újracucc kategória bejegyzései

Végre sikerült hét órát aludnom, juppijájé, viszont arra ébredtem, hogy a Rózsaszín Pitbull nevű punkzenekar azon száma megy végtelenítve a fejemben, amelyben egy illető autoerotikus okokból beszorult egy Zetorba. Ez így Pünkösd vasárnapján különösen elegáns húzás volt az agyamban lakó gonosz kis manóktól, fúj.

A szám egyébként nem teljességgel véletlenül szólalt meg a fejemben, tegnap hangzott fel az autóban, miközben éppen hazafelé kocsikáztunk, legalább hét évvel azután, hogy utoljára hallottam. Ezt egészen jól be tudom lőni az időben, amikor ugyanis legutóbb meghallgattuk rettenetes barátainkkal a zetoros faszi bús és tanulságos történetét, az egyik inkriminált barátunk roppant lelkesen közölte, hogy randija lesz, és meg fogja csókolni a nőt. Azóta már három gyerekük van.

Az autóba amúgy úgy került bele a Zetor, hogy tavalyelőtt, amikor a Repülő Kutató átlagban havi egyszer megjárta a Szentendre-Jéna távot, gondos feleségként összeraktam neki egy kábé ötszáz számból álló playlistet egy pendrive-ra, ne unatkozzon a sokórás vezetés közben. Ehhez egyrészt a saját mp3-lejátszóm roppantul eklektikus tartalmát használtam fel, másrészt meg a Nelli barátnőm által gyorssegélyként átnyújtott kis rózsaszín netbookon spájzolt zenéket (egy laptopdöglős pillanatban adta ide, rettentő hálás voltam érte). Meghallgatni nem volt időm persze mindet, meg ugyan ültem én abban az autóban azóta, de hát ötszáz szám az ötszáz szám, a Zetor eddig még nem került sorra. Eddig. Nelli barátnőm amúgy rendkívül alapos gyűjtést végzett a saját számaival, egy komplett “gyermekkorunk régi szemétdombja” készlet volt, sok más között Prodigy meg Európa Kiadó meg Laibach meg Tankcsapda, valamint a majdnem teljes Fürgerókalábak diszkográfia is. Ennek köszönhetően lehetett részünk tavaly januárban abban az élményben, hogy Jénából kultúrprogram gyanánt a Bauhaus-múzeum felé kocsikázunk, a hátsó ülésen a Rutgers két amerikai professzora, akik kiválóan tudnak magyarul, a hangszórókban meg a “Baláááázs, legyél a köcsögöm”.

Tegnap végül irdatlan mennyiségű babaruhát sikerült turkálnom Csicsóné mindhárom lányának, csak remélni tudom, hogy a húgom nem hajint ki velük együtt a jövő hétvégén, amikor meglátogatjuk őket. Magamnak szinte semmit nem vettem, csak egy fekete(!) ruhát, amire mostanság nem volt példa. A Repülő Kutató némi gyanakvásnak adott hangot, hogy ennyire készülök-e a temetésére, mire egyrészt közöltem vele, hogy ne marháskodjon, másrészt kárpótlásként megvettem neki a Dictionnaire de vins de France-ot, amit azalatt nézegetett, amíg én vállig álltam a babaruhás konténerben. (Egyes turkálókban idegen nyelvű könyveket is lehet venni, kilós áron, úgyám.)

Ma már tényleg itthoni szabadprogramot tartok, hajat mosok, kitakarítom a fürdőszobát, meg beülök álmodozni a színes anyagok közé. A macskák továbbra is egymás fülét rágják, emellett meg mostanra mindkettő rászokott arra, hogy a felmosóvödörből igyon, a bokám tudja, miért, mind a kettőnek van saját vizestálkája, naponta friss vízzel. Elsőként Celó kapott rá a felmosóvödörre, aztán Poci is eltanulta tőle, mi meg nem tudtunk mást kitalálni, mint hogy a felmosóvödörben is gondosan cserélgetjük a friss vizet. Egy bolondokházában élek, nem vitás.

Takarító- és varrogató-ancúgomat elnézve garantáltan jár nektek egy bónusz macskafotó is, tessék. A blog fb-oldalának olvasói számára talán ismerős lehet a kisfenyős díszpárna, amit úgy egy hónapja dobtam össze mindenféle maradék anyagból: nos, ilyen lett a végeredmény.

Egy teljesen haszontalan-céltalan-álmatlan éjszakán vagyok túl, két részletben abszolváltam összesen négy óra alvást, grr. Tényleg nem értem, mi a fene történhetett, ezúttal igazán ráértem volna. Feltehetőleg abban van a magyarázat, hogy tegnap volt a félév utolsó tanítónapja, mostantól jövő csütörtökig szabad vagyok, mint a madár, az agyam meg nem tud mit kezdeni ezzel a fene nagy szabadsággal.

Ráadásul a muszikák negyed ötkor úgy döntöttek, hogy ideje egy kis kötöttfogású birkózómeccsnek, bár nem tudom, a birkózás szabályai megengedik-e, hogy a versenyzők egymás fülét harapdálják. Ezt az utóbbi néhány hétben kezdték el, korábban a kergetős-pofozkodós partik voltak divatban, mostanában viszont összekapaszkodva henteregnek, és gurrogva rágják egymás fülét. Na mindegy, majd csak kinövik valamikor, állítólag Mike Tysonnak is sikerült.

Ma nagyrészt itthoni szabadprogram várható, magamat meg a lakást vakargatom összefele, nagy mennyiségű ruhát táplálok be a mosógépbe, és végre varrok is. A vasárnapi grillpartin megígértem a sógornőm kislányainak, hogy varrok nekik nyári ruhácskát, ők pedig fellátogattak a Bűnök Barlangjába, és kellő gondossággal kiválasztották a kedvükre való hosszt meg anyagot. Nyár ugyan nincs egy szál se, de ez Bucót (3,5) a legkevésbé sem zavarja: ahányszor ezen a héten találkoztunk, mindig megkérdezte, mikor lesz kész a ruhája. Ez a fiatalság is egyre követelőzőbb.

Előbb viszont elkódorgok péksütiért.

Szervác, Tongeren püspöke persze a szokásos módján viseltetik velünk, pedig én már roppantul szeretnék nyári holmijaim végtelen halmából válogatni, de ha nem, hát nem, maradnak a cowboycsizmák meg Nágyezsdá. Amúgy, hogy enné meg a nyehőce, valószínűleg ez is tunika, nem ruha. Na mindegy, a pékségig meg vissza jó lesz.

Azt hiszem, pillanatnyilag nem utálok jobban semmit, mint azt, hogy tegnap este megnéztem az időjárás-előrejelzést, és mindent gondosan előkészítettem, amit fel akartam venni, aztán ma reggel tíz fokkal hidegebb és 100%-kal esősebb volt, mint amire számítottam.

Ja, és mindez háromnegyed hatkor.

Ma is hosszú napom van, ez egy ilyen hét, sőt még olyanabb. Mire a Repülő Kutató tegnap hazaért, én már bealudtam a kanapén, és elmondása szerint semmiféle rázgatásra nem reagáltam, úgyhogy a teljes kedd kimaradt a közös életünkből. Na persze leszámítva azt a jelenetet, amikor én hajnalban a zuhany alatt voltam, ő meg beköszönt az ajtón a vécére menet, aztán persze visszafeküdt, és mire én teljes útipompámban berobogtam önfotózkodni a hálószobába, már ismét békésen húzta a lóbőrt.

Mindez viszont kutyafüle ahhoz képest, ami pénteken várható – aznap nekije születésnapja van meg konferenciája, nekem viszont egész napos Kazinczy-verseny, másnap pedig a már megszokottnak számító szombati oktatás a maga elragadó ötször negyvenöt percével. Úgyhogy én aznap este, skandalum, nem is jövök haza. Mostanra annyi pénz gyűlt fel a SzÉp-kártyámon, mint a ragya, úgyhogy bejelentkeztem egy panzióba a munkahelyem melletti utcában, és ott éjszakázom pénteken. Rossz feleség-e vagyok.

Tegnap egyébként a Bermuda-háromszögben kóválygás közepette volt fölös húsz percem a buszig, úgyhogy bekóvályogtam egy turkálóba, és lecsaptam néhány nekem-új holmira (előbb-utóbb tartok tárlatlátogatást is belőlük, tán vasárnap már lesz ilyesmikre időm), többek között erre a ruhára is itt ni. Nem száz százalékos, egyáltalán nem, igazán Bögyös Macának festek benne meg a fodrocskás vállmegoldása sem a kedvencem, de az ilyen húzott ballonszoknyákkal engem kilóra meg lehet venni sajna, pláne ha még kockás is. Lehet, hogy egyszerűen csak lenyisszantom majd a felső részét, és megtartom a szívemnek oly kedves szoknyarészt, esetleg csak a vállfodrocskákat nyisszantom le, még nem tudom. Mindenesetre ma ebben vagyok, aztán a többit majd meglátjuk.

Egyelőre éljük túl ezt a hetet, aztán majd mindent meglátunk.

Minekutána délutánig semmi, tessék, kárpótlásul dupla.

Reggel elrongyoltam Esztergomba zárófoglalkozást nézni (amit amúgy hivatalosan már zárótevékenységnek hívnak, de sehogy sem áll rá az ember szája), és mivel hűvöske volt, én meg beígértem Dominika nővér szvetterkéjét, így:

(Igen, éppen ilyen morcosan indultam el.)

Miután hazaértem, csak annyi időm volt, hogy lehajigáljam magamról az akkorra már meleg és kényelmetlen holmikat, bebújjak egy kényelmesebb ancúgba, aztán elrohanjak hajvágatni és renováltatni a fejemen a pipirost:

Utána elkúsztam a nagybótig is, hogy vegyek husit, azt a kisbót nem tart hétfőnként. Most éppen teriyaki pulykacsíkokat sütögetek szezámmagos hajdinatésztával, de ehhez már hálistennek nem öltöztem át, bár van ugyan előttem egy kötény, de azt úgyis el tudjátok képzelni.

Miután tegnap reggel a több tonna szemléltető eszközt emlegettem, szinte törvényszerű volt, hogy éppen egy olyan zárófoglalkozásra essek be, ahol az eszközök, hogyúgymondjam, a minimálprogramot képviselték: fekete-fehér fénymásolatok egy borítékba zsufizva, grafitceruzával rajzolt karóra, aminek nem voltak mutatói meg effélék. (Az évfolyam egyetlen hímnemű hallgatója volt az áldozat, ha ez mentség egyáltalán – laza, mint a rigalánc, a gyerekek csüggnek rajta, istenáldotta érzéke van ahhoz, hogyan bánjon velük, viszont a szemléltető eszközök nem az erősségei, desőt.) A legjobb jelenet minden bizonnyal az volt, amikor a hallgató elővezette, hogy van neki egy tűzoltó ismerőse, aki összekeverte a tűzoltótömlőket, ugye segítetek a jó sorrendbe helyezni őket, gyerekek (=rövidebb-hosszabb összehasonlítása, a fogalmak megszilárdítása a gyermekek aktív részvételével). És akkor előhúzott egy csomó girbegurba nejlonmadzagot abból a műrafia fajtából, amivel a piacon az újhagymákat szokták összecsomózni.

Mindenesetre a gyerekek roppantul élvezték az egészet, a végén pedig az egyikük közölte, hogy ő is óvóbácsi akar lenni, hát mit kívánhat ennél többet az ember.

Ma egyébként végre kialhattam volna magam, de juszt is felébredtem fél hatkor. Legalább volt időm azon mélázni, mi a rossebet vegyek fel cudar hideghez és ragyogó napfényhez. Kesztyűt, sapkát, sálat meg ötvenes faktorszámú napvédő krémet, mi mást. Közben ugyanis kezdetét vette az az időszak is, amikor rendszeres nyígnivalóim listájára felkerül a nap meg a napvédő krém – ez utóbbi azért, mert vagy arckrémre hasonlít és hatástalan, vagy sűrű fehér kulimász, amit képtelenség elkenni az ember orcáján. Attól tartok, muszáj lesz beruháznom valami drágább termékbe – végül is, egyetlen pufám van, és azt is nap mint nap mutogatom.

A verkli újabb fordulatszámra kapcsolt, mintha eddig nem lett volna elég: megindult a záróvizsga-tevékenységek sora, az ember folyton halálsápadt végzősökbe botlik, akik több tonna szemléltető eszközt hurcolnak magukkal (tavaly az egyik hallgató egy fél dzsungelt tolt be krepp-papírból legyártva a középcsoportosokhoz, nem vicc). Tavaly összesen tizenkétszer mentem el megnézni, hogyan produkálja magát az ifjúság, ebből idénre csak négy sikerül, sic transit gloria mundi, fene ebbe az órarendbe. A kedd meg a csütörtök nyomorúságosan kiesik, pedig ebben a félévben szégyenletesen elhanyagoltam az ovibajárást is, egyszerűen nem volt hol, mikor és hogyan. Még ezt a négy záróvizsga-tevékenységet is csak úgy sikerült beleszuszakolnom a hetirendembe, hogy szerdánként lóhalálában vágtázok vissza órát tartani. Ráadásul jövő pénteken megint nálunk a Kazinczy verseny országos döntője, és javaslatokat kell tenni a kötelező szövegre, úgyhogy tegnap éjfél körül Kosztolányi-miniesszéket olvastam fel a macskáknak egy stopperórával. Inkább ne gondoljatok bele.

És mindehhez a mai napra Esztergomba esőt, villámokat és nyárias kilenc fokot jósolnak celziuszban. Grr.

Csirip utca egy szám alatt megnyílott a madárgyár. Ennek örömére kipróbálom, működik-e szöveg nélkül, és csak képekkel mutogatom végig, hogyan gyártok madarat. Ha nem teljesen érthető, tessék kajabálni.

Halált megvető bátorsággal felvettem a csinos, ámde igencsak magassarkú csizmámat, mielőtt teljesen ki nem futna a szezonja, és ebben óhajtom lenyomni a komplett napot, mit nekem Hekuba. Az egyetlen pech, hogy nem tudok majd elfutni a diákok elől, ha meg akarnak verni, mert ma is öt órán át fogok magyarázni a magyarországi autochton nemzetiségekről (mind a tizenháromról), valamint a társadalombiztosítás alapelveiről.

Hiszitek vagy sem, de ma már kétszer fésülködtem, aztán mégis.

Ma afféle franciasaláta-napom lesz, ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi, és piszkosul kell rá a majonéz, hogy összefogja. Fél tizenegytől masszázsra megyek, egytől fogorvoshoz, szóval néhány óra leforgása alatt nagyon jó lesz nekem meg nagyon rossz. Hajh, akkor szép, ha zajlik. A fogorvosnál amúgy ki fogom csapni az asztalra azt a tizennégy parodontológiai státus-felvételt, amit különböző szögekben csináltak világszép fogsoromról még pénteken, nézzék meg, oszt mélázzanak el azon, melyik fogamat akarják elsőre kihúzni. (Még mindig azon füstölgök, hogy “baktériumrezervoár”, hogy izélné hegyesre ezt az egész mizériát a mélyen tisztelt univerzum.)

Fizikai állapotom mellett a szellemiekre is gondolni fogok neki bele, úgymint bemászom mindenféle adattáblák közé, és további ppt-ket fogok gyártani a hétre. Amióta a felsőoktatásban rontom a levegőt, lényegében minden félévem arról szólt, hogy valami újat tanulok, hogy aztán taníthassam is. Jobb pillanataimban úgy gondolok erre, hogy én vagyok a modern tanár, aki rugalmas és könnyen akklimatizálódik, meg minden anyagból ki tudja vacsargatni azt a strukturált információt, ami hasznos lehet a diákok számára, amellett meg elő is tudja adni aztat; rossz pillanataimban meg úgy, hogy végtelenül sokoldalú vagyok ugyan, de minden oldalam lapos, és a háromezer felé csapongó tudásom azt eredményezi, hogy sehová nem tudok igazán mélyen lehatolni.

Istenkém, istenkém, milyen súlyos kérdéseket feszegetek én itt egy őtözködős blogon. Inkább ne ugyanazt a kameezt vettem volna fel, mint tegnapelőtt, de hát hiába, ha el vagyok kenődve, mindig a régi jó klasszikusokhoz kúszom vissza.

Olyan régóta tologattam már ezt a pulcsit, tényleg ideje volt nekifeküdni a melónak.

Első körben odahordtam rá egy csomó dekorációs lehetőséget – előre lelövöm a poént, végül alig került rá valami, de mindig jó, ha van miből válogatni.

Ezután nekiláttam, és kegyetlenül szétvágtam a pulcsit. A nekem szimpatikus háromnegyedes hosszban le az ujjakat, középen szét az elejét, le a nyakkivágásból a vastag paszpólos kötött anyagot.

Ha nem lett volna akkora, mint egy ház, innen már nagyon szépen haladhattam volna tovább úgy, hogy mindent elszegek és visszahajtok, de nem volt szerencsém, ez egy bazi nagy pulóver, pedig csak negyvenes.

Így hát kivágtam belőle az új kardigánt (bevallom, csak úgy gondolomformán – ti ne csináljatok ilyet, mert vagy összejön, vagy sem. Ezúttal összejött, de ezt sose tudni előre.)

Az új kardigánt összevarrtam – egyenes öltéssel, majd cikcakkal elszegve foszlás ellen a szélét, így ni:

Ezután már a nyakkivágást és az elejét akartam valamelyest pofásabban megoldani, mint simán csak visszahajt-elszeg, úgyhogy az eredeti pulóver hátából leeső anyagdarabokból kivágtam három csíkot. Két keskenyebbet az oldalából hosszában az eleje elszegéséhez,

és egy szélesebbet felül keresztben a nyakkivágáshoz. Teccik látni?

Szépen felvarrtam cikcakkal a kardigánra az összes csíkot, aztán a cikcakk takarásához elővettem a szürke gombóckás fonalat, hogy azt is rávarrjam cikcakkal, így ni:

Ezúttal úgy gondoltam, ennyi plimplimm elég is lesz rá.

Holnap fel is veszem.

Nem azért, mintha ez magyarázatot adna az összes atrocitásra, de két kardigán csak azért van rajtam, mert reggel hideg van, délben meg meleg. Amúgy alternatív pedagógiát tanítani megyek.

Kicsiny kuplerájunkban ma is szakdolgozatok és kinyuhhadás napja van, nem pedig költészeté vagy macskáké, pedig éppen ma van egy éve, hogy Porcelánt (akit akkor még Pocahontasnak hívtak) hazahoztuk, hogy aztán a következő hetet az ágyneműtartóban töltse párnák és egy tomahawk kisbalta között.

A reggelt ismét két szakdolgozat langyos zsigerei között turkálva töltöttem, és a mai napra még hátra van egy, merthogy ez olyan, mint a szállítószalagos szusibárban a kínálat, ha nem veszed le a tálkát, a következő körre rádobnak még egy pötty vaszabit, hátha azzal már megfelel. (Rossz hasonlat, több okból is, de most már bent hagyom.) A hatból mostanra egy van teljesen leadható állapotban, háromból még hiányzik valami, kettőnél pedig még újra el kell magyaráznom a hallgatónak a tudományos hivatkozás és szóhasználat követelményeit, grr. Nem csoda, hogy fél tizenegyre jutottam csak el oda, hogy végre eltotyogjak tejért, addig feketén ittam a kávét, és ez mindent elmond a szakmám iránti elhivatottságról.

Ezenfelül ma még kenyeret is kell sütnöm, mert holnap, miközben én a Szentendre-Budapest-Esztergom Bermuda-háromszögében kóválygok, hazaérkezik három hónap keserves és civilizációmentes viszontagság után a Repülő Kutató. (Emlékeztetőül: Palo Altóban élvezte a kaliforniai tavaszt, a Fulbright-ösztöndíjat és a Stanford University levéltárát, közben meg olyan nyomorúságos dolgokat evett, mint Kobe-marhából készült kolbász és bölényfasírt.) Mivel én ugyan fel vagyok emancipálva a végletekig, de azért mégiscsak a férjemről van szó, megérdeklődtem, hogy mit szeretne enne hazajövet, mire ő lelkesen közölte, hogy az én kenyeremet akarja enni vajjal, és azt a kenyeret nekem még meg kell sütnöm ahhoz, hogy ő megehesse. (Vajat vettem, azzal nincs gond. Házivajat vettem neki szombaton, azt bezzeg nem felejtettem el, magamnak a boltitejet meg persze igen.)

Mindeközben a macskák széjjelfele heverésznek, a szőreik beterítik a teljes lakást, valamelyikük talált egy kis sárga fröccsöntött Obelixet, és bevitte a konyhába, a kamrát is ki szerettem volna takarítani, de mindig közbejött valami, a három hónapig nem használt hálószobában meg fel kéne húznia valakinek az ágyneműt, és feltehetőleg se Celó, se Poci nem hajlandó ezzel foglalkozni, úgyhogy ez is rám marad. A nélkülözhetetlenség édes érzése, úgyám.

Hogy a blog profilját se hagyjuk cserben (bár lassan már tényleg csak mellékesen vagyok benne én a csámpa lábaimmal, nyígásról és macskahányásról szól minden), valamikor a tél folyamán újracucctam a ruhát, ami rajtam látható, és amúgy a korábbi állapotáról is illene itt betennem egy képet, de ha valakit érdekel, keresgéljen, két évvel ezelőtt májusban egy hétig folyton csak ezt hordtam.