újracucc kategória bejegyzései

Életünk esmég a kaja és az emésztés körül forog, mint általában mindig, amikor pótanyasággal örvendeztet meg a sors. Mára már azt is tudom, milyen képet vág Giggü, mikor nem ízlik neki az étel, amit felszolgáltam. Ebédre megpróbálkoztam a szokásos tört zöldségen felül egy kis pirított darált hús beadagolásával is – hát öcsém, én még nem láttam ilyen négyszögletesre váltott manófejet. Becsületére legyen mondva, olyan méltósággal kezelte a helyzetet, mint Heston Blumenthal, aki szintén végigkóstolgatott mindenféle klasszikus rémkajákat, és nem köpte ki sose, amit én nagyon díjaztam. Nos, Giggü is lenyelte ugyan, ami a szájában volt, de láthatóan az volt a véleménye, háromszor etethetem meg vele ezt a szart: először, utoljára és soha többé. No problem. Még egy-két év, és ő is olyan lelkesedéssel fogja zabálni a paradicsomszószos fasírtkáimat, mint hasonló korában a másik kettő. Én tudok várni. Most is azonnal visszatértem a tört zöldségre magában, a baba meg ismét elégedett volt.

Egyébként, ha már az étkezésnél tartunk, kezd az a benyomásom lenni, hogy a töpörtyű ébren töltött ideje legnagyobb részét evéssel tölti, vagy legalábbis én töltöm az ő ébren töltött ideje nagyját az ő etetésével. Egy szelet kalácsot ujjbegynyi darabokban benyammogni nem két perc. Azt legalább pontosan tudjuk, mikor éhes, mert jelzi: megáll az etetésére rendelt szék mellett, csépeli a karfáját, és crescendóban nyürrög. A délelőttök még csak-csak, de délutánonként bizony tényleg úgy érzem, félóránként kapjuk a jelzést. Ja, és note to self: banánt kell venni. Giggü imádja a banánt, és végtelen csalódottsággal bámulta a kiürült tálkát, mikor elfogyott az utolsó darab. Konkrétan háromszor is megnézte, nem maradt-e véletlenül benne egy kicsi. Úgyhogy ma reggel hatkor én is megnéztem, nem maradt-e a kisbótban banán egy kicsi, de nem. Úgyhogy további expedíciók várhatók.

Ami engem illet (ez végül is az én blogom, tessék velem is foglalkozni, még mielőtt én is csépelni kezdem a szék karfáját) a gyermekcse délutáni alvását kihasználandó elbóbiskoltam egy kicsit, ami piszok nagy hiba volt, mert nem bóbiskolás lett belőle, hanem két és fél óra igazi alvás egyhuzamban, színes-szagos-bonyolult álmokkal és olyan, ébredés utáni félkómás állapottal, hogy alig bírtam kinyitni a bal szemem, és mindennek nekimentem, amíg felevickéltem az emeletre megnézni, mit csinál a gyermek. A gyermek persze már ott ült az ágyikójában, és babanyelven társalgott önmagával, majd szélesen vigyorgott rám. Ezekért a vigyorokért éri meg az összes töketlenkedés meg majrézás meg zöldségtörögetés.

Szőrös gyermekeim ugyan nem vigyorognak rám ilyen édesen, de mostanra nagyjából belenyugodtak, hogy nincs mit tenni, el kell viselni ezt az új háziállatot. Legalább kicsi meg lassú meg nem túl hangos/büdös, meg sokat alszik. (Ez utóbbiért Istennek legyen hála, Giggünek nemcsak jó alvókája van, de óraműszerűen pontos is. Le kell tenni délben meg le kell tenni este nyolckor, és még csak tentebabára sincs igazán szükség. Mondjuk ne kiabáljam el, történhet itt ezen a héten még minden, sőt még annak az ellenkezője is.) Azért Celó élt a véleménynyilvánítás jogával, és gondosan elhelyezett nekem egy boát a kelimszőnyeg mértani középpontjában, nehogy ne vegyem észre.

A tegnap délutáni félkóma egyik várható következménye amúgy az volt, hogy ma hajnalban felkuvikoltam. Így legalább jutott idő önmagam tatarozására is, és öt percen belül nekiesem a lisztesbödönnek, hogy ticinói kenyérkéket süssek őfelségének. Délutánra amúgy lehet, hogy ismét beájulok, de majd legfeljebb alszunk Giggüvel srévizavi, a macskák meg közben hányjanak le, amit csak akarnak.

Az árgyélusát neki, túl korán és túl későn van a kishitűségi rohamokhoz, pedig éppen most gázolok a sűrűjében. Szépírónak túl könnyű vagyok, lektűrírónak túl nagyigényű (magammal és a közönséggel szemben is, nyilván), úgy akarok leírni dolgokat, hogy ne mondjam ki, de az olvasó megértse, és úgy akarom hazudoztatni a hőseimet, hogy mindenki értse, mi az igazság.

Ehhez még tortahab, hogy pénteken fejemre esik Giggü is, aki ugyan egy csodás cukibigyó, de az egyéves-háromhónapos éppen az a kor, amikor már a gyerekek roppant gyorsan képesek helyet változtatni, de éppolyan gyorsan elesni is, veszélyérzetük még nincs, igényük az emberi kommunikációra már van, de kellő eszközük arra, hogy pontosan megértessék magukat, nuku. Jáháháháj.

Na, vissza a kézirathoz. Most már nem hagyhatom abba, és péntektől úgyis más lesz a főprogram.

Mit ne mondjak, tényleg igencsak beszartforma fejem van ezen a képen.

Ötkor ébredni arra, hogy vadul villámlik, és mindehhez békésen esik – rosszabb napkezdetem sose legyen. Ezek után pedig miért ne öltözzek fel olyan dilisen, ahogyan csak akarok.

A pipezöld gumipapucs csak ráadás.

Komplex hülyeségeket álmodni, ez nálam mindig megvolt, de ma éjjel még a szokásosnál is inkább összejött, lévén hogy azt álmodtam, világvége van. Apokalipszissel viszonylag gyakran szoktam álmodni, de olyankor mindig valami extra természeti csapás az oka, meteor, cunami, kiskutyafüle. Nos, ezúttal az emberiség kihalása volt a program, miközben fű, fa, virág és természet köszöni szépen, jól. Az embereknek viszont higanyszínű amőbaféleségek kezdtek folyni a szeméből, aztán pár óra leforgása alatt megőszültek és demenciát kaptak, akiknek pedig még megvolt az ép esze, fásultan várták, ők mikor kerülnek sorra. Brrrr.

És mindeközben folyamatosan ment David Bowie-tól a “Five years”.

A való világban viszont szombat van, és ha szombat, akkor piac, ahová fel lehet venni az új lebernyeget a régi ruhával, és ha már úgyis nyár van és piac, akkor jöhet a tízféle paradicsom, nyamnyam – hogy optimistán fejezzem be ezt a posztot, fene a higanyszínű amőbákba.

Öszvecuccoltunk, a húgom lelépett kocsival a saját diliháza irányába, de nekünk csak este van vonatunk.

Előre szólok, hogy ha nem találunk ennél értelmesebb programot, bús bánatunkban elmegyünk turkálni anyámmal, pedig én már teljesítettem az idei kvótát. Tudjátok mit, ezúttal defintíve úgy érzem, hogy a magamcsinálta szabályok csak addig értelmesek, amíg nincs kedvem megszegni őket.

Ma elutazom a szülővárosomba, ahol öt éve nem jártam, hogy eladjak egy házat, amiben gyakorlatilag felnőttem, és amiben tíz éve nem lakik már senki, akiért érdemes lenne visszamenni. Mivel nem egyedül vagyok ebben a szószban, és a többiek jelentősen normálisabbak nálam, a következő pár napban valószínűleg minden érintett családtagom felváltva fog emlékezni, fecserészni, bőgni és káromkodni, én meg csak ülök majd, mint egy fagyott varjú, vagy ami még rosszabb, kedvesen mosolygok mindenre, mint egy Szíriuszról lesugárzott hologram. Az eddigi tapasztalatok alapján feltehetőleg fél év múlva jutok el abba a stádiumba, hogy én is emlékezzek, bőgjek és káromkodjak, de az majd úgy jön ki belőlem, mint gennygejzír egy felszakadt kelésből.

Nem, tényleg nem akarok ennél többet mondani a dologról.

Ezúttal ezt dobta ébredéshez az agygép, de kivételesen nem egészen véletlenül. Hétfőn azt állapítottam meg, hogy amikor az embernek két külön cucca van bent két külön kiadónál, a kétféle “jajistenemmileszebből” kölcsönösen kioltja egymást, és nem marad izgulnivaló, csak a fáradt nyugi meg a zen. Ez mostanra nagyrészt elmúlt, mert az egyikről éppen ma lesz döntés, kiadják-e, nemadják-e, ennélfogva némiképp megint jajistenemmileszebből van.

Ennek örömére ma tényleg kiganajozom a Bűnök Barlangját, oszt belefekszem. Idegizgatottságra nincs jobb gyógymód, mint a színes ficlik. Mindehhez pedig nyilván valami fekete és egyszínű dukál, mert nincs abban semmi buli, ha nem látszanak az ember ruháján az odatapadt varrási hulladékok.

És Celó ezúttal az ablakpárkányt hányta le a miheztartás végett. Jaj, de rémes egy vircsaft ez, Istenkém.

Tegnap délután végre leadtam a kéziratot. Még egy csomó mindent szerettem volna csinálni vele, de ideje volt kiengedni a kezemből, hogy kapjak végre valami visszajelzést is. Szokás szerint persze ilyenkor, mint minden nagyobb méretű szöveg elküldése után, fáradt vagyok, csalódott és kicsit üres, az agyam tovább őröl, és nyilván ezúttal sem tudom kialudni magam, pedig lehetne.

Mindegy, no, mától vakációm van, úgyhogy irány a Bűnök Barlangja és egy kis csendes szöszmötélés a legformátlanabb klepetyusomban. Még az sem kizárt, hogy mindeközben egyszer csak elszundikálok.

Az “Ali baba és a negyven rabló” meséje helyett, kedves gyerekek, ma a “Kalapocska és az ötven faktor” meséjét olvassuk fel.

Akár 34 fok is lehet máma, úgyhogy miközben mások ujjongva szedegetik elő a spagettipántos micsodácskákat, én a paplanruhákat szedegetem elő, desőt már további paplanokkal is szemezni kezdtem a szekrényből, hogy milyen jó kis nyári hacuka lenne belőled, te.

Egyéb híreink nemigen vagynak, már azt leszámítva, hogy reggel a takarítónő érkezik, délután a húgom, este (bár inkább éjjel) a Repülő Kutató, a lakás fut, nekem rosszháziasszonyi és rosszesszéírói lelkifucim van, a macskák pedig úgy gondolták, ők is beszállnak a rendrakásba, és ennek épp olyan eredményei lettek, mint amilyeneket simán el tudtok képzelni. Na nem baj, kicsikéim, nyolckor megérkezik Attiláné*, aztán mikor előveszi a porszívót, ti olyan hirtelen sirültök be az első mancsraeső kanapé alá, mintha meteoreső jönne.

Reméljük, legalább az az egy nem lesz. Mármint meteoreső.

U. i.: Meteoreső épp nincsen, de azért keményen dolgozik azon a zuniverzum, hogy az se legyen egyszerű, ami egyébként az lenne. Attiláné és a húgom egyaránt kocsival jön, az utcában szoktak parkolni. Na mikor kezdik aszfaltozni az utcát, na mikor? (És tegyük hozzá mindehhez, hogy ma jön a kukáskocsi is. Ez, hogy úgynevezett understatement-t alkalmazzak, nem egy túl széles utca.)

* Ő a takarítónő. Egyébként Mónika.

Ma igen határozott itthoncsücsü-napot fogok tartani, de ezt akkor legalább valami többé-kevésbé decens öltözékben. Mondjuk az is igaz, hogy az imént anyósom rámnézett a teraszon (nála egy locsolókanna volt, nálam meg a reggeli kávécigi), és örömmel megállapította: “Ó, ma szabadnapod van!”, szóval talán mégse olyan decens ez az egész, mint én hittem.

Ismét hétköznapok vagynak kifogyott macskaeledellel meg a hűtőben egy fej pak csojjal, amiből főzni kéne valamit, de ehhez nem ártana mellé valami egyéb kiegészítő is.

Ja, meg itt a nyár.

Megérkeztem, beültem a kádba, pacsmagokat kentem magamra, hajat mostam, manikűröztem, aludtam. Szakdolgozatot bíráltam, megint aludtam. Most éppen szakdolgozatot bírálok, ergo utána ismét aludni fogok, smegintelölről.

A lakásunk modern és színes és éppen a megfelelő hőfokú (most éppen), és nem zúg semmi, sálálá. A hülye kis cicák nyilván úgy néztek ránk, mint egy háromnapos mócsingra, ti meg kik vagytok, és mit kerestek itt, de aztán Poci kegyeskedett odaülni az ölembe, és fésültetni magát. Egy hölgynek, nemdebár, roppantul fontos a toalett.

(Apropó toalett: ha van valami, amit nehéz megszokni Kanadában, az a konstrukció, amellyel a budik rendelkeznek, úgymint majdnem a karimáig tele vannak vízzel, és ez a víz zubog le az összes végtermékkel együtt, ha lehúzod. Ha az ember nem akar kínosan alapos információkkal rendelkezni az emésztéséről, jobb használat után bele sem nézni mindaddig, amíg le nem húztad.)

Itthon bezzeg napfény ragyogja be az utunkat, bébi. Rá is fér, én innentől vasárnapig megint folyvást úton leszek. Jaj, szegény macskák, szegény Repülő Kutató, szegény én.

Ha eddig nem jöttetek volna rá, én kifejezetten jó vagyok abban, hogy olyasmik fölött nyígjak, ami másnak öröm, jutalom és bódottá. Úgyhogy valószínűleg azzal sem okozok meglepetést, ha bevallom: én gyakorlatilag azóta akarok hazamenni, amióta megérkeztünk. Egy kanadai utazás nagy bumm meg minden izé, de a nem megfelelő időpontban (például vizsgaidőszak közepén) alig nyújt lehetőséget a kikapcsolódásra, mert azt a munkát mind el kell végezni, ami kimaradt, és bőven elég lett volna, ha csak egy hétre jövünk. Emellett a röhej kedvéért itt ülök a világ egyik legnagyobb meg legtágasabb és legszabadabb országában, időnként meg eddig sose tapasztalt klausztrofóbiás rohamok törnek rám. (Első éjjel például azt hittem, megfulladok a túlfűtött házban, és egyik ajtón se tudtam kijutni se a verandára, se a kertbe, úgyhogy végül kinyitottam a hűtőt, és bedugtam a fejem, ott inhaláltam a hűvösben, miközben barátságosan nézett rám egy moitié et moitié avagy half and half, aminek itt a tízszázalékos tejszínt híják.)

A mai éjjel különösen rossz volt, ugyanis mindehhez még meg is taknyosodtam, fél éjszakát átforgolódtam a túl puha és túl szűk ágyban, miközben köhögtem és időnként kimásztam orrot fújni, meg haza akartam menni a feladataimhoz, a kanapémra és a hülye kiscicáimhoz. Úgyhogy most eléggé itt állok ledarálva, túlaludtam azt is, amikor a rokonok elmentek garázsvásárt nézni, de persze a világ nem áll meg, a Repülő Kutató ismét bokáig kopott lábakról ábrándozik egy Yorkville nevű negyedben, ami lényegében az öreg Torontó. Hát jó. Akkor legalább csípjük ki magunkat, mint Szaros Pista Krisztus nevenapján.

A hátam mögött látszik egy darabka a Repülő Kutatóból. Éppen nem repül, úgyhogy kitalálhatjátok, mivel foglalkozik.

Itt ülök összehuttyanva, és kakukkfűteát iszogatok. Majdelmúlik.

Viszont legalább megfestettem a hajam.