újracucc kategória bejegyzései

Nagyon nehezen tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy az egyik beadandó dolgozatomnak ezt a címet adjam, mivel a mintaóvodának vásárolt borsó meglétéből vagy nemlétéből vontam le fontos következtetéseket az Esztergomi Érseki Kisdedóvónő-Képző Intézet (próbáljátok ki egyszuszra, nyelvtörőnek sem utolsó) módszertani változtatásaival kapcsolatban. Tulajdonképpen ezt a részét szeretem én a kutatómunkának, amikor elszalad velem a szekér, és ugyan teljesen korrekt és plauzibilis következtetésekre jutok, de azt a lehető legkacifántosabb módon előbogarászott bizonyítékok alapján. Nem is fogom soha sokra vinni egy olyan területen, ahol a longitudinális empirikus izék meg a minél nagyobb minták a menők, de sebaj.

Ma olyan ritka jelenség van errefelé, amit szabadnapnak hívnak. Éppen minden határidős munka teljesítve vagyon, és végre hajat is tudtam mosni meg robbantani. A szomszédban penig nagy családi ebéd készülődik, anyósom a teraszon főzi a gulyást. Ehhez nyilván a minimum, hogy olyan szoknyát vegyek fel, amin minden cseppecske zsír meg fog látszani, muhaha.

Ma is tanítani megyek, héjjahó. Az időjárás sajátosságainak köszönhetően legalább a kis virágos bakancsomban teszem ezt, ami viszont igen meglepő öltözködési gondokat támasztott, úgy is mint “mi a fenét vegyek fel hozzá, höhh”. Talpig feketét meg talpigfarmert nyilván bármikor, de abban hol a truváj. Hja, a kihívások éltetnek. Meg a négy óra folyamatos beszéd ígérete negyed háromtól negyed hétig. (Jó, ne hazudjak, közben tartok negyedóra szünetet.)

A leadandó-beadandó-megírandó akármik közül eggyel már végeztem. Még van hátra öt. Hajrá, Mari néni.

Mivel ma valószínűleg nem vagyok sok mindenre alkalmas, és jelenleg is nyögdelve hevergélek a kanapén, megpróbálom eladni nektek újdonságként a tegnapi önfotókat, amik Celofán jóvoltából még nem jutottak fel az úgynevezett világhálóra. (Nem, nem másnaposság a bajom, hanem a női lét misztériumai, hogy izélné hegyesre az univerzum.)

Először is le kell szögeznem: olyan régen voltam bármiféle buliban, ami nem középcsoportosok részvételével zajlott, hogy mikor nekiláttam felöltözni, óhatatlanul is olyan cuccokat szedegettem magamra, amelyek egy opcionális Noelke és Szilamérka közös szülinapi zsúrján se ríttak volna ki az általános képből. Mindehhez viszont, izé, be kell vallanom, hogy a szakdolgozatok leadása után megjutalmaztam magam cipőknek vásárlásával. (Szekrényszaporulatos poszt is várható, amennyiben fel tudom majd vakarni magam a kanapéról.) Miután hosszan, ábrándosan és nyálcsorgatva nézegettem a húgomnak vett kis virágos bakancsot, úgy döntöttem, hogy nekem is kell egy, szóval ezzel máris megvolt az alaphang. A két régi póló és némi polármaradék közreműködésével készült, hosszúlábú madárkás felsőt már jó ideje terveztem, hogy összeütöm, pont így és pont ebben a formában, de miután megjelent a házban az enyimé kis virágos bakancs, végképp elodázhatatlan volt az akció. És akkor ehhez még elő a katicákkal is, hadd szóljon.

Tessék, itt egy közelkép is a releváns darabokról, vidulj, gyászos elme.

Kint se festettem (nagyon) másként, mint egy túlkoros középcsoportos.

A buli amúgy nyilván akkortájt kezdett kibontakozni, amikor mi eltotyogtunk az utolsó HÉV irányába, hogy hazajöjjünk falura, és addig is rém decensek voltunk, én például két sör után rátértem az újlipóciai csapvíz fogyasztására. Egyszerűen nem kellett több, no. Vénségünknek mégsem ez volt a legjelentősebb bizonyítéka tegnap este, hanem az, mikor még a bulira menet beugrottunk egy boltba, ahol a kettővel előttünk álló lány rápakolt a futószalagra egy liter gint meg egy nagy csomag mentolos rágógumit, és semmi mást. Mi ránéztünk a Repülő Kutatóval a saját cuccainkra a futószalagon (négy zsemle és egy doboz kávé), aztán megállapítottuk, hogy hell yeah, definitíve megöregedtünk: itt állunk szombat este fél nyolckor, és nem szombat estére vásárolunk, hanem már vasárnap reggelre.

A mai napot azzal kezdtem, hogy hajnali négykor nekifeküdtem az ezévi legislegutolsó szakdolgozat korrektúrájának. Hatra meg is volt az egész, úgyhogy megkönnyebbült sóhajjal elküldtem, aztán nekiacéloztam lelkemet a mai megpróbáltatásoknak (ha a szakdolgozat nem lett volna elég, ugye).

Ahogyan öregszem, egyre nyűgösebb vagyok a vízbevető hétfőtől, ami jelenlegi formájában csak egy fontos ünnep dicstelen vége, semmi több. Erőteljesen közelít az a pillanat, mikor összes bejáratainkra kiragasztok egy-egy cetlit, miszerint a macskák ivartalanítva vannak és beszariak, én meg mizantróp középkorú nő vagyok szaporodási ambíciók nélkül, aki utálja a pacsulit, szóval hagyjanak békén az elavult termékenységi rítusokkal. Ugyan minden alkalommal hálát adok azért, mert féltucatnyinál több locsoló sose jön, de hát akkor is, mindenkivel kell smúzolni vagy húsz percet, nekem meg egyszerűen nincs kedvem hozzá, slussz. Plusz a büdös kölnik.

Mindehhez még a RK nagybátyja, akinek meglehetősen sajátos humora van, kitalálta, hogy ő ezentúl pénzért fog locsolni minket, amivel csúnyán melléfogott, mert amíg elcsökevényesedett népszokásokról van szó, még beadom nagy duzzogva a derekam, de ha fizetni kell érte, akkor ez már egy szolgáltatás, ráadásul olyan, amit nem óhajtok igénybe venni, tehát a közgazdaságtan klasszikus szabálya szerint ha nincs kereslet, csengethet az ajtón a kínálat, amíg le nem esik az ujja. Nyilván be fogom engedni, persze, aztán a markába nyomok pár kétforintost, tízbanist vagy szlovák koronát (van itt ebben a kócerájban forgalomból kivont apróka is dosztig, miért éppen ez ne lenne), de aki engem meglocsol máma valami kölnivel, számíthat arra, hogy visszalocsolom. Lehetőleg olyasmivel, aminek még számomra is túl édes meg csajos az illata. (Igen, olyan is van ebben a kócerájban, stb.)

Pampogás és vekengés bezárva, felvonultam a Bűnök Barlangjába ruhát gyártani a félpucér babáknak, hogy legyen mára a duzzogáson kívül is beblogolnivaló. Folyt. köv.

Ma amúgy még mindig a “kidobjam-nedobjam” állványról válogattam, és jelen pillanatban úgy gondolom, a kötényruha meg a póló marad, a túl nagy papucscipő meg a túl öreg kardigán viszont repül, pápuszi.

Az embernek tudnia kell, hogy a) mikor kell feladnia, b) mikor szorul rá mások segítségére, c) mennyit tud áldozni azért, hogy mások segíthessenek neki.

Ezzel a lényeglátó bevezetővel akármerre tarthatnánk a bejegyzés további részében, de ezúttal ne várjatok semmi mélyértelműt. A következő napokban leginkább a lakást fogom pucolgatni, de ma reggel igen komoly tárgyalásokat folytattam egy hölggyel, aki a továbbiakban kétheti rendszerességgel megjelenik, hogy rendet vágjon összes termeinkben, és megmentsen minket attól, hogy teljesen ellepjen a dzsuva. Nyilván nem vagyunk könnyű eset majdnem kétszáz négyzetméternyi területen szétszórt több ezer könyvünkkel, végtelen mennyiségű cédulánkkal és papírkánkkal, halmokban álló himmihumminkkal, nem is beszélve a macskákról és az ő milliónyi széthagyott szőrükről. (És még ha csak a szőr volna. “Ez a felmosóvödör itt, khm, tulajdonképpen nem igazi felmosóvödör, a macskák isznak belőle, a rendes felmosóvödör a lenti fürdőszobában van.”)

Hú, ha belegondolok abba, hogy a Repülő Kutató, midőn egy kilencéves korában írt fogalmazásban kellő alapossággal megtervezte az életét, előre kikötötte, hogy jövendő felesége “nagyon okos lesz és igazi porrongytündér”. Melléfogtál, ecsém, facsiga.

Mindeközben megjött az értesítés arról, hogy a májusi konferenciára (amelyre előbb elküldtem az absztraktot, aztán megtudtam, milyen izémizé kötöttségei vannak – melyeket azóta természetesen ismét elfelejtettem) elfogadták a jelentkezésem, de a bírálóbizottság csak húsz pontot adott a maximális harmincból. El nem tudjátok képzelni az én nemes bánatomat.

Vakációm van. Ennélfogva ma is a munkahelyemre megyek “leadhatod a szakdolgozatod, édes lányom” lapokat osztogatni, de ez már csak a folytatás, már reggel fél ötkor is szakdolgozatot javítottam.

Ha a következő néhány napban nem múlok ki a melótól, akkor soha, és egyre inkább úgy érzem, ha meglátok még egy szakdolgozatot, akkor sikoltozni fogok. Valószínűleg emiatt van az is, hogy úgy le vagyok roggyanva agyilag, mint a Bertram szálló nénikéi, akik mindenhol ismerősöket fedeznek fel, tegnap például örömmel üdvözöltem valakit, akit már négy vagy öt éve nem láttam, és gratuláltam a sikereihez, aztán kiderült, hogy nem ő az. Áááááááá.

Ennek örömére máma (az atlétatrikót meg a táskát – meg a kabátot!* – kivéve) csupa “hát-ezeket-kidobjam-e” holmikba adjusztáltam ki magam. Véleményt, valamint ha valami megtetszik, jövendő tulajdonosoktól jelentkezést kérek.

* Az is a listán volt, de a Repülő Kutató vétót jelentett be vele kapcsolatban, úgyhogy sztornó.

Ma este háromnegyed kilencre fogok hazaérni, mert az órarend meg a volánbusz közös erővel fogott össze ellenem. Képzeljetek el egy olyan világot, amelyben két viszonylag méretes város között délután háromnegyed hat és este negyed nyolc között semminémű összeköttetés nem vagyon. Na abban a világban élek én, és negyed hétkor végzek azzal, hogy óvodapedagógiát passzírozzak szegény fáradtságól félholt levelezősök fejébe, tehát két szék között pad alatt leszek mámegin.

Mindehhez ráadásul az időjárás vaddisznóságai miatt olyan darabokat is elő kellett kotornom, amiket már elküldtem nyári álmot aludni. Grr.

El vagyunk kenődve? Já. Rohadt hideg van? Já. Öltözzünk tavaszi papagájnak? Háhogyne, rögvest.

Jelzem, a sapkákat meg sálakat már nagyrészt elpakoltam, erre nesze nekünk lehűlés. Ezt a ruhát viszont tényleg kivágom már a rittyóba.

Voltam már életemben jobban is, rosszabbul is. A fogaim körül még mindig halkan sajog a beavatkozás helye, az orrom folyik, nem tudok igazán hideget meg meleget enni-inni, és általánosan pokolra kívánom a jövő hetet a rengeteg fel-alá futkározással. Mindehhez még kiderült, hogy délben családi ebéd lesz a szomszédban sörben főtt csülökkel, délután meg tüntetés a CEUért.

A Repülő Kutató a biztonság kedvéért belém diktált egy Coldrexet, hátha segít valamennyit, és én próbálom összeszedni magam, de attól még meglehet, hogy ma sem leszek egyébre alkalmas, mint a színes rongyikáim közötti szöszmötölésre.

Ezzel a szoknyával (aggyunk a blog profiljának is) még mindig nem tudom, mit akarok kezdeni. Valószínűleg fel kellene vennem olyan kombinációban is, ahol nem a vastag, csíkos zseníliazokni meg a 22-es méretű pulóver áll a rivaldafényben, de most ezekre volt szükségem a komfortomhoz.

Ha az agyrágóbogaraim állapota iránt érdeklődtök, igazán megértem. Miután igen hosszan szoptam ezzel a kardigánnal, és ilyen látványos lett a végeredmény, vajon miért is vagyok bizonytalan azzal kapcsolatban, megtartsam-e. Nos, a kardigán igen tetszős, de roppantul meleg, érzésem szerint nem tudom eléggé kihasználni, kicsikét dobozformájúnak érzem magam benne, meg egyébként is megérdemelné, hogy valaki igaz szeretettel szeretgesse, az meg erősen valószínű, hogy mégsem én vagyok.

Viszont, mint látható, most már teljes pompájában kivirult a tavaszi piac, és én újabb kísérletet teszek a nárciszokkal. Poci eddig nem mutatott ugyan érdeklődést, de az ördög nem alszik, és a macskák roppant ravaszak.

Tegnap gondoltam, megreszkírozom fájdalomcsillapító nélkül átvészelni az estét meg az éjszakát, és sikerült is. Bár piszkosul érzékeny az összes olyan hely, ahol végigmentek a héten légkalapáccsal (= minden saját fogam alatt, felett, mellett meg köröskörnyül), valószínűleg átvészelem annyival, hogy pempőket eszegetek, és babapopsi-puha fogkefével csiszatolom még meglévő fogaimat.

A lakásra is ráfér egy alapos csiszatolás, a Repülő Kutató nagylelkűségi rohamában a múltkor minden pedagógiai elvnek ellentmondva felajánlott Pocinak egy második cipősdobozt is, amit a címzettnek természetesen csak néhány napjába telt kompletten szétrágnia, a darabkáit pedig szétköpködnie a RK dolgozószobájában (= egylégterű kuplerájunk azon része, ahol rég portalanított könyvespolcok Maginot-vonala mögött gyártja a cetliket hűvös halomba, tornászik az isiászára és dögölészik egy lomtalanításból származó hencseren, miközben tíz centi vastag könyveket olvas. Ha még egyszer ebben a nyavalyás életben költözni fogunk, kizárólag olyan helyre vagyok hajlandó, ahol a dolgozószobájának ajtaja van. A Bűnök Barlangjának például van ajtaja. Amióta az egyik spulni zöld hímzőcérnával a macskák azon kísérleteztek, sikerül-e egyidejűleg a szobában, a folyosó, a lépcsőn és a nappaliban is tartózkodnia ugyanannak a spulninak, zárva is van az az ajtó, de cefetül.)

Száz szónak is egy a vége: itt bizony rendezkedni kell. Ha pempőn élve, akkor úgy.

Minekutána más (normálisabb) embereknél most a hétvége következik, én ismét felragadom a hátizsákomat, hogy délután Budapesten a Sophianumban tegyem tiszteletemet mint tanár, majd egy kései vonattal elvándoroljak Pécsig, ahol is holnap meg diák leszek, ah, te vicces élet.

Problémáim között persze ezúttal is toplistás az, hogy mi a nyüves nyavalyát vegyek fel és vigyek magammal. Olyan feltételeknek kell ilyenkor eleget tenni, hogy a hurcolandó cucc nem lehet túl nagydarab, nem gyűrődhet össze a zsákban, nem lehet túl hideg, túl meleg, és eléggé vízállónak kell lennie ahhoz, hogy a kinti búsan cseperésző esővel megbirkózzon. Ja, és emellett ragaszkodni szeretnék azon tradícióimhoz is, hogy középhülyén kell festeni, mert anélkül nem elég mókás a zélet.

Úgyhogy tessék, mára ez jutott a tavaszi zöldszürkerózsaszínekből:

Odakintre meg jön még mindehhez a csini kabát és a nemcsini hátizsák.

A Repülő Kutató rém empatikus volt, kinézett az ablakon, aztán közölte, hogy nem irigyel a péntekszombatomért, böee. Én se irigylem magamat. Böee.

Tegnap este, mikor éppen egy marha nagy ugatóroham jött rám, panaszosan mondtam a Repülő Kutatónak, hogy ez a köhögés nagyon lassan múlik, mire ő aszonta nekem szórakozottan, fel se nézve a laptopjából, hogy “ez a korral jár”. Megkíséreltem halálra sújtani tekintetem sugárival, de ő továbbra se nézett fel a laptopból, úgyhogy szólnom kellett neki, éppen most égetek lyukat a fejibe a szömömmel. Alig valamivel volt hülyébb eset, mint amikor az ember egy vicc poénját próbálja elmagyarázni, pedig a többiek értették már addig is, épp csak nem találták különösebben röhögtetőnek.

Hát ha a korral jár, nincs mit tenni. Ma varrónapot tartok, mert holnap-holnapután megint az eszemre lesz szükség, és így vénségemre elkél egy kis szünet, délután pedig eldöcögtetem öreg porcikáimat masszázsra. És mindezt ilyen pisztáciaződ lábakkal, hopszassza.

Az időjárás nevű társasjáték legújabb dobásait elnézve itt áprilisra már nyár lesz, addig viszont folyton esni fog az eső. Ne a próféta beszéljen belőlem.

Mielőtt a mai adag a fejünkre esne, gyorsan elszaladok cigiért és péksütiért, mert ma nincsen érkezésem sütni, még mindig nem végeztem a szakdolgozatokkal, bár legalább már a vízszintes karácsonyfát lekaptam a helyéről. Mindehhez a hosszú és bonyolult küldetéshez felvettem Matisse és Vámos Rousseau szerelemgyerekét*, valamint egy olyan cipőt, amit már eszem se tudja, mióta nem. (Ennek általában nagyon határozott oka van, miért nem veszek fel egyes cipőket, de ezt is elfelejtettem. Valószínűleg egy adott távon már töri a lábamat. A jelenleg befutni óhajtott táv kevesebb egy kilométernél, szóval próbaüzem indul.)

* Bármekkora elszántsággal alakítottam át szegénykét, még mindig idétlen a nyakkivágása. Lehet, hogy repülnie kéne?

U.i.: Hazaértem az expedícióból, megvan a megfejtés. Basztikuli, ez a cipő olyan elszántan és érthetetlenül töri a lábam, hogy arra nincs magyarázat. Ő is repül.

A mai hajnal is jól kezdődött, előbb Celofán tette le a boáját, aztán én – igaz viszont, én nem álltam utána oda nyávogva a tálkám elé, hogy na akkor most már akár etethetnél is. (Megjegyzem, tegnap a hallgatóknak azzal magyaráztam el a különböző életterületekhez tartozó különböző szerepek által megkívánt eltérő tevékenységeket és attitűdöket, hogy amikor a macskák rabszolgája vagyok éppen, nem magyarázok nekik a szerepkonfliktusokról, amikor viszont tanár, nem almozok ki a hallgatók alatt, és nem mondok olyanokat, hogy “ti büdös kis mókusnyuszik”. Nyilván a Coldrex beszélt belőlem. A hallgatók kissé meglepetten néztek. Majd csak megszokják.)

Mivel máma szombat van, és mivel egész nyüves márciusban ez az egyetlen szombat, amikor nem Pécsett leszek kénytelen laposra ülni a seggem, hacsak megint le nem üt valami újabb nyavalya, csakazértis piac. Lövésem sincs, lesz-e ott bármi is kínai bugyikon meg fekete retken kívül, de a Repülő Kutató szereti a fekete retket, én meg bármikor hajlandó vagyok frissíteni a bugyiparkom. (Na egyszer majd arról is.) Még mindig nyamvadt vagyok és kehes, de a zélet továbbra sem hajlandó megállni és ácsorogni, hát én se tehetem. Kissé attól tartok, a mai nap sunyi prokrasztinálásokba fog belefulladni, mert most már tényleg le kéne szedni a bütüről a vízszintes karácsonyfát, és holnap estig két többé-kevésbé kész szakdolgozaton is át kell rágnom magam, az pedig siralom. Nem az, hogy többé-kevésbé kész, az öröm. A jelek szerint annyit riogattam őket azzal, hogy szakmai gyakorlat közben piszkosul nem lesz idejük ilyesmikre, hogy megtáltosodtak, és több mint másfél hónappal a leadási határidő előtt úgy állnak a melóval, mint a tündérmesékben. Baj azzal van, hogy a szakdolgozóim alapvetően okos lányok, és kiválóan meg fogják állni a helyüket a munkájukban, de mihelyt leülnek azzal, hogy “akkor most szakdolgozatot írok”, azonnal elkezdenek irreálisan kitekert mondatokban beszélni, és konzekvensen mellőznek olyan csekélységeket, mint alany és állítmány egyeztetése.

Édesjóistenem, de rühellek én lektor/korrektor/témavezető funkciómban órákat kotlani mások szövege fölött állítmányokra vadászva, de arról persze szó sem lehet, hogy így engedjem őket leadni a cuccot, leégne a pofámról a bűr. Nyilván a lelkiismeretesség azt eredményezi, hogy minél jobban utálom a munkát, annál alaposabban gyomlálom át az egészet, a hallgatóknál meg igen jól működik a drót nélküli telefon az tanárok munkásságával valamint mártíriumával és csodatételeivel kapcsolatban, úgyhogy minél jobban rühellem a témavezetést, annál több szakdolgozóm lesz. Eztet hívjuk úgy, hogy A Témavezető Paradoxona.

Oké, ezt is megbeszéltük. Akkor most a Témavezető elegánsan ugatva balra el, irány a kínai bugyik meg a fekete retek.

A mellékelt fotó felirata amúgy szintén az, hogy “Hogyan vigyük túlzásba”.