Tegnapi tervem nemdebár az vala, hogy a nagy és hirtelen ránk szakadó szabaccságot negligálva a teraszon fogok ereszdelahajamatot játszani egy kübli festékkel, nem pedig kurjongatva vonulni végig a nagyvilágon. A sors és apósom viszont közbeszólt. (Valami vagy valaki mindig közbeszól. Ez az életem mottója is lehetne, és azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel a mottóval.)

A fentiek miatt az első szabad utam, melyet a nagyvilágba tettem kifelé, nem valamely kávézó teraszára vagy más mókás helyre vezetett, hanem a gyógyszertárba Betacid nevű savcsinálóért, mert apósom lekéste a nyugdíjas sávot, és ő nem hisz olyan dolgokban, mint például egy pohár citromos víz. Betacid természetesen nem volt, úgyhogy ehelyett kiváltottam az egyik gyógyszerét a harmincháromból, melyeket napi rendszerességgel fogyaszt (nyilván kiderült, hogy ha már menni kell fölös hülyeségért, van a bevásárló listán szükséges hülyeség is), majd hirtelen fordulattal betértem a gyógyszertárral szembe a kínai bótba. És vettem cipőt, mert fölös hülyeséget venni kell, ajándék, mellyel meglepem param-param. Szeptemberben ugyan azt mondtam, hogy nem veszek ebben az évben semmit, de istenbizony ebben a pillanatban olyan távolinak látszik az a szeptember, mintha egy másik életben maradt volna. Talán mert tényleg.

Ezek után úgy jöttem haza az új cipőimmel, hogy a Freedom című George Michael-dalocskát dünnyögtem az arcbugyim alatt, és közben időnként felvihogtam. Micsoda egy röhejes, nevetséges, ágrólszakadt világ ez, bakker. A dolog amúgy persze érthető, egy tornacipő maga a szabadság (bár engem munkába menet is látni effélében – ah, azok az idők, amikor a munkába menet nem csak úgy festett, hogy megnyitom a Neptun Meet Streetet), maga a nyár meg fesztiválok meg az összes többi izé. Hát én ezt a nyarat valószínűleg a teraszon fogom tölteni, és csendesen bálozok ülve. A frissen festett széken, például. (Amúgy, ha nem jöttetek volna rá, ez az 1050 B40G.)

Aztán lőn este,

meg lőn reggel (Bercivel tetézve)

és a kettő között sikerült lőni egy képet arról, ami mondhatni az életem kvintesszenciája:

ádáz területfoglaló harcok a futonon Pocival meg egy újabb horgolás, ahajt középen balfelül meg egy kis 1050 B40G, mert azt mégse lehet, hogy csak a fürdőszobafestő gatyámat mázoljam össze, hová vezetne ez, Mrs. Lipton.

Mindent összevéve, olyan intellektuális vagyok mostanság, hogy a fal adja a másikat. Valami valahol belül továbbra is sűrűsödik és készülődik, épp csak nem képes kijönni, de sehogyse. Ha esetleg nem vettétek volna észre, több mint egy hónapja még egy megaszondom-bejegyzést se bírtam kiszorítani magamból, pedig jár a fejemben számtalan szebbnél szebb gondolat, azt elhihetitek.