtam valamit a főzés közben, de sebaj: ebben az esetben úgy kezelem, mint a limonádét, csak persze értelemszerűen több vízzel fogjuk felengedni.
* Vénségemre ellustultam, úgyhogy már nem strapálom magam azzal, hogy a “fölös fehérjét” leszedegessem a bodzavirágokról. Egyrészt próbálok minél kevésbé olyan tányérokat keresni, amelyben nincs albérlő, másrészt meg úgyis leszűröm. Ezúton kérnék elnézést mindazon tetvektől és az Úr más bogárkáitól, akiket ilyenkor legyilkolászok.
** A kamra helyett most már inkább a teraszon az ablakpárkány lett a befutó, többek között azért is, mert a kamrában ezúttal tenyérnyi hely sincs a padlón.
*** A “jaj, vajon most elpattan-e az üveg vagy nem” rituálé közepén egyszer csak megkérdeztem magamtól, ugyan miért marháskodom én ezzel – muszáj üvegben tartanom valamit, ami úgyis a sötét pincébe kerül?… Úgyhogy azóta egy kívül piros, belül fehér zománcos fazékban dögölesztem a tartósnak szánt bodzaszőrt, rendes fedővel a tetején. Érdemi különbséget nem vettem észre a végeredményben.
Amikor én felöltözöm legszebb “bolond asszony vagyok innen a szomszéd utcából, ugye eszedbe se jut lakcímkártyát kérni tőlem” áncúgomba, aztán elmegyek a temető mellé, hogy bodzavirágot szedjek szörpihez.
Tényleg a temető mellé mentem, hiszitek vagy sem.
Ha a normális életem élném, valószínűleg épp most értünk volna a “Külső világ tevékeny megismerése matematikai tartalommal” zárótevékenység végére a Mókus csoportban.
Úgyhogy ennek tiszteletére legalább kiőtöztem a szokásos középkorú középcsoportos itthonfityegő holmijaimba.
Ez most megint jellemzően az az eset, amikor más, nálam normálisabb emberek megnézik maguknak a dögöt, aztán a következő lomtalanításig leviszik a pincébe, és vesznek helyette másikat. Engem, mint tudjuk, nem ebből a fából faragtak, én mindent megpróbálok előbb megjavítani vagy átalakítani vagy effélék. Ezt a tizenötéves-forma vasalódeszkát például egyszer már áthúztam, de akkor még csak egy összehajtott-kiszuperált törülköző és egy adag lepedővászon segítségét vettem hozzá igénybe. Ezzel el is volt még további évekig, de mostanra igazán siralmas állapotba került:
(Igen, egyik este láttam neki a melónak, már nyafogóruhában és futonzokniban. Reméljük, ez eltereli a figyelmet a vasalódeszka huzatának elképzelhetetlenül siralmas állapotáról. Még likak is voltak rajta, aujnye.)
Mivel a cuccot még a Béla (=a tűzőgép) előtti időszakban láttam el új huzattal, nem volt rászögelve, csak afféle korcba húzott madzaggal ráfeszítve. Le is kaptam róla hirtelen, ottmaradt a pucér farostlemez.
Így se nézett ki valami extrán, hm. Na sebaj, majd megszépítjük.
Az új huzatot háromrétegűre akartam gyártani, afféle szendvicsformában:
alul egy régi pokróc darabja, fölötte egy réteg flíz, legfelül pedig a huzatanyag. Ez utóbbi már ismerős lehet innen-onnan, a Bűnök Barlangjában vannak belőle párnahuzatok meg effélék. Jó vastag pamutanyag, eredetileg sötétítő függöny lehetett, egy esztergomi turkálóban vettem valaha.
A fenti képen már ki voltak vágva az anyagok a megfelelő formára, mégpedig a vasalódeszkáéra, a pokróc és a flíz egy centi ráhagyással, a virágos pamut meg hárommal. Össze is varrtam cikcakkal a szendvicset, így:
Technikailag nem lett volna akadálya, hogy ezúttal odabélázzam a huzatot, de az eddigi változat könnyű leszerelhetőségén vérszemet kapva inkább levehető huzatot gyártottam, amit ezúttal mosni is lehet majd, mert nem csak két külön lifegő darabból áll. Úgyhogy egy alkalmas színű pólóanyagból kivágott, hosszában félbehajtott csíkkal körbeszegtem a vasalódeszkát, hogy afféle gatyakorcot képezzek neki köröskörül:
Ez itt elég rondácskának látszik, de a zsinórház majd kifekszik szépen, ha megfelelő irányba fordítom:
Az ívelt részére egy hosszú zsinórházat készítettem, a két derékszöget is tartalmazó rövid végére meg egy rövidebbet, hogy majd könnyebben fel tudjam kötözni a vázra.
Belehúztam a kész huzatba a zsinórt,
azt is két darabban, így ni:
És innen már csak meg kellett húzni, ráegyengetni a vasalódeszka vázára, aztán megkötni a zsinórokat. Az, ami néhány képpel ezelőtt olyan rondácskán festett az ívelt résznél, így nézett ki végül, ni:
Hát ennyi. Mint azóta kiderült, a vasalódeszka főfő használója meglehetősen elégedett vele, ennél többet meg mit várhatnánk.
Eddig sem volt más megoldás, ezután sem lesz, mint hogy Münchhausen báró módjára saját varkocsomnál fogva rángassam ki magam a mocsárból, úgyhogy lássuk, miből tudok kapaszkodót fonogatni magamnak: a ház előtt virágok vannak a bokron,
a Repülő Kutató tegnap amerikai palacsintát sütött a maradék húsvéti sonkával, és volt hozzá igazi kanadai juharszirup,
a tarkabarkák továbbra is a megszokott formájukat nyújtják,
Poci meg hát, mit mondhatnánk, ő Poci.
Tegnap végre felporszívóztam a Bűnök Barlangját, óh, áldott üres padló, sehol egy portigris vagy ficni,
ma reggel hatra pedig már kész voltam a mai tanítás feltöltendő anyagaival, és fel is töltöttem azokat szépen.
Nem a munka büdös, és nem a komplett zélet van összegazolva, de a szavak nem akarnak jönni. Nekem mindig szükségem volt a szavakra, nem csak blogbejegyzések erejéig, de most úgy hányódom kétségek között, mint Odüsszeusz hajója. Itten Szkülla, ottan Kharübdisz, és egyik se Ithaka: megadjam-e magam a betűnihilnek, és érjem be némi tarkabarkával, a lakás pofozgatásával meg a tancsitancsival (már amennyit és amilyet meghagyott belőle a szopornyica – a nemszeretem részét, nyilván), vagy pedig szorítsam össze a fogam, és görcsöljek rá az írásra, aztán lesz ami lesz. Magyarán, erőltessem-e, ami nem megy, vagy hagyjak fel a fogcsikorgatással, oszt éljek bele a világba, mint az égnek madarai és mezők virágai.
Megjegyzem, van olyan változat is, amelyben Odüsszeuszt, miután hazaért, és azt hitte, elnyugdíjaskodhat Ithakán, a saját fia nyírta ki, mert azt hitte róla, csak egy újabb nyikhaj, aki az anyját akarja meg a fődet meg a pénzparipaposztót. Én még verseket is írtam ilyesmikről valamikor réges-régen, amikor nyíltak még az orgonák. Ó, bameg, most is nyílnak az orgonák.
Reménytelen példány vagyok, na.
Akkor én ezt most mind egy szálig visszabontom.
Azt ugyan nem tudom garantálni, hogy nem fogok közben néha hisztérikusan felvihogni, de végül majd minden jó lesz, ígérem.
Olyan nyomottka vagyok máma, pedig ma van a Walpurgisnacht meg a névnapom. Lehet, éppen ezért vagyok nyomottka.
Nesztek egy fotó a hét valamelyik előző napjáról, talán kedd volt, de az se biztos.
Királyi koleganőim valószínűleg csak azt tudnák reagálni a mai bejegyzésre, hogy kész, ezzel leírtam magam, sose lesz belőlem őtözködős blogger. Nos, meglehet. Én viszont éppen a teraszra indulok egy többé-kevésbé szétesett Rast kiskomóddal, egy tubus pillanatragasztóval és a pincében talált ikeás fapáccal, amit már tizenéve kivontak a forgalomból, tehát a fene se tudja, mennyire alkalmas még bármiféle akcióra.
A képen amúgy roppantmód mosatlan hajamon kívül egy csak-itthonra-jó zseníliapulcsi látható egy csak-koszolós-hadműveletekhez félretett, de amúgy technikailag kidobott törött talpú tornacipő társaságában, a kettő között pedig a fürdőszobafestő gatyám. Ez nagy és röhögséges tetszést aratott, hogy nekem van egy fürdőszobafestő gatyám, úgyhogy muszáj leszögeznem: más termeink festéséhez is ezt használom, de a majdnem négy évvel ezelőtti fürdőszoba-festés során jutott el szegénykém abba a stádiumba, hogy az utcára csak akkor lépnék ki benne, ha ég a ház, és éppen ez van a seggemen.
Cserébe viszont kirúzsoztam a számat, és DKNY Be Delicious-tól illatozom. Az úr pokolban is úr vagy miként fogalmazzunk.
Poci ma éjjel kriminálisan viselkedett, több ízben is felébredtem félig arra, hogy valaki éppen a vállamon tipeg dürrögve, de ahhoz, hogy engem tényleg felverjenek, amikor éppen alszom, ennél nagyobb erőfeszítésre van szükség, ennélfogva kénytelen volt másik áldozatot keresni. Ez nem volt annyira nehéz feladat, mert csak fél méterre kellett távolodnia tőlem, és máris ott volt a másik potenciális rabszolga, akit ráadásul könnyű felverni, csak a telefonja kábelét kell rágcsálni csámcsogva. (Egyszer lehet, hogy kipróbálom.). Így hát a mai napra az első párbeszédem úgy festett a Repülő Kutatóval, hogy megérdeklődtem tőle valamikor zöld hajnalban, még összeragadt szemmel meg szájjal, hogy “Hová mész, Buksi?”, mire ő némileg elkínzottan azt felelte: “Nem tudom, majd a cica megmondja”. “Mhm” – válaszoltam éleselméjűen, aztán átfordultam a másik oldalamra. Mikor fél hétkor felvakartam magam, a RK a hencserén (ezen) feküdt egy pokróc alatt, összenyomva, mint egy tangóharmonika, Poci meg az előszobában állt, és azt kérdezte, holakajám.
Bides egy terrorista ez, no. De olyan cuki. És milyen megtévesztő-ártatlanul tud nézni, háttérben a Bűnök Barlangja derámai káoszával.
Ne higgyetek neki, már evett.
Én most kávézom egyet, aztán elindulok második réteg festéket kenni a fiókgombokra, mert az első foltos lett és nyavalyás, és a tegnapi homokvihar is bele akart szólni a projektbe, szóval van javítanivaló bőven. Hiába no, már majdnem négy éve, hogy nem volt a kezemben festőecset, és csúfosan kijöttem a gyakorlatból.
Na de ha már úgyis elővettem ecsetet-festéket, körülnézek még, miket kenhetnék le.
Két és fél hétig kis túlzással úgy léteztem, hogy egyik idegrohamtól a másikig méregettem az időt. Ott volt a gépmizéria meg ott voltak a szakdolgozók (mind a kilenc!), rám döglött Erik, egy adott ponton pedig még mindehhez apósomat is visszatoloncolták Budapestre, mert folyadékot találtak a szívburokban – hát nem csoda, hogy pocsékul voltam. Oké, apósomat meglepő gyorsan visszavitték Balatonfüredre lábadozni (a folyadék felszívódott magától), Erik helyett, ha morcosan is, előráncigáltam Primerát, és kedden már megjött az új gép, de tegnap délutánig, amíg el nem küldtem a konzultációs igazolólapokat, hogy mindegyik szakdolgozó leadhatja a dolgozatát, továbbra is ott ültem ugrásra készen, hogy most mi következik.
Most, ha a fene fenét eszik is, hétvége következik, és slussz. Ma reggel gyönyörűen sütött a nap a nyírfaleveleken át a Primera körüli káoszra,
a Repülő Kutatótól kaptam ha nem is ágyba- de futonra-reggelit,
a héten meg, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább, körbemászkáltam a centivel a hálószobában, és elküldtem a pasast felnőttlegóért.
Az emeleten az az illat terjeng, ami a skandináv bútoráruházak sajátja, nekem meg volt egy csomó deszkám,
csillagcsavarhúzóm és imbuszkulcsom és kalapácsom, úgyhogy mingyámingyá lesz egy új komódom is. És hétvégém, juhé.
Melegen ajánlom a zuniverzumnak, hogy így legyen.
Ma hajnalban, miután elolvastam három majdnem-kész szakdolgozatot*, megírtam két csak-így-tovább-ot, valamint egy roppantul míves dörgedelmet, nekiláttam megfőzni a második kávémat.** Akkor realizáltam, hogy az én értelmi képességeimet a szakdolgozatok mennyire levitték a bányabéka valagába, amikor egyszer csak rájöttem, hogy nem tettem oda a főzőre a kiöntőedényt, így már fél deci kávé és zacc van a csepegtetőtálcában.
A következő öt percet a kávéfőző mellett álldogálva töltöttem, kezemben türelmesen tartván a kiöntőedényt, mert ha beletettem volna a csepegtetőtálcába, kifolyik az összes lábvíz, ami abban az inkriminált tálcában van. Aztán megittam. (Nem azt, ami a tálcában volt.) Most meg fáj a fejem.
Ennélfogva mára egy kis művésziesen összeeffktezett fotót kaptok arról, amikor Poci fél órával ezelőtt ráült a tüdejemre, és fésültette magát, én viszont valószínűleg eldőlök kicsinyt, amíg nem esik fejemre egy újabb adag szakdolgozat.
* Kérdezhetnétek, hogy ezt hogy csinálom, már két hete itt kergetőzöm majdnem-kész szakdolgozatokkal, csak nem újratermelődnek? Ööö, de. Hármat már leadtak, de még van hat.
** Kérdezhetnétek azt is, nem kezdek én egészen véletlenül afféle kávé-alapú létformává válni? Ööö, de.
A dologok valamiképpen mintha csak halmozódnának, és amikor éppen sikerül megoldani valamit, olyan öröm tölt el, mint Tevjét, amikor végre kivihette a házból a kecskét (ezt már meséltem nektek), de valamiért mindig új kecskék jönnek be a házba, és rohadt nehéz kipaterolni őket.
Tegnap reggel például, amikor végül mindketten hazaérkeztünk a beszerzéseinkkel, átzsilipeltünk a második ajtónál, aztán kézmosás, arcmosás, pongyolácskába vetkőzés, eddigi ruhaneműk mosókonyhába hajigálása, újabb kézmosás, zuhanyozás, velkám civilizáció. Ott ültünk a nappaliban, olvastuk a híreket, a RK meg kiment az előszobába valamiért.
A következő pillanatban kitört az előszobában a jajistenemezés, merthogy a zsilipkamra ajtaja nyitva maradt, Poci, Poci, hol vagy? A RK bevágta az ajtót, aztán végigrohantuk összes termeinket, hol a macska, hol a macska. Macska sehol.
Poci bentlakó macska. Poci tulajdonképpen nem is bentlakó, de egyenesen karanténmacska, soha életében nem járt kint, minden ajtót gondosan zárunk előle, nem is nagyon próbálkozik, de hát jajistenem, ez az ajtó mennyi ideig volt nyitva, húsz percig?… Terepismerete nincs, a környék tele csábító szagokkal, kutyák, más macskák, autók, jajistenem.
Macska még mindig sehol, pedig már az egész lakást végigtúrtuk. A RK végül kétségbeesetten kinyitotta az imént bevágott ajtót, azon pedig azonnal bejött egy meglehetősen rémült fehércirmos állat. De laposkúszásban. És rögtön a futon mögé. Jutifalattal is alig lehetett kiédesgetni.
Minden jó, ha jó a vége, és ennek úgy fest, itt is van a vége, fuss el véle. Az a gyanúm, Poci továbbra sem akar kintimacska lenni.
A tegnap traumái persze még nem értek ezzel véget, Primera kriminálisan viselkedett, a komplett tegnapi projektet elizélte nekem, mert nem és nem és nem volt hajlandó varrni a poláranyagot, olyan lett a végeredmény, mint amit egy falka kutya szájából húztak ki, a szakdolgozók meg további izéket küldöztek időnként, és nekem durván erős késztetésem lett világgá menni, de hát jó vicc, haha, éppen mostanság vannak a világgámenős idők.
Úgyhogy hagytam mindent a fenébe, nyolckor elhevertem a futonon, aztán mázsás nagy hülyeségeket álmodtam fél kettőig, akkor meg bajnng. Éppen a volt munkahelyemen voltam, és a jelenlegi témavezetőm szidott, mint a bokrot, amikor meg felébredtem, össze voltam nyomva, mint egy tangóharmonika, és a gonosz pokróc teljesen a szám köré volt csavarva, viszont térden alul nem jutott már nekem a pokrócból, mert azon a garabonciás vándorleány aludt, és még csak azt se volt szívem mondani, hogy hessinnen. Ehelyett kicsavartam magam a pokrócból, függőlegesbe helyezkedtem, fogmosás, kávé, aztán nekifeküdtem a szakdolgozatoknak. A diákjaim valószínűleg szent borzalommal nézik, milyen időpontokban küldözgetek nekik jótanácsokat diagramokról és hivatkozási szabályokról, de hát mit csináljak, én nem haldoklom, én így élek.
Miután végeztem a szakdolgozatokkal, ráültem az internetekre, hogy segítséget keressek magamnak Primerához. Én nagyon erősen hiszek abban, hogy csak rossz mesterember szidja a szerszámát, de Primera tényleg kriminálisan viselkedik, hát hadd tudjak meg róla minél többet, mielőtt kivágom az ablakon.
Tudjátok ti, milyen az, amikor egy olyan géphez keresel használati utasítást, aminek nincsen böcsületes márkája se, vagy legalábbis nem olyan, mint például hogy Singer meg Bernina meg Naumann, hanem csak bötűcskéid meg számocskáid vannak hozzá? Na én most már tudom. Fél óra szívós kutatómunkával sikerült találnom egy pdf-et, aminek fele kínaiul volt, fele angolul.
És akkor megtudtam, hogy a gép tetején ez a pösz,
amit eddig csak úgy nézegettem, hogy “hátizé, biztos ez is jó valamire”, na szóval ez a pösz az, aminek segítségével rá tudom venni ezt a nőszemélyt, hogy azt csinálja, legalább részben, amit én akarok vele. Ááááá. Azóta már kísérleteztem a pösszel meg a felső szálfeszességgel meg az alsóval is (ez utóbbi nyilván csavarhúzóval ment), és menet közben ugyan sikerült eltörnöm egy tűt, de most asszem kezdem érteni, mit csinál a gép, és miért vagyok én egy hülye picsa.
Piszkosul elegem van ebből a bezártságból, no. Ha nem lenne lebénulva a fél világ, nem várnék még mindig az új laptopra, hanem az április 8-i megrendelés után szépen bementem volna 9-én a bótba, és elhozom a hátamon. Erik már az első kerregésnél ment volna alómars a gépek kórházába. Ésígytovább ésígytovább.
Úgyhogy akkor legalább kirittyentettem ma magam, mert ugyan nem vagyok olyan kétségbeesett helyzetben, mint királyi koleganőim, a menő őtözködős bloggerek, de már én is kezdem érezni a késztetést, hogy maradjak csak egész nap nyafogóruhában, kinemszarjale.
Viszont kéremszépen, tessék hozzám beszélni, mert jó lenne végre valaki mással is kommunikálni, mint a szakdolgozókkal meg Primerával. (A RK nem számít. Ő még kábé negyven évig a nyakamon marad, és különben is most, hogy Repülő Kutatóból Seggenülő Kutató lett belőle, ezt éppolyan vehemenciával csinálja, mint minden mást az életében.)
A mai reggel egészen komolyan úgy festett, mint abban a viccben, ahol a házaspár tagjai már évek óta nem beszélnek egymással, aztán egyik este a pasas odaad a feleségének egy cetlit, hogy “Elromlott az ébresztőórám, költs fel fél hétkor!” Az asszony bólint, rendben. Másnap a pasas felébred, verőfényesen süt hasára a nap, rajta kívül sehol senki a lakásban, az állóórán háromnegyed tíz, az éjjeliszekrényén meg egy cetli: “Fél hét van! Kelj fel!”
A hajnali műszak után fél hat körül elszundikáltam a futonon, és amikor háromnegyed nyolckor felébredtem, Poci kivételével nem volt itthon senki, az étkezőasztalon meg ott kuksolt egy cetli, hogy a Repülő Kutató elment bótba, az Ezüst Kecske tanyáról a megrendelést ezúttal a nagyparkolóban lehet átvenni 8:00-8:30 között. Azt hiszem, abban a pillanatban, félig még összeragadt szemmel, olyan dolgok jutottak eszembe, amelyeket tilt mindenféle egyezmény, genfi és hágai de még kisvaracskodi is. Nyilván felhívtam ezt a címeres dísztököt, hogy mégis hogyan, miként és mivégből, mire ő csak azzal exkuzálta magát, hogy nem mert felébreszteni. Ááááá.
Mindent összevéve mondhatjuk azt, hogy hepienddel ért véget a dolog, mert én villámló gyorsasággal összevakartam magam, és eltalpaltam a nagyparkolóig, és 8:19-re már ott voltam a kecskekefirekért, de azért mégiscsak, no.
A mai napot, ha kegyesek hozzám a szakdolgozók, kenyérsütéssel és kreatív kukacokkal fogom tölteni, mert tegnap a javítgatások szüneteiben már összeraktam kínomban egy ilyen izét, és igazán nincs szükség arra, hogy egy harmincötödik befejezetlen projekttel gyarapítsam a Bűnök Barlangjának káoszát. Úgyhogy uccuneki.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
