újracucc kategória bejegyzései

A fejem ugyan úgy fáj, hogy majdnem eldurran (ezen a héten már ez a harmadik eset, ami kissé aggaszt, ez az éves adagom fele úgy hozzávetőleg), és az orrom is sunyin folydogálni kezdett, de már jobban vagyok egy kissé. Aludni így sem sikerült hat óránál többet, de azt legalább egyhuzamban, az is valami. Mivel viszont a Repülő Kutató nincs itthon (kedd óta Münchenben konferenciál), és a péksüti nem mászik be magától a házba, muszáj elkúsznom a sarki pékig, de egyébként ha hazajöttem, visszavedlem nyafogóruhába, és próbálom figyelmen kívül hagyni a bűntudatot a kihagyott órák meg általában a teljesítetlen kötelezettségek miatt.

Egészen nyilvánvalóan az a fő bajom most, hogy túlvállaltam magam, a szervezetem pedig közölte, hogy ehhez a bulihoz ő nem adja hozzájárulását. Hát jó. Akkor most próbáljunk semmit tenni, esetleg színes anyagficlik között turkálgatni kicsikét, hátha arra van szüksége. Úgyhogy ma döglőnap lesz, ficlinap, gyümölcsös teák napja meg csokinap. Ez utóbbiból meggyes Orion, a világ legjobb csokijainak egyike, és nekem van is itthon belőle három egész tábla.

Bár a mai jelmez igen-igen összerakottnak látszik a maga hülye módján, nem a mai fejemé az érdem, hanem a tegnapié, aki összepakolt Pexre, mielőtt még bekövetkezett volna a disznóól összedőlése. Mint látható, a frissen turkált felsőnek igencsak “fuck, i’m going blind” színe és mindehhez roppant előnytelen dobozformája van. Muszáj lesz majd kezdeni vele valamit, ez tuti.

Ma reggel, amikor ébresztő után (plusz három szundi!) nekiláttam belezúdítani a szennyesbe a Pexet megjárt ruháimat, mert tegnap este háromnegyed tízkor, mire hazaértem, túl fáradt voltam hozzá, kísérteties hirtelenséggel megképzett előttem a Bad Girl videoklipjéből az a részlet, amikor Madonna hazatér a rosszlánykodásból, kihajigálja a retikülből a használt fehérneműket, aztán odagór egy adag kaját a macskának, magának meg kitölt egy pohár fehérbort. Tökmindegy, hogy én éppen jólánykodásból tértem vissza, és nem egy pohár bort töltöttem ki magamnak, hanem egy bögre teát, nagyjából ugyanaz a szisztéma agnoszkálható az én életemben is, a klipbeli csaj összevissza kefél, én összevissza tanulok meg tanítok, mind a ketten közepesen boldogtalanok vagyunk, és a végén úgyis mindenki ugyanúgy végzi, hogy ráhúznak egy lepedőt.

Vidám és optimista vagyok, mi? Na akkor bele ebbe egy kis tarkabarkát, hadd nyikorogjon. Még ha ez nem is Azzedine Alaia, mint a Madonna ruhája. (Alaia is meghótt a múlt héten. Grr.)

Közben valahol-valahogyan – lassan már én se tudom, mikor fért bele – beestem egy-két turkálóba is, és szereztem magamnak egypár nekem-új holmit, de lövésem sincs, mikor lesz rá érkezésem, hogy beblogoljam. Talán holnap, mielőtt megint visszarohannék Pexre. Ráadás: a piros-fekete vastag bukléblézeremről, amit a mai hajcihőhöz magamra rántottam volna, kiderült, hogy elfeslett a hátán. Na mármost olyan nincs, hogy engemet csak úgy elszabotáljanak mindenféle blézerek, az meg lesz fótozva. Majd. Valamikor.

Addig, ha már úgyis emlegettem, nesztek egy kis zene.

Nagyon kellemetlen állapotban vagyok, a robbanáskész-hisztérikus verzióm akar előtérbe tolakodni, mindezt viszont természetesen egy olyan időszakban teszi, amikor erre nincs se lehetőség, se idő, se semmi. Iszonyú sok és sokféle tennivalóm van, a szélrózsa minden irányába rohanok egyszerre, és a nagyját kötelességből teszem, nem pedig azért, mert valóban fontosnak, hasznosnak vagy mulattatónak érzem.

Persze, persze, tudom, általában pontosan így fest mindenkinek az élete, de azért nem kellene, hogy így legyen. Én ráadásul ezúttal totális tehetetlenséget is érzek mindezek mellé. Már megint csak belelavíroztam magam egy csomó mindenfélébe, és nem tudok kimászni belőlük.

Holnap valószínűleg nem lesz érkezésem fotózkodni, de mindegy is, kicsi csomaggal megyek Pécsre, úgyhogy csak a fehérneműt, a harisnyát meg a pólót cserélem le holnap. Őtözködős bloggerek szégyene, aki vagyok.

Mint a mellékelt ábra mutatja,

a) hazaértünk,

b) tegnap végül tényleg eljutottam fodrászhoz.

Majd egyszer mesélek arról is, milyen úgy tölteni egy hétvégét egy hotelben, hogy pénteken a gólyák báloznak, szombaton meg egy borrend, de most ajándékcsomagolni indulok, mert délután valami nagy és komplex családi ünneplés várható a szomszédban, már követni sem tudom, kinek születésnapja-névnapja-akármije, de alkohol is lesz. Sok alkohol.

Holnap viszont már istenbizony valami egyebet fogok felvenni, és ezt vehetitek fenyegetésnek is.

A kurzus megvót. Én is megvagyok még. Asszem most elmegyek hajat vágatni.

Már megint kutyákon át megy az út délre, előtte kitérővel északra. Délután rettenetesmód kitancsitancsizom magam, aztán Repülő Kutató, Emese, Pex, holnap pedig kuksolás és a neveléstudomány szaknyelve.

Azt még nem tudjuk, nem maradunk-e szombat estére is csak a móka kedvéért, ha már odamentünk, és aztán vasárnap vágtassunk vissza, de holnapra már gyártottam konzervet, szóval nem maradtok poszt nélkül. Igaz, nem lesz annyira extra áutfit, mint a mai: ebből a kesztyű, a cipő meg a harisnya kivételével mindent magam varrtam, ráadásul újracuccként.

És nagyobb élvezetemet is leltem benne, sajna, mint a tudományban.

Áldott nap ez a mai, legalábbis eddig az volt, és már mindjárt dél. Ez az áldottsága pedig abban áll, hogy nem történik semmi, vagy legalábbis nem értesültem róla, csak mászkálok itthon nyájas kinemszarjale nyugalommal, tetyekvetyek, motyogatok, téli holmijaimat rendezgetem és fótozgatom, kesztyűk és zoknik párját keresgélem, s legnagyobb dilemmám abban áll, hogy a frissen vett csirkemellet normannosan, katalánosan vagy tikka masalának főzzem meg vacsorára.

Lécci, kedves jó univerzum, ne is küldjél ma nekem semmi történést sehonnan, ez most itt éppen jó.

Don Fülig James Gomperez hidalgót hívta Gombperecnek, én a konferenciákat szoktam így illetni, ha ennyire legyalult állapotban vagyok, mint most. Ma az intézményünk rendez egyet, amiről eredetileg azt gondoltuk, kicsi és csendes gombperec lesz, de roppant naivan nem vettük számításba az akadémiai szféra hisztérikus publikációs nyomását és pofázási kényszerét, amelynek következményeként ott állunk nyolc szekcióval és száznál több résztvevővel, valamint mindenki síkideg. Ennyi ember között óhatatlanul lesz olyan, akinek Igényei vannak meg Sértettsége meg a végén Panaszai, mindezt csupa nagybetűvel, fene ennek a szakmának a hiúságába. Én még szekcióelnök is vagyok az egyik szekcióban, csináltam már ilyet néhányszor életemben, és nagyon jól tudom, hogy egyes előadóknak (tökmindegy, mennyi ideje dolgoznak az oktatásban) egyszerűen nincsen rá képessége, hogy korrekt módon betartsák az időkeretet. Nyilván általában éppen ezek azok, akik unalmasan, hosszú lére eresztve és bánatosan bégetve nyökögik végig az előadásukat, és a nekik kiárendált tizenöt perc végére még mindig csak a bevezetésnél tartanak. Aztán majd jöhet a Felháborodás meg a Panaszok, amikor megvonják tőlük a szót.

Nemcsak rohadt hosszú nap lesz ez tehát rengeteg buktatóval, hanem még a fejem is fáj, ezzel a fejfájással ébredtem hatkor, és lehet, hogy egész nap kitart, szóval lehet, hogy a végére azzal távoznak a paidagógia felkent apostolai, hogy “hú, az a vörös nő, hát az olyan goromba, mint egy szódáskocsis”. Öreg vagyok én már ehhez, no, mint Murtaugh őrmester az alsógatyában kotkodácsoláshoz.

Ahhoz is öreg vagyok, hogy kiskosztümökben feszengjek végig ilyenféle napokat, szóval ha valaki csak azért nem tud esetleg komolyan venni, mert házivarrott kardigányban vagyok sárga harisnyával, simán elmehet Herbart dolmányára vitézkötésnek.

A nap fele gépeléssel, a másik fele szaladgálással telik, és én mindkettőnél jó néven venném, ha valaki más csinálná helyettem, de nincs ilyen szerencsém.

Ebben a pillanatban kicsi szívem minden hidegével utálok mindenkit, akinek az őszi vakáció tényleg vakációt jelent, nem pedig nyomorult evickélést hálótervek és tantárgyleírások tengerében. Dénes jó istenem, nekem már tényleg sose lesz időm foglalkozni azokkal a dolgaimmal, amelyek nem a munkahelyemmel kapcsolatban estek a fejemre, azokkal meg pláne nem, amelyeket puszta élvezetből csinálnék. Na de mindenesetre ma leültem nyafogóruhában a kanapémra, főztem magamnak egy bitang erős kávét, aztán bevégezém harcaimat az excel-táblázattal meg a kreditszámokkal meg az összes rémséggel. A következő felvonásig persze mások jóváhagyására is szükség lesz. Amíg penig az megérkezik, muszáj lesz letudnom némi délutánesti futkorászást a nagy székesfőfaluban, úgyhogy kivedlettem a nyafogóruhából, és harcra készen elindulok a világba neki bele. Anyámnak hálistennek az Elvira támogatásával és hátráltatásával sikerült megvennem a vonatjegyet interneten keresztül is, a disszertációmnak viszont konzultációra van szüksége, a pénteki vendégeimnek meg kajára. És mielőtt én megint kimaradnék a szórásból, valószínűleg belátogatok az Yves Rocher-be, mert már két kedvezményes izéke várja türelemmel, hogy kezdjek velük valamit.

Azt viszont nem tudom, front van-e vagy mi a fészkes, de olyan feszült vagyok, hogy le bírnám vakarni magamról a bőrömet. (És nem a kávé miatt, már kávé előtt ugyanez volt a helyzet.) Az időjárás mindenesetre komplett megbolondult. Ma már volt szél (áramszünettel, nyilván), napfény, ború, havaseső, szivárvány, kiskutya füle. Remélem, mire hazakódocok mai útjaimról, megúszom anélkül, hogy egy tornádó vagy mifene elvigye a házat. Macskástul. A cirmos kis szörnyetegek természetesen végigaludták az egész napot. Ó, mennyire irigylendő életük van.

A magamfajtának a tavaszi óraátállítás nagyjából mindegy, az őszi meg igazi grrmrr. Sajna ez is azon egyéni szociális és pszichés problémák egyike, amelyeket lehetetlen megértetni bagoly típusú emberekkel: képzeld el, milyen nyomasztó az, amikor felébredsz fél négykor, aztán kiderül, hogy még csak fél három van, és te nem tudsz visszaaludni.

Na mindegy, ma úgyis Hamupipőke-napot tartok szó szerinti és képletes értelemben is, mert egyrészt holnapra a virtuális dzsuvát kell átválogatnom a már sokat emlegetett excel-táblákban, másrészt meg péntekre a lakás egészen reális kupleráját. Atilláné takarítani jár hozzánk, nem rendet rakni, azazhogy pontosabban megvannak azok a területek, ahol átrendezheti a tárgyakat, meg vannak azok, ahol ha valaki idegen nyúl bele a rendetlenségbe, többé a büdös életben nem találunk meg semmit. Ez utóbbi területek száma persze légió, és a Repülő Kutató szétburjánzó papírtömegével én sem tudok mit kezdeni, de attól még van bőven olyasmi, ami az én lelkemen szárad, nem az övén. Na most én péntekre vendégeket hívtam, szombaton pedig anyám érkezik meg, úgyhogy akkor sem tudom megúszni a dógok egyengetését, ha esetleg úrrá lenne rajtam a lustaság. És hiába, hogy ebben a pillanatban még úgy tűnik, a péntek hű de messze van, bizony mondom én néktek, a következő hét is úgy fog elsisteregni, mint a sicc.

Három ötös, szép is ez. Ilyen szép se lesz több ebben a folyóévben. (Jövőre viszont, ha akkor még élünk és blogolunk, jöhet a három hatos, kész Armageddon.)

Ma amúgy itthon kuksizom, határidőimmel bajmolódom, melyek egy része az én magánmelóm, más részének társadalmi hasznosság tulajdonítható, és természetesen ez utóbbi az, amely prioritást élvez. Egyúttal ez az, amelynek esetében mások munkájától függ az én munkám is. Nyilván csúszásban vagyunk, mert addig nem tudom befejezni, amíg nem érkezik meg egy utolsó hozzájárulás, amit tegnapra ígértek, grr. Addig viszont, amíg ezt le nem tudom, képtelen vagyok a saját magáncuccaimmal bajmolódni. Úgy vélem, eztet hívják patthelyzetnek.

Életünk amúgy is csupa móka és kacagás, tegnap Atilláné Istennek ostora gyanánt végigvonult majdnemösszes termeinken, úgyhogy most minden ragyog, mint Salamon töke. A Bűnök Barlangja ilyenkor a megegyezés szerint kimarad, kizárólag az én pucoválásaimra van utalva szegényke, és ennélfogva oda vannak karanténba zárva a macskák, nehogy világgá fussanak, amíg Atilláné ablakokat meg ajtókat nyitogat. (Úgy félnek tőle, hogy csak.) Na hát ma reggel jöttem rá arra, hogy a Celofán nevű hülye macskaállatka gondosan odaszart az asztal alá. Valószínűleg bosszúból, mert máskor megbízhatóan szobatiszta.

Hejhó, hejhó.

Tegnap egy különösen szívós és fullasztó köhögőroham után úgynevezett sanda gyanú ébredt bennem, hogy mintha ez egy ciklikusan ismétlődő rendszer része lenne, és gyorsan utána is néztem, ha már van hol utánanéznem az ilyesmiknek. Ja, épp ahogy sejtettem: a tavalyi október is azzal kezdődött, hogy felfordul, agonizál, visszafordul, melózik, aztán a hó végéig vauvau. És a tavalyelőtti október ugyancsak. Hm. It seems like a pattern, my dear Watson.

Közben kint a kisebbik cseresznyefa most jutott el abba a stádiumba, mint Az azkabani fogoly filmváltozatában a fúriafűz, amikor jön az ősz. Egyetlen szélroham kell hozzá, és ott marad csupaszon. Hajh, ősz, hajh, elmúlás, hajh, takonykór.

Na jó. Ha már úgysem tehetsz ellene semmit, dőlj hátra, és élvezd. Legalább vettem tegnap téli teákat és fahéjas-almás illatmécseseket, úgyhogy bármire készen állok. Majdnem bármire.

Ez a kifejezés, mint esetleg teccik tunni, a gyermek olvasók érdekében kiherélt erkölcsösített olvasmányokra vonatkozik, amelyeket gondosan megpucolnak trágár kifejezésektől, szellemi érettségükhöz és világbeli tájékozottságukhoz képest túl bonyolult részletektől meg egyáltalán minden olyan elemtől, ami miatt a kiskorú esetleg kibócorog a nappaliba megkérdezni, hogy “Anyúú, ez itt tényleg azt jelenti, hogy Palvicz Ottó megdugta Plankenhorst Alfonsine-t?”. (Jókai ezt a sajnálatos eseményt speciel úgy fogalmaztatta meg a történet elmesélőjével, hogy ezek “az egzekúciónál kezdték a processzust”. Nagy disznó volt az öreg. Nekem csak harmadik olvasásra esett le amúgy, hogy mi történt, igaz viszont, hogy akkor már majdnem tizenkettő voltam.)

Az egész kérdés- és problémakör nyilván egy meghatározott apropó miatt jutott eszembe, bár nekem teljesen random okokból is jutnak eszembe mindenfélék, de ez mellékszál. Mindenesetre itt most az van, hogy, mint tegnapelőtt kiderült, Filoméla olvassa a blogomat. Ezt itt. Amiben én meglehetősen öncélúan használom az szép magyar nyelv hejesírását, emellett negyvenes nők problémáiról nyígok és szódáskocsishoz illő módon káromkodom, ha éppen úgy adódik. A dauphine pedig mindehhez még csak nyolcéves.

Ezzel a dilemmával valamit kezdenem kell. De most mindenekelőtt piac.

Tegnap este felhívtak az egyetemi kutatócsoportomék, hogy üdvözöljenek, éppen most isszák a whiskyt, és akkor most már megisszák az én adagomat is, jobbulást. Well. Megköszöntem nekik, hogy gondoltak rám, aztán tovább krákogtam itt csendes magányomban, mert persze a Repülő Kutató is elment buliba (na nem ebbe, hanem a másikba). Úgyhogy miközben mindenki ide-oda sürgi-forgi meg ereszdelahajamat, én a kanapémon csendesen báloztam ülve, mint Prücsök, és végül belealudtam ebbe a nagy izgalomba.

Nyilván össze tudtam volna szedni magam annyira, hogy elvánszorogjak bulizni. És nyilván amikor ma reggel négykor arra ébredtem, hogy kis zöld létformák akarnak távozni a torkomból, de azonnal, csak gratulálni tudtam magamnak, hogy mégse tettem meg. Ezt a szart tényleg ki kell kuksolni türelemmel, nem pedig belevonulni az iccakába, aztán vidáman és bewhiskyzve hazacsámpázni éjfél után.

Ennélfogva ma tovább kuksolok, mivel viszont ez mégiscsak egy őtözködős blog, beőtöztem hozzá őszi mezőnek, és ki is pintyöltem magam.

Ennek a kötényruhának, bármekkora örömmel varrtam, számos problémája vagyon, melyeket meg kéne oldani valamikor és valahogyan. Na majd egyszer. És “na majd egyszer” be kell blogolnom azt a mustárszínű tunikát is, amit tegnap vettem a piacon (igen, minden bizonnyal eltömte az agyam a takony), de rögtön behajintottam egy mosásba, úgyhogy most is szárad. Na majd egyszer, igen.