Mára is igen nagyívű terveim vannak, például vacsorafőzés. Hogy miből, az a kisbóttól függ, mert a nagyig akkor se megyek el, ha fizetnek érte.
újracucc kategória bejegyzései
Eská – Függönyhöz a párnát
Gyanítom, ez az egész nem fog semmi újat nyújtani, de hát nem lehet mindent többnapos pepecsmunkával és harmincötféle hímzőfonallal. Néha kell valami gyors és hatásos ripsz-ropsz meló is.
Ha emlékeztek még rá, az unokaöcsinek a múltkoriban gatyába kellett rázni a szobájában a függönyt, és kaptam hozzá másfél méternyi plusz anyagot, hogy abból oldjam meg a toldást. A szélek meg a dekorkörök kivágása után is maradt még kábé egy méternyi, és amikor azt visszaadtam volna, nagylelkűségi rohamomban felajánlottam, igény szerint varrok belőle díszpárnahuzatot, akár kettőt is, ha a szobatulaj úgy szeretné.
Nos, a szobatulaj úgy szerette volna, úgyhogy a nagymami megjelent nálam kettő párnával, én meg összehordtam az alapanyagokat, így ni.
Igen, ezeknek a párnáknak tényleg szüksége van valamilyen huzatra, így nyilván nem maradhatnak. A “mámorítóan ronda” illusztrációja lehetne ez a zöld és arany izé bármelyik lexikonban.
A párnahuzat-készítésnek ugyan rengeteg lehetséges módszere van, de ezúttal úgy gondoltam, egyetlen darabból szabom ki őket, semmi kecmec. Ilyenkor a méretezést úgy szoktam kiszámolni, hogy (párna hosszabb oldala + 2 centi a varrásráhagyáshoz) × (párna rövidebb oldala × 2 ¸+ 20 centi a gombolás-ráhajtáshoz). Ebben az esetben, mivel a párnák 40×35 centi méretűek voltak, a végeredmény két 42×90 centis téglalap lett. Érthető, ugye?
Elszegtem cikcakkal a téglalapokat körbe-körbe, aztán összehordtam hozzájuk néhány poláranyagból kivágott narancs meg türkiz színű kört, mert honnan ismernék meg, hogy én csináltam, ha nem lenne rajta semmi csingilingi?
Azt hiszem, ezt most már nem fogom megúszni, és ideje bevallanom: ha van a varrásban olyasmi, amiben én totálisan reménytelen vagyok, az a gomblyuk. Eriknek nincs gomblyukazó programja, ő még azokból az időkből származik, amikor a hobbivarrónőknek eszébe se jutott, hogy esetleg a gép csináljon meg helyettük bármit, csak úgy magától. Én sose tanultam meg gomblyukat varrni, minekutána sose kaptam rendes “hogyan varrjunk géppel” oktatást, és lényegében magamtól kellett kitalálnom mindenről, hogyan csináljam. A cipzáraim is rémesek, rejtett cipzárt például csak kézzel tudok elfogadható minőségben bevarrni, de a gomblyukak, na azok aztán tényleg. Úgyhogy “ami nem megy, ne erőltessük” jelszóval ráálltam a hurokgombolásokra, azt tök jól tudok.
A hurokgomboláshoz először szépen elszegtem duplán visszahajtva a téglalapok rövidebb oldalát, mindkettőt,
aztán az általam szándékozott helyen felvarrtam a kettéhajtott polárcsíkocskákat, kettőt-kettőt mindegyik párnára. (Ha pontos adat érdekel: a 42 centi hosszú oldalon vannak, a középvonaltól 10-10 centire.)
A dekorációk felvarrásához előbb az egyszerűség kedvéért rátekertem a téglalapokat a párnákra (hogy tudjam, mettől meddig tart majd a párna eleje meg hátulja, azért), aztán felgombostűztem a köröcskéket a nekem tetsző módon:
A szélüktől pár milliméterre egyenes öltéssel varrtam fel a köröcskéket, és mint a mellékelt ábra mutatja, a narancsszínűeknél gondosan ki is cseréltem a fenti cérnát narancsra. Igényes munka mindenek fölött, höhh.
Utána ugyan méregethettem volna centivel is, mit és hogyan akarok csinálni, de lustaságból visszatekertem a lapokat a párnákra, és így állapítottam meg, mit és hol fogok összevarrni rajtuk.
Előbb a gomboláspántot varrtam rá a ráhajtásrészre (emlékeztek még, ez volt a + 20 centi), kábé 7 centi hosszúságban mind a két szélén, úgy, hogy a hurkok kerüljenek a párna színére. A cikcakkos kis varrást a belső végén gondosan megerősítettem a gombvarró programmal. (Az bezzeg van Eriknek. Én leginkább megerősítésekhez szoktam használni – mint majd lejjebb láthatjátok, a hurokgombolásokat is megerősítettem. Legyünk realisták, ez a párna egy fiúszobába kerül majd, ami meglehetős strapát jelent, gondoltam – és igazam is lett. A tulaj először azt próbálta ki, hogyan lehet majd velük párnacsatázni.)
Utána kifordítottam a komplett hóbelevancot, és összevarrtam az oldalakat is. (Látjátok ott azt a cikcakkos varráskát merőlegesen a párnahuzat szélére? Na az a kábé 7 centi hosszú izé, amit az előbb illusztráltam a színéről.)
Visszafordítottam a kész huzatokat a színükre, felvarrtam rájuk a gombokat a hurokgombolás helyének függvényében,
aztán beléjük pofoztam a párnákat.
Nyilván a legfontosabbat nem mutattam meg, a kész hátlapot. Remélem, el tudjátok képzelni.
4/77 – Még öt
Az óraátállítás káros és hasznos hatásai mostanra egyaránt kimentek az ablakon, mert szerdánként így is, úgy is sötétben indulok és sötétben érkezem. Úgyhogy konzerv.
Azt viszont megjegyezném, hogy egyáltalán nem ilyen mosolygósan indult a reggel, nyavalyásan keveset aludtam és rosszul, ráadásul mikor háromnegyed ötkor le akartam ellenőrizni valamit a pendrájvomon, a laptop meglepetésszerűen elkezdett hibaüzeneteket meg “javítsd meg a meghajtót, bmeg” felkéréseket küldözgetni, úgyhogy elindultam keresni egy másik pendrájvot. Na most egy pendrájv kicsi, a lakás nagy, a dzsuva mennyisége pedig leginkább Augeiász legendás istállójáéhoz hasonlatos, és előbb-utóbb tényleg ütök két lyukat a falakon, aztán bevezetem egy folyó vizét, hogy átmossa a csűrt. Vagy esetleg kihordok mindent az udvarra, és felgyújtom.
A Repülő Kutató nagy szerencséje, hogy nem volt itthon, mert bizisten felköltöttem volna fél óra után, mikor már minden lehetséges helyet feltúrtam, többek között az ő íróasztalát is, amit arasznyi vastagságban fednek a cédulák, levelek, jegyzetek, fénymásolatok, előadásvázlatok meg még mi nem. Istennek hála nem kijárósak a macskáink, mert abban a tragikus tengerben tutira elfért volna néhány döglött egér is. Végül a kanapé melletti lerakón találtam a laptopja alatt kettő darab pendrájvot. (Miért ott? Miért így? Mi a franc van ezzel a lakással? Mi a franc van velünk?) Az egyikről ráadásul kiderült, hogy az enyém, és utoljára 2012-ben használtam a dokumentumokból ítélve. Úgyhogy most két pendrájv van nálam, az egyik egy 256 megás múzeumi darab, és nagyon remélem, legalább az egyik működni fog, mert ha nem, megüt a laposguta, aztán nix több őtözködős blogolás.
Oké. Megyek tanítani.
4/76 – Mondj egy várost B-vel, ott leszek
Ez rendkívül vicces hét lesz, a Repülő Kutató a szokásosnál is nagyobb fordulatszámra kapcsol, szerdán Bécs, csütörtökön Budapest, pénteken Bern. Mindez persze lényegében csak annyit jelent, hogy ha a macskák megállnak előttem “SENKI nem adott enni!!!” tekintettel, akkor tudni fogom, hogy nem hazudnak.
Én csak a szokásos macskaköves utat fogom járni ezidő alatt a Bermuda-háromszögben. A félév lassan finisbe fordul, már csak öt hét van hátra a szorgalmi időszakból. December közepén lejár az utolsó tancsitancsi, és akkor belevágunk a vizsgaidőszakba, ami még a szokásosnál is fifikásabb logisztikát igényel, merthogy ugye nekem is kell vizsgáznom közben.
Na mindegy, pofám lapos, enyém a balhé és magamnak csináltam, egyébként meg lehetne rosszabb is. Sokkal rosszabb. És csak a kincstári optimizmus mondatja velem, hogy nem lesz.
Közben persze sunyin beköszöntött a télikabátos idő, szóval odakint így fogok kinézni,
de ez nem akkora élmény, úgyhogy a jövőben tényleg csak akkor kaptok télikabátos fotót, ha nem bírok magammal.
4/75 – Hétfői nyugi
A tegnapi családi ereszdelahajamat után tájainkon a hétfőkre jellemző csend uralkodik, a Repülő Kutató elrobogott dolgozóba, én meg elkúszom péksütiért, majd készülök a hétre.
A macskák is roppant decensen unatkoznak.
Eská – Vágjunk bele!
(Új rovatot indítok, mert a jelek szerint a népeket érdekli, miket bütykölök. Népek, tessék nyilatkozni, jól látom-e a jeleket.)
Az elmúlt néhány napot igen szorgosan töltöttem, minekutána ma nagy családi buli várható az összes novemberi szülinap és névnap tiszteletére, márpedig azokból van itt most elég. Az alábbiakat gyártottam le az ünnepelteknek, ni:
Jelen pillanatban igazi istennőnek érzem magam, de ez persze csak addig tart, amíg a kölykök (az 1. és 3. kép cuccainak címzettjei) ki nem bontják azt az ajándékcsomagot, amiben valami kínaibótos csörömpölő izé van elemmel és hangszóróval, mert utána villámgyorsan el fogják felejteni, hogy a hülye nagynénjüktől mit kaptak.
Ha ez bekövetkezik, karácsonyra mindenkinek csokit veszek meg mesekönyvet, és ezt vehetik fenyegetésnek is.
(Az három fentebbi projektet nyilván be fogom blogolni előbb-utóbb komplett folyamatleírással egyetemben, de afelől is lehet nyilatkozni, melyikkel kezdjem.)
4/73 – Kakukkfűtea
Ha a fotóból nem lenne nyilvánvaló, ezúton deklarálom, hogy máma egyetlen esetben hagyom el a házat: ha éppen ég. Ajánlom, hogy ne tegye, mert nem tervezek mást, mint egy meghitt napot Erikkel és több kanna köptető teát.
4/72 – A megmaradás elve
Az állandó ide-oda mászkálás lehet az oka, de az éjjel álmomban gyerekkorom helyszínei között bolyongtam fel-alá felnőttként, minden átalakult, más volt vagy sose létezett, nagyanyáim házaiban újgazdagok buliztak, én meg a valahol ottfelejtett pénztárcámat, bérletemet meg laptopomat keresgéltem, amikről nem tudtam, melyik helyszínen találom meg, nem is találtam meg sehol. Közben felébredtem hajnalban, aztán nagy nehezen visszaaludtam, és visszaalvás után folytatódott ugyanaz, amíg végre ki nem nyitottam reggel nyolckor a csipámat, és a Repülő Kutató azzal köszöntött, hogy meghalt Leonard Cohen.
A pénztárcám, laptopom és bérletem megvan, a gyerekkorom helyszínei is megvannak valamilyen formában (bár mind a másé), Leonard Cohen meg – hát ja, ő is megmarad. Nekem viszont el kell mennem macskakajáért, mert a muszikák dobozának már csak az alján kotyog néhány szem, és ha már úgyis nyomottka vagyok én is meg az időjárás is, felveszem azt a cipőt, amit anyósomtól kaptam szülinapomra, és mostanáig tartogattam egy olyan alkalomra, amikor nekem-új holmikra meg táncoló bordó lakkcipőkre lesz szükségem. Gyanítom, ma van ennek a napja.
Mielőtt viszont azt hinnétek, hogy totális világvége-hangulatom van – egy frászt. Elővettem a piros kabátot, abban meg mindig minden jobb.
4/71 – Érdekes idők
Állítólag van egy kínai átok, hogyaszongya “élj meg érdekes időket!”. Hát az most kétségkívül megvan. Ezt ellensúlyozandó viszont én kifejezetten unalmas időket óhajtok megvalósítani a következő napokban, mert kábé másfél hónap óta először igazi hétvégém van, sőt, még az igazinál is igazibb: ma kezdődik és keddig tart, ujjé. Nyilván amúgy legkésőbb hétfő reggel kitör rajtam a sivár és tömény lelkifurdalás meg szégyenkezés, hogy micsoda rút szibarita váz vagyok, meg se érdemlem ezt az egészet, és akkor rettenetes nyüzsgésbe kezdek, de addig megpróbálom visszafogni magam, kakukkfűteát iszom, harákolok, és csendkúrázom.
Mellesleg a tegnap meg tegnapelőtt hordott piros-fekete bukléblézer zsebében megtaláltam a könyvtári kölcsönzőjegyemet. Igen, azt.
Lustaságom roppant bizonyítékaként nyafogóruhában megyek át a boltba csirkemellért, bár amíg ezek frissek, illatosra mosottak és még nem hordtam le teljesen őket, véleményem szerint kiválóan megfelelnek odaki is, nem csak az itthon héderezéshez. Hm, varrok is még párat, hogy legyen választék.
4/68 – I’m Laughing Through My Tears
Ma reggel minden ok nélkül arra ébredtem, hogy ez a szám megy a fejemben, és mivel a videója mindig megvigyorogtat, nesztek egy kis vigyorognivaló hétfőre.
(Köztünk legyen szólva, az a mohawkfrizura röhejesebb még a világ ócsója CGI-nél is.)
Ezt a napot eredetileg amúgy olyanformára terveztem, hogy találkozni fogok a barátnőimmel, előtte pedig megnézem a Doctor Strange-et moziban, mert a) Marvel, b) Benedict Cumberbatch, c) tavaly decemberben voltam utoljára moziban. A találkozó persze az érintett felek általános elhavazottsága miatt elmarad, ergo nem megyek be Budapestre, ergo nem megyek el moziba se. Ennélfogva a mai napra megint csak a nemszeretem feladatok maradnak, köztük is főhelyen az e félévi vizsgaidőpontok kijelölése, ami ugyan önmagában nem lenne nagy kunszt, de annyi tárgyam van, mint a nyű, ráadásul még többnek is látszanak, mint ahányan vannak valójában. Az addig oké, hogy ugyanaz a tárgy nappalisoknak más kóddal fut, mint levelezősöknek, de más Neptun-kódja lesz attól is, ha Esztergomban vagy Budapesten tartom, desőt még attól is, hogy milyen szakosok vették fel, mert például vannak tárgyak, amelyeket más kóddal vesznek fel a tanítók és az óvodapedagógusok. (Mondanom se kell, ez utóbbi esetben a hallgatók ugyanabban a teremben ülnek ugyanabban az időpontban ugyanazt a tárgyat hallgatva, ugyanazzal a tanárral. Velem.) Mindehhez ráadásul minden tárgykód olyan hosszú, mint a karom, és legfeljebb egy-két karakterben különböznek egymástól.
Csak azzal tudom vigasztalni magam, hogy akármilyen aprólékos és nyavalyás bürokratikus feladat is ez, félévente egyszer kell csak megcsinálni. Neki is gyürkőztem, mert délig mindenképpen meg akartam csinálni, fogcsikorgatás ide vagy oda. Közben viszont, mikor már a huszonhetedik sort töltögettem ki az Excelben, hirtelen teljes súlyával szakadt rám a felismerés, hogy ettől a félévtől nemcsak a tanári, de a hallgatói Neptunnal is szívok, és ettől úgy elkezdtem röhögni, hogy a könnyem is kiszökött.
Szóval mégiscsak összejött mára a laughing through my tears. És a nyavalyás vizsgaidőpontokat is összeraktam valahogy – ugyan nem délre, de legalább egyre. Most viszont eldörömbölök a boltig, és ez nem üres fenyegetés. Ha tudnátok, milyen hangokat adnak ki ezek a csizmák.
Újracucc(-féle) – IKEA-hack haladók és eszeveszettek módjára
Az interneten, ahol mindennek jut hely, bőven akad azoknak is, akik IKEA-bútorokat hackelnek meg (például itt meg itt meg itt), viszont anyaghackerek még ott se igen akadnak. Végül is logikus: ha végigmész egy IKEA-áruházon, eleve látsz két tucat példát arra, mi mindent lehet csinálni az anyagaikból, aztán meg amúgy is mindenki olyat vesz náluk, amilyen neki tetszik, csíny letudva. Nincs szükség átalakításra.
Viszont mi van akkor, ha valakinek tetszik az anyag mintája, de nem tetszik a színe? Pontosabban: tetszik az anyag színe is meg mintája is, de nem minden minta színe és nem minden tarka farkú szarka tetszik neki rajta? Na ekkor jön a “hackeljük meg az anyagot”.
Így lesz ebből
ez.
Mint látható, nem voltam teljesen kibékülve a kék levelekkel, a fehér indákkal, meg a madarak se voltak nekem eléggé csámpásak. Így hát szépen elővettem a színes polárficliket meg a rengeteg hímzőfonalat, amit a Bűnök Barlangjában spájzolok, aztán uccuneki.
Összesen négyféle öltésfajtával dolgoztam, sőt, technikailag csak hárommal, mert az általam olyannyira preferált virágocskák a láncöltés egyik változatát képviselik (ennek az öltésfajta-változatnak az az angol neve, hogy lazy daisy, ha esetleg tudni akarnátok). Szóval került rá laposöltés (ebben nem vagyok túl jó), láncöltés meg pelenkaöltés.
Na akkor most mutogassunk még néhány előtte-utána fotócskát.
Ha már lúd, legyen döglött, csináltam egy kisebbet is, inkább lilás, mintsem narancsos színekben.
Részletek ebből is:
A hátulja persze egészen derámai ronda volt
de aztán varrtam rá hátlapot, és voálá. Kicsike díszpárna.
Mire a másikkal is eljutottam idáig, csúful besötétedett, úgyhogy a fotó nem sikerült volna jól, de azért el tudjátok képzelni azt is.
Mindenesetre ez igen jó relaxációs eszköz, szóval ha úgy érzem, nem bírok a stresszel, még gyárthatok néhányat.
4/67 – November, te mogorva vénember
Ha valaki azt mondaná, hogy “igazi novemberi reggel volt”, akkor a hallgatóság fejében megjelenő mentális kép pontosan a mai reggelt mutatná meg búsan cseperésző esővel, félig fagyott begóniákkal, feketére vizesedett faágakkal és sáros kupacokba összeálló levelekkel a földön.
Ennek örömére viszont én visszaszereztem az uralmat a varrószobám fölött. Miközben a Project Runway Vietnamban (még volt hátra néhány rész) az egyetlen csávót, akit stabilan felismertem mindeddig, megfodrászolták kikericssárgára, majd kiejtették a versenyből, összeütöttem egy újabb nyafogóruhát az ismert szabásminta alapján. Zsebekkel.
Ezzel még nem végeztem a mai napra, mert végre a finisbe fordult egy olyan projekt, ami ugyan nem ér fel azzal, hogy “fessük ki a fürdőszobát, de hirtelen“, viszont amit tűvel, cérnával, vászonnal és polárhulladékkal csinálni lehet, abból nehezen lehetne ennél komplexebbet és “hol volt a te normális eszed” kategóriájút elkövetni. Még ma be is blogolom, tessék várni türelemmel.
Most viszont visszatérek egy csésze teával a Bűnök Barlangjába, és nézek még a varrogatás mellé egy kis vietnami dizájnerversenyt. Sajnos mindegyik szereplő fodrásznál volt, ott pedig gondosan megnyírták őket tökegyformára. Jelenleg úgy fest a helyzet, mintha egy koreai boybandről szóló műsort néznék, csak ezek nem énekelnek, hanem varrnak. És hisztiznek. Eddig még sose sikerült olyan dizájnerversenyt kifognom, amiben ne hisztiztek volna. Szép példát nyújtanak a hobbivarrónőknek, mondhatom.
4/61 – Optimizmus mindenáron
Hajnalicskavirágnak lenni (ja, ma is egészségtelenül korán ébredtem) azért jó, mert mire felkel a nap, az ember túlvan egy komplett manikűrön, a manikűr meg azért jó, mert a vakáció tiszteletére végre használni lehet a rettenetesen narancssárga lakkot is.
Vendéget várni azért jó, mert kénytelenek vagyunk legalább egy kicsit gatyába rázni a lakást, az pedig azért jó, mert ilyenkor ismét kiderül, mennyi sok helyünk van valójában elpakolni az elöl kallódó cuccokat, és mert fel lehet húzni a szép téli díszpárnahuzatokat.
A napfény pedig egyszerűen csak úgy jó, ahogy van.
Viszont egy hajfestés definitíve rámférne.
4/59 – You better run
Ma is konzerv, nem is lehet más. Tegnap este az agyam kipucolására mászkáltam vagy három kilométert, aztán megittam egy pohár kézműves sört, miközben nevelésszociológiát olvasgattam. Tudok én élni, hejj. El is aludtam kilencre, ma reggel nyolctól ugyanis újabb adag tudást passzíroznak be a fejembe. Sajna, háromkor olyannyira felébredtem, hogy nyilvánvaló volt, ebből már nem lesz visszaalvás. Úgyhogy egész hajnalban az Aistéar és Síolta programokról olvasgattam, haddlám, hogyan pásztorolják az ír kisgyerekeket. Estére viszont otthon leszek, és végre vakációm is lesz egészen szombatig.
Holnap pedig Diwali, és a Repülő Kutató vett bárányt, úgyhogy főzni fogok. Örüljünk a kis dolgoknak, aszondok.
Egyébként, akárcsak a tegnapelőtti, ez a pár zokni is azt mondja, hogy “run run”, és ezúttal tényleg azon vagyok.
4/55 – Earl Grey
A mai napra én tanítást terveztem, nem pedig fel-alá szaladgálást a vécé és bármimás között, sűrű káromkodással súlyosbítva. Két dolog vigasztal: hogy ez holnapra minden bizonnyal elmúlik (muszáj neki, a holnapi nap rettenetes), meg hogy az Earl Grey tea akkor is finom, ha hasmenés ellen issza az ember. Ja, meg még egy harmadik: a mai órát tudom a legkönnyebben pótolni.
Nagyon pontos elképzeléseim vannak, miket, hogyan, milyen erővel és mennyire hosszan izéljen hegyesre a zuniverzum.
4/54 – Rongyok, rongyok mindenütt
A jelek szerint most már a hétfők bizarr velejárója marad, hogy valami olyan feladat miatt vagyok kénytelen átcserélni a játszósruhámat, és kimászni a házból, amihez semmi kedvem sincs. Ma például a bankba vagyok kénytelen lekúszni, mert a készpénzvagyonom teljesen nevetséges szintre csökkent, és amíg nem lehet kártyával fizetni a Volánbuszon, nem fognak elvinni holnap a két szép szememért a munkahelyemig.
Akkor viszont már kiadjusztálom magam kellően röhejesbe, ezt neked festők, művészek és macskakövek városa.
…
Oké. Megírtam a bejegyzést (még öltözködés előtt – szoktam néha ilyet), aztán felmentem a szekrényhez, dilinyós holmikat vadászni. Ó, de régen hordtam utoljára ezt a táskát, gyere szépen a mamához, aztán meg, hohó, évek óta nem volt rajtam ez a bársonyzakó sem.
Amelynek zsebében megtaláltam az úgyszintén évek óta nemlelem holdkő fülbevalókat, melyeket a húgom hozott nekem 1997-ben vagy ‘8-ban Törökországból, és amiket évek óta sajnálok, hogy úgy elhánytam őket, asse tudom, hol lehetnek.
A zakó zsebében voltak. A balban. A jobb zsebben ugyanis egy tucat névjegyemet találtam meg az előző munkahelyemről, és ebből a kettőből így együtt, egyik zsebben a legszebb fülbevalóim, másikban meg névjegyek, dedukszijo nevű szupererőmmel rögtön tudtam, mikor volt utoljára rajtam ez a zakó.
2013 decemberében, amikor a japán nagykövetség a császár születésnapját ünnepelte.
Túl sok holmim van. Még mindig, már megint.
Újracucc(-féle) – KindliTok Plusz
(Előre jelzem, ez hosszú lesz és képnehéz, de hát olyan piszokmód elégedett vagyok magammal, hogy csak na, szóval duma is lesz meg dokument is.)
Volt nekem valamikor kindlim tokkal meg mindennel, de aztán kölcsönadtam tokostul a Repülő Kutatónak, aki éppen valamiféle piszok hosszú szövegeket olvasgatott pdf-ben, és szüksége lett valamire, amin olvasgathat tömegközlekedés közben, az a valami pedig nem tizenhét hüvelykes monitorátmérőjű laptop. Ezzel lényegében keresztet is vethettem a kindlire, de aztán Laura barátnőm, áldja meg őtet a zuniverum, apgrédelte a saját kindliparkját, és ezáltal csak úgy barátilag a fejemre esett egy Paperwhite 2.
Éppen csak tok nem volt hozzá. Na sebaj, én ugyebár az ilyesmit általában megoldom. Az egyszerű eljárás az lett volna, hogy rendelek egy ócsóbbacskát a Vateráról, de minek venni valamit, ha varrni is lehet. Úgyhogy szokás szerint előszedegettem a kincsecskéket.
A két felismerhetetlen fekete kismaszat ott fent kétféle gumi, az egyik zsinórgumi, a másik meg egy gumírozott bársonyszalag, a szürke szövetizé pedig egyszer egy sálakkal teli kosárban volt a turkálóban, én meg megvettem. Beazonosíthatatlan, milyen célra szánták, talán valamilyen kabát pótgallérja vagy mije lehetett. Mindenesetre valamikor csúful megrágcsálták a molyocskák, és akárhogy forgattam, nem tudtam olyan formában ráképzelni a jövendő kindlitokot, hogy ne legyen benne valahol egy bazi nagy molyrágás.
Jó, hát akkor kezdjük a gombbal megvarrni a kabátot: a molyrágcsa takarására kivágtam a fent is látható fekete téglalapot, rápakolgattam néhány tallért csak az esztétikus megjelenés végett,
aztán láthatatlan öltésekkel rávarrtam kézzel mind a hármat. Íme, ilyen lett a visszája:
Ezután szépen befűztem a varrógépet, felül fekete cérna, alul szürke, százas tű az anyagvastagság mián, és erisszed.
Ezek után visszakunyiztam a Repülő Kutatótól a kindlitokot, hogy lemérjem, merre az annyi.
Innentől kezdve nagyon szépen, egyszerűen és különösebb hülyéskedés nélkül meg lehetett volna oldani a továbbiakat, de hát engem nem abból a fából faragtak, hogy egyszerűen, még mit nem.
Hadd magyarázom el. Az elmúlt hétben, amióta a kindlivel futkorászom, szintet léptem az e-book-olvasó használatában – merthogy szintet lépett a múltkori disszertálásom óta a tudomány is, azért. Open Access meg Arcanum adatbázis meg effélék, és a nevelésszociológiai szakirodalom különösképp részletesen fel van pakolva a netre. Én bizony ezzel a ketyerével főként szakirodalmat olvasgatok a Bermuda-háromszögben pendlizgetve, és mindehhez természetesen szakirodalmat cédulázok is. Igen, tudom, ez utóbbira is vannak már papírmentes megoldások, de nekem szükségem van arra a nagyobb lélegzetű tudományos kínlódásokban, hogy néha szétterítsem magam körül a komplett gyűjteményt, és témakörök meg miegyebek szerint strukturáljam meg átstukturáljam. If it ain’t broke, don’t fix it, és ha a módszer működik, akkor nem dobom ki az ablakon. Nemcsak cédulákat gyártok viszont, hanem jegyzeteket is, és mindehhez az elmúlt héten már megtapasztalgattam, hogy milyen hosszú és nyavalyás hercehurca minden alkalommal előszedegetni a buszon a táskából noteszkét, tollacskát, cédulácskákat.
Summa summárum: én mindazt, ami alább látható, bele akartam építeni a kindlitokba,
mert ugyebár van olyan, hogy kanálgép, nekem meg szükségem van egy, hogy is mondjuk, jegyzetgépre.
Szóval kivágván a teljes kindlitoknak szánt darabot a szürke szövetből (hosszúságra 4×hátlap szélessége + borítógerinc szélessége; a magasság már adott volt, éppen olyan széles volt ugyanis a sálféle izé, mint amilyenre nekem szükségem volt), elkezdtem spekulálni azon, hová varrjak rá gumiból mindenféle kis rögzítőket a céduláknak-tollnak-notesznek. Elég sokat kellett spekulálni, hogy hová, merre, milyen szélességben, hogyan néz majd ez ki összecsukva meg kinyitva meg mi légyen a praktikummal. Egy adott ponton így festett a jövendő tok:
A gumiszalagokat egyszerűen csak a gombvarró program széles cikcakkjával fogtam oda a szövethez a két végükön, a következő képen jobban látható, hogyan. Magának a kindlinek persze pusztán a poén kedvéért még nincs fent a rögzintyű (végül is teljesen mellékes egy kindlitokba a kindli helye, ugye), de az is rákerült végül, ni:
Mindez négyszer. Tessék elképzelni.
Mindezek után minden ketyerét meg szerkentyűt beledugdostam a megfelelő tárhelyekre, és látám, hogy ez jó.
(A kindli nemvan fejjel lefelé. Pontosabban, igen, fejjel lefelé van, de nekem így van rá szükségem. Én így szállok le a bicikliről.)
Gondolom, még mindig vannak köztetek olyanok, akik nem egészen értik, hogyan lesz ebből végül kindlitok, de nyugi, ez a következő mozzanat már segít:
Tecciklátni, mintha csak könyvborítót ácsolna az ember. Utána már csak merevítő kell bele, például egy régi keményfedelű mappából méretre vágva, aztán belebújtatni, és széles cikcakkal lezárni a nyitott széleket. (Cérnát is cseréltem, most már alul-felül szürkére.)
Kivéve azon az oldalon, ahol ugyebár az ember átvarrna cikcakkal a gyöngyörűséges molyrágcsa-takaró tallérain. Ha már ennyit tököltem vele eddig, nem hagyhatom veszendőbe menni. Ott bizony kézzel kell dolgozni, de ha lúd, akkor legyen döglött, és legyen elütő színű az a pelenkaöltés.
Középen a kis bársonygumi hurok a tollé, mindjárt meglátjátok.
A jegyzetgép befejezéséhez már csak a gombot kellett felvarrni a záródáshoz, szintén elütő színű fonallal, mert miért ne. (Nem magyarázom el külön, miért van aládugva egy gyufaszál, ha valaki esetleg nem érti, kérdezzen rá.)
Éééés, kész.
Tessék, most körüljárjuk:
belülről
kívülről
a gerincéről
Jegyzetgép. Enyém. Nyamnyam.
4/53 – Szabad nap
Ez ma egy szabad nap, és szabad országban a szabad ember azt csinálja, amit szabad neki, úgyhogy én pl. megmostam a hajam, és mentálhigiénés okokból az egész napot a varrószobámban fogom tölteni.
4/50 – A hercegnők mindennapjai
Tegnap délután ismét igazi hercegnő voltam, a rangidős kollegina hazahozott kocsival (ő is szentendrei), csak annyit kötött ki, hogy nem köhöghetek az irányába, mert jövő héten Nápolyba utazik, és ezt egészségesen szeretné. (Igen, még mindig köhögök. Afféle rojtos-recsegős módon, ami általában azt jelenti, hogy a vége felé járok a hülyeségnek és marhaságnak, és ez igen jó lesz nekem, mert a tegnapi nettó hat óra beszéd ötödik órájában igencsak kezdett elmenni a hangom. Nyavalyába, pofázásból élek, ráadásul holnap és holnapután is tanítok – igazán ideje lenne leszámolni ezzel a felső légúti kutyfüttyel.)
Ma is igazi hercegnő leszek, mármint ha onnan ismerjük meg a hercegnőket, hogy aznap nem tanítanak, viszont nagy sóhajtással előveszik a porszívót. (Miután a Repülő Kutató lelépett. Mink arisztokratikus hölgyek nem zavarjuk a készülődésben a férjeinket.) Előtte viszont még elmegyek péksütiért, mert egy falat kenyér sincs a házban. Ennek örömére ismét felvettem a csudálatos Desigual csizmát, hadd szokjam. Igazán rámfér, hétfőn csak két kilométert kutyagoltam benne, de még most is érzem a lábszáramban. Hiába, a cipősarkak nem a barátaim.
Szóval: péksütik, porszívó, majd anyagficlik. Tokot fogok varrni a szép nekem-új kindlinek, és ha kész leszek vele, bizony be is blogolom, akár érdekel valakit, akár nem.
4/48 – Őszi papagáj
Ezúton szeretném jelezni, hogy az éppen aktuális időjárás piszkosul nemvan kedvemre. Az ilyen ködös, hideg, nyavalyás izének, levegőben kéményfüsttel, talajon nyirokkal ésatöbbi, két-három hét múlva kellene beköszöntenie, mert akkorra való. Ha jól emlékszem, az októbert tavaly is kifújták az ablakon, szeptember után rögtön november következett vagy mi. És attól, hogy idén lényegében úgyse tudok elkószálni sehová, hogy a levelek lehulló neszét hallgassam, még lehetne egy egészen kicsikét szép idő.
Minekutána nem tudok mást tenni, papagájnak öltöztem kínomban. Őszi papagájnak.
Minden nap más - mindennap más 
