újracucc kategória bejegyzései

(Képek a szokásos minőségben, lökött megoldások a szokásos mennyiségben.)

Nagyon-nagyon régóta szerettem volna egy szép háncsszatyrot magamnak, nem túl egyszerűt, nem túl csicsásat, sokfelé hordhatót. Előbb-utóbb minden ilyen kívánság teljesül, az ember egyszer csak besétál az Aldiba mogyoróvajért meg kókusztejért, aztán ott van A Szatyor.

Egyetlen baj volt vele, nem volt nekije zseb. Mivel a női ruhákon is elvétve van zseb (egyszer indítani fogok egy mozgalmat, hogy “Zsebet minden női ruhára!”), itt álltam egy remek piacozós/mindenes szatyorral, amihez egy további táskát kellett hurcolnom magammal pénzecskéhez-telefonkához-papírzsepihez megatöbbi. Hát ez így nem maradhatott.

A varrószobámban ugyan röhejes mennyiségű anyag áll rendelkezésre, de ezúttal úgy gondoltam, hogy rutyutyu, ha már újracucc, akkor legyen kövér. Úgyhogy elővettem három gombot meg ezt itt ni, emlékeztek még rá?

Igen, ez az. Mondtam már nektek, hogy itt nem megy semmi kárba, legfeljebb veszteségbe…

A hátuljával kezdtem: kihúztam belőle minden kötőt-gumit, aztán levágtam az elejéről, a kialakult téglalapból pedig egy roppant egyszerű kis zsákocskát varrtam.

A mellette lévő kis izékék eredetileg azt a célt szolgálták, hogy a vállfán tartsák a ruhát (lásd első kép, ahol látszik az egyik), én meg ezeket is felhasználtam szép alapossággal. Megfelelő hosszúságú darabkákat vágtam ki belőlük, és a zsákocskám sarkára varrtam fel őket, így ni:

Ez már eddig elég jó, de persze ha már olyan zsebről van szó, amiben pénzt meg ilyesmiket akarok tartani, nem árt rá valami záródás. Hm, nézzük csak meg a ruha elejét, fel tudnám-e használni erre. Hát persze hogy igen.

A mellrészből kivágott háromszöget felvarrtam a zsákocska hátuljára, a hosszú megkötőt levágtam, aztán a vállfán tartó madzagocskából arra is szerkintettem egy hurkot, és a kellő ponton felvarrtam a zsákocskára egy gombot:

Most már csak a maradék két gombot kellett gondosan belevarrnom a szatyorba,

felakasztanom rá a zsákocskámat, és voálá.

Kivehető, mosható, visszatehető, másik táskába besüllyeszthető, sőt, ha minden kötél szakad, a ruha eredeti megkötőjét rábogozva mini tarisznyaként is használható.

A tegnapom kiköpött úgy festett, mint az elmúlt hetem, épp csak nyálas bébivigyorok nem voltak benne meg heő. Reggel megbíztak azzal, hogy időnként nézzek rá a szomszédban a Repülő Kutató nagymamájára, mivelhogy ők elviszik az unokákat kirándulni Szilvásváradra, és a dédi ugyan fitt meg alapvetően jó állapotban van, de a kilencvenhat év az bizony kilencvenhat év. Mivel az idős hölgy általában igencsak eszénél van, ráadásul igazi úrihölgy is (ja, ilyenek is akadnak a családban), nem ronthattam rá azzal, hogy csókolom, életben teccik-e még lenni, bmeg. Ennélfogva különböző ravasz ürügyeket kellett kieszelnem, hogy miért támolygok át kétóránként ellenőrzésre.

Tizenegy tájban megérkezett a sógorom is, és installálta a pincében az orgonát, srévizavi a terepasztal meg a sörösládák között, aztán elkezdett gyakorolni. A sógorom ugyan háromgyerekes családapa meg orgonaművész meg minden izé, de azért időnként az embernek az az érzése vele kapcsolatban, nem árt figyelni, mit csinál, hogy adott pillanatban rá lehessen kiáltani: “Piszkos! Ne vedd a szádba!” Most is egy ilyen időszak van: koncertsorozat közepén, néz ki a fejéből, de nem lát, és főként olyanokkal konverzál, akik már kétszáz éve meg vannak hólva (oké, ne túlozzunk, Tournemire expresszionista szerző volt, ő csupán nyolcvan éve halott, bagatell). Enni legalább eszik meg aludni alszik, ez is valami.

Na ezen körülmények között láttam hozzá visszacsavarozni a fürdőszobában a lecsavarozott apró szarokat, valamint kijavítani úgy húszat az agnoszkált ötven festékhiba közül. A többi harmincat egye meg a ragya, jó lesz ez így nekem. Mindenesetre megint itt álltam könyékig festékben, kétfélében is, a gatyám zsebéből meg egy csavarhúzó állt ki. Emellé megkaptam egy adott ponton a kezembe egy telefont, hogy ha valaki felhív az Inforádiótól, mondjam meg neki, a művész úr lefeküdt pihenni. A művész úr még ábrándosan ránézett a zsebemben a csavarhúzóra, ach, mintha drága nejem látnám (naná hogy, testvérek vagyunk mink a csavarhúzásban is), majd elvonult kisgatyában egy szendviccsel, hogy pihenés közben meghallgassa felvételről, hogyan sikerült az előző napi gyakorlás a Mátyás-templomban. Én ezalatt felszereltem az új zuhanyfejet, majd leszedtem magamról a kétféle ződ festék nagyját, és kimostam két gépnyi ruhát. Aztán, amikor nyüzsögtem volna tovább a megfelelő irányba, rájöttem, hogy nem tudom visszarendezni a fürdőszobámat, mert az összes kozmetikumom és a kis rattan komódom is abban a szobában dekkol, ahol éppen egy orgonaművész alszik kisgatyában.

Tudjátok, milyen az, amikor az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy felsóhajt: “Jaj de jó lesz majd, ha végre vége ennek a rohadt vakációnak”…? Végül persze sikerült lényegében mindent visszacűgölnöm a fürdőszobába, alakul ez, mint púpos gyerek a prés alatt. Ha minden jól megy, ma már berendezve is meg tudom mutatni, tessék várni türelemmel.

Ma reggel még lefestettem egyet-mást zöldre, valamint lecsavaroztam és visszacsavaroztam a törölközőtartót, amit sikerült fordítva felszerelnem, mint kellett volna. Anyósom éppen kutyakajáért indult, úgyhogy felkérezkedtem stopposnak, és elrobogtam macskapapiért, mert a szőrös családtagoknak kifogyott az ennivalója. Ha már úgyis arra jártunk, megmutattam anyósomnak a város legjobb turkálóját, ahol ő rögtön vett magának két ruhát, szóval ma is sikerült bűnbe vinnem valakit, juhé. Nemsokára viszont tovarobogok emberpapiért is, mert mi ugyan általában napi két étkezést abszolválunk (lényegében tízórait és vacsorát), de a sógorom ebédelni is szokott, és igazán nem szeretném, ha a mi kosztunk és étkezési szokásaink miatt menne gajra a koncertje.

Én már több ízben kísérletet tettem arra, hogy megírjam a családomat – sose sikerült, mert mindig úgy éreztem, túl sok, de hát nem tehetek róla, ez egy ilyen túl sok család. Tegnap este például fél tízkor a Repülő Kutató bedugta a sütőbe karamellizálódni a fügét, mi rágyújtottunk egy sörre, poétikus disznószarszag lengett át a kerítésfalon a szomszédtól a húgom levenduláival keveredve, tücskök cirpeltek, és versenyt csapkodtuk a szúnyogokat, közben meg disszertációs témavezetőkről és gregorián kéziratokról beszélgettünk. Mivel kiderült, hogy ki kellene állni a nádasba Emesével, hogy a sógorom a garázsba állíthassa a kocsiját, mert úgy tudja legjobban bepakolni az orgonát, a húgom megnyugtatott mindenkit, hogy ő simán ki tud állni, már teljesen megszokta hátrafelé az ötven métert a két fal között, bár persze kezdetben nekimentek ennek-annak, de most már jól megy, nyugi. És zumm, ki is állt azonnal, mi pedig kihurcoltuk a kamrából a szivacsdarabokat, amiket a szétszedett orgona alá-fölé kell bedugdosni a kis zöld szappanosdobozba, a lábunk előtt védett varangyok ugráltak ide-oda, anyám meg elmesélte, milyen volt az, amikor Téglás Jocó, az amorózó, belehajtott Kézdivásárhelyen a szökőkútba, mert elromlott a motoron a fék, és úgy emelkedett ki a békanyálból, mint maga Poszeidón, telezsinórozva zöld nyákkal, a gyógyszerészkisasszony pedig, akinek udvarolt, ott állt lebőgve.

Ma mindenki szétbogárzik mindenfele, mi haza, a húgom anyámmal és a két nagyobbik töpörtyűvel Sepsiszentgyörgyre, a sógorom meg a kis zöld szappanosdobozzal és a szétszedett orgonával Budapestre, mert a héten a Mátyás-templomban koncertezik. A távozás káosza mindent betölt, pedig a gyerekek még a nagyszülőknél vannak, és a Repülő Kutató, akinek a kocsija a nádasban van, elment egyet sétálni a városban, de mindenhol csomagok, táskák, zacskók, szütyők, hátizsákok és batyuk, a húgom pedig ennek a közepén éppen levelet ír a grafikusnak, hogy a panzió honlapján a névhez nem kér kiskapitálist, a minuszkulák barnák legyenek, a “Z”-t pedig itt ezen a csatolt kéziratoldalon találja meg, nü, az alsó sorban.

Fene tudja, még ültem volna egy kicsit ebben a barátságos kis bolondokházában.

Azt hiszem, át kell értelmeznem a bolondokházi állapotokról alkotott koncepcióimat. Amiről én eddig azt hittem, hogy a dühöngők osztálya, és innen már nincs hová tovább, az valójában egy csendes szanatórium.

Hja, nyilván, sose volt három gyerekem. Három szerfölött erős akaratú gyermekem.  A legkisebbel van a legkevesebb baj (most még), az idő legnagyobb részében alszik, eszik, és vigyorog az emberre. Egy három hónaposnak az a legfontosabb, hogy alul elég száraz legyen, felül meg elég nedves, és igaz, hogy ezeket a dolgokat mindig mostazonnal akarja, de hát mit várhatunk el egy három hónapostól, ugye. Node a másik kettő is mostazonnal akar mindent, és mindig mást, ráadásul roppant lelkes lett mindkettő attól, hogy megérkeztünk a Repülő Kutatóval, ezért mindenáron szórakoztatni próbáltak minket, ami viszont természetesen nem volt ellentmondásban azzal, hogy hagyjuk őket szépen békén akkor, amikor az önmegvalósítás ösvényein kutyagolnak. Olyat például még nem láttam eddig sose, hogy valaki babaollóval füvet vágjon az udvaron. (A tujáktól kell majd távol tartani, nehogy azokat is megstuccolja.)

A nap valószínűleg akkor érte el a csúcspontját, amikor este fél tízkor a Repülő Kutató áthelyezett A pontról B pontra egy tűzoltókészüléket, ami azonnal ereszteni kezdett, a húgom ezért egy komplett irattartónyi papírt borított ki nappaliban, és a kupacból próbálta hisztérikus gyorsasággal kikeresni a készüléket pásztoroló tűzoltó telefonszámát, én meg a két nagyobb gyereket passzíroztam bele éppen a kádba, mert ha már eljutottunk odáig, hogy végre elvettem tőlük a fényképezőgépet, és beparancsoltam a bandát a házba, desőt még a ruhát is leszedtem róluk, akkor nem fogunk ilyen  csekélységeken fennakadni, hogy a garázsajtó előtt ereszt a nitrogén. A kölykök persze csak a miheztartás végett is üvöltöttek, mint a nádibika, hogy nehemahakaharooom. (Megjegyzem, mindkettő imádja a vizet, a fürdést, a pancsipancsit meg ami ezzel jár, de most úgy túl voltak húrozva, hogy az istennek se akartak lefeküdni, márpedig a fürdés után lefekvés jön, dixit.) Végül mégiscsak megbékéltek attól, hogy fincsiii, cseresznyeillatú, habzik! A fincsi cseresznyeillatú habzikról nyilván csak az akció végezetével derült ki, hogy az nem a bébitusfürdő, hanem a bébisampon. Ha ma reggelre dús bundácskája nő mindkettőnek, legalább tudni fogjuk, hogy hülye Kata néni a ludas.

Ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy kevéssel ez előtt a jelenet előtt sikerült belelépnem az udvaron mezítláb egy darázsba, akkor valószínűleg már értitek, miért mondtam lefekvéskor a Repülő Kutatónak, hogy izé, nem lehetne, hogy mégiscsak hazamenjek vele együtt?

Nem lehetne. Hősök vagyunk, cica, most már megküzdünk a lehetetlennel. Bár, hoppá, mintha halk nyafogás hallatszana ahajt balfelül.

Elnézést a fantáziátlanságomért, de tényleg komolyan gondoltam, hogy kéne nekem még ebből a ruhából kettő-három. A jelöltek közül ezúttal az egyes számú került sorra – mint a mellékelt ábrán is látható, ennek is különbözött egymástól a két oldala, de nem olyan nagyon, mint a csíkos-rózsás esetében. Sebaj, if it ain’t broke, don’t fix it, maradtam a  már jól bevált összeállítási módszereknél, egyik feléből az eleje-hátulja, másikból az ujjak, ferdepánt, aljára csík. Ennek az anyagnak az összetevői között a poliészter is szép arányban képviseltette magát (60%), és lehet, hogy ez az oka annak, a felhajtások meg tűzések nem fekszenek ki olyan szépen, mint a csíkos-rózsás esetében. Meg persze az is lehet, hogy én voltam balfékebb, mint múltkor. Állítólag csak rossz mesterember hibáztatja a szerszámot, szóval megengedő vagyok. (Amúgy meg rossz mesterember/asszony, heh, majdnem teljesen autodidakta módon tanultam meg varrni. Apám megmutatta, hogyan kell befűzni az alsó spulniba a cérnát, ez volt az én varrászati oktatásom veleje.) Nyilván egy vasalás is ráférne, de ehhez most lusta vagyok.

A pékségig meg vissza éppen jó lesz úgy, ahogy van.

Mivel ez nem dupla paplan volt, mint a csíkos-rózsás, hanem szimpla, csak ennyi maradt belőle.

Ápropó, ha nem vettétek volna észre, az eddigi paplanhuzatos újracucc-posztok “X/a,b, satöbbi” formátumban íródtak, szóval készüljetek fel arra is, hogy addig folytatom, amíg el nem fogy az összes maradék. Dixit.

Nyomorúságos rosszul bírom ezt az időjárást, pedig délután még tanszéki összeröffenésem is lenne Esztergomban. Egyre kétségesebbnek tűnik, eljutok-e odáig, vagy csak ülök majd egy elsötétített szobában, és várom a szeptembert.

Most viszont piac.

Azt hiszem, ebben a pillanatban ez a legeslegkedvencebb nyári ruhám, és erős a kísértés, hogy legyen még belőle további kettő-három.

Legyünk realisták, ezt biztosan nem veszem fel munkába, esküvőre, kiállításmegnyitóra (bár ez a kiállítás jellegétől függ), igazolványfotózáshoz meg efféle helyekre, ahol viszonylag kulturáltan kell megjelenni. A harmincakárhány fokos melegben itthon fityegni, boltba átszaladni, estefelé elmenni sétálni viszont tökéletesen megfelel. (Mint már annyiszor mondtam, a bolondok városában lakom.) Az anyag egy rendkívül kellemes lenge pamut, jól szellőző, jó nedvszívó, az csak mintegy mellékkörülmény, hogy a mintája nyolc napon belül gyógyuló retinabántalmakat okoz.

Mivel, mint az előző posztban is bemutattam, a huzat két oldala különbözik egymástól, kézenfekvő megoldás lett volna, ha a rózsás részét ignorálom, és csak a csíkossal foglalkozom, de abban hol lett volna a poén. Ehelyett inkább egy olyan szabásmintát kaptam kézbe, amely eleve kétféle anyag bevonásával kalkulál. Nem ez az első alkalom, hogy ezt a szabásmintát használom, az alábbi három holmi is ezzel készült. (Jé, nem is realizáltam eddig, hogy tavalyelőtt milyen sötétre volt festve a hajam.)

Igen, ezek is itthonfityegésre lettek tervezve. Nagyon praktikus szabásminta ez, eddig csak egyetlen dolgot hiányoltam belőle, a zsebeket. Na akkor most ezt is pótoljuk.

Mindenekelőtt kiszabtam a részeket: csíkosból az ujjakat, a nyakkivágására a ferdepántot (ez nem rugalmas anyag, úgyhogy valóban szükség volt ferdepántra), a kaftán aljára pedig egy arasznyi széles szegélyt, hogy kevésbé látsszon esetlegesnek a kétféle anyag szerepeltetése. A rózsásból az elejét-hátulját meg az oldalvarrásba illeszthető zsebeket szabtam ki – kicsikét nagyobb macerával járnak, mint a ráilleszthető zsebek, de azok csak tovább növelték volna a mintakavalkádot, ez meg igazán nem hiányzott.

Ennek a szabásmintának eléggé kézenfekvő, bár kissé váratlan az összevarrási folyamata: előbb a fél ujjakat kell beilleszteni az elejébe meg hátába. Én az eltisztázás után keskenyen le is tűztem a rózsás anyagon, hogy szépen kifeküdjön a varrásvonal.

Ezután varrtam össze felül a vállvonalon és az ujjakon az elejét meg hátulját, szintén letűztem,

majd bejelöltem, hová kerüljenek a zsebek, és a zsebnyílások kivételével az oldalakat is összevarrtam. Előbb a jobboldalit, mert az aljára a szegélyt egyetlen nagy csíkban akartam felvarrni, majd a az alsó csíkos szegélyt (ezt is eltisztáztam, letűztem), végül a baloldalit is. Külön-külön bevarrtam a zsebeket az elejébe és a hátuljába,

aztán összevarrtam a zseb két részét. Bevallom, ezek voltak életemben az első varrásvonalba rejtett zsebek – innen tanulgattam, hogyan kell.)

Visszahajtással elszegtem és eltisztáztam az alját meg az ujját. És végül felvarrtam a nyakkivágásra a ferdepántot.

Ma pedig ebben fogok itthonfityegni, és némi rendet teremteni a varrószobában, mert tíz percig kerestem ezt a nyavalyás szabásmintát. Jelzem, még mindig maradt ebből a paplanhuzatból ennyi

szóval nincs ennek vége itt. Ha esetleg beleunok a rendrakásba, még visszatérhetek hozzá…

A tegnapi vizsgára való utamhoz természetesen egy olyan buszt küldtek a Volán végtelen bölcsességű urai, amelyen nem vala légkondi, viszont vala tömeg. Ennek részeként megjelent Dömösön az egyik vizsgázó, Pilismaróton meg egy másik, és ezáltal (nyilván) többet tudtam meg róluk, mint korábban bármikor. Ők is rólam. Az egyikük megkérdezte tőlem, hogy vannak-e Bogdányban rokonaim, mire én enyhén meglepve azt válaszoltam, hogy nem, mire ő, hogy csak azért kérdezi, mert látott a múltkor a párommal Bogdányban sétálni. Hát persze, akkor mentünk vacsorázni a Hajósinasba (ami mellesleg azóta folyvást zárva van, három utcányira a lakásunktól egy hosszan vegetáló, majd végül bezárt éttermen viszont a poén kedvéért megjelent egy “Coming Soon – Hajósinas” tábla). Mint nem teljesen normális őtözködős bloggernek nyilván az volt az első dolog, ami eszembe jutott, hogy “ajvé, akkor is ugyanez a ruha volt rajtam”. A “francba, egy teve sem hullhat porba anélkül, hogy a hallgatóim ne értesüljenek róla” csak a második eszembe jutó dolog volt, ehhez már úgy hozzászoktam tizenöt év alatt, mint malac a vakaráshoz. A hallgatók és volt hallgatók mindenhol és minden körülmények között képesek felbukkanni, akár egy pékségben is. (Egyszer majd elmesélem az egyik legjobb esetet hallgatóval és hallgató szüleivel még abból az időből, amikor, hogyúgymondjam, kezdő tanárként igen csekély volt a konvergencia aközött, hogyan festettem munkaidőben és azon kívül.)

Most viszont behajintok egy mosást, elmegyek piacra, majd megpróbálom Celót bebűvölni a dobozba és elcipelni orvoshoz, mert kaptam mára fuvart, és azok a mellső lábak tényleg nem tetszenek nekem. Amíg én ügyes-bajos dolgaimat intézem, ti esetleg elugorhatnátok két poszttal odébb szavazgatni még egy kicsit, mert jelen állás szerint holtverseny van az élen, és én ugyan képes vagyok mindenféle trükkökre, de azt nemigen látom magam előtt, hogy összekombináljak egy pillevékony hímzett sanzsánpoliésztert egy nála kétszerte vastagabb pamutszaténnal.

Ha én eltökélem, hogy kulturális napot tartok, akkor nemigen van visszaút, így hát tegnap álldogáltam egy kicsit bánatosan a kizárólag csak szombaton, valamint vasár- és ünnepnapokon nyitva tartó Kepler-múzeum előtt, aztán megfordultam, és eltotyogtam a dómig.

Vannak olyanok, akik nagyon nagy rákészüléssel szervezik meg a kirándulásaikat, és bárhová is mennének, előbb pontos információkat szereznek arról, hogy hol mit érdemes megnézni, mettől meddig vannak nyitva a látnivalók, és minden órában tudják, éppen hol kellene lenniük. Mint az eddigiekből is látható, minden controlfreakségem ellenére is én nagyon nem vagyok ilyen, nekem az utazásszervezésben három dolog fontos. Hogyan jutok el valahová és onnan vissza, hol lakom, mit viszek magammal. Ha ez a három adott, a többi már csak találomra megy. Idegen helyeken leginkább csámborogni szeretek, és sose idegesített, hogy esetleg kihagyok valami látnivalót. Regensburgra, de egyetlen más városra sem fogják kitenni a “többé nem látogatható” táblát, ha kimentem belőle – ha kihagyok valami nagyon fontosat, na bumm, legfeljebb visszamegyek egyszer valamikor, aztán azt is megnézem.

Minden bizonnyal ezért van, hogy a szokásos kellemetlen meglepetések mellett (lásd “zááárva van a Kepler-múzeum, miért van zááárva”) nagyon kellemes meglepetések is szoktak érni, a dómban például volt az egyik oszlopon egy vigyorgó angyal, én meg szeretem a vigyorgó angyalokat, teljesen el voltam bűvölve, hosszan nézegettem és vigyorogtam rá vissza. Nyilván miután kijöttem a dómból és felmartam egy dóm-bemutató prospektust, a vigyorgó angyal volt megadva benne az egyik legfontosabb attrakció gyanánt, amit mindenkinek meg kell nézni, de én teljesen magamtól találtam meg, és így valahogy többet ér nekem ez a vigyorgó angyal is. Na persze lett volna olyan opció is, hogy nem találom meg, de sebaj, a dómra se teszik ki a “többé nem látogatható” táblát, bármikor visszamehettem volna vigyorgó angyalokért.

Aztán csámborogtam még egy kicsit (úgy kétórányit), de az volt az érzésem, hogy rámfér még egy kis kultúra, úgyhogy bementem ebbe itt. Regensburg ugyan igen büszke arra, hogy a top 100-as német turistacélpontok listáján ő a 24. (2014-es adat), de ez feltehetőleg nem vonatkozik az adott múzeumra, mert igen kevéssé voltak felkészülve kilfeldi turistákra. Nemhogy felirat meg prospektus nem volt más nyelven, csak németül, de a múzeumi dolgozók sem tudtak másként kommunikálni. Nye problem, én angolul beszéltem hozzájuk (bízva abban, hogy normann hódítás meg egyéb nyelvváltozások ide vagy oda, mégiscsak meg fognak érteni belőle valamit), ők meg németül hozzám (indok valószínűleg mint fent). A pultnál a bácsi kínjában bókolni is próbált, hogy diákjegyet kérek-é, mire én azt mondtam, hogy nooo, ő meg erre hogy oooo. Mindenesetre nagyon jót keringtem három emeleten összevissza, kis maketteket meg érthetetlen táblákat nézegettem, valamint hűségesen lefotóztam az összes bronzfibulát, amit itt ástak ki a földből. Az első emelettől kezdve ráadásul uralmát vette a középkor plusz, hát nem is tudom, mikor láttam utoljára ennyi bánatos Krisztust meg kondérban főzögetett pokolbéli bűnöst. Ha értek németül, biztosan csuda jó buli lett volna az a falitérkép is, amin gombnyomással meg lehet keresni, hol laktak 1430-ban a különféle mesteremberek a városban. Én ugyan gondosan végignyomkodtam az összes lehetséges gombot, és örömmel nézegettem a különböző konstellációkban kigyulladó kis színes lámpácskákat, de max. húsz százalékát értettem annak, mit látok.

Körülbelül ugyanez volt a helyzet a faliszőnyegekkel is, bár azok előtt valószínűleg a bennszülött regensburgiak is csak fejvakargatva álltak volna, na hát ezek kik és mit akarnak. Az abszolút kedvencem a “Teppich der Wilden Leute” volt, amit 1401-1415 között szőttek érthetetlenre gondos kezek, és egy csomó zebramintás kezeslábasban hemzsegő embert ábrázolt, férfiakat-nőket vegyest. Kint voltak a természetben, ennyi biztos, talán vadásztak is, és mindenkinek akkora mezítlába volt, mint egy hobbitnak, csak nem olyan szőrös. Egy posztert nekem erről a falamra, most. (Poszter persze nem volt, de vettem képeslapot.)

Ma még nem döntöttem el, hogy kell-e nekem további kultúra, de ha véletlenül mégis úgy döntök, van itt egy 2500 négyzetméteres képtár, tele expresszionizmussal meg Neue Schlichkeittal. Az időjárás mindenesetre Georg Grosz és Oskar Kokoschka mellett áll, tizenöt fok van és cseperésző eső, úgyhogy talán mégiscsak képtár lesz ebből, bár ahogy én ezeket ismerem, utána a traumára valószínűleg inni kell majd, vagy szerezni egy szappanbuborék-fújót. Eh, egye fene, ezen a héten vakációm van.

Azért ne irigyeljetek nagyon, hétfőn már otthon verik szét a pofámat a parodontológusnál.

Ha most valaki nekem szegezné a kérdést, melyik Grimm-hősnőnek érzem magam, habozás nélkül tudnék válaszolni. Itt ülök egy minden komforttal felszerelt apartmanban, a Repülő Kutató meg elvitte az egyetlen kulcsot.

Mint az elszántan markolt táskából is látható, bízom abban, hogy még azelőtt hazatér, míg a hajam kilógna az ablakon.

Amúgy földszinten vagyunk. Hm. Talán mégse vagyok igazán Rapunzel.

U.i.: Nyilván abban a pillanatban jelent meg teljes lovagi páncéljában, kulccsal felszerelkezve a RK, amikor éppen ezzel a bejegyzéssel tököltem, úgyhogy gyorsan feltöltöttem az első felismerhető-forma fotót, megnyomtam a “közzététel” gombot, kalap.

Most, hogy hazatértem, csináltam egy másik képet. Asszem, ez jobb. (Nem nézek ki rajta se fiatalabbnak, se soványabbnak, de a pufám színe közelebb áll a valóságoshoz.)

Hiúság, asszony a neved. Höhöhö.