…miért vagy te szomorú? Hát ezek speciel nem szomorúak, desőt, úgyhogy kihasználván a hajnali felkukurikút és Grisette átmeneti kegyelmi állapotát, most kaptok ezekre tőlem leírást jól.
Csak emlékeztetőül: innen indultunk.
Utána persze elbogárzott a projekt a szélrózsa minden irányába, de a feladat azzal kezdődött, hogy bevonjam a koszorúalapokat valamivel, én meg a zöld polárhulladékot vettem elő erre a célra. Kedves, barátságos kulimunka volt, és a folyamat egyetlen olyan része, amelyhez varrógépet használtam, de azt is csak azért, mert lusta dög vagyok. Kétujjnyi széles csíkokat nyírtam le az eddigi projektek során innen-onnan leszotyogó darabokból – a legélénkebb zöld például a Muzsika Hangja egyik első változatából maradt meg, eredetileg ugyanis abból próbáltam összeácsolni a felsőrészt, de olyannyira “fuck, I’m going blind” hatása lett, hogy inkább visszadugtam a reciklálandók kosarába. A csíkokat a végükön összevarrtam, és lett ebből nekem egy szép kis-nagy gombolyagnyi akármim, így ni:
Innentől már egyszerű volt, mint a pof: tekergetni, körbe-körbe.
A csíkok illesztéseit megpróbáltam minél inkább a koszorú hátuljára irányítani, de persze ez nem történhetett meg maradéktalan sikerrel, de nem baj, majd úgyis felpimpelem én még ezt az egészet.
Amikor körbeértem, szépen beügyeskedtem a csík végét a csík kezdete alá, az ilyesmi általában igen pofásan megoldható. Azt hiszem, ezen valahol 11:50 környékén kell keresni a kezdetet-véget, de ez csak egy tipp.
És akkor előszedtem hozzá kincsecskéim végtelen tárházát, túlnyomórészt természetesen további hulladékokat.
A képen két egyidejű akció látható, az egyik az általam nautilusoknak nevezett polárvirágok gyártása. Ezt akár be tudom majd mutatni külön is, de asszem eléggé érthető: szabálytalan félhold formájú ficnikre van hozzá szükség, amelyeket a sarló keskenyebbik szélén végigöltöget az ember tűvel-cérnával, aztán összehúzza az öltéseket, és elegyengeti a virágot. Lehet pucéran is hagyni, de az is egy lehetőség, hogy gombot varr a közepére, akkor bibéje is lesz annak a virágnak.
A második akció ezeknek a gomboknak a kedvem szerént való átalakítása. Ezen most például röhöghettek egyet: körömlakkal csináltam. Voltak a végtelen készleteimben ilyen kis félgömb-gombok, amiket egy azóta szétesett kardigánról vágtam le, egyszer kelljenek, s jó, ha vannak. Kicsit kopottak voltak itt-ott, így felhúztam őket egy pipatisztítóra (zárójelben megjegyzem, a pipatisztító egy hobbivarrónő igen jó barátja, semmivel nem lehet annyira remekül kipucolni a gép alsó spulnija körüli résekből a szöszmószt), aztán juhé neki a körömlakkal.
Nem mondom, hogy a körömlakk-készleteim kimeríthetetlenek, de vannak olyan csudálatos színű példányok, amelyek úgyse nagyon fogynak, most meg leginkább azokra volt szükségem: élénk narancsokra és pinkekre. Úgyhogy elővettem néhányat a legendás tamperei fülesgombok közül is (ezek azok, amelyeket egy tamperei turkálóban vett nekem a RK 2012-ben, és még mindig van belőlük), mert a sok szép zöld meg sárga meg karamell mellett vannak a készletben seszínűek is, például olyan mosott-kékek, amikről nekem ötvenes évekbeli bababútorok jutnak eszembe, mert nekem így működik a fejem. Na akkor juhé nekik a körömlakkal, mint már mondtam.
(Rettenetesen drága körömlakkjaim vannak, igazán kár értük, hogy felkentem a gombokra. Még olyan is van, aminek az ára majdhogynem eléri az ötszáz forint.) Megvártam, amíg megszáradnak a gombok, aztán szépen felvarrogattam őket a nautilusok közepébe, ahogy esik, úgy szottyan alapon.
Innen pedig már csak a rakosgatás volt, virágok meg mini nautilusok meg a horgolófonalak hulladékából előállított rozetták. Meg egy doboznyi gombostű.
Gondolom, úgy lett volna illő és üdvös, hogy minden itemet külön-külön felvarrogassak a koszorúra tűvel-cérnával-kezecskémmel, de egy nagy frászt, az élet rövid, én türelmetlen vagyok, és ezt úgyis nekünk magunknak csinálom, úgyhogy nem fogja megrágcsálni senki, és nem is reklamál miatta, hogy micsoda pongyola eljárás ez, hé. Meg aztán, ha esetleg megunom, csak leszedegetem a gombostűket, aztán kezdhetem elölről.
Arra, hogy mit hogyan csináltam, persze ezúttal sincs pontos recept, az embernek a saját színérzékére (höhö) és esztétikai érzékére (HÖHÖHÖHÖ) érdemes bazíroznia. Előbb felmennek a koszorúra a nagyobb darabok, aztán a közöket kitöltögetni az összes többi, és egyszer, amikor már szikrázik a tarkabarkáktól az ember szeme, azt kell mondani, hogy stop.
Hát nálam beletelt egy időbe, mint a mellékelt ábrák mutatják.
Ezek most még egyelőre az asztalon ülnek, de az igen közeli jövőben rittyentek rájuk egy szalagot, aztán fellógatom a lakás egyik stratégiai pontján. Persze a lakás alapjáraton is egy vizuális támadás, de ezek különösen azok.
Nem baj, megszokjuk.
