újracucc kategória bejegyzései

Vízkereszt napja vagyon máma, nálunk leginkább “vagy amit akartok”-nap, merthogy ugyebár nincs karácsonyfa, amit le kéne pucolni (a vízszintes darab a szemöldökfán még elvan magának egy ideig), és nincs főünnepi zsolozsmarend sem a magánkápolnánkban, amihez elő kellene kurkászni a Quem vidistis, pastores kottáját. (Ez utóbbi a húgoméknál van, és minden szó igaz belőle a zsolozsmától a magánkápolnáig és a vidistisig. Mint néha mondani szoktam, nincs az a fikció a világon, ami esetenként felérne a valósággal.)

Hogy mégse érje szó a ház elejét, nálunk a vízkereszt ezúttal egy háromkirályok-napi kalács formájában teszi tiszteletét, azmely kalácsot úgy híjnak, hogy roscón de Reyes, és kéne sütni bele egy kósza szem babot meg (opcionálisan) egy pici Krisztust is porcolányból, de ezt a részt most hanyagoljuk. Ma van egyúttal a “nem csinálok semmi kötelező feladatot, sálálá” korszak utolsó napja is, úgyhogy még utoljára beleugrom két lábbal a nagybőgőbe a Bűnök Barlangjában, aztán holnaptól meló.

Mindennek megvan az ideje, fijam, mint a szalmakalapnak, mondogatta nagyanyám, és ebben teljesen igaza is volt. Mindenesetre én a ficlikben gázolás idejére felvettem újra a “farmert varrok, héjja hó” jelmezt, mert ez már úgyis kellő módon szöszös, valamint egy új pár felemás zoknit, ezúttal pitypangokkal. Voálá.

Van egy közkeletű babona, ami szerint azzal fogod tölteni az egész évet, amivel a január elsejét. Mázlim, hogy nem hiszek az ilyesmikben, mert amúgy meglehetősen borúsan néznék egy olyan év elébe, amelyben minden hajnalban kettőkor arra kell ébrednem, hogy a) valaki olyan robajjal horkol mellettem, mint a Niagara vízesés, és ezt semmiféle olyan jellegű noszogatásra nem hajlandó abbahagyni, ami még belefér a Hágai Egyezmény által megszabott humánus bánásmód kereteibe, b) nem tudok megfordulni sem az ágyban, mert egy másik valaki meg ott tehénkedik a lábamon mind az öt kilójával. Azt persze mondanom sem kell, hogy mikor végre kiszabadultam Poci alól és hagytam magának horkolni a Repülő Kutatót, a konyhában már azzal vártak, hogy nyüeeee, a hajnali jutifalatomat ide, mert nyilván Celó sem akart kimaradni a buliból. És aztán hajnali hatig kuvik, utána meg visszaszundika, a végső ébredés pedig egy e-gé-szen dicstelenül kései időpontban. Eh. A lényeg, hogy a következő 364 napban nem ez lesz, és punktum. Na jó, legfeljebb egyszer-kétszer.

Tegnap egészen elviselhető módon megúsztuk a durrogást (én a nagyját természetesen átaludtam), még a macskák sem ugrottak fejest a futon mögé – az is igaz viszont, hogy Celofán egy adott ponton szétnézett a kanapé alatt, és mind a ketten atipikusan sokat tartózkodtak a fotel mögött, de legalább a nappaliban maradtak. Helyes választás, kicsikéim, az emeleten sokkal nagyobb ilyenkor a zaj. Be kell vallanom, hogy a tűzijátékkal járó rittyegés-durrogásért nem vagyok oda, de az égen a színes pacnikat igenis kedvelem, úgyhogy kicsit tátottam a pofámat a tetőablakon át a produkciókra. Aztán természetesen elaludtam, és a következő felvonás már hajnali kettőkor volt a horkoló meg tehénkedő családtagokkal, plusz nyüee.

Az elmúlt években én azzal kezdtem a január elsejét, hogy siránkoztam egy kicsit, mennyi és mennyiféle dolgom van vagy lesz mingyást, és nem szeretném lábbal tapodni az ilyen értelmetlen önostorzó tradíciókat, úgyhogy lássuk. A jövő héttől vizsgáim lesznek quantum satis Esztergomba vándorlással (a meteorológiai előrejelzések nyikorgó mínuszokat jövendölnek a jövő hétre, és a Volánbusz továbbra is nagy bájjal dob be fűtetlen buszokat, csak mondom). A tavaszi félévre két újabb, sosem oktatott tantárgy esett a fejemre. Gazdasági okokból (hosszú és tőlem független történet, nekem csak a szopás jut belőle) át kell vennem részlegesen olyan feladatokat is, amelyek eddig másvalakihez tartoztak, és piszok sok papírmunka jár velük. Egy monstre rendezvény megszervezésébe is be vagyok fogva – természetesen ez a befogás még azelőtt történt, hogy kiderült volna a jövő félévi két plusz tantárgy meg a dög sok kiegészítő papírmunka. Egy másik monstre rendezvény is ott fityeg a levegőben, és azzal is főként engem fognak megtalálni a feladatok, ha leesik a fityegésből. Van nyolc szakdolgozóm, akiket szuttyongatni kéne, hogy ne utolsó percen kezdjenek ámokfutásba. Ezenfelül már megint nem csak tanár leszek, hanem diák is, úgyhogy neki kell veselkednem annak is, hogy megszervezzem a doktori tanulmányaim utolsó félévét. Ez olyasmikkel jár, mint hogy például végig kell lődöznöm levelekkel egy csomó embert azután érdeklődve, kihez tudnék fordulni bármiféle információkért, mert most egy másik évfolyamnak leszek a része a két félév halasztás miatt, és annak az évfolyam-felelőse kell nekem, aztán őt bombázni le azokkal a kérdésekkel, hogy miként fest a félév órabeosztása meg miegymása, miként tudnám pótolni egy (részben önhibámból) teljesítetlen tárgyamat, és mi új tudható a komplex vizsgáról, ami mikor lesz. A komplex vizsga is egy Damoklész kardja, kilenc oldalnyi olvasmánylista meg a disszertáció egy fejezetének prezentálása. Ó, a disszertáció, meg kell keresnem a témavezetőmet, akinek tavaly februárban gondosan eltűntem a horizontjáról, és valószínűleg le fog szúrni, mint egy pengős malacot. Ja, meg nyilván írni kéne azt a rühes disszertációt is. És meg kell keresnem a parodontológust, hogy megint szétverje a pofámat, és ezt nem csak képletesen, mint a többi eddig felsorolt feladat.

Ennyi? Hmm, asszem, egyelőre ennyi. Prognózis? Nos, nyilván össze fog csapni egy adott ponton a fejem fölött a fostenger, erre akár mérget is vehetnék. Mindezt viszont (és talán én vagyok meglepődve ezen a leginkább) azzal a nyájas ki-nem-szarja-le nyugalommal mondom, ami egyáltalán nem jellemző rám. Nem fog sokáig tartani ez a vállvonogatós béke, az biztos, de amíg igen, ki fogom élvezni. Úgyhogy, hacsak meg nem bolondulok menet közben, jövő hétfőig az égegyadta világon semmit, de még egy körömpiszoknyit sem fogok foglalkozni semmivel, ami az előző bekezdésben található.

Higgyétek el, így sem fogok unatkozni. Sőt, talán ti se.

Még akkor se, ha ugyanaz a kötényruha van rajtam, mint tegnap. Ez tényleg nyamnyam.

Mint már jövendöltem, mára nem várhattok tőlem semmi újat, mármint vadonás-friss, baltával ácsolt kötényruhámon kívül, azki alá vígan fel tudok venni akár kettő pulóvert is, ha muszáj. No sebaj, sodorjuk le a szokásos december 31-i megaszondomokat.

Blablabla, nekem nem ma van az év vége, blablabla, de persze ünnepeljen mindenki kedvére, viszont itt ebben a házban kilenckor már fel fogják lőni a pizsit, és ez már három órával azután lesz, hogy a macskák fejest ugrottak a futon mögé, mert kint a szoborparkban pedig a rakettákat lőtték fel. Ez utóbbiakról és a csatolt szilveszteri süstörgős istennyilákról sem változott magvas véleményem, dugja fel a petárdáit a seggébe mindenki, akinek annyi esze van, hogy valahol egy lakott terület kellős közepén durrogtassa el egyheti kajabevásárlásának összegét, megrémítve és veszélyeztetve egy csomó kétlábú meg négylábú élőlényt a közelben.

Ti, kedveskéim, legyetek jók, ha akartok, de ne legyetek nagyon rosszak, csak módjával durrogtassatok, és vigyázzatok az állatkákra, akik még nálam is jobban rühellik a süstörgős istennyilákat. Ne rúgjatok be nagyon, vagy ha mégis, ne legyen kérdés, hogy “részegen ki visz majd haza”, és igyatok sok-sok vizet, a hidratálás fontos. Ne vesszetek össze senkivel, mert ha a karácsonyt sikerült megúsznotok, ez az utolsó erőpróba idénre. Menni fog. Biztos menni fog. Ja, és ha vadidegenekkel entyempentyem, azt csak gumival.

Hát kábé ennyit akartam elmondani, na meg hogy jövőre mindenkinek minden jót, egészséget meg térerőt, mert mint tudjuk, “csak egészség legyen meg térerő, tíraríra térerőőő”. Ma még gyorsan kaptok egy decemberi összefoglalót galériával, aztán ha van egy kis szerencsétek, semmi többet. Holnap viszont istenbizony egy olyan búék-poszttal jövök, hogy a fal adja a másikat, tervek meg minden izé.

Biztos izgibb lenne, ha olyasmit tudnék odaírni címnek, hogy “ruhából kisszék”, de hát nem így esett. Legalább baltával csináltam, no, vagy legalábbis úgy fest, mintha azzal tettem volna.

Már egy ideje fenyegettem ezt a cuccot azzal, hogy hujde át fogom alakítani, és most el is jött annak a napja. Mindenekelőtt levágtam a nyakáról a paszpólt meg az ujjait, aztán visszahajtottam, és széles cikcakkal elszegtem a megmaradt ujjakivágást és nyakkivágást.

Igen, kötényruha lesz belőle, mi más. Ehhez viszont merő esztétikai okokból a nyakkivágást körbecikcakkoltam bogyós effektfonallal, hátul egy sorban,

elöl kettőben.

Utána vettem egy mély lélegzetet, és nyissz, elvágtam a ruhát derékban.

A balra látható világosabb narancs polárra várt az a sors, hogy abból legyen majd a szoknyarész – ki is vágtam belőle két hozzávetőleges téglalap-formát, ami messziről és hunyorítva szoknyának látszott.

Ebbe viszont még építeni kellett szűkítőket – na hát én ezeket szemmértékre raktam bele, ti ne csináljatok ilyet.

Mivel egy kötényruha szart sem ér, ha nincs zsebe, azt is építettem a szoknyarészbe.

Ezek után a szoknyát és a felsőrészt összevarrtam, aztán a varrásvonalt is megprüntyöltem egy kis effektfonallal,

végül pedig a ruha eredeti szoknyarészének aljáról levágtam egy csíkot, és ráapplikáltam a jelenlegi kötényruha-aljra, avec effektfonal meg minden.

Csinos lett? Nem igazán. Kényelmes? Nagyon. Meleg? Nyamnyam. Ronggyá fogom hordani itthon? Naná hogy.

Holnap majd felveszem, akkor teljes pompájában megcsodálhatjátok.

Az alvás olyan, mint a csokoládé: ha tényleg nekifekszik az ember, nem tudja abbahagyni. Az elmúlt másfél napban én annyit aludtam, mint egy macska, márpedig az nem kevés. Miután a tegnapi nappalt lényegében átszundikáltam, kisebb tisztálkodós meg eszegetős szünetekkel, némiképpen tartottam attól, hogy éjjel majd jön a felkuvik, de nem. Tizenegy órát aludtam egyhuzamban, még mindig kába vagyok tőle, és (valószínűleg ez a legfélelmetesebb) továbbra is tudnám folytatni.

Mindazonáltal ma már nem ártana úgy tennem, mintha élnék. Úgyhogy nekiláttam megsütni egy beaucaire-i kenyeret, aztán bevágok egy (két, három) mosást a gépbe, és betotyogok cicás zoknimban a Bűnök Barlangjába átalakítani eztet itt. Szilveszteri szundikához ideális lesz.

Szenteste van meg bőved-este, zabálónap meg ajándékozónap, én meg kicsikét belegondoltam abba, miképpen is fest ez nálunk.

Amikor összeházasodtunk, otthon meg jövő meg mindenmás mellé egyúttal karácsonyi tradíciókat is teremtettünk magunknak. A házasság amúgy is olyan cucc, hogy mindenki belehozza a saját dilijeit meg a családja dilijeit meg a szülőhelye tradícióit és még ezer más hülyeséget, amiket ki kell válogatni, meg kell szelektálni, a saját képességeidhez és a saját igényeidhez alakítani, másként ott állsz frusztráltan és siránkozva, és Ica nénéd toroskáposztáját emlegeted, aztán a feleséged egyszer csak fejedre borítja a vacsorát. (Megtörtént eset. Nem velünk, hálistennek.)

A karácsony ebből a szempontból különösen hathatós tervezést igényel. Kihez megyünk, mikor megyünk, hol van az ajándékosztás, mi a menü, áááá. Így hát mi rögtön azzal kezdtük, hogy a szenteste meg karácsony első napja a mienk, családi látogatásokra csak ezek után számítsanak tőlünk, és ha valaki vendégfogadás helyett inkább gyünni akar, azt is csak huszonhatodikától ajánljuk. A karácsony főrésze a mienk lesz meg a gyerekeinké, nem hurcoljuk őket körbekörbe valami kényelmetlen ünnepi rucikába belerángatva, hanem miután megjött az Angyal, együtt fogunk társasjátékozni és könyveket olvasni pizsiben, másnap meg együtt csinálunk nagy, maszatolós reggelit úgyszintén pizsiben. Vacsorára valami fincsiség lesz, ami nem töltöttkáposzta, mert úgysem tudok olyan jót főzni, mint anyám, és nem is rántott ponty, ami fantáziátlan és mocsárízű és nagy macera, és nem lesz bejgli, ami mindig kireped, és a mákos gubát csinálja meg magának az, akinek hiányzik. Sok aprósüti lesz meg fahéjas kakaó, és béke és nyugi és örvendezés.

Aztán persze nem lettek gyerekek. Nem lett társasjátékozás pizsiben (bár a könyvolvasás megmaradt), és egy ponton túl nem vettünk már fát sem, mert minek. A karácsonyfa akkor fontos, ha van kinek rácsodálkoznia, másként nem éri meg a káromkodást a baltával, amíg belefaragódik a talpba, és csupáncsak a tradíciók kedvéért nem fogunk hazahurcolni, feldíszíteni, aztán alig pár hét múlva a szemétre dobni egy két méternyi magas halott növényt. Lassan kikopott az ajándékozás is, mert abban is az a buli, amikor izgatottan bontogatja valaki a csomagolást, amiben valami naaagy-naaagy meglepetés van, remélhetőleg az, amiről egész évben mesélgetett sóvárogva, legyen az transzformer vagy barbi, linómetsző készlet vagy a Merriam Webster nagyszótár. Pusztán az ajándékozás kedvéért nem fogunk ajándékokat vadászni egymásnak a nemlétező fa alá – akkor és azt ajándékozunk egymásnak, amit és amikor a legalkalmasabb. A CrockPotok meg zoknik meg kelimszőnyegek meg bécsi hétvégék nem várnak addig, amíg be lehet dugni őket a fa alá, mi sem várunk velük addig.

Nyilván üresebb lett a karácsonyunk attól, hogy nem lettek gyerekeink, de attól még karácsony ez, a mienk. Hatféle aprósüti meg vacsorára valami fincsiség, illatos gyertyák, fényfüzérek és a teraszablak szemöldökfájára applikált fenyőágak. Az a mi vízszintes karácsonyfánk: macskabiztos, (nagyrészt) káromkodásbiztos, és nem kellett kivágni hozzá egy két méter magas élőlényt, a fényfüzér pedig azon is szépen csillog.

Megyek is, megépítem.

Hogy addig se maradjatok kép nélkül, ilyen volt pár hete az ablakunkban a készülődő karácsony. Azóta már nincs a nyírfán levél, de a tomték, gyertyák és fényfüzérek ott vannak.

Az év legrövidebb napja, nekem meg végre lassú és többé-kevésbé céltalan, kóchajú matatónap felemás zoknikban. Sütögetőnap, varrogatónap. Decemberi vizsgák letudva, jegyek beírva, tele a kamra, tele a padlás, a kosárkámban másfél kiló főzőcsoki, a Bűnök Barlangjában készülődő plüssök, a kanapén horkoló macskák, a kannában fahéjas-almás tea, az ablakpárkányon narancsos illatmécsesek.

Légy szíves, kedves jó zuniverzum, ezúttal nem tojni bele a palacsintácskámba. Nekem most éppen jó, és igenis azt akarom, hogy nekem most jó legyen.