újracucc kategória bejegyzései

Ma megint családi grillparti lesz (=nyárzáró nagy zabálás), én már begyúrtam a tésztát a mogyorós veknikhez. Ah, ti vasárnapok.

Eredetileg mást terveztem mára, de az nem fért bele végül az időbe, úgyhogy valami nagyon gyorsat és egyszerűt dobtam össze inkább.

Ezt a szoknyát

láttátok már errefelé néhányszor, ugyebár.

Én nagyon próbáltam szeretni őtet, de valamiért mégse sikerült, a fenti négyből csak az utolsó öltözékkel voltam elégedett, de hát akkor meg épphogy eltüntetni sikerült őkelmét, nem megmutatni. Valamit tennem kellett vele, például adni neki egy újabb esélyt egy rettenetesen egyszerű átalakítással.

Azt hiszem, nem is kell sokat magyaráznom, mit és hogyan követtem el, a képek épp eleget mondanak.

Előbb ezt csináltam,

aztán ezt,

és mindezt összesen háromszor.

Nemsokára meglátjátok, mi lett belőle.

Már többekre próbáltam rásózni ezt a remek ruhát,

de mindenkire kicsi volt, nagy volt, rövid volt, hosszú volt, nem az ő stílusa volt, túl zöld volt, választhattok.

Elvileg 12-es méretű szegénykém, de nem tudom, melyik univerzumban, én egyszerűen nem tudtam áthúzni a vállamon se. Kérdezhetitek, hogy a jó fenébe vettem meg próba nélkül – nos, vannak néha olyan pillanatok agyrágóbogárral meg mindennel, hogy próbálgatni nincs kedved/időd, a szemmértékedet otthon felejtetted, a ruha túl szép ződ és túlságosan is csak 350 forint, és különben is meg fogod oldani valahogy, mert olyan még sose volt, hogy nem. Hozzávetőleg így.

Nagyon klasszul meg lehet oldani ruhabővítéseket, de olyannal még nem próbálkoztam, ami bélelt meg oldalt cipzáras, az elején pedig a lehetőségekhez képest meg kéne tartani az eredeti részt. Bozse moj, mit csináljak vele, nyilván bele kell építenem valaminő bővítő miskulánciát, ha egyáltalán hordani akarom. A bélés szerencsére szintén vászonból készült, másként valószínűleg több melót igényelt volna a mindenféle illesztés-igazítás, de így vettem egy mély lélegzetet, megfordítottam,

aztán brutális hirtelenséggel felvágtam a gerincoszlopát hosszába’.

A képen már látható az a szép pipezöld háromszög, remek poláranyagból, amit a kivágott hátába szántam.

Bele is varrtam cikcakkal, sitysutty.

Hát így. Néha tényleg csak egy kis elszántság kell.

Időnként olyan hírek érik az embert, hogy majd beszédül az asztal alá, és ilyenkor annyira, de annyira értelmetlennek tűnnek az őtözködős blogok meg sárga kardigánok. Mi a nyüves nyavalya van ezzel a tragikusan hülye világgal, kérdem én.

Mindeközben pedig, bármilyen nehéz ezt belátni, maga a világ se nem hülyébb, se nem tragikusabb, mint általában, legfeljebb időnként kicsit közelebb csapnak le a villámok, navigare pedig necesse est, amíg életben vagyunk. Megyek péksütiért.

Ilyesmi átalakítás már volt egy, de ezúttal kicsit másként csináltam, úgyhogy tessék.

Ezzel kezdődött:

Pillekönnyű, puha, garbónyakú pulcsi, még abból az időből való, amikor makacsul próbálkoztam a garbóviselettel, mert milyen jó az ember nyakának, hogy meleg. Persze hiába próbálkoztam, ha egyszer utálom a garbókat. Folyton igazgatni kell azt a szép meleg nyakmegoldást, és én azt szeretem, ha felveszek egy holmit, aztán nem kell folyton helyrehúzgálni a különböző részeit. Úgyhogy ez is ott volt szépen felstószolva a “majd csinálunk vele egyszer valamit” kupacban.

Először is gondosan levagdostam róla a fölösleges részeket, így ni. (Az egyikből lett ezek közül a tegnapi átalakítás nyakkivágásába illesztett betét, mint tecciklátni.)

Ugyebár, már ezen a ponton kardigán-kinézete van – tulajdonképpen itt is megállhattam volna, ha beérném azzal, hogy egy sárga kardigánt mutogassak magamon a nézők mulattatására. Végül is, vigye el a fene, a látvány megvan, aztán majd a jövőben megoldjuk az eldolgozását (vagy nem, mert idő nem lesz, kedv nem lesz, és úgyse kéri rajtam számon senki). Viszont nem csak azért varrogatok én, hogy cuccokat mutogassak a blogon, ezeket a cuccokat én hosszú távra tervezem, hát dolgozzunk el mindent szépen, miként az a controlfreakekhez illő.

Ezért például előbb elszegtem cikcakkal a széleket, hogy ne bomoljanak el. Ha nagyon lágy és puha a kötött anyag, érdemes előbb kábé fél centivel a szélétől végigvarrni rajta, így nem lesz hullámos, de továbbra is rugalmas marad. Persze utána érdemes elszegni a legszélén is, eleve dupla munka, de a kardigán meg fogja köszönni, amikor mosásba kerül.

Az igazi persze egy overlock gép lenne erre a célra, de még mit nem, így is ketten vannak a házban, Erik meg Primera (az utóbbi szépen lefedve és bezsírozva, hogy ha Erik átmenetileg beadná a kulcsot, ne maradjak teljesen géptelen). Meg aztán egy overlock már sok lenne a jóból, én olyannak szeretem az átalakításaimat, hogy bárki utánam csinálhassa, akinek van egy Erikhez hasonlatosan öreg varrógépe.

Az eldolgozáshoz azt terveztem, hogy egyetlen folyamatos varrásvonallal hajtom vissza a nyakkivágást/elejét/alját, borítéksarkokkal (összesen néggyel: elejefelül jobbra meg balra, elejealul jobbra meg balra, logikus).

Borítéksarkot az én tapasztalataim szerint kétféleképpen lehet csinálni: csúnyán és gyorsan géppel, vagy szépen és lassan kézzel. Én ezúttal az utóbbit választottam:

Ezután a többi persze így is könnyű volt és egyszerű: visszahajtottam a széleket, egyenes varrással végigvarrtam rajtuk, kész. Az ujjára viszont szerettem volna visszavarrni az eredeti passzét,

így színt színre fordítva és a megfelelő ponton összegombostűzve végigvarrtam az ujján meg a passzén cikcakkal,

elszegtem, majd a színén egy egyenes varrásvonallal megerősítettem a visszahajtást.

Már csak az volt hátra, hogy adjak neki neki valami különleges befejezést, és mivel amúgy is szivárványhetet tartok, egy szivárványszínű effektfonallal végigmentem a nyakkivágása-eleje-alja vonalán, cikcakkal fogva oda a fonalat, így ni. (Látjátok, hol és hogyan vezetem a fonalat? A legjobb megoldás átbújtatni a varrógéptalp kis lyukán, így nem kell arra koncentrálnod, hogy pontosan lefogja-e a cikcakkvarrás a fonalat – nemigen van más választása.)

És ez lett a végeredmény. Nyilván nem olyan egyenletes, mintha a gyárban rakták volna össze, de az enyém, és senki másnak nincs több ilyen, sálálá.

Ez ma valamiért nem lett az igazi, de hát nem is lehet mindig az. Van úgy, hogy külön-külön minden darab oké, de együtt valahogy mégse érzed azt, hogy igenn, így kellett ezt összeválogatni. A probléma gyökere amúgy valószínűleg a szoknya, amivel ugyan nincs semmi baj, de valamiért számomra mégiscsak hümhüm. És nem csak ebben a kombinációban, hanem általánoslag.

Na de olyannyira narancssárga, hogy hujuj, mára pedig ez kellett.

Nyáron (márpedig technikailag még nyár van) nagyon-nagyon szoktam irigyelni azokat a nőket, akik csak feldobnak magukra egy spagettipántos semmiséget, és uccuneki. Bizonyos mellbőség fölött a spagettipántos semmiségek csak melltartóval hordhatók, a melltartókkal kapcsolatban pedig nekem ezer igényem van, és ennek az ezer igénynek nem felelnek meg a pánt nélküli meg incifincipántos micsodácskák, amiket a spagettipántos topokhoz hordani lehet.

Ennélfogva nyári turkálós örömeim egyik legnagyobbika, amikor sikerül olyan spagettipántos topot találnom az én méretemben, amibe eleve be van építve egy alul gumis belső betét, ami kiváltja a melltartót. Ezek után elképzelhetitek, mennyire morci leszek, amikor ott van egy kiváló top, ami elvileg minden igényemnek megfelel, de a dekoltázsrésze olyan mélyre van méretezve, hogy az már közszeméremsértés. (Nem túlzok. Amikor felvettem egy itthon töltött nyári napon, lehajoltam benne valamiért, és azonmódulag kiesett belőle a mellem. Hej de örültem, hogy nem lát más, csak a partvis meg a felmosóvödör.)

A logikus megoldás persze ilyenkor az lenne, hogy mosd ki a cuccot, édes lányom, hajtogasd össze, oszt szabadulj meg tőle, de én ennél sokkal makacsabb vagyok, és sokkal ritkábban találok szép téglaszínű topokat annál, hogy ennyiben hagyjam. Úgyhogy inkább magam elé helyeztem egy darab könnyű kötött anyagot, lényegében egy garbó levágott ujját.

A garbóról és annak szétvágásáról holnap mesélek, mert ezek a projektek általában szép idióta sorrendben és összefüggésben kergetik egymást, és itt semmi sem megy kárba, legfeljebb veszendőbe, abból a garbóból is összesen háromfelé jutott eddig, és még van belőle egy kicsi. Mindenesetre a képen alul látható darabot elszegtem cikcakkal,

begombostűztem a túl mély dekoltázsba,

aztán széles cikcakkal levarrtam a színéről.

Eltisztáztam a mindenféle széleket, és pusztán csak a “kuss, én így szállok le a bicikliről” szellemében felvarrtam rá két olyan kis fityinget, amilyet Dominika nővér szvetterkéjére. (Azt hiszem, ezek a fityingek meg tallérok még évekig elő fognak fordulni a különböző átalakításaimon, hacsak nem növöm ki őket, de erre kevés esélyt látok. Én így szállok le a bicikliről.)

Nna így. Most már emberek közé is mehetek benne.

Szerintem ez egy igen szép vizuális merénylet, de tőlem már megszokhattátok az effélét. Azt legalább semmiképpen sem mondhatjátok, hogy elaprózom a dolgot, és arra is felhívnám a figyelmet, hogy milyen szépen hajlik az egész a holnapi narancssárga felé. (És ez további áutfitekkel is tervben van. A hét végére jó eséllyel megérkezik a szomszéd faluból a jobbikos önkormányzati képviselő egy pemzlivel, hogy engem is átmázoljon, mint az iskola szivárványszínű kerítését akarja.)

Sose voltak különösebb skrupulusaim a gyermeteg ruhadarabokkal kapcsolatban, miért éppen most növesztettem volna magamnak (mármint skrupulust). Az unalmas pólókat néha fel kell dobni valamivel, és erre az egyik könnyű recept a rátétgyártás.

Itt van például ez itt:

Semmi baj nincs vele azt leszámítva, hogy ásítozásra készteti az embert, de van ásítoznivaló komoly pólóm épp elég, dobjuk fel ezt valamivel. Kezdjük például így:

Aztán folytassuk ezzel

meg ezzel

meg ezzel.

Negyedóra meló szabással-varrással-gyöngyszemmel- fotózással együtt. Kábé annyi, mint megírni ezt a posztot.

Kezd kicsit elegem lenni ezekből az “embertervez – macska/wyrd/agyrágóbogár végez” partikból, már csak kábé két hetem van extrakurrikuláris dolgokkal marháskodni, és neki is láttam szépen, hogy gatyába rázzam azt a kötetet, amivel a tavalyi nyarat szoptam végig, mert van kiadó, van kiadói szándék, van egy két hét alatt kipofozható szöveg, remek. Hát ehhez képest ma reggel lényegében mindenféle szándék, előzmény és akarat nélkül elkezdtem verset írni, mint egy speeden lévő Sylvia Plath (a gázsütő továbbra sem játszik, nyugi).

Most Adam Dalgliesh versesköteteire próbálok gondolni meg Bohuska felügyelőre, aki egy cserbenhagyásos gázolási ügyet egy olyan vers alapján oldott meg, ami azzal ért véget, hogyaszongya “hattyúnyak, kebel, dob és cintányér,/ miért sírok egyre?”, de az agyrágóbogarak szívósak és kérlelhetetlenek, és eleve vesztésre állok, kurvaélet. Akik a múzsa csókjáról hadoválnak, nyilvánvalóan még nem találkoztak azzal, amikor az embert nem megcsókolja, hanem valagba rúgja a múzsa, esetünkben Erato, mindjárt írok róla is valami anyázósat.

Persze sokkal, de sokkal jobban tenném, ha most gyorsan lejönnék a versírási szerről, és ehelyett kiadható és kiadandó szövegeimet próbálnám nyakonfogni, de fogalmam sincs, hogyan csináljam, amikor úgy pattognak a rímek meg sorok az agyamban, mint egy marék pingponglabda. Valaminek mindenesetre történnie kell, mert az nem megoldás, hogy csak álljak itt a plafonig robbant hajammal, és káromkodjak, mint egy szódáskocsis. Ááááá.

Az alábbiakban következő újracuccolás mottója az lehetne, hogy “bármit meg lehet csinálni, csak nem mindig érdemes”. Emlékeztek erre a ruhára? Nos, ebben a formájában konkrétan a melltartómhoz volt biztosítótűzve, mert másként leesett volna rólam – és igen, muszáj volt melltartót vennem hozzá, pedig ezeknek a ruháknak éppen az a lényege, hogy melltartó sem kell hozzájuk; cupp, úgy megtart, hogy este guminyomokkal van lepve a hátad. Ha nem fogadta volna akkora tiltakozás, hogy szétvágjam a rittyóba, nem szoptam volna vele végig az újragumizás keserveit, de mivel megtettétek, én is megtettem. Szóval tessék, itt a recept arra, hogy mit csináljunk, ha egy gumírozott ruhában elhalálozik a gumírozás. Kitartóknak és pepecselőknek ajánlom, másként inkább mondjatok le a melóról, és vágjátok szét a ruhát a rittyóba.

Mindenekelőtt kihúzgáltam a ruha hátsó részéből a cikcakkvarrással odafogott gumiszálakat, összesen 16 darabot. Az egyik már hiányzott, azt valami mással kellett pótolnom, mindjárt meglátjátok.

Szerencsére egy kivételével a többi mind megvolt, épp csak itt-ott kicsúsztak a varrásból. Vannak olyan ruhák ebből a típusból, ahol nem behúzott gumiszálak vannak, hanem gumicérna az alsó vagy felső szál, amivel a darazsalást rávarrják, de ez szerencsére nem olyan volt. Másik szerencsémre csak a hátuljában volt egy gumírozott betét, nem pedig körbekörbe, azzal jóval többet kellett volna marháskodni. Mindehhez még azt is bele kellett kalkulálnom, hogy a ruha egy mérettel nagyobb a kelleténél, ezt a gumizás szorosabbra vételével akartam megoldani. Ha nem lettek volna meg a gumiszálak, akkor persze másként festett volna az egész (van a lakásban gumicérna, miért az ne lenne), de tételezzük fel, hogy varrógép ugyan rendelkezésre áll, viszont szinte csak hozott anyagból lehet építkezni.

A második lépésem tehát abban állt, hogy egy horgolótű segítségével áthúzkodjam mindegyik gumiszálat a varrás megfelelő helyén, és gondosan odacsomózzam, nehogy kicsússzanak, így ni:

És akkor ugyanezt tizenhatszor.

A legfelső szál helyére egy vastagabb gumifonalat szántam, úgyhogy egyelőre ezeket láttam neki sorra odavarrni a helyükre. Biztos, ami biztos, nehogy átvarrjak csak úgy véletlenül rajtuk, szépen feltűztem őket egy kis kupacba,

aztán uccuneki.

Széles cikcakkal dolgoztam, a gumifonalat jól kitartva, és a végét ugyanúgy rácsomóztam, mint az elejét, nehogy kicsússzon nekem már megint. A színe így nézett ki munka közben, ni, az alsó néhány sor már megvan, a többi még gumírozatlanul lifeg:

És varrtam, és varrtam, és csomóztam, és csomóztam, és tényleg csináljon következőkor ilyet az, akinek hat anyja van.

A legfelső gumiszálat egy keskeny fekete körgumival helyettesítettem, a legeslegfelül lévő gumiházban meg kicseréltem egy rövidebb darabra az elöregedett eredeti gumit, így ni:

Végül pedig a kilógó végeket szépen beigazítottam a legelső képen is jól látható hajtás mögé, és gondosan levarrtam, hogy ne fityegjen ki semmi.

A végeredmény így fest, és tényleg kulimunka volt, de bonyolítatlan kulimunka. Ha esetleg nektek is kilazult a gumírozás a ruhátokból, és van egy órátok elvacakolni vele, tessék, így történik.

Tegnap átmentem némi túrórudiért a kisbótba, aztán bekukkantottam a kisbót melletti mégkisebb bótba, ami Polcos Bazár névre hallgat. (Nem fizetnek nekem azért, hogy linkeljem őket, csak ha esetleg kíváncsiak lennétek rá.) Néha nagyon szórakoztató dolgokat találni, vettem már ott táskát, bizsut, néhány tasakocska röhejesen olcsó kásagyöngyöt, sőt még elragadó csehszlovák gyártmányú szódásüvegeket is, mind a kettőt, ami a boltban volt. Az elsőt ajándékba szántam, de aztán apósom is belelkesedett, úgyhogy neki is vettem egyet hálából, amiért megkereste, hol lehet tekerőcskét kapni erre a szódásüveg-típusra széles e hazában. (Nehogy azt higgyétek, könnyű dolga volt, tutira megérdemelt jutalomba egy saját szódásüveget.) Nyilván a Repülő Kutató is belelkesedett, mert ez így szok történni, a Polcos Bazárban viszont nem volt már több szódásüveg, úgyhogy neki a Vaterán vettem egyet. Mit meg nem teszek én ezért a házasságért.

Na de térjünk vissza a tegnapra, amikor ismét végigbóklásztam az egész üzletet, és találtam egy egészen érdekes táskát, narancssárga meg kék bőrből, jó tágasat, kettő bazi nagy rojttal. Nem az a fazon volt, amibe jól bepasszintható a laptop meg az összes más retyerutyám, kicsit drágálltam is, de azért elnézegettem. A pult mögötti hölgy, mikor látta, hogy a táskát forgatom, odaszólt, hogy ez egy nagyon jó táska, tiszta bőr, ebben egyet is értettünk. Csak hát ez a színkombináció, tette hozzá, ezt nehéz hordani. Képzelhetitek, milyen hülyén néztem vissza rá egy pillanatig, talpig kékbe és narancssárgába öltözve. Végül magam elé emeltem a táskát, hogy teljes assorté pompánkban látsszunk mi ketten, és azt mondám, lehet, hogy nehéz, de nem megoldhatatlan. Akkor pedig derültünk egyet mindhárman, én, a pult mögötti hölgy meg a táska.

Slusszpoén nincs, a táskát nem vettem meg végül, tényleg nem volt laptophordásra megfelelő fazon. Miután viszont hazatotyogtam, belegondoltam abba, hogy a blog harmadik évében még nem szabotáltam magam semmi öltözködésbeli hülyeséggel, és amúgy is csak alig másfél hét van hátra belőle, akár csinálhatnék a végére némi tűzijátékot. Nem kell nagy handabandára számítani, nyugi, de addig üssük a vasat, amíg megvan, szeptembertől úgyse lesz sok időm hülyéskedni. Előre szólok, 24-étől atrocitások várhatók, vértezzétek fel lelketeket, és tegyetek napszemüveget a retinabántalmak elkerülésére.

Addig viszont, ha már eddig is a tarkabarkaságokról esett szó, meg arról, mi mihez passzol:

Az elmúlt napokban fel voltam öltözve. Erre az alábbi bizonyítékokat tudom felmutatni.

És még voltak rajtam többféle holmik is, viszont azokat nem fotóztam, mert a macskák meg borok meg tengerszemek érdekesebbek voltak.

Ma is fel voltam öltözve, erre is van bizonyítékom.

Most viszont élvezni fogom a civilizációt: víz, villany, vécé sorbaállás nélkül, fürdőszoba káddal és tükörrel, ágy, paplan és internet. Ó, és a kanapém. Ez, kéhem, luxus.

A mindennapi túlélés fő trükkje, hogy amikor az élet citrommal kínál, gondolj nagyon erősen a limonádéra aztán keverj magadnak egy martinit. Annak például, hogy nyavalyás módon hajnalban ébredtem, az lett az eredménye, hogy hatra már megszabadultam a hajfestéssel járó büdös pacsmagoktól, és megint olyan színe van a fejemnek, mint egy stoplámpának, hurrá.

Gertrude Stein írta magáról az Alice B. Toklas önéletrajzában, hogy az a fő baja, nagyon erős benne a tehetetlenségi nyomaték és nagyon kevés az iniciatíva, és ha már elkezdett valamit, nagyon nehezen tudja abbahagyni. Mintha csak rólam írta volna. A hajfestés is olyasmi, amit ha egyszer elkezdtél, nehéz abbahagyni, és egyre kevésbé látom reális tervnek a közeljövőre, hogy visszatérjek az eredeti hajszínemhez (=mosogatólé árnyalatú szőke, mostanra már feltehetőleg sok ősz szállal). Már nem csak én szoktam meg a pipirost, de körülöttem mindenki, desőt: a komplett munkahelyem nem is látott még más színben, tán fel sem ismernének nélküle. A fodrászom a múltkor határozottan kijelentette, hogy “ez a vörös te vagy, a szőke meg nem”, ami elég vicces a maga módján. (Juteszembe, be kéne jelentkeznem fodrászhoz is, amíg még ráérek az ilyesmire. Mint az valószínűleg ismert, én ugyan nem vagyok szívbajos, ha a saját hajam kell levágnom, de az sokkal kényelmesebb, ha valaki más söpri össze utána a dzsuvát.)

Ha a hajfestés végeztével már úgyis ott ácsorogtam a fürdőszobában, gondosan törölgetve mindenhonnan a telekomszínű foltocskákat (a szép új zöld felületekre szerencsére nem került egy pötty se), felkentem a képemre is néhány pacsmagot, aztán felöltöztem papagájnak, és visszabújtam szundikálni a kanapémra egy kicsit, mert kifejezetten fáztam. Vagy nem aludtam eleget, vagy jön az ősz, vagy akármi, de tényleg fáztam. Most viszont mindjárt elmegyek macskaeledelért, mert ezek a büdös kis mókusnyuszik határozottan azon dolgoznak, hogy kiegyenek minket a vagyonunkból. Félig üröm, félig öröm, hogy rettenetes módon rákaptak a drágán és kimérve vehető kipöszörőzöttmacska-eledelre, mert azóta nem hajlandóak más száraz papit megenni, viszont teljesen leszoktak a szaftos papiról is, ami ilyenkor nyáron nem a legrosszabb ötlet. Nagyon látványosan hatással vannak egymásra, esetenként már nem is tudni, melyikük kezdte a hülyeséget és marhaságot, most már mindkettő konzekvensen csak a felmosóvödörből hajlandó inni, tehát jelen pillanatban két felmosóvödröt tartunk üzemben, az egyikből a macskák isznak, a másik meg kint van a teraszon, nehogy beleigyanak.

Ach, édesjóistenem, ez a bolond és gyönyörű élet, hunfent, hunlent, holnap parodontológus, csütörtökön fogász, hétvégén meg BorMámorBénye. De most mindenekelőtt macskapapi.

Ma nagyon tarka anyagokkal fogok matatni, ilyen esetekben meg nem árt, ha én magam minél kevésbé vagyok tarkabarka. Mivel ehhez az egyik, a héten megbuherált holmit veszem fel, nesztek újracucc-poszt is hozzá. Ennél egyszerűbb-gyorsabb átalakítás nemigen van, csupán azért teszem fel ide, ha esetleg félnétek attól, hogy belevágjatok ilyesmibe. Egyetlen dologra kell figyelni: a pontos illesztésre a varrásvonalaknál.

Minél rövidebb munka egy átalakítás, annál tovább képes halogatni az ember, vagy legalábbis én. A sokat tologatott átalakítandó holmik között olyanok is voltak bizony, amelyeket időnként előrántottam a “meg kéne varrni végre” kupacból, és felvettem úgy, ahogy voltak, aztán kimostam, visszaraktam, újra előrántottam, és így tovább, holott tényleg csak tíz perc kellett volna hozzájuk. (Meg egy megfelelő színű cérna a varrógépben – a cérna befűzése jellemzően az a nemszeretem feladat, ami miatt leginkább képes vagyok halogatni az efféle tízperces melókat.)

Itt van például ez a puha pamut tunikaféle (kristályokkal!!!), amit igen lökött és gyanús kombinációkban lehetett látni rajtam egyszer-egyszer.

Nyilvánvalóan látszik, hogy roppant gondosan csak kardigánnal voltam hajlandó felvenni.

Miért? Ezért.

Meg ezért, lebbentsük fel a fátylat a röhejes valóságról.

És közben nem kellett vele mást csinálni, mint ezt:

aztán meg ezt:

Tíz perc, mint mondtam. És ugyan továbbra is fogom mindenféle lökött kombinációkban hordani, de nyári vasárnapokon, amikor úgysem hagyom el a lakást, akár magában is. Mint mindjárt meglátjátok.