A tegnapi vizsgára való utamhoz természetesen egy olyan buszt küldtek a Volán végtelen bölcsességű urai, amelyen nem vala légkondi, viszont vala tömeg. Ennek részeként megjelent Dömösön az egyik vizsgázó, Pilismaróton meg egy másik, és ezáltal (nyilván) többet tudtam meg róluk, mint korábban bármikor. Ők is rólam. Az egyikük megkérdezte tőlem, hogy vannak-e Bogdányban rokonaim, mire én enyhén meglepve azt válaszoltam, hogy nem, mire ő, hogy csak azért kérdezi, mert látott a múltkor a párommal Bogdányban sétálni. Hát persze, akkor mentünk vacsorázni a Hajósinasba (ami mellesleg azóta folyvást zárva van, három utcányira a lakásunktól egy hosszan vegetáló, majd végül bezárt éttermen viszont a poén kedvéért megjelent egy “Coming Soon – Hajósinas” tábla). Mint nem teljesen normális őtözködős bloggernek nyilván az volt az első dolog, ami eszembe jutott, hogy “ajvé, akkor is ugyanez a ruha volt rajtam”. A “francba, egy teve sem hullhat porba anélkül, hogy a hallgatóim ne értesüljenek róla” csak a második eszembe jutó dolog volt, ehhez már úgy hozzászoktam tizenöt év alatt, mint malac a vakaráshoz. A hallgatók és volt hallgatók mindenhol és minden körülmények között képesek felbukkanni, akár egy pékségben is. (Egyszer majd elmesélem az egyik legjobb esetet hallgatóval és hallgató szüleivel még abból az időből, amikor, hogyúgymondjam, kezdő tanárként igen csekély volt a konvergencia aközött, hogyan festettem munkaidőben és azon kívül.)

Most viszont behajintok egy mosást, elmegyek piacra, majd megpróbálom Celót bebűvölni a dobozba és elcipelni orvoshoz, mert kaptam mára fuvart, és azok a mellső lábak tényleg nem tetszenek nekem. Amíg én ügyes-bajos dolgaimat intézem, ti esetleg elugorhatnátok két poszttal odébb szavazgatni még egy kicsit, mert jelen állás szerint holtverseny van az élen, és én ugyan képes vagyok mindenféle trükkökre, de azt nemigen látom magam előtt, hogy összekombináljak egy pillevékony hímzett sanzsánpoliésztert egy nála kétszerte vastagabb pamutszaténnal.