újracucc kategória bejegyzései

Nemcsak hogy az egész hétvégém szabad (igazi hétvége! világszám!), de még mindehhez csendes hármasban vagyok a macskákkal, és ez holnap estig így is marad. A Repülő Kutató tegnap reggel elpályázott Donovalyba az unokaöcsivel, akinek sítábora van, és kíséretül szükségeltetett ehhez egy felelősségteljes felnőtt, aki éppen ráér három teljes napig, egészséges, és tud síelni meg autót vezetni. Olyan személy, aki mindegyik kritériumnak megfelel, nem volt túl sok ezeken a tájakon.

Ha már adott a lehetőség, próbálok ebből a két napból kihozni valami értékelhetőt, de ez nem a legkönnyebb feladat. Odakint a már megszokott februári köd, nyálka és takony, idebent meg alvó macskákkal vagyok körülvéve. Nagyon rossz példát mutatnak. És rendkívül ragadósat.

Most értem haza Esztergomból, és pont úgy érzem magam, mint ahogy kinézek. (Oké, most már jobban, mert átöltöztem nyafogóruhába, és leültem a kanapéra egy zacskó csipsszel, Poci meg azonnal rám telepedett dorombolva.)

Ma elvileg itthoncsücsü napom lett volna, ehelyett megint eldöngetek Esztergomba, ezúttal tanszéki összeröffenésre.

Hallgassatok inkább egy kis zenét.

A tegnap épp olyanra sikerült, mint számítottam: a “huh, na akkor most leülünk és lazítunk kicsinyt” háromnegyed ötkor következett be a buszmegállóban: lehuppantam a padra, tél ide vagy oda, és még akkor se álltam fel, amikor két melós felemelt mellettem egy kanálisfedőt, aztán akkurátusan belecsűrt vagy húsz méternyi ipari csőgörényt. Mire visszatekerték, szerencsére megjött a busz.

A reggeli rohanásban mellesleg nem sikerült megtalálnom a zenegépeckémet, és így egész nap arra a zenére voltam utalva, ami akkor hangzott fel automatikusan a fülemben, amikor akart. Ezúttal kifejezetten rettenetes válogatásokat dobott az agygép, a majdnem másfél órás buszúton hazafelé például a “fenn a falon, fenn a falon van egy kicsi bolha” kezdetű gyermekdalocska ment. Mindvégig. Még azután is, hogy leszálltam a buszról, bele a rurális élet koromfeketéjébe. Mi ugyan Szentendre belvárosi részén lakunk, közvetlenül a 11-es főút mellett, de épp azon a kábé egy kilométeres szakaszon, ahol már vagy másfél hete csak elvétve van közvilágítás. Az egyik barátnőm nem sok szeretettel szokta mondogatni, hogy ő konkrétan a Sátán Segglyukában lakik, hát nekem is ilyenforma érzéseim valának, miközben hazacaplattam a sötétben kies kastélyunkba. A Repülő Kutató persze megint világgá ment, ezúttal ugyan csak Brnóig és ma haza is jön, de akkor is. Ennélfogva midőn beestem az ajtón, csizmácskámon többkilónyi sárkümőccel (Sátán Segglyuka, yep), csak a macskák álltak ott a szokásos kérdéssel, miszerint hol a kaja.

Mint látható, megint nekem van a legizgalmasabban unalmas életem, úgyhogy a mai napon teljesen kiélvezem ennek minden kicsiny örömét: a lábamat se teszem ki a házból, viszont megetetem legalább kétszer a mosógépet, és kiredvázom a fürdőszobákat.

Tudom, tudom, egyre unalmasabb vagyok, de hát a jó meleg kaftán akkor is jó meleg kaftán, ha már a könyökötökön jön ki az egy kaptafára készült ruhadarabok garmadája. Ez itt amúgy nem a végleges állapot, némi prüntyögéssel festhet még úgy, mint illusztráció egy skandináv mesegyűjteményhez. (És valószínűleg fog is.)

Ma viszont mindenekelőtt a beadandóimon kell prüntyögnöm. Jövel, német nemzetiségi óvodai nevelés presztízsértéke!

Nem a csillag, hanem a gumibaba. A mai nap fő kérdése az volt, mi a nyüves nyavalyát vegyek fel -15 fokhoz, amiből majd le tudok hámozni néhány réteget egy (feltehetőleg) fűtött tanteremhez na meg hogy mi az anyámért hirdettem meg mára vizsgát nyomorult levelezősöknek hát persze hogy azért, mert hétvégére is kell nekik egy időpont, nem tud mindenki elkérezkedni a munkahelyéről.

Ennélfogva termoharisnya van rajtam meg még mi nem: póló, két ruha, két zokni, és szvetterből csak azért nem kettő, mert valahogyan bele kell gyömöszölnöm a karomat a kabátujjba. Lelkesedésem, mint látható, határtalan, térbeli kiterjedésem dettó. És még erre jön pluszban a kabát. Le fogok lógni a buszülésről.

Ebből ugyan egyik se áll, de ébredés óta az induljonabanzáj megy a fejemben, mintha nem lenne más bajom elég. (Oké, voltaképpen nincs, csak a beadandók meg a hideg.) Elkúsztam péksütiért (bár eltűnődtem azon, hogy inkább sütni kéne, csak ne kelljen kimászni a házból), és ehhez magamra hánytam mindent, amit kézügyben találtam. Ez lett a végeredmény, őtözködős bloggerek szégyene aki vagyok, ugyanazzal a ruhával, mint tegnap is.

A Repülő Kutatót, aki ma este collegiumi öregbuliba megy (én kihagyom, mert a. beadandók, b. holnap vizsgáztatás), azzal biztattam, hogy vegyen három pulóvert, járjon mindig a napos oldalon, és este ne igyon sokat, mert az alkohol meg a hideg nem jó kombináció.

Na akkor essenszétaház, beteszek a fülembe valami zenét, ami ezt kihajtja. Mellesleg megérkeztek az új cipőim is, úgyhogy valamikor azokat is be kell blogolnom, ha jut rá érkezésem.

Ma reggel hatkor keltem, hogy meg tudjam mosni a hajam, amit amúgy is be fogok tuszkolni egy sapka alá, mert fedetlen fejjel nem mehetek ki a hófúvásba vagy mi a bokámat jövendölnek éppen. Még úgynevezett hajlakkot is használtam, Seregek Ura. (Valamikor öt évvel ezelőtt vettem egy úticsomagba való minisprayt, azóta is tart.)

Mint az kitalálható, ma is vizsgáztatok, ezúttal Esztergomban. Meg majd pénteken is. Utána persze két hétig már csak engem beleznek, nem én másokat, mindenesetre én továbbra is nagyon rendes kis tanárnő vagyok, a tegnap íratott dolgozatokat már mind kijavítottam. Kár, hogy diáknak nem vagyok olyan kis rendes, a beadandó dolgozataim úgy készülnek, mint Luca széke. (Az, gondolom, nem kérdéses, hogy így is kész lesznek határidőre – kevés dolgot rühellek annyira, mint nem teljesíteni időre a feladatokat.)

Na, Isten neki, fakereszt, fel a harminc réteggel, aztán irány Esztergom.

(A képminőség persze épp olyan, mint amilyenre számítani lehet így fél nyolc magasságában. Sebaj, már ismeritek mindegyik darabot. Engem is.)

Lelkecskéim, azt nem állítanám, hogy izgalmasan vagy szokatlanul vagy meglepően festek, de tarkabarkának épp elég tarkabarka vagyok, abban semmi hiba. Ma egész nap vizsgáztatni fogok, és mindeközben ráadásul a saját beadandóimmal nyűglődöm, buszok, metrók, szép vízszintesen eső hóval teli utcák és túlfűtött tantermek szegélyezik utamat. Hát nem csoda, hogy most sem jutott eszembe más megoldás, mint a megszokott harminc réteg ruha.

Az ablakainkból akkora zúzmarákat látni, mint az öklöm (nem csalás, nem ámítás, tessék a bizonyíték, az előtérben Pocival, aki odaült megbámulni, miféle csodaságok vannak odakint).

Nem, nem mondhatnám, hogy vidám kedvében van. Én se vagyok abban, a reggelt azzal kezdtem, hogy nagy sóhajjal elővettem a friss-ropogós előjegyzési naptáramat. Erre a hétre máris tele van minden hülyeséggel: vizsgák, dolgozatírás, dolgozatíratás, még egy bírálandó diplomamunka is itt nyomja a lelkiismeretemet. A tanszékvezetőm is felhívott ma, tovább kell pofoznunk a mintatanterveket és megszabadulnunk a kapcsolódó mizériáktól, grr. Pechemre éppen ma kéne valamelyest vidámabbnak lennem, mert végre sort kerítünk arra a találkozóra a barátnőimmel, ami decemberről maradt vissza. Most már tényleg muszáj véghezvinni, mert a négy főből az egyik három nap múlva lelép világkörüli útra, és április végéig színét se látjuk, pedig ma különösen nehezen tudom ám rávenni magam arra, hogy elinduljak bárhová is – a magamra cibált harminc rétegből semmi sem áll jól, és hiába is öltöznék át, mert semmilyen holmiban nem érzem annyira jól magam, mint pizsiben.

És a táskámban ott a bírálandó szakdolgozat. Nagy buli lesz.

A kép még akkor készült, amikor a harminc rétegből nem volt rajtam még csak vagy huszonöt, de már akkor sem néztem túl derűlátóan kifelé a zúzmarázba.

A környéken lakók közül a türelmetlenebbek már tegnap este elkezdtek durrogtatni, hogy akárhová ne tegyék a “szilveszterkor mindenki süketüljön meg, ne csak én” mentalitásukat. A macskákat egyelőre nem érintette meg a dolog, majd este nyolckor. Akkor viszont majd fejest ugrik mind a kettő a varrószobai futon mögé, aztán nem is igen jönnek ki onnan reggelig.

Vigyázzatok a kisállataitokra, a fületekre, gyomrotokra meg a májatokra (a májatokra különösképpen), és boldog új évet mindenkinek, aki most tartja. Én, mint azt a blog régebbi olvasói már tudják, nyilván át fogom aludni az egész hajcihőt.

Azt azért nem mondhatjátok, hogy nem adom meg a módját: ez itt például egy teljesen vadonatúj nyafogóruha. Harmonikázó zseníliazoknival, mert az úgy elegáns.

Miután egész advent alatt sikeresen elkerültük a plázákat és a fogyasztás más templomait, ma lészen annak napja, hogy elmegyünk az Ikeába a Bikmakk és Vejnemöjnen márkájú cuccok nagy lelőhelyére. Ehhez annak a különleges konstellációnak kellett megvalósulnia, amikor egyidejűleg van itthon és tegnapra szóló határidők nélkül a) a Repülő Kutató, b) én, c) Emese. (Ő a kocsi.)

Addig üssük a vasat, amíg nem indul be a szilveszteri vásárlások rohama, aszondok.

Valaminő titokzatos okból, feltehetőleg a kinti szél miatt, úgy fáj a fejem, hogy mindjárt lerobban a helyéről. A vénség, kérem, a vénség. Régen csak az időjárás-jelentésből tudtam, hogy front van. Szerencsére nekem még a mai nap is vakáció, sőt, január 4-én van először jelenésem a vizsgáztatóban, és ez alkalommal én leszek a tanár néni, szóval kell ugyan készülni (azt csak a diákok hiszik, hogy a tanár nem készül a vizsgáikra), de másként.

Erre a hétre két partimeghívásom is van, de mindkettő alól exkuzáltam magamat, mert továbbra is arra van legnagyobb szükségem, hogy itthon szöszmötéljek és tervezgessek. Ma például a franciacsomó hímzését akarom megtanulni, mert nekem sose ment, és most már így érett koromra igazán ideje lenne, neszpá.

Ha már jól megy, hősiesen belevágok a gyarmaticsomó megtanulásába is. Minő tervek.

Valójában inkább egy hajfestésre lenne szükségem, ha már úgyis minden nap mutogatom magam, de az valószínűleg nem segítene az állapotomon, ha még a büdi pacsmagot is kéne szagolgatnom háromnegyed órán át.

Ma még mindig hétvége-forma van, úgyhogy továbbra is viccesfura régi cuccokban álmodozom a varrószobámban.

Ma eddig nem volt őtözködős napom, ehelyett “röhejesen pocsék romantikus filmeket nézek pizsiben időnként el-elszundikálva, és délután háromig le se zuhanyzom” napom volt. Most viszont bedurrantom a világot, és a továbbiakban “bajor szendvicscipót sütök meg a konyhában sürgök-forgok” napom lesz.

Mint a Repülő Kutatónak megjegyeztem, ma már egy hétvége második napja van, és ettől annyira elszoktam, hogy nem tudok vele mit kezdeni.

A takarításból tényleg nem csinálunk nagy kázust, tegnap kicsit gatyába ráztuk a konyhát, ma hajnalban kicsit gatyába ráztam az étkezőasztalt, úgyhogy most végre ismét étkezőasztalnak néz ki, nem lerakónak. (Az étkezőasztalunk egy nagy vízszintes felület, ebben a lakásban meg erős hajlamunk van arra, hogy minden vízszintes felületet kellő alapossággal beterítsünk mindennel, ami a kezünk ügyébe akad. Ugyanez a macskákra is érvényes, ők a padlót terítik be a szőreikkel meg a nappali közepén trónoló kartondoboz lerágott darabkáival.) Mivel lerakó helyett étkezőasztal lett, azon meg egy igazi abrosz, a Repülő Kutató rögtön le is ette azt az igazi abroszt habanerós olajjal. Eh, több is veszett Mohácsnál, nyugivan. Cserébe rásóztam a porszívózást. A macskák most rém sértetten ülnek, sehol a szőreik, sehol a doboz.

A karácsonyra amúgy olyannyira nem akarunk rágörcsölni, hogy tegnap este itthagytuk a macskákra a kuplerájt, mi pedig vidáman eltotyogtunk vacsorázni, mert nemrégiben megnyílt a faluban egy olasz bisztró, és kíváncsiak voltunk rá. Nos, talán elég annyit mondanom, hogy valószínűleg soha többé nem fogok gnocchit készíteni, mert most már ettem olyat, amilyennek a gnocchinak lennie kell, és az enyém definitíve nem olyan, desőt azt se tudom, mit javíthatnék a technikámon. Mindenesetre ha kiadós, házias olasz pastaételeket akartok enni Szentendrén, és nem zavar az egyelőre eléggé steril enteriőr meg az aprócska választék (a komplett étlap egyetlen oldal, amivel amúgy szerintem semmi gond), akkor Al Cuor Contento. Mert tényleg.

Ma még hátravan némi szöszmötélés itt-ott a lakásban, például megépítem a vízszintes karácsonyfát, a macskák pedig kapnak egy friss boncolható kartondobozt ajiba, és pápuszi. Nem mi vagyunk a lakásért, hanem a lakás értünk, és ha ez valakinek nem tetszik, nyugodtan idejöhet takarítani, én biztos nem fogom zavarni ebben a tevékenységben, ugyanis fent leszek a varrószobámban és roppant ábrándosan szöszmötélek. Vagy alszom, az is igen jó program.

Most viszont karácsonyfaépítés, és mivel ennek a kezdete értelemszerűen a teraszon zajlik, a szokásos háromszáz réteg ruha rendel. Uff.

Azt még mindig nem tudom, hogyan csináltam, de tegnap egy csekély tízórás munkanap során megírattam és ki is javítottam ötféle tárgyból usque hetven dolgozatot, könyveltem, összesítettem és leadtam elszámolásra az október eleje óta halmozódó buszjegyeimet, konzultáltam egy szakdolgozóval, karácsonyibevásároltam, és közben még arra is jutott időm, hogy további kollégáknak is odaadjam kinyomtatva a csokicsók receptjét, ha már úgyis beszállítottam egy doboznyi adventi süteményt a tanszéknek, szívesen, máskor is. (Már a fél tanszék süti a csokicsókot, sőt, az egyik kollegina odaadta az egyik volt tanítványnak is a receptjét, tehát lehet, hogy már nemcsak Esztergomban, de Mezőkövesden is terjed a csokicsók.)

Nyilván amúgy ha már mindent sikerült észben tartanom, a buszmenetrend siralmasan kimaradt ebből a mindenből, amikor a vizsgaidőpontokat hirdettem meg, így a tízórás munkanap végeztével további kellemes egy órát báloztam ülve az irodában, amíg végre volt mire felkapaszkodnom, hogy hazafuvarozzon. Sebaj, ezalatt legalább kinyomtattam a mai napra szükséges dolgozatokat meg vizsgalapokat, rendet raktam az asztalomon, és heroikusan begyömöszöltem a táskámba mindent, amit haza kellett hurcolnom. A buszút hazafelé maga volt a flow, 880-as járat hétfő este 19:20-kor a Béke térről, kint hideg, bent meleg, egyidejűleg sose volt öt embernél több a buszon, és úgy hasítottunk át a Dunakanyaron, mint fos a libán, ringatózva és döcögve és alig megállva, mindenhol Duna vagy erdő vagy nagy fényes karácsonyi giccsek, az én fülemben meg a Brand New Day, tökéletes.

Aztán persze hazaértem, flow meg minden, átúsztam a deres határon, és megetettem a macskákat, akik vádlón kérdezték, mikor jön már a kaja. Etetés után leültem a kanapéra, miután lehámoztam magamról a kinti holmi nagyját, és nekiláttam leszedni a katicás nyakláncot is, az pedig, prr, elszakadt, és körülöttem mindent beterített a kásagyöngyök meg fabigyók zápora, én meg, psziú, úgy leeresztettem, mint egy lufi, és negyedórába telt, amíg végre fel bírtam tápászkodni arról az együltő helyről, hogy további kásagyöngyöket és fabigyókat szitálva felkússzak ruhát cserélni az emeletre, ahol végül az utolsó adag kásagyöngy is kizúdult a melltartómból egy katicával egyetemben, kopp. Azt viszont már talán mondanom se kell, hogy mindezek után gyorsan konzultáltam még egyet levélben az egyik hallgatóval, akinek kérdései voltak a holnapi vizsga előtt, aztán konzultáltam egyet egy másik szakdolgozóval is szintén levélben, és miután beájultam a kanapén, reggel négykor felébredvén bevezettem a Neptunba a tegnap kijavított dolgozatok jegyeit.

Ebben a percben még mindig visz magával a flow, délelőtt a Tárogató utcában vizsgáztatok, délután a Sophianumban, a kettő között átveszem a jövő évi BKK-bérletemet, elköltök egy maréknyi, december 31-ig érvényes kultúrbözsi utalványt, további karácsonyibevásárlok, és fodrászhoz is megpróbálok eljutni. Bagatell. A délutáni vizsgáim után még a barátnőimmel is találkozom, nagy ereszdelahajamat várható, egyiküknek arcüreggyulladása van, a másik kettőnek meg rettenetes határidői (a negyedik, it goes without saying, nem tartózkodik már ebben az országban).

Nem tudom, meddig visz még magával a flow, kissé tartok tőle, hogy a végén akkorát koppanok majd, mint a melltartómból a katica. Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Addig viszont töretlenül továbbra is bzzzzz, bármilyen nyavalyás sötét van.

Ma tíztől hatig vizsgáztatok, hej, szép is ez. (Na jó, közben lesz majd néhány óra lyuk, amikor kikúszom a kies Esztergom városába, hogy vegyek néhány apróságot.) Nyilván a szokásos “valamit valamiért” szellemben történik ez is, mivelhogy ha még a téli szünet előtt levizsgáztatom a népet, és kijavítom a dolgozatokat, több időt szabadítok fel magamnak – például januárra, amikor a saját vizsgáimra készülhetek meg a saját dolgozataimat írhatom.

A baj az, hogy marha hideg van, az általános lerobbantság miatt a bőröm már most azt a pikkelyesedős-száradós hülyeséget produkálja, amit általában februárban szokott, és nekem istenigazából semmi kedvem őtözködős blogot írni, mert hiába tele a szekrény szimpatikus holmival, ha Michelin-gumibaba üzemmódban kell nekiindulnom a világnak. Na mindegy, ez is elmúlik.

A fotó még a teljes Michelin-babásodás előtti helyzetről készült igen rossz fényviszonyok közepette, de azért teccik látni az általános alapelvet, miszerint ha jobb kedvet akarsz magadnak, öltözz középcsoportos papagájnak, és tedd fel a katicákat is.

A világ kezd némiképp helyrebillenni, vagy legalábbis dolgozom azon, hogy így legyen. Ma reggel hatkor például kifejezetten úgy tűnt, hogy itt akkor is advent lesz, ha a fejemen kell átesnem hozzá: frissen mosott hajjal álltam a konyhában, és tojást kevertem habosra cukorral meg vaníliával. Meg csokival. Sok csokival.

Persze még menet közben kiderült, hogy a süssünk-süssünk készleteim olyan atipikus-siralmasan festenek, mintha nem sütöttem volna már semmi édeset legalább egy éve (és ki tudja, talán pontosan így is van): csokidara nuku, porcukorból tán csak öt deka, desőt még kristálycukorból is alig van fél kiló a házban, milyen háziasszony vagyok én. (Ez utóbbiból amúgy végül találtam a pincében további két kilót, amit befőzéshez vettem, de mivel nem főztem be idén semmit, megmaradt, milyen háziasszony vagyok én.)

Mindenesetre a logisztikai problémák megoldására nemigen vagyon más lehetőség, mint kikúszni a házból, amit mindjárt meg is teszek, kellő alapossággal beőtözködve a mínuszok ellen. Végtelen bátorságomban a piacig is letotyogok, és szerzek némi fenyőágat, mert idén megint vízszintes karácsonyfát akarok építeni magunknak a macskák nagy bánatára. Mármint ha találok fenyőágat. A Repülő Kutatónak meg habanero paprikákat kell hoznom (mármint ha találok azt is), mert ezt bízta rám, mielőtt rettenetes dúlifúli üzemmódban elrobogott a mai teendői irányába. Dear me, lassan már nincs a hétnek olyan napja, amikor mind a ketten itthon vagyunk, olyan meg definitíve nincs, amikor egyikünk sem valami határidős szarral foglalkozik.

Oké, irány a piac meg a mínuszok.