újracucc kategória bejegyzései

Kicsikét sok jutott mostanság nekem a fékevesztett rohangálásból, és a doktori óráim is meglehetősen felemás hangulatban hagynak: egyrészt vadul nyüzsög bennem a lelkesedés, másrészt meg kiszámíthatatlan kishitűségi-türelmetlenségi rohamokat kapok. Az eddig feladott három házidolgozat mindegyikénél rögtön lett ötletem olyan témához/kutatnivalóhoz/megírási módhoz, hogy később kis változtatással be tudjam illeszteni az mondott házidolgozatot jövendő disszertációmba, viszont átkozottul nyomasztó arra gondolni, hogy 2+2 év múlva le kell adnom a komplett hóbelevancot. A tanáraink állandóan arról beszélnek ábrándosan, hogy a kutatási téma meg a vázlat meg maga a kutatás is mennyit fog változni menet közben, és ebben teljesen igazuk is – lenne. Ha. De nincs. Nálunk igencsak másként fog festeni az a “menet közben”, mint az eddigi hallgatóiknál.

Csak hogy megértsétek: a doktori iskolának jelenleg 139 olyan hallgatója van, aki három év szervezett képzés után már megszerezte az abszolutóriumot, de még nem adta le a disszertációját, és még békésen elmerenghet meg elmolyolgathat rajta évekig, várván a zihlet édes csókját (vagy, ahogy Egyed Péter fogalmazott kábé harmincöt éve, várja, hogy kivirágozzon az asztalláb mellett Arisztotelész ibolyája). A mi évfolyamunk viszont a megváltozott képzési rendszer miatt már nem engedheti meg magának a “majd kiforrja magát a dolog” luxusát: vagy leadjuk négy (max. öt) év múlva a cuccot, vagy megette a fene az egészet. Az pedig nem megy, hogy ehhez az egyik szájukkal a változások és változtatások dicséretét zengik, a másikkal meg az idő rövidségére figyelmeztetnek. (Vö. “Ídösapám, milyen csudálatos pufája van kiednek, hun hideget, hun meleget fú belüle.”)

Mindehhez meg ott dúl bennem a tanári türelmetlenség is, komplett napokat parkolunk azokban a csúnya kis termekben, és kétségtelenül értékes dolgokat tudunk meg, de megtudhatnánk többet is. Nyilván még ők maguk sem jöttek bele abba, hogy most már egyharmadával kevesebb idő alatt kell lenyomniuk kiköpöttül ugyanazt, mint előtte, de ezen marha gyorsan át kéne lendülniük. Ha belegondolok, mekkora anyagmennyiséggel lövöm szembe szerencsétlen elsős levelezős BA-hallgatóimat szombatonként… Ahhoz képest ez kicsikét lájtosnak tűnik.

Na mindegy. Kellett nekem kísérleti fehér egérnek lenni egy mókuskerekekkel tűzdelt labirintusban? Kellett. Akkor pofa súlyba, próbáljuk kihozni a dologból a legtöbbet, ami lehetséges. Ennélfogva a mai napból is megpróbálom kihozni a legtöbbet, ami lehetséges, és ez ezúttal speciel arról fog szólni, hogy szigorúan pihentetni fogom az agyamnak azt a részét, ami tudománnyal meg kutatással meg tanárkodással foglalkozik, és fejest ugrom a színes anyagficlik közé. Dixit.

(Jelzem, ma reggel már elküldtem szakdolgozóimnak a Nr. 1. Felpiszkáló Dörgedelmet, két évfolyamtársamnak egy júniusi finn konferencia linkjét, egy harmadiknak pedig a tegnap fotózott repertórium-lapokat a szakképzés szakirodalmáról 1800-1944, szóval most már akár anyagficlizhetek is.)

Nem tudom, mi a nyavalya van mostanság az öltözködési modzsómmal, de rohadt nehezen hozok össze olyasmit, ami nekem is tetszik magamon. Jó, tudom, rohangálás meg átmeneti időszak meg minden más mütymürütty, de akkor is, mintha csak kétféleképpen tudnék felöltözni mostanság: semmilyenül vagy dilinyósan.

Ma, mondanom se kell, éppen dilinyósan.

Nyugi, még megvagyok, de tegnap egyszerűen egy miccentésnyi idő se volt fotózni vagy posztolni sötétedés előtt, utána meg már reménytelen. Most értünk haza Pécsről, rendkívül lerobbant vagyok, és miután ezt közzéteszem, előreláthatólag fél órán át fogok ázni a kádban, miközben mindenféle illatos izéket kenegetek magamra.

Ha jön, akkor mindig csőstül, ezt már megtanulhattuk. Ma reggel olyan irgalmatlan taknyosan ébredtem minden ok és előjel nélkül, hogy ihaj. Mindezzel persze akár nem is lenne semmi baj, de nyolckor kirobogok az ajtón, és csak este tíz felé támolygok haza, mert mára szakdolgozók vannak programon, a múlt szerdán elmaradt 3×45 perc bepótlása, és mindehhez estére a Kutatók Éjszakáján én vagyok a Meseerdő program egyik állomása is, kis kosaramban minden fellelhető kacattal és plüssállattal, ami ilyen-olyan mesékre emlékeztetheti az ovisokat-áltisiseket. És még holnap is tanítok reggeltől estig, hajaj.

Azon sem leszek igazán meglepődve, ha este leboszorkányoz valamelyik kis elvetemült. Addigra már úgy nézek majd ki, hogy szerencsés lesz, aki öreganyjának szólít.

Jó kis éjszaka volt ez, kétszer ébredtem fel csak úgy minden ok nélkül, a közbeeső időszakokban pedig arról álmodtam, hogy a szőrös anarchisták elcsámborogtak, én meg macskaköves sikátorokban kergetem őket egy tengerparti Szentendrén, ahol szinte minden macska fehér-cirmos, és szinte mindegyik odajön hozzám, ha hívogatom.

A dögök nyilván megvannak, itt verik egymást éppen a nappali közepén, én viszont totál groggy vagyok, már benyomtam egy főzőnyi kávét, és közben egy szakdolgozónak javítgattam a kérdőívét a primér kutatásához. Ah, ez a mókás-munkás-hisztis élet.

Na ilyenkor kell egy adag váratlan pipiros.

Minden évben van egy olyan nap (általában, de nem mindig éppenséggel hétfő), amikor kinézek az ablakon, és megállapítom, hogy bizony, itt van újra. Nem kell hozzá eső, szél, ború, még a fák lehulló levelének lágy nesze sem, mégis definitíve ősz van már, egyik napról a másikra.

Úgyhogy ilyenkor szépen elmennek aludni a citromos tusfürdők, a naptejek meg a könnyű nyári kaftánok, a tornacipők, a kicsi zoknik meg a vászontáskák, és felébrednek a sálak, sapkák, bakancsok, blézerek meg a levendulás testápolók. Néhány napig méla vagyok meg fakócska, aztán nekilendülök, narancssárga párnákkal szórom tele a lakást, nagy kanna Earl Grey teákat főzök, színes harisnyákat veszek fel, és örülök az ősznek – annak, ahogyan lassan elsárgul a nyírfa, ahogyan reggel átnéz rám a Dunán meg a ködön a nagymarosi templom tornya, ahogyan esténként egyre többször érzem a fatüzelésű kályhák füstjét, amikor hazaérkezem.

Mindennek megvan a maga ideje, mint a szalmakalapnak, mondogatták nagyanyáim. Most éppen ennek van itt az ideje.

Hogy kevésbé poétikus vizekre evezzek: még a nyáron alakítottam át ezt a szoknyát két számmal kisebbre az eredeti változatánál. Ha érdekel valakit a folyamat, tessék jelezni, megvan hozzá a komplett fotódokumentáció, csak meg kell írni a bejegyzést.

Mint ez rendkívül stílusos öltözékemből is látható, ma itthoncsücsü napom lesz – sőt, az órarend izgalmas változásai és trükkjei miatt meglepetésemre még a hétvégém is itthoncsücsü lesz, pedig nem ez volt az előrejelzés. Nem baj, no, meló van éppen elég, konferencia-előadás írásától (nincs kedvem hozzá) szöveggyomláláson át (ehhez sincs kedvem) ruhavarrásig (öö, mondanom se kell). Ez utóbbit amúgy is muszáj lesz befejeznem ma meg holnap, vasárnap reggel ugyanis a Repülő Kutató távozik Prága irányába, és vinnie kell magával a kész terméket. (Tényleg rohadtul nincs kedvem megvarrni azt a ruhát. Bocs, Poett.)

A kötelesszégtudat viszont kötelesszégtudat, kedveszkéim. Grr.

Az éjjel amúgy valamelyik kis szőrös anarchista disznó ellopta egy gombolyag szivárványszínű fonalamat, és akkurátusan legombolyította a nappaliban. Mi jön még máma, kérdem én.

Ma megint családi grillnap van, anyósom imádja néhány hetente összetrombitálni a famíliát egy közös étkezésre, de egyre többen vagyunk és egyre hülyébbek, úgyhogy mostanra oda konkludált, nem érdemes fél napig görnyednie a tűzhely fölött ahhoz, hogy aztán a nyakán maradjon egy csomó jó főtt étel. (A legifjabb generáció éppolyan válogatós, mint a legifjabb generáció lenni szokott, elélnének pusztán sültkrumplin, rántotthúson, húslevesen, bundikenyéren és grillkolbászon, ez utóbbihoz viszont néha kegyesen elfogadnak egy kis salátafélét is. Grillkolbász rulez.)

Egyéb események nemigen várhatók mára, mint boldogan pacskolni a pecsenyezsírban, és ezt szintehogy el sem hiszem, a hét eleje olyan távolinak tűnik már, mintha a múlt hónapban lett volna. Ráadásul szakdolgozóim száma továbbra is riasztó mértékben nől, és én szeretem ugyan a hallgatói előrelátást, de a tegnapi órák után is odajött hozzám valaki, hogy nálam írhatna-e. 2018 áprilisában kell majd leadnia, csak mondom.

Nem mintha eddig nem lett volna evidens, de egyre tisztábban látszik, hogy ebben a tanévben el fogom köpni a tüdőmet is a nagy igyekezetben, és háromfelé szakadok majd, mint Gallia. Amit viszont eddig talán nem mondtam el, az az, hogy mindez rémült, de örömteljes izgalommal tölt el. Mazochista vagyok, nem vitás.

Ma viszont szabadnap van, és az is lesz, a kirelejzumát neki. Plusz grillkolbász.

Éppen tizenöt évvel ezelőtt volt, hogy találkozót beszéltem meg délutánra az egyik haverommal egy kocsmában. Mikor beléptem, meglehetős csend volt, mindenki a sarokban harsogó tévét nézte. Ja, valami katasztrófafilm. Nekimegy, felrobban, a gondterhelt amerikai elnök valami hősies hülyeséget fog nyilatkozni, aztán tényleg jönnek a hősök, az egyik irodai dolgozó élete kockáztatásával menti meg összes utált kollégáját, a tűzoltóparancsnok válik és a munkája az élete, a végén dísztemetés, sortűz, asszony könnyez, a gyerekek a játékmackót meg az amerikai zászlót szorongatják. Csak a szokásos. Azazhogy. Hm. Mióta ad katasztrófafilmet a CNN?

Aztán persze írtam erről később egy esszét, mert ha én írok valamit, az legtöbbször akkor is esszé lesz, ha nem annak szánom, és volt benne minden innen-onnan összeszedett izé a városi legendáktól a villanófény-emlékig, ami utóbbi nagyrészt arról szól, hogy minden generációnak az életében van egy nagy tragikus nemzetközi hír, aminek pontosan emlékszik az összes körülményére meg arra, hogy mikor hallotta és közben mit csinált, és én úgy gondoltam, az én generációmnak ez volt/van/lesz az, akár akarjuk, akár nem. És tényleg így történt. Azt hiszem.

Tanulság persze nincs, azok nem őtözködős blogokon teremnek, pláne nem ilyen lerobbant-forma vasárnapi szerelések között. Megyek vissza az esszéimhez.

A takarítás veszélyes üzem, főként ha közben másutt jár az ember esze. Nekem például az is sikerült, hogy a fürdőszoba pucolása közben mélán belenyúljak egy borotvába, és ugyan nem lettem teljesen kripli, de a bal hüvelykujjamról eléggé használhatatlan ujjlenyomatot tudnának begyűjteni még egy ideig, és nyilván ilyenkor derül ki az is, mi mindenhez nélkülözhetetlen a bal hüvelykujjam. A takarítás emellett teljesen fölösleges munka is, ha van az embernek két macskája: a szőnyeg máris úgy fest, mintha két hete lett volna rajta kimerítően alapos porszívózás, nem pedig tegnap. (Hányni még senki se hányt rá, ezért roppantul hálás vagyok, de várjuk ki a végét. Poci például kifejezetten felháborodott, hogy kidobtam a dobozáról lecsócsált és szétköpködött kartondarabkákat, úgyhogy nekilátott újratermelni a szívének oly kedves készletet. Abból a dobozból nem marad semmi, ha így folytatja.) Mindehhez ma hazatér bolyongásaiból a Repülő Kutató is, aki ilyenkor a még éppen üres vízszintes felületeket is be szokta teríteni mindenféle himmihummival, főként papíralapúval.

Aannyira, de aaannyira szeretem azokat a melókat, amelyeknek csak akkor van látszatja, ha nem csinálod meg, és egyébként is más feladatok elől viszik el az értékes időt. Na mindegy, elmentem a piacra, bár ma igazából ahhoz sincs kedvem. Kötelességtudat, kérem, kötelességtudat.

A Repülő Kutató tett egy villámlátogatást itthon (nem vicc, este kilenckor érkezett Prágából, ma reggel nyolckor már ment tova Egerbe), ez éppen arra volt elég, hogy megvacsoráztassam, és felmarjon egy adag tiszta holmit. Mindkettőnknek elragadó ősze lesz, az övéből pl. csak annyit bírtam megjegyezni, hogy egyik Prága, Eger, Varsó, másik Prága, és még a sorrendben sem vagyok biztos. Én legalább csak az országon belül fogok keringeni, mint egy részeg dervis, de a jövő hetem már most olyannak ígérkezik, mintha nem tanár/diák lennék, hanem haknizenekar. Turnébusz nélkül. És utána ugyanebben a szellemben folytatódik is, november tizenakárhányadikán lesz majd az első szabad hétvégém.

A mai délelőttöt amúgy pizsiben töltöttem, mint egy popsztár, mert végül is nem mindegy, amíg nem kell mennem sehová? A körülmények persze jóval kevésbé voltak glamúrosak, mint a Four Seasonsben, és a groupiek is rögtön leléptek aludni meg kanapét szőrözni, miután megkapták a reggelit. Este viszont ismét szocializációs programom van, barátnőimmel megyek kocsmázni – még egy utolsó vidámkodás, mielőtt ránk zuhan a félév. Nagy ereszdelahajamatra persze ezúttal sem érdemes számítani, holnap nem henyélőnap lesz, egyébként is mindig olyan szemrehányóan néznek rám a macskák, amikor későn jövök haza, mint akik napokig maradtak magukra étlen-szomjan.

Viszont most már hitelt érdemlő bizonyítékom van arra, hogy a fürdőszoba kiszellőzött, vagy legalábbis a szag már nem bántja azt a kényes Pociorrot.

Mint látható, ma sem azért öltözködöm, hogy unatkozzam, és ez még egészen szelíd ahhoz képest, hogy a múltkor azt tervezgettük, sztimpank sellőnek öltözve megyünk majd egyszer kocsmázni.