újracucc kategória bejegyzései

A tragikus romlás állapottyában vagyok, feleim. Tegnap este három órámba telt meginni négy deci sört. Tudtam én azt, hogy öreg vagyok meg sótlan meg egy igazi kanapékrumpli*, na de hogy ennyire, az még engem is meglepett. Mindehhez ráadásul a délelőtt végigácsorgása után a lábam oly mértékben bánatos volt és jajongós, hogy muszáj volt hazakúsznom átöltözni, különös tekintettel egy kényelmes kiscsizma felrántására. Itthon pedig elkövettem azt a hibát, hogy csizmahúzás előtt leültem a kanapéra. Alig bírtam felállni róla, hogy elmehessek kocsmázni (az ismert eredménnyel), mert közben még az a disznó Poci is rám tehénkedett turbékolva, és doromboló macskát letenni piszok nehéz feladat.

Mivel még mindig nem érkezett meg a szerkesztett kötetem átszerkesztett változatának továbbszerkesztett verziója (egen, ez egy ilyen folyamat), továbbra sem tudom más irányba lekötni agyam azon részét, ami a betűkért felelős. Hát akkor máma a Bűnök Barlangja lesz a program, és végre beblogolom mindazokat a cuccokat is, amiket a héten turkáltam a lila-zöld februáromhoz.

Most viszont jól elmegyünk Emesével meg a Repülő Kutatóval vásárolni. Főként tejet, mert abból nincs már a házban csak vagy két deci. Mint ez kikövetkeztethető, jelen jelmezem kettős célt szolgál: a) kényelemben tartani fájós lábikómat, b) gondoskodni arról, hogy a Repülő Kutató ne veszítsen el a bótban. Asszem, ez menni fog.

* Couch potato. Éljenek a tükörfordítások.

Délelőtt felvételi tájékoztatót tartok, délben információs pultnál vagyok pultoskisasszony, este kocsmázom a barátnőimmel. Asszem, ez azt jelenti, hogy délután turkálni megyek, mert nincs értelme közben hazajönnöm falura.

Minden órádnak leszakajtsd gyimilcsét, mondok. Ezzel együtt is rohadt hosszú nap lesz ez, már látom.

Mindehhez pedig elvileg ma vagy holnap visszakapom a szerkesztőtől utolsó kacsmargatásra a kötetemet, a hét további részében azon kell dolgoznom, hogy végre elengedhessem.

Már harmadik napja ülök boldogan csámcsogva kicsiny kuplerájom közepén, és mostanra ugyan már elkezdtek lassan mocorogni bennem a “fogjunk hozzá, csináljuk, sürgén, pörgén, gyószangyószan” kukacai, de én hős vagyok és elszánt, és nem hagyom magam bepalizni, mert ezen a héten pihenni akarok, dixit.

A pihenés persze ezúttal is nézőpont kérdése, merthogy “pihenés” címen egy monstre hulladékmentő projektbe vágtam bele teljes lendülettel, suhú. Már majdnem három hete, hogy kiredváztam a Bűnök Barlangját, össze is szedtem belőle három szatyornyi ficlit: döglött projektek maradványait, egy-zseblapra-sem-elegendő szabási hulladékokat, ilyesmit. Le is hurcoltam a pincébe, hogy majd jól belehajintom a kukába, amikor jön a szemeteskocsi. A szemeteskocsi azóta háromszor fordult, de ezek még mindig nem mentek ki az ajtón, ehelyett tegnapelőtt felhurcoltam nagy dérrel-dúrral az egyszer már végleges kihajintásra ítélt maszatkákat (a mindenségit neki, hogy én már tényleg nem bírok kidobni semmit), szétválogattam az ocsút a másfajta ocsútól, és nekiláttam textilkavicsokat gyártani. Szép hosszú projekt lesz, és eddig azt csináltam, hogy válogatom-vágom-varrom, de a Bűnök Barlangja kezd egyre kriminálisabb képet ölteni (lásd fotó), úgyhogy ma valószínűleg a válogatom-vágom részével foglalkozom.

És ami ezek után is megmarad, és használhatatlannak deklaráltatik, azt tényleg kihajintom, de mint a patyolat.

Ugye, nem feltételeztétek, hogy báli belépőben fogok csámcsogni a ficlijeim között.

Mint tudjuk, én vagyok az a nő, akinek annyi cipője van, mint Imelda Marcosnak. Mint ezt esetleg nem tudjuk, én vagyok az a nő is, akinek ebből az irgalmatlan cipőrengetegből egyetlen térdig érő, cipzáras csizmája van, ez itt. Pontosabban volt. Ez a drága jó csizma tegnapelőtt múlt időbe került.

Először is, lelőtt egy kocsi bent a székesfőfaluban valami fekete trutyival, aminek olyan szaga volt, mint a gázolajnak (megpróbáltam letisztogatni papírzsepivel, onnan tudom). Sebaj, majd hazamegyünk, megpucoljuk. Az viszont nem volt bekalkulálva, hogy miután hazakúszom az egész napos futkászásból, és lehúzom őtet, megdöglik a ballábas darabon a cipzár. Mivel az én kitartásom határtalan, ezek után még megpróbáltam rendesen letakarítani, mert ugye nem vihetem el a suszterhez koszosan. Ez volt az a pont, amikor kiderült, hogy a) a fekete trutyi maradványa nem hajlandó lejönni, ami egy világosszürke csizmánál elég súlyos ügy b) a jobblábas példány bokicájáról tisztogatás közben sunyin, kis pikkelyekben távozik a műbőr fedőrétege, alatta pedig kilátszik az a fehér anyag, amire rákasírozták a szürke borítást.

Csizma a kukában, bánatom rendkívüli. Nekem kell egy térdig érő csizma, rövid szoknyához az a legislegjobb. (Van ugyan egy térdig érő fűzős cipőm, de azt tényleg becsülettel be kell fűzögetni bokától tokáig, és ez nem fér bele akkor, amikor “rántsd fel és fuss” program van.)  A szokásos beszerzési útvonalakat sajna nem tudom igénybe venni egy új csizmához, mert ez az egyetlen cipőféle, amit próba nélkül nem érdemes vásárolnom. Nekem ugyan az a téveszmém, hogy teljesen normális méretű vádlim van, de ezt a cipőgyártók nyilvánvalóan nem így gondolják: háromból két esetben nem tudom végig felhúzni a cipzárt, vagy ha mégis, olyan szoros, hogy vérkeringés hiányában elüszkösödött lábakat kezdek vizionálni tőle. A világ cinegelábú nőkre van berendezkedve. (Meg olyanokra, akiknek nincs mellük és olyan magasak, mint egy zsiráf, és a seggkerületük nem 104 centi, és hasuk sincs, és egy egész napot kibírnak jégcsákány sarkú cipőkben mezítláb, hogy morogjak még egy kicsit.)

Summa summárum, kell egy új csizma. Mivel viszont csirkemell is kell meg saláta meg liszt meg tej meg minden más, most bevágódunk a Repülő Kutatóval Emesébe, és elmegyünk a budakalászi körforgalomig, mert ott elvileg kapható a Deichmannban az a darab, amit kinéztem (széles szár, csatok, gumizás – sajna fekete, de hát a világ csak mérsékelten van berendezkedve a színes cipőket hordó nőkre is).

Mint az eddigiekből is látható, máma roppantul őtözködős bloggerhez méltó napom van, és még nincs vége a mesének. Merthogy először is felöltöztem így:

A szoknyát nemrég kaptam kedves ismerőstől egy másikkal egyetemben, ideje volt végre felvenni. Szép fekete kord kis halványszürke virágokkal, remek darab. Egyetlen baja van: fogynom kéne hozzá öt kilót, aminek vajmi kevés realitása van a közeljövőben. Ülni egyáltalán nem tudok benne, állni is csak olyan délcegen, mint egy anyakirálynő, és a lélegzetvétel is akadályokba ütközik. Szóval bocs, Piros, ez nem jött be. 😦 (A másik igen, de azt majd kábé március végén tudom felvenni, túl vékony a télhez.) Emellett hiába tettem sokadjára is kísérletet a szép rózsaszín pulcsival, továbbra is túl hosszú ahhoz, hogy olyan szoknyákkal hordjam, amelyek nem simulnak csípőben, a csípőben szorosak meg derékban is azok, és úgy érzem magam bennük, mint egy töltött zokni. És nem kapok levegőt.

Úgyhogy végül ebben kötöttem ki:

És most elmegyek csizmáért, reszkess, világ.

U. i., egy órával később: Hát persze, hogy egyetlen csizmának sem tudtam végig felhúzni a cipzárját. Maradunk magas szárú csizma nélkül. Meh.

Valamelyik Nigella Lawson-szakácskönyvben van (lusta vagyok előkeresni, melyikben), hogy a csaj a szokásos recept előtti csevegés közben elmeséli: az inszomniának az az egyik következménye nála, hogy hajnalban mindenféléket vásárol neten. Na ezt speciel sikerült úgy fordítani, hogy “van egy rossz amazonszokásom”. Nigella nyilván az Amazon.com-ra gondolt, a fordító meg nem tudom, hogy mire, de ez lett belőle.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy, miután tegnap végigfutkorásztam a napot, aztán bealudtam a kanapén, mintegy törvényszerűen  felébredtem hajnalban. Hát akkor már, egye fene, vettem egy domain-nevet a blogomnak. Ennélfogva a továbbiakban ez itt a mindennapmas.com névre hallgat, 100+ sablon közül válogathatok, ha arra szottyan kedvem (ez valószínűleg nem fog bekövetkezni, a Choco sablon nekem tökéletesen megfelel), és ezentúl nem kell hirdetéseket nézegetnetek a bejegyzések alatt. Enyém a blog, nektek építem, igazán nincs mit, szívesen.

Tájainkon egyéb fejlemények is vagynak, a tegnapelőtti nappal sikerült megszabadulnom (egyelőre legalábbis) minden restanciámtól, ergo most a szokásos “hajsza utáni üresség” állapotában vagyok, amikor általában csak tengődöm, mint Toldi Miklós lova, mert a gépezet ugyan már ugrásra kész, de arra még nem vagyok alkalmas, hogy belekezdjek valami újba, amíg az agyam még mindig a régit őrli. Úgyhogy most a Leeresztés Idejét kell meghirdetnem: elmegyek masszázsra, megpróbálok új kozmetikust keresni magamnak (a régi elment cocákat nevelgetni valahol az Alföldön egy tanyán), és fejest ugrom a színes anyagficlik közé.

Meg aztán, ugyi, ideje kellő alapossággal megtervezni a zöld és lila februárt, én meg tényleg nem szoktam elaprózni ezeket a “színre színt” projekteket. QED.

Feleim, mint azt megjövendölém pár hónappal ezelőtt (=hozzávetőleg másfél hete, de mintha ezer éve lett volna), január 15-ig a fejem se tudom jóformán kidugni a határidőkből, és csak három napra előre bírok tervezni ezidő alatt. Na hát kérem most jutottunk el oda, hogy gyün az utolsó három nap ebből a fostengerből, a szokásos nyavalygásokkal meg minden mással körítve. Ez tényleg totálbrutál három nap lesz, összeszorított foggal fogom bucira pofozni egy könyörtelen alapossággal megszerkesztett több száz oldalas szövegemet, hogy végre megszabadulhassak tőle. Valószínűleg minden percét utálni fogom, de muszáj letudnom, mert addig semmi újba nem kezdhetek bele, amíg ez nincs kész, és rohadtul szeretnék már valami újba kezdeni.

Tessék küldeni némi csít ide a kiadóba, és elnézni nekem, amennyiben a következő napokban beküldöm helyettesíteni a macskákat, ha éppen Tinky Winkyben ülök mosatlan hajjal, és arra sincs plusz energiám, hogy a számat kifessem.

Mint látható (már amennyire látható – piszkosul nincs még elegendő fény a fotózáshoz, de később majd időm nem lesz hozzá) ma még képes voltam meglehetős erőfeszítést tenni a decens kinézet érdekében, viszont a következő napokra tényleg nem tudok garantálni semmit, de semmit.

Mint tegnap kiderült, én vagyok az egész évfolyamon az egyetlen olyan gyáva kukac, aki nem vállalja be idén nyáron a komplex vizsgát, ehelyett passziváltat két egymás utáni félévet, és mikor majd a balzsamos májusban a többieknek a fülén is kicsorog a koffein meg a stressz, ábrándos mosollyal fog hosszú sétákat tenni, virágzó orgonákban gyönyörködni, és zárótevékenységekre járni cuki középcsoportosokhoz. Egen, pont ennyire öntött el most a lelkifuci. Akkor szép a zélet, ha kihívások vannak benne, harcolni kell a végsőkig, kard ki kard, és sehonnai bitang ember, aki félreáll ibolyákat szagolgatni véres küzdelmek helyett. Na hát én idén tavasszal minden ibolyát megszagolok majd, ami szembejön.

Ha már ibolyákról és orgonákról esett szó: újonnan megtalált szabadságom szellemében tegnap belődörögtem Pécsett egy turkálóba, minekutána másfél órát kellett elütnöm vonatindulásig, és találtam (többek között) egy olyan pólót, aminek ilyen izgalmas színkombinációja vagyon:

Bár ez önmagában nem nagy truváj (találtam viccesebb dolgokat is, szekrényszaporulatos beszámoló nemsokára várható), egy olyan ötletet adott, hogy a fal adja tőle a másikat. Utoljára két és fél éve csináltam olyat, hogy egyetlen színben töltsek egy komplett hónapot, és most ugyan nincs szándékomban ennyire behatárolni magam, de mit szólnátok egy zöld-lila februárhoz? Hm?

Kihívásokra szükség van, az nem vitás. De ha már ez a helyzet, szeretném magam kiválasztani a kihívásaimat, a fenébe is.

Mindehhez persze máma olyan siralmasan festek, mint a kölcsönkérés. Tegnap este tízkor értem haza, a tradícióknak megfelelően be is aludtam szépen a kanapén. Ezzel önmagában nem lett volna semmi baj, a Repülő Kutató munkahelyi telefonja viszont önhatalmúlag ébresztőt kezdett üvölteni nulla óra tízkor, és én olyan pánikkal ébredtem erre, hogy a bal lábam csípőtől bokáig begörcsölt. Most izomlazító kenőcsben és dunsztban vagyok, és úgy sántikálok, mint a közmondásos hazug kutyák.

A világot megest megevé a fene, vár rám a Zengő IC via Pex, nesztek konzerv. Mint látható, ismételten arra törekedtem, hogy életkoromnak, mindennémű funkcióimnak és általában az elvárásoknak megfelelő módon fessek, avec katicák meg virágos bakancs.

Ezt a darabot, amit most miszlikeltem fel, már éppen elegendő átalakítás ért életében, és még az is lehet, hogy nem ez volt az utolsó. Eredetileg így kezdte a karrierjét, aztán ezzel folytatta, majd lettek zsebei meg mindenféle dekorációi is, így ni. Utoljára több mint két évvel ezelőtt nyúltam hozzá, és az elmúlt évben már csak háziruhának hordtam, ideje volt kezdeni vele valamit, hogy visszakerüljön a forgalomba.

Azzal kezdtem, hogy zsebeket le, középen pedig nyissz, kettőbe.

A nagy és ormótlan rátett zsebeket leoperáltam ugyan róla, de mostanában már nem szívesen hordok olyan szoknyát-ruhát, aminek nincs zsebe. A bevarrott zsebek általában igen pofásak, de legalább annyira utálom megvarrni, mint amennyire szeretem használni őket. Na mindegy, magad, uram, ha szolgád nincsen, ugorgyunk neki.

Előbb felfejtettem az oldalvarrást a megfelelő hosszúságig,

aztán egy kiszuperált hulladékanyagból kivágtam négy zseblapot. (Azért virágosból, mert az így vicces.)

A zsebek bevarrásáról készítettem egy kicsiny képriportot itt alant. Ha valakit érdekel, el is magyarázhatom.

Most már csak a derékpántot kellett megoldani. Lehetett volna szűkítőkkel meg cipzárral, de ezúttal lusta voltam. A végtelen készletekben volt egy valamikori eská polárszoknyáról levágott derékrész. (Talán a Kamilla-sapka alapanyag-szoknyája volt az? Passz.)

Lemértem, mekkora darab kell nekem belőle, aztán széles cikcakkal, jól kitartva rávarrtam a szoknya derékrészére.

Visszahajtottam belülre, és még egyszer végigmentem rajta cikcakkal, úgyhogy az eredmény ez lett, ni.

A ruha felső részével egyelőre nem cicóztam sokat, behajtottam a vágott szélt, aztán széles cikcakkal elszegtem.

Holnap majd fel is veszem mind a kettőt, majd meglátjátok. Oké, technikailag már ma felvettem, mert holnap ződ hajnalban indulok Pécsre, és így muszáj konzervre fanyalodnunk, de a lényeg, hogy majd meglátjátok.

Az elmúlt két és fél napban összesen negyvenezer leütésnyi piszkosul fölösleges szövegelést tudományos értékű munkát tettem le az asztalra, és nagyon nem mondhatnám, hogy ettől én most boldog, elégedett és nyugodt vagyok, desőt. Valójában nyűgösebb vagyok, mint amikor belekezdtem, mert tisztában vagyok azzal, mennyivel jobb minőségű melót végeztem volna, ha nem hagyom az utolsó percre, ráadásul továbbra is ott zsörtölődik bennem valaki, hogy minekeminek.

És persze most sem lehet hátradőlni, mert sosem lehet hátradőlni, holnap Pécs, pénteken újabb vizsgák, 13-án meg 15-én újabb határidők, de egészen pontosan érzem, hogy ha nem tartok legalább pár órányi szünetet, kinyuhhadok. Az agyam teljesen ki van lúgozva, nem vicc. Úgyhogy, mielőtt ismét belefeküdnék a rettenetesbe, legalább felvonszolom magam a Bűnök Barlangjába, és felmiszlikelek egy ruhát. Reszkess, világ.

Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak elalélok. Kissé, hm, leharcoltnak érzem magam. És ez volt kábé a maximum, amíg el tudtam menni a mai áutfitem összeválogatásában.

Apropó, miszlik.

Reggel hajat mostam, meg pacsmagokat kentem a pofámra, és ezzel már túl is voltam a nap legkellemesebb részén. Még mindig a folytatólagos szopás van Luca székeivel, és én az egészet rühellem, mégpedig különösképpen azért, mert többet nyávogok miattuk, mint amennyit dolgozom velük. Ráadásul most éppen minden nyüves szövegemre igaz, hogy unalmas vagyok és repetitív, gumicsontokon rágódom, nem tudok mondani semmi újat vagy érdekeset, és mindehhez pluszban nem is látom semmi értelmét egyetlen olyan projektemnek sem, amelyben betűk vannak. Máskor legalább, ha más nem is, de a düh át tud lendíteni a holtpontokon azzal, hogy “még mit nem feladni, majd megmutatom én nektek, nyavalyások”, de ezúttal egyetlen embernagyságú vállvonás vagyok, és még a szar is le van szarva.

Nyilván ebből is kijövök, mint az összes többiből kijöttem, de ez most éppen vajmi kevéssé vigasztal.

Mint várható volt, kezd összecsapni a fejem fölött a káosz, és ez nagyjából tizenötödikéig így is marad. Megint az a stádium következik, amikor egészen pontosan három napra előre vagyok hajlandó gondolkodni, hogy ne kapjak sikítófrászt. Úgyhogy most például gyorsan ledöngetek a bankba, mert a következő három napban nem látok magam előtt lehetőséget arra, hogy odamenjek, és addig meg garantáltan lepisilnek a kutyák. Összes magyarus készpénzvagyonom háromszáznegyven forint.

Apropó pisi. Legalább a lakás már tiszta, Atilláné ismét kihozta belőle a maximumot, én ezalatt a mosókonyhát vágtam glédába (elvesztvén ezzel a jövőre egy olyan piszok jó csajozós szöveget, hogy “Figyi, ha kijössz hozzám falura, megmutatom a döglöttpók-gyűjteményem”). A macskák ezalatt a Bűnök Barlangjában voltak karanténban, melynek következtében valamelyik büdös kis mókusnyuszi bepisilt a sarokba egy csomó átalakítandó ruhadarabra, hát még épp csak ez hiányzott.

Na, csapassuk.

A blog régebbi olvasói már elég jó képet festhettek maguknak az én mulatós szilvesztereimről, melyeken vad csuhajgások és kurjongatások közepette elvonulok este kilenckor aludni, kicsit szidom még az ablakom alatt petárdázó hülyéket, aztán elalszom, és tojok az egész évbúcsúztatós hajcihőre. Nos, idén is ugyanez várható.

Akár úgy is tűnhet, hogy én ellensége vagyok a szilveszterezésnek, de voltaképpen nem, egyszerűen csak nincs bennem semmiféle érdeklődés iránta. Persze értem a koncepciót, lehetőség az átgondolásra meg újratervezésre, egy olyan időpontban, amikor amúgy is mindenki más ezt csinálja. Lezárás, újrakezdés, fogadkozások, hogy az új év jobb lesz a réginél, még egy utolsó nagy ereszdelahajamat, mielőtt leszokunk az ivásról, a cigiről, leadunk tíz kilót, jobban odafigyelünk magunkra, konditerembe fogunk járni és nem fekszünk le full sminkben. Még a petárdázást meg tűzijátékot is értem az összes pogány konnotációjával egyetemben, hangos durrogtatással kergetni el a rossz szellemeket, nyitás valami új lehetőség felé, kiseprűzni minden rossz gondolatot meg emléket. Szóval értem én ezeket a dolgokat, de nem érdekelnek, pontosabban érdekelnek ugyan, de ezek sose kötődtek számomra a szilveszterhez, nekem a szeptember eleje a fordulópont az új tanév kezdetével, meg a tavaszi napéjegyenlőség, amikor mindig megbolondulok kicsit, és vad nyüzsöghetnékem meg újrakezdhetnékem lesz.

Na de akkor is. Az össznépi mulatozásnak meg kurjongatásnak meg a gonosz szellemek kergetésének nem kéne olyan következménnyel járnia, hogy utána hetekig a durrogtatástól hisztérikussá vált, elszökött kutyákat körözzenek. Nekünk mondhatni mázlink van, bentlakó családtagjaink vannak, akiket nem kell kivinni mozogni meg szarni, de a macskák este hatkor így is testületileg ugranak majd fejest a futon mögé, és ki se jönnek másnap reggelig. Anyósomék Timója már elég öreg és süket ahhoz, hogy a lakásba zárva átszundikálja nagyjából az egészet, de úgy öt évvel ezelőtt egy szilveszter alatt lyukat rágott kínjában a terasz közepén a deszka választófalba, mert túl földszintes volt ahhoz, hogy átugorjon a kerítésen. A szembeszomszédéknál van most egy Hektor, aki kábé féléves és golden retriever – na hát szegény Hektor speciel épp a leginkább veszélyeztetett csoportba tartozik. Valószínűleg be kell majd zárniuk a pici házukba a két gyerek mellé. Remek buli lesz.

Ami meg különösen dühít: a törvényeknek meg szabályoknak elvileg az a fő funkciója, hogy a büntetéstől való félelem visszatartson az ártalmas hülyeségtől olyanokat, akiknek nincs elég eszük vagy morális érettségük ahhoz, hogy maguktól belássák az ok-okozati viszonyokat meg betartsák a társadalmi együttélés szabályait. A jelek szerint a szilveszterre még a tiltások sem hatnak: hiába tilos dec 31. 18:00-ig süstörgős istennyilákkal durrogtatni, valamelyik neandertáli már tegnapelőtt rákezdett a közelben. És hiába tilos holnap reggeltől ismét 365 napig, holnap délelőtt is lesz pár baromarcú, aki akkor találja meg a garázsban azokat a röppentyűket, amikről éjjel elfeledkezett a nagy bulizásban.

Mi mást mondhatnék: vigyázzatok a kutyáitokra-macskáitokra-tengerimalacaitokra, ha vagynak, kicsiket petárdázzatok és ne délután ötkor, ha durrogtatni akartok, meg hát persze boldog új évet mindenkinek, akinek ez fontos.

Ez itt az én bulijelmezem, tessék. A zoknik nem a fényviszonyok miatt felemásak, megirigyeltem a RK szép zoknijait, és magamnak is vettem egy párat, így mulat egy úr. És hogy azért valamit én is produkáljak szilveszterice abból, hogy mit nem akarok átvinni az új évre: a hajfestést annyira nem akartam, hogy ma reggel hatkor restauráltam a fejemen a pipirost.

(Ma még jön amúgy poszt a szokásos hóvégi összefoglalón túl is, de most futok, mert az öregtészta is olyan, mint a vonat, nem vár.)

Míg én a csalánteákkal mulattam tegnapelőtt, a Repülő Kutató felcihelődött, és elvonult húgomékhoz. Eredetileg azt terveztük ugyan, hogy mindketten megyünk, de én felfordultam, viszont valakinek el kellett szállítania a Nagy Lapos Mezővárosba mindazt, amit az Angyal* hozott, nemdebár.

Az Angyal ezúttal kissé elkalibrálta magát**, Tosca legalábbis enyhén elkámpicsorodott, mikor realizálta, hogy “Az Angyal csak KÖNYVEKET hozott!!!” Jövőre szólunk az Angyalnak, hogy szép dolog ugyan egy kazal Pom-Pom, de egyes ifjú hölgyeknek más igényei is vannak. Addigra talán azt is megsúgja az Angyalnak valaki, pontosan mik azok az igények.

A RK mindenesetre kitett magáért helyettem is, evett, ivott, társalgott, még azt is levideózta nekem, amint unokahúgaim bábszínházi betlehemet játszanak két ebédlőszék mögött. Filoméla rajzolta a figurákat, azokat aztán hurkapálcára ragasztották, húgom magára vállalta a narrátor és előénekes szerepét, a két nagyobb gyerek pedig nekiugrott az előadásnak, erisszed. Személyiségi jogi okokból sajnos nem tudom megosztani veletek a videót, de be kell vallanom, én több ízben visítva kacagtam. Nem az előadáson, az kiváló volt, de hát nem maradhattak el a szokásos családi kabarébetétek. Az egyik csúcsponton beszaladt Giggü is a színfalak mögé, keresztül a két előadón és egy tucat hurkapálcás bábon, olyan volt az egész, mint egy mexikói hullám, aú, aú, aztán az apjának kellett kikanalazni (többszöri próbálkozásra sikerült, mert Willám Will hun az egyik oldalon volt kukucs, hun a másikon). Aztán egy adott ponton leesett Kisjézus a hurkapálcáról, és a RK kotorta elő, egyik kezében videózó telefon, másikban a Mennyek Frissen Született Királya. Az előadás zárásaként meg Filoméla véletlenül (legalábbis remélem, véletlenül) fejbebaszta Toscát Gáspárral, Menyhérttel vagy Boldizsárral. (Nehéz megállapítani, mindhárom ugyanabban a kezében volt.) Tosca erre nyilván a jól bevált recept szerint áriázni kezdett, úgyhogy a betlehem bömbivel ért véget, bár a RK nem várta meg a teljes crescendót, pech. Na sebaj. A videót eltettük, hogy ha majd megszorulunk jókedv dolgában, legyen egy kis tartalék. Emellett meg érdemes gondolnunk öregkorunkra is, úgyhogy amikor Tosca majd világhíres primadonna, zenebohóc vagy judoka lesz, eladjuk (nem őt, a videót), és annyit kaszálunk belőle, hogy abból tán még egy kiló csirkefarhát is kijön. Fő az előrelátás, mondok.

A tegnapi szép nap amúgy nekem véletlenül se úgy sikerült, mint szerettem volna, mert meg akartam keresni a Bűnök Barlangjában egy anyagdarabot, amiről pontosan tudtam, hol találom. Mondanom sem kell, nem volt ott. Mondanom sem kell, a következő valószínű helyen se. Ezek után azt pláne nem kell mondanom, hogy fél órával később már térdig álltam a ficlikben és szövetekben. Na ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy én itt most voltaképpen épp rendet rakok. Úgyhogy ha már lúd, legyen döglött, rendet raktam. Alaposan. Takarítottam is. És még nem vagyok kész, mert én időnként tényleg hiszek az igen alaposan megdöglött ludakban, márpedig most olyan setét mélységekig ereszkedtem le a limlomban, mint már jó ideje nem. Az persze nem jutott eszembe, hogy kezdés előtt megörökítsem az állapotokat, de a kipucult verziót igenis megörökítem, mielőtt ismét szétrúgom a kócerájt. Ez is tartalékba lesz, majd nézegethetem akkor, amikor ismét úgy fog festeni az egész, mint egy istálló. Nem a Kisjézusé Betlehemben, hanem Augeiászé.

* Hozzánk tradicionálisan az Angyal hozza a karácsonyi szajrét, nem a Jézuska. Ennek magyarázata is vagyon, Jézuska éppeghogy megszületett, egyelőre nem akarjuk fárasztani ilyen feladatokkal, elég, ha most még csak alszik meg szopik meg bőg, ez a dolga. Emellett meg gyerek sok van, Jézuska pedig csak egy. Na de miből van sok a Mennyeknek Országában, szárnyakkal ellátva, hogy repülni is tudjon gyószangyószan? Úúúgy bizony.

** Valószínűleg nem volt elegendő ideje, energiája vagy ihlete ruhákat varrni a rénszarvasoknak. Csak tippelek.

Miután az egész tegnapot átszundikáltam, a programot időnként az Elementary harmadik évadával és csalánteákkal színesítve, ma hajnalban a régi fickós állapotban kukorékoltam fel, és nyilván (nyilván!) rögtön nekiugrottam a kovásznak, mint Stevie Wonder a zongorának. Ez a savanyú káposztás kenyér fenemód addiktív, nekem meg elegem volt a pormacskákból. (Pormacskának azt a nyomorult extrudált kenyeret nevezem, ami nem egészen abonett, nem egészen knackerbröd, íze semmi, állaga meg olyan, mintha az ágy alól kisöpört izéket sajtolták volna össze egy kis rozsliszttel. Böe.)

Az időjárás továbbra is roppantul antipatikus orcáját mutatja, a lakás tele van kajával, meg egyébként is most sütöttem ugyebár két újabb savanyúkápis cipót, úgyhogy kimenni sincs miért. Cserébe viszont Dunát tudnék rekeszteni a Bűnök Barlangjában felhalmozott félkész projektekkel, úgyhogy ma ott próbálok rendet vágni kicsinyt, amíg még tehetem. Nemigen tehetem sokáig, ismét aktuálissá és sürgetővé vált a turkálás enszövegeim langyos zsigereiben. Hetedikéig meg kell írnom Pécsre egy beadandót, tizedikére egy másikat, tizenharmadikára egy harmadikat, közben két vizsganap meg egy temetés. Ráadásul tegnap kijött az NKA-döntés is a Könyvkiadás Kollégiumában, ami körül igen sok botránylás lesz a közeljövőben, de mindettől teljesen függetlenül* az én kötetem kihozatalára és kivitelére is adtak egy kiske pénzt a kiadónak, úgyhogy meg kell emberelnem magam, és végképp leszámolni Luca székével.

Istenem, 2014 ősze óta huzakodom azzal a szarral, és egyre kicsinyhitűbb vagyok vele kapcsolatban, holott a kiadó folyvást megerősíti, hogy igenis ki akarja adni, és időnként az NKA is hozzám vagy hozzájuk vág némi pénzet, hogy ez megtörténhessen. Az NKA esetében persze erősen élek a gyanúperrel, hogy el se nagyon olvassák, amit én odapöktem a papírra, csak azt ellenőrzik, megvan-e a kötelező karakterszám, de ez a kiadóra nem áll, ott tényleg, olvasás és szerkesztés és ezer jogos kifogás után is meg vannak győződve arról, hogy ők ki akarják dobni a piacra ezt a kötetet. Mindezek után meg én még mindig kicsinyhitű vagyok, pfühp. Virtuális farbarúgásokat nyugodtan tessék mellékelni a kiadóba.

Most viszont táncos lábbal be a ficlik közé, mert a szekrény ugyan dugig van mindenfélével, de egyes mindenféléket már rohadt sok ideje azzal parkoltatok, hogy most ugyan nincs kedvem felvenni, de majd átalakítom yol. Ennélfogva majd újracucc-posztok is várhatók quantum satis. Majd.

* Hogy az egész diskurzus egyik különösen hülyén hangzó fordulatát használjam, én a koordináta-rendszeren kívüli koordináta-rendszeren is kívül vagyok valahol a tajgában, ahol nem értelmezhető még az sem, mi van a Körúttal, ami ennek a koordináta-rendszeren kívüli koordináta-rendszernek olyan kurva fontos viszonyítási pontja. Mindezt pedig magyarul kábé úgy lehetne pontosan megfogalmazni, hogy se utóda, se boldog őse, se rokona, se ismerőse nem vagyok senkinek, ha meg esetleg mégis, az se számít. Ahogy álságos-büszkén és őszinte-hazugul mondani szoktam, én leginkább a magam erejéből lettem senki.

Ez most megint csalás. A való életben gyomorrontással heverek nyögdelve és csalánteát iszom meg pirítóst eszem, de nem küldhetem be újra a macskákat magam helyett, úgyhogy nesztek, ezt vettem fel tegnap délután, amikor végre megszáradt a hajam, és én ábrándosan végigmásztam a város összes könyvesboltját. Gondoltam, jól jöhet még a fotó, és mennyire igazam volt.

Egyébként szeretném megjegyzeni, hogy a világ súlyosan igazságtalan, én ezt a gyomorrontást nem érdemlettem meg. Még ha legalább egész karácsony alatt röfögve tömtem volna az arcomat, de nem. És ma a húgomékat akartam meglátogatni, nem pedig csalánteán tengődni, irgumburgum.

Angyalnapi tradícióimnak megfelelően értelmetlenül fényes vagyok, tarkabarka és kóchajú, mindehhez pedig csendes molyolgatást tervezek, illatos mécseseket, időnként egy-egy sütit, és esetenként macskafésülgetést.

A karácsonyra görcsöljön rá az, akinek ez kell az ünnephez.

Tegnapelőtt este, miután megírattam meg kijavítottam a dolgozatokat, bedurrantottam a sütigyártó futószalagot. Ha belegondolok, már évek óta ez a forgatókönyv: advent utolsó hetéig nincs a házban semmi édes nyammognivaló, aztán két nap leforgása alatt hirtelen összeütök két kiló aprósütit. Jelenleg hatfélénél tartok, de még nyilván lesz belőle, ez már így szokott történni. Előbb megcsinálom a régi-tuti-bevált receptjeimet, aztán jövel kísérletezés vidám szakasza, amikor olyan egzotikus dolgokat ráncigálok elő feneketlen kamrámból, mint kardamom meg narancsvirágvíz, és térdig gázolok a lisztben meg porcukorban. Eddig még nem volt az efféle produkciókra panasz, a Repülő Kutató roppantul támogató ezekben a projektekben (naná hogy az), és a bűnjelek is mindig eltűnnek január elejére. Ami nem, az rendszerint szép kopogósra szárad, aztán bekerül a darálóba, és kekszmorzsaként túrótorta-alap lesz belőle vagy valami más efféle. Sütiügyben is hasonlóképpen működöm, mint az anyagficlikkel, mármint hogy nem megy itt semmi sem kárba, legfeljebb veszendőbe. A klasszikus karácsonyi fojtós-munkás sütikre viszont garantáltan nem lehet számítani az én konyhámban. Zserbót meg bejglit csináljon más, például egy cukrászda. Én beérem a kávés szívecskékkel meg a csokicsókokkal.

Hoppá, az imént találtam egy dobozt, amin azt írja, hogy mustaherukka rouhe. Finn feketeribizli-por. Pedig, ahogy elnézem itten a sütik egyre magasabb kupacát, ideje lenne most már ráülni a kezemre.

Nagyon szép őtözködős bloggeri produkció lenne azt mondani, hogy a feketeribizli-porhoz öltöztem, de nem, a Marimekko-kötény előbb volt színen, mint a mustaherukka. Tényleg. Vagyis, ha hihetünk a google fordítónak, todella.

Ez itt kérem szintén én vagyok, épp csak a szokásos papagáj helyett a mai szép napon egérkének öltöztem úgy nagyjából. Megyek vizsgáztatni. Ehhez nem kell tarkabarkának lennem, a népeket majd ébren tartják a szociogén tényezők, az élményszerűség elve meg a mezopotámiai írnokképzők.

Mindemellett továbbra is abban az illúzióban ringatom magam, hogy ugyan a magyar tél szokásainak megfelelően krumplibarna vagyok és búbánatfekete, de azért mégiscsak másképp egy kicsit, mint ahogyan ez errefelé megszokott. Nyilvánvaló csillagászati okokból itt a képen amúgy még a kiindulópontnál is fakóbb vagyok, holnap lesz az év legrövidebb napja. Nem baj, onnan már felfelé megyünk.

(A címben egyébként egy Balla Zsófia-verskezdet található. Valamiért csak úgy eszembe jutott.)