(Ilyet soha többé. Szerintem még egyetlen varróprojekttel se szoptam ennyit, és nem is akarok soha többé.)

Mivel a közönség a kettes számú jelölt mellett tette le a voksát, gyerünk kettes számú jelölt. Dupla paplan aszimmetrikus hímzéssel, a színoldala sanzsán poliészter anyag, a hátoldala vékony pink pamutvászon. A sanzsán anyagok jó szokása szerint amerről kapja a fényt, olyan színe van, szóval higgyétek el, mindegyik képen ugyanaz az anyag látható.

Csak az ágyon tudtam volna teljes méretében bemutatni, de azon éppen ott hevert Celofán, akit gondoltam, békén hagyok, miután reggel az orvosnál kezdte két szurival, és még a körmeit is levágták és összebetadinozták. Szóval tessék, így néz ki elegánsan lehajintva a folyosón. (A paplanhuzat, nem Celofán.)

Ezután jött az a rész, amikor szétválasztottam az elejét meg a hátulját, a pink vásznat gondosan összehajtogattam, eltettem későbbi felhasználásra, és ott maradtam négy négyzetméter dilinyós anyaggal. Na most mit csináljak vele.

A varrás egyik alapszabálya, hogy kétszer mérj, egyszer vágj. Ez az újracucc-készítésben pláne úgy fest, hogy kétszer mérj, aludj rá egyet, aztán mérj újra. Ha esetleg elbaltázod a dolgot, nincs ám olyan, hogy elmész a boltba újabb két méternyi anyagért, hanem ennyi van, ami most itt hever lehajintva, slussz, és unatkozó macskák nézik a folyosó végéről.

A fenti kép kábé a tizenötödik hajtogatás után készült, akkorra már rámásoltam az erre a célra tartogatott szappandarabkával kétféle szabásmintát is (a szappan azért jó, mert könnyebben kijön az anyagból, mint bármelyik jelölőkréta – csak ki kell öblíteni, és kész), de valahogy egyik se volt az igazi. Végiggondoltam, miért nem komálom egyik lehetőséget se, és rájöttem: azért, mert mindkettő levágott volna lényeges méretű darabokat a nagy aszimmetrikus hímzésből, pedig hát ennek az anyagnak ez a legkülönlegesebb sajátossága.

Jó, hát akkor gyerünk, próbáljuk egyben tartani a hímzést.

Mindenekelőtt újrahajtogattam az anyagot, és kivágtam belőle a lehető legnagyobb méretű hímzéses trapézt, ami még kihozható volt, hívjuk szoknyarésznek. (Pocsék kép, de higgyétek el nekem, tényleg trapézformája van.)

A trapézforma nyilván további korrekciókat igényel, hacsak nem akarok fura sellőuszályos szoknyában mászkálni, de kiindulópontnak már elég jó, és elegendő anyag maradt ahhoz is, hogy felsőrészt gyártsak belőle egy gondolomforma módon kiszabott ruhához. A gondolomforma ruha felsőrésze ebben a pillanatban úgy festett lelki szemeim előtt, hogy afféle bő pólófazonú lesz, záródás meg effélék nuku, fene akar még szórakázni ilyesmikkel, nyárra egyébként is jól jön valami szellős fazon, ha már az anyag ilyen remek hundertprocent poliészter.

Na de azért az újracucc-varrás szabályainak megfelelően aludtam rá egyet.

Ma reggel  megújult harci készültségemben kiszabtam a gondolomforma pólórészt egy gyakran használt szabásminta alapján, egyelőre ujjak nélkül – én ugyan nem vagyok oda az ujjatlan ruhákért, akármekkora faktorszámú naptejjel is csúnyán le tudok égni vállcsúcson, de bármikor rádobhatok egy kardigánt, ha úgy adódik.

A pólórészt összevarrtam, eltisztáztam, aztán felpróbáltam, beleférek-e. Bele. Nahát, itt még tök sok anyag maradt, gyártsunk ujjakat is a felsőrészbe.

A trapéz nempárhuzamos oldalait összevarrtam, eltisztáztam, enyhe ívvel kivágtam egy szeletkét belőle felül, hogy jobban illeszkedjen majd a felsőrészhez,

aztán a szoknyarészbe felül beletettem elöl két szembehólt, hátul meg két hajtást, hogy a pólórészhez igazodjon a bősége. Na ezzel volt a teljes munkaidő alatt a második legnagyobb szopás. (A legnagyobb csak ezután jött.) Az anyag csúszkált, a méretezés csámpa volt – eh. Egy adott ponton húsz gombostű volt a nyomorult szoknyarész szembehóljaiban, és halvány sejtelmem sem arról, hogyan fog festeni majd, ha kész lesz. Emellett a csúszkáló anyag miatt a hajtásokat is be kellett fércelnem. Volt egy pont, amikor így festett:

Végül azért mégiscsak kicentiztem az egészet, végigvarrtam a hajtásokon, hogy összeállításkor is a helyükön maradjanak, és színt színre fordítva összegombostűztem az alsó meg a felső részt. Ezt is összevarrtam, eltisztáztam.

És akkor kiderült, hogy nemcsak túl hosszú lett a felsőrész, amit afféle empire szabású izéként képzeltem el, Lizzie Bennett bálba készül módjára, de csámpás is. Fércbontó, korrekció, újravarrás. Most hosszra jó, de girbegurba. Fércbontó, korrekció. Még mindig girbegurba. Fércbontó, korrekció. Ezzel telt a következő másfél óra, és egy adott ponton komolyan gondolkodni kezdtem azon, hogy kiviszem az udvarra, leöntöm benzinnel, és felgyújtom.

Végül már nem volt girbegurba, hurrá. Felpróbáltam. Úgy néztem ki benne, mint egy fatönk.

Na hát én ugyan a kellemes laza szabásmintáknak igen nagy híve vagyok, de azért mégis van egy bizonyos határ, és amikor az ember lánya úgy fest valamiben, mintha akár egy teljes irokéz kenut ki lehetne faragni belőle, az nem oké. Úgyhogy elővettem a hobbivarrónők barátai közül a bugyigumi nevezetűt, és a ruha elejét begumiztam a mell alatti varrásnál.

Vannak pillanatok a varrásban, amikor egyszer csak hirtelen a helyére billen minden: na, esetünkben ez volt az a pillanat. A ruhának hirtelen formája lett, nekem benne dettó, hurrá. És már csak a szoknyarész hosszának korrekciója volt hátra, na meg a nyakkivágás elszegése. A kész ruhát kiterítettem a padlón, elegyengettem, bejelöltem és levágtam a hátulja túllógó részét, aztán cikcakkal elszegtem az anyagot.

Mivel a trapézt egész pontosan ferde szálirányból sikerült kiszabni, a nyakkivágás elszegéséhez szükséges ferdepántot is viszonylag egyszerűen sikerült előállítani a maradékokból, úgyhogy azt is felvarrtam a helyére.

És már kész is volt, csekély hét órányi szopás után, plusz egy óra posztolgatás meg fotóméretezgetés. Egy komplett munkanap.

Én most ugyan cefetül elégedett vagyok a végeredménnyel, de azért ilyet tényleg soha többé.