újracucc kategória bejegyzései

Mára ezt terveztem be, leginkább kedgeree formájában, amit egy indiai menüvel tervezett szülinapi batyubálra viszek magammal. Az időjárás ugyan a legkevésbé sem hajlandó kooperálni velem abban, hogy odakint is kurkumás verőfény legyen, mínusz egy fok van meg mindent elborító szürke maszat, de én nem hagyom magam, csakazértse. Magad, uram, ha szolgád nincsen.

Mint a mellékelt ábra mutatja, továbbra is a rétegzés démona vagyok, de azért a tél tényleg elmehetne már a halál faszára vitézkötésnek.

Március másodikán havazásra és mínusz hét fokra ébredni – áááá, ezt le sem tudom írni, milyen érzés, pedig nagyrészt abból élek és attól létezem, hogy a pofámat jártatom hol szóban, hol írásban. Öt évvel ezelőtt a piacon már volt medvehagyma, csak ennyit mondhatok. Hát most legfeljebb medvék vannak, nuku hagyma, meg farkasok ordítanak fent a hegyekben és alszanak a srácok régi mezében, hogy a Kispált is ideráncigáljam egy idézet erejéig. Várja Önt a világ épp a végére, pontosan így.

A bőrömet is le tudnám vakarni magamról, olyan dühödten ideges vagyok ettől az időjárástól. Arra, hogy mennyire rossz a helyzet, valószínűleg semmi sem mutat rá jobban, mint hogy az imént odamentem az elégedetten csámcsogva héderező macskákhoz, és közöltem velük, hogy utálom az önelégült szőrös pofájukat. (Nyilván meg se pirulázták, macskáéknál ez már így szokás. Ehelyett szimultán beleásítottak a képembe.) Ha nem kéne mennem sehová, ma valószínűleg hisztérikus íróprogramot tartanék, jöjjön ki, aminek ki kell jönnie, de sajnos/szerencsére tanítónapom van, 5×45 perc délután a levelezősökkel plusz még egy-két kósza szakdolgozó, így hát felmegyek északra együtt üvölteni a toportyánférgekkel, és ehhez durván kipintyölöm a pufámat, és magamra hányok annyi réteget, amennyi csak belefér.

Odakint porka havak, idebent ideg, tanítás csak 14:15-től, a délelőtt szétesik apró és használhatatlan darabokra, este meg nem érek haza kilenc előtt. Gyerünk.

Sokszor szoktam idézni Gertrude Steintól az Alice B. Toklas önéletrajzát, az egy kifogyhatatlan aranybánya. Ma éppen speciel az az epizódszereplő jutott belőle eszembe, aki látogatóba ment Gertrude Steinhoz, és próbálta ugyan megkedvelni a falon lógó modern festményeket (Picassóról beszélünk meg Cézanne-ról meg Matisse-ról – a száz évvel ezelőtti Párizsban vagyunk), de az erőfeszítésnek az lett az eredménye, hogy ezeket se bírta megszeretni, cserébe viszont a régebbi festők korábban kedvelt képeit is megunta meg megutálta.

Na valahogy így vagyok én az időjárással. A gyermek- és kamaszkoromat egy olyan vidéken töltöttem, ahol a nyár egy szerdai napra esik, úgyhogy piszkosul nehezen birkózom meg az errefelé tipikus júliusi rekkenetekkel, az április már az 50 faktoros napvédő krémekről szól, és a nyarak nagyját árnyékban bujkálom át szellős kaftánokban. Cserébe viszont a hidegtől is elszoktam, pedig valamikor igaz sztoicizmussal tudtam nyugtázni, hogy jaja, most éppen valószínűleg megvan a mínusz tíz fok, mert érzem a zúzmarát az orrszőreimen, vegyünk fel még egy pulóvert.

Hálistennek ma itthoncsücsü és itthonmatat napom van, holnaptól meg március, úgyhogy előbb-utóbb az időjárásnak is meg kell emberelnie magát.

Azt ugyan nem tudom, a nap további részében mennyire leszek nyüzsi és operatív, de eddigelé megetettem a kovászt, összedobtam egy adag öregtésztát egy újabb kenyérhez, renováltam a fejemen a pipirost, behajintottam egy mosást, és még fél tíz sincs, úgyhogy történhet itt még máma bármi, sőt annak az ellenkezője is.

A konyhapulton például van két igencsak érett banán, akik meglehetősen szemrehányóan köszörülik a torkukat, és a vízszintes karácsonyfa is egyre hangosabban köhécsel. Na, lássuk, mit tehetünk az érdekükben.

A hajpántra ugyan így hajmosás-festés után vajmi kevés szükségem van, de ugye nem gondoltátok, hogy megússzuk nélküle, ha már megvarrtam.

A jó kis lila turkálós sálból következő lépésként a sapka kiszabása után maradt, hét centi széles, hosszú csíkkal kellett kezdenem valamit.

Levágtam belőle egy kábé harmincöt centi hosszú darabot, elegyengettem a széleit, aztán nekiláttam kidekorálni egy hímzett szalaggal.

Az én végtelen készleteimben természetesen mindig akadnak effélék, ebből speciel még egy olyan változat is van, amin sötétlila alapon fehér virágok vannak, ay, mi madre. Na majd abból is csinálok valamit a közeljövőben. Ha minden jól megy, még ma. Például ha varrok egy lila kötényruhát, és azt díszítem ki vele, hm?…

Ezt a szalagot most egyelőre szépen rávarrtam géppel, kis öltéshosszal a polárcsíkra. A csík széleit visszahajtottam, és széles cikcakkal eldolgoztam. (Szeretném felhívni a figyelmet a gondos műhelymunkára, melynek keretein belül mindent a vele azonos színű cérnával varrtam fel.)

A gondos műhelymunka után jött a házi gányolós megoldás, amellyel a hajpánt hátulsó részére illesztettem fel egy darab pertligumit. Gondolom, látható, hogyan.

Mindezek után a polárcsík végeit kézzel, cérnával kicsit behúztam, hogy könnyebben tudjam a fülem mögé dugni.

Nyilván még mindig maradt egy csomó anyag, még a hét centi széles csíkból is. Folyt. köv.

Még a parodontológiai küret hetén volt, hogy lefittyent képemmel bebócorogtam egy turkálóba, és vettem egy lila sálat 200 pénzért.

Nyilván nem sálnak vettem őtet, hanem alapanyagnak, a továbbiakban pedig azt mutatom be, hogy milyen jól el tudok én játszani egy ilyen darabbal. A mérete 150×21 cm rojtokkal együtt, és persze a cím egy piszok nagy csalás, mert nem csak a sál fog részt venni a bütykölgetőpartikban, hanem még sok más himmihummi is. Mindenesetre most afféle sportot űzök abból, hogy megnézzem: haddlám, mi minden hozható ki 150×21 cm poláranyagból.

Hát először is: kihozható belőle egy ilyen sapka. Mosolyogj szépen, Boldi.

A recept ugyanaz, mint az előzőnél, de az anyag eltérő tulajdonságai miatt persze ennek is egy pöttömkét más formája van. Viszont forma ide vagy oda, kell rá valami megkülönböztető bigyó, nemdebár.

Ennélfogva újra összehordtam a kincsecskéket.

A kis műbőr virágokat valamikor még ante blog szedtem le egy kidobásra ítélt, széthordott kínai papucsról, mert egyszer kelljen, s jó, ha van. (Még van belőlük. Ez egy tényleg tönkrevirágozott papucs volt.) A kisebb gombok egy öreg pólóról lettek leoperálva, a nagyobbacskákat pedig szintén egy kínai boltban vettem. Sok vicces színben volt egy dobozzal, kéccá. Úgyhogy vettem három dobozzal, én préda nőszemély.

A továbbiakról nemigen van mit sztorizgatni. Kimértem, hány virágocskát és hány gombocskát szánok a sapkára (csak az elejére, a hátulja pucér maradt), aztán egyenlő távolságra egymástól fel is varrogattam.

Nekem ezúttal jobban áll, talán mert nincs akkora és olyan magasan fekvő fülem, mint Boldinak, de ragaszkodjunk a tradíciókhoz.

A sálból persze még mindig maradt egy csomó anyag. Folyt. köv.

Vízben ül és ketyeg, mi az? Ketykebéka. Szintén a vízben ül, és motyog, mi az? Motyogatórongy.

Ezzel nagyjából mindent elmondtam a mai napról, amit érdemes tudni róla. Tetyekvetyek, motyogatok, ketyegek.

Kedvenc napjaim úgy festenek, hogy a délutánt vízszintesen kettévágja egy program, amihez ugyan nincs kedvem, de én szerveztem magamnak.

Ma is egy kedvenc napom van.

Vannak mozgóünnepek, amelyek ide-oda lődörögnek a naptárban, meg vannak stabil ünnepek, amelyek csak állnak, mint katiban a gyerek. (Ez egy kisbetűs kati, merthogy az úgynevezett állószékről van szó, nem egy várandós Katalinról.) Emellett vannak olyan ünnepek, amelyek csak egy meghatározott kulturális közegre érvényesek, és vannak, amelyek csak egy másikra. Aztán persze van úgy is, hogy minden összecsúszik ügyesen, és akkor olyan dekoratív karambol lesz a vége, mint a mai nap, ami egyidejűleg hamvazószerda és Valentin-nap. Cseppet sem irigylem máma a hívő katolikus tinilányokat. (Bármilyen meglepő, ilyenek még akadnak ezen a sártekén.)

Szokás szerint persze csak azt tudom mondani ezúttal is, hogy virágozzék minden virág, és csináljon mindenki azt, ami jólesik neki. Nekem például az fog jólesni, hogy elmegyek péksütiért, aztán átvedlek nyafogóruhába, behajintok vagy két mosásnyi holmit a gépbe, rendet vágok a kupiban, és esetleg varrok is valamiket.

Az időjárás ma sem mutatja a legderűsebb orcáját, de azért gondoltam, megreszkírozom a pékségig billegéshez a csodaszép lilaződ bakancskámat. Mégiscsak tarthatatlan, hogy még nem volt rajtam sose.

Bármennyire próbálok jó képet vágni a dologhoz, ezt a hetemet definitíve megette a parodontológiai küret. Hogy mást ne mondjak, még mindig csak szívószállal és szobahőmérséklet-langyosan tudok inni bármit is. Kávét. Teát. Vizet. Sört. Ez utóbbi volt az, amelynél majdnem elbőgtem magam a röhögéstől.

Mindehhez az orrom is sunyin folyni kezdett. Általában ugyan kipihenten abszolválom a hajnali ébredéseimet, ezúttal még visszaaludni is sikerült, de mégis meglehetősen kialvatlannak érzem magam. Na sebaj, majd legfeljebb délután szundikálok egyet, másra amúgy se nagyon vagyok jó. Csak nehogy most üssön le valami takonykór, hétfőn már maratoni tanítónapom van.

Addig viszont még belefér némi öncélú marháskodás a Bűnök Barlangjában (a frissen foltozott harisnyámon túl is): kedden a lefittyent képemmel bebócorodtam egy turkálóba, és vettem egy világoslila polár sálat 200 pénzért. Eleve nem sálnak, hanem alapanyagnak vettem, és most különféle projektekben fogom felhasználni őtet, reszkess, világ.

Előrebocsátanám, hogy a) ilyet még nem csináltam, b) ez még tőlem is erős egy kicsit, de hát mit tehetnénk, ilyen ez a szelaví.

Múlt pénteken a csizmám gonosz kis csatja ügyesen feltépte a legszebb mohazöld harisnyám térdét. Tudjátok ti, milyen nehéz egy szép mohazöld harisnyát találni? Nagyon. (Oké, bevallom, merő véletlenből tolongott elém egy esztergomi kínaibótban, 900 kemény forintokért, de csak egy darab volt belőle. Néha az a gyanúm, az esztergomi kínaibótok csak azért tartanak hülye színű harisnyákat, mert tudják, hogy időnként bejön a bolond vörös nő, és megveszi.)

Na sebaj, olyan nincs, hogy engem egy ilyen szép színű harisnya cserben hagyjon első felvételkor(!), elő a tűvel, cérnával meg foltnakvalóval. (Megjegyzem, ez egy hatvan denes dög, vékonyabbal nem próbálkoznék.)

Első lépésként felhúztam a harisnyát egy alkalmatos szélességű cipősdobozra, hogy legyen nekem abból házibarkács hímzőráma, és átlátszó körömlakkal elzártam a lefutott szemeket. Ez egy piszok régi trükk, és mivel feltételezésem (meg a fb-statisztika) szerint olvasóim hetven százaléka az én korosztályomba tartozó nő, valószínűleg nem is mondok vele semmi újat nekik, de a maradék 30% talán még nem találkozott vele. Átmeneti gyorssegélyként érdemes használni, és kellő vigyázattal, hogy az ember ne ragassza hozzá a saját lábához a harisnyát. A házibarkács hímzőrámához se. Gondosan meg is vártam, hogy kopogósra száradjon.

Ezek után végtelen polármaradék készleteimből előszedegettem pár szimpatikus zöld cafatkát, és néhány kis körrel a kellő helyeken lefedtem a lyukakat. A hosszú csíkocskáknak csak annyi funkciója van, hogy ne legyen első pillantásra annyira feltűnő, foltozási akció van folyamatban. Ez az, amit úgy szoktam leírni, hogy “kuss, én így szállok le a bicikliről”.

A köröket a jól megszokott pelenkaöltéssel rögzítettem a harisnyához,

a csíkocskákat meg úgy, hogy átöltöttem fölöttük, aztán a végükhöz érve visszafelé is ugyanezt. Leírni nehéz, megmutatni könnyű, voálá:

Így festett a végeredmény még a cipősdobozon,

így azután, hogy leszedtem róla:

Holnap fel is veszem. Le ne rágjátok addig a lábatokról a harisnyát izgalmatokban.

(Elképzelhető, hogy majd még gyöngyözöm-gombozom-dekorálom, de előbb azért letesztelem, mennyire tartós az eddigi munka. Ha minden erőfeszítés ellenére tovább futkásznak a szemek, nem strapálom magam többé vele.)

Én ugyan rohadt sokat nyafogok csak úgy bele a vakvilágba, de azért persze nagyrészt elég jól elvagyok, nem tagadom. Az utóbbi időszakban viszont van évi négy nap, amikor reggeltől estig tényleg intenzíven és meglehetős okkal gyűlölöm az életemet (ha esetleg kimegy a fájdalomcsillapító hatása, még éjjel is). Kellett nekem bmeg ilyen szar kombinációt húznom a fogászati génlottón, félévente két napon át parodontológiai küret, egyik nap a bal pofám, másik nap a jobb pofám, miközben éppen szünet van két félév között, amikor amúgy akár jól is érezhetném magam, nem pedig véres nyálat köpni egy órán át, miközben ütvefúróval takarítják a fogágyamat, aztán két-három napig tejbepapit enni lefittyent képpel, és úgy kapkodni az Ibubétát, mint kacsa a nokedlit. Ennek már sosem lesz vége. Ha mindehhez figyelembe veszem azt is, hogy a génlottón jó eséllyel a nyolcvanplusz évig élést is kihúztam, ez azt jelenti, hogy életem hátralévő részében, ami további kábé negyvenvalahány év, vagyis az eddigi minimum duplája, minden évben négy napig ez lesz a program. Istenbizony, néha már a protézis is vigasztalóbb dolognak tűnik, mint ez a konstans szopás, nem beszélve a négyféle kefével való fogmosásról, ami haláli unalmas, és persze nem javít semmit a helyzeten, csak szinten tartja az általános nyomorúságot.

Oké, befejeztem a nyígást, és elmentem az ütvefúrók irányába. Őtözködős blog, my ass, ilyenkor még a felkeléshez se fűlik a fogam, nemhogy összerakni magam, és kimászni a házból. Pláne így télen, Michelin-gumibabaként.

Mára azt terveztem, hogy békésen maszogva itthon ücsörgök vadonás új nyafogóruhámban (hát persze, hogy kellett varrnom egy újat, zöldet!), de a sors meg ezeknek a büdös kis mókusnyusziknak az étvágya közbeszólt, le kell caplatnom macskakajáért. (Igen, továbbra is expedíciózom házhoz rendelés helyett, egy magamfajta kanapékrumplinak minden alkalmat ki kell használnia arra, hogy mozogjon valamit, még ha csak három kilométer sétát is az állateledeles boltig meg vissza.)

Mindehhez teljes energiával belöktem a zöld-lila hónapot, amelyet próbálok az utolsó sapkarózsáig terjedő elszántsággal tartani, de ennek (mint a mellékelt ábrán is látható) vannak bizonyos akadályai. Összesen két olyan szezonális cipőfélém van, ami zöld meg lila, mindkettőnek magas a sarka, és olyan aztán nincs, hogy mindössze két magas sarkú cipővel kihúzzak egy hónapot, szóval lesznek itt úgynevezett semleges színű, vagyis fekete meg szürke meg barna meg drapp csizmák meg bakancsok is. Ez a mellékelt ábrán nem látható, de úgyszintén nincs lila vagy zöld nadrágom se (ja, tudom, nagy szégyen), úgyhogy mindezek után kénytelen voltam olyan engedményt tenni, hogy a farmer is semleges színnek fog számítani, slussz. Megvan a határa annak is, meddig megyünk el az önszabotálásban. (Vannak még némi gondok keszkűk és és sálak és táskák tekintetében is, de arról majd később.)

Oké, macskakaja.

“Néha ilyenje is van az embernek” – válaszolta a Repülő Kutató az én kérdőn felhúzott szemöldökömre, mikor arra sétáltam be a hálószobába, hogy éppen az egyiptomi puplinból csináltatott, mandzsettás ingére köti fel a hundertprocent selyem nyakkendőt, holott mára nem jövendölt semmi más programot, mint hogy “nem tudom, mikor jövök”, ami általában papírok fölötti kotlást jelent, sokat.

“Nem kell magyaráznod, őtözködős blogger vagyok” – válaszoltam megértően. Éppen egy házilag, baltával szabott és Erik egyik romlásnak induló szakaszában varrt hálóing volt rajtam, csámpás, mint a fene, mindehhez pedig Tinky Winky felső része és harmonikázó zseníliazokni.

Mindezek után viszont úgy gondoltam, aki bort prédikál, ne igyon vizet.

Amúgy én vagyok a legszerencsésebb flótás a világon, mára nincs már semmi nyoma annak, hogyan találkoztam orral előre a komódpolccal.