Kicsikét sok jutott mostanság nekem a fékevesztett rohangálásból, és a doktori óráim is meglehetősen felemás hangulatban hagynak: egyrészt vadul nyüzsög bennem a lelkesedés, másrészt meg kiszámíthatatlan kishitűségi-türelmetlenségi rohamokat kapok. Az eddig feladott három házidolgozat mindegyikénél rögtön lett ötletem olyan témához/kutatnivalóhoz/megírási módhoz, hogy később kis változtatással be tudjam illeszteni az mondott házidolgozatot jövendő disszertációmba, viszont átkozottul nyomasztó arra gondolni, hogy 2+2 év múlva le kell adnom a komplett hóbelevancot. A tanáraink állandóan arról beszélnek ábrándosan, hogy a kutatási téma meg a vázlat meg maga a kutatás is mennyit fog változni menet közben, és ebben teljesen igazuk is – lenne. Ha. De nincs. Nálunk igencsak másként fog festeni az a “menet közben”, mint az eddigi hallgatóiknál.

Csak hogy megértsétek: a doktori iskolának jelenleg 139 olyan hallgatója van, aki három év szervezett képzés után már megszerezte az abszolutóriumot, de még nem adta le a disszertációját, és még békésen elmerenghet meg elmolyolgathat rajta évekig, várván a zihlet édes csókját (vagy, ahogy Egyed Péter fogalmazott kábé harmincöt éve, várja, hogy kivirágozzon az asztalláb mellett Arisztotelész ibolyája). A mi évfolyamunk viszont a megváltozott képzési rendszer miatt már nem engedheti meg magának a “majd kiforrja magát a dolog” luxusát: vagy leadjuk négy (max. öt) év múlva a cuccot, vagy megette a fene az egészet. Az pedig nem megy, hogy ehhez az egyik szájukkal a változások és változtatások dicséretét zengik, a másikkal meg az idő rövidségére figyelmeztetnek. (Vö. “Ídösapám, milyen csudálatos pufája van kiednek, hun hideget, hun meleget fú belüle.”)

Mindehhez meg ott dúl bennem a tanári türelmetlenség is, komplett napokat parkolunk azokban a csúnya kis termekben, és kétségtelenül értékes dolgokat tudunk meg, de megtudhatnánk többet is. Nyilván még ők maguk sem jöttek bele abba, hogy most már egyharmadával kevesebb idő alatt kell lenyomniuk kiköpöttül ugyanazt, mint előtte, de ezen marha gyorsan át kéne lendülniük. Ha belegondolok, mekkora anyagmennyiséggel lövöm szembe szerencsétlen elsős levelezős BA-hallgatóimat szombatonként… Ahhoz képest ez kicsikét lájtosnak tűnik.

Na mindegy. Kellett nekem kísérleti fehér egérnek lenni egy mókuskerekekkel tűzdelt labirintusban? Kellett. Akkor pofa súlyba, próbáljuk kihozni a dologból a legtöbbet, ami lehetséges. Ennélfogva a mai napból is megpróbálom kihozni a legtöbbet, ami lehetséges, és ez ezúttal speciel arról fog szólni, hogy szigorúan pihentetni fogom az agyamnak azt a részét, ami tudománnyal meg kutatással meg tanárkodással foglalkozik, és fejest ugrom a színes anyagficlik közé. Dixit.

(Jelzem, ma reggel már elküldtem szakdolgozóimnak a Nr. 1. Felpiszkáló Dörgedelmet, két évfolyamtársamnak egy júniusi finn konferencia linkjét, egy harmadiknak pedig a tegnap fotózott repertórium-lapokat a szakképzés szakirodalmáról 1800-1944, szóval most már akár anyagficlizhetek is.)