újracucc kategória bejegyzései

Ezt definitíve nem terveztünk mára, de ugyebár történhet itt bármi, sőt, annak az ellenkezője is. Mindenesetre a jelenlegi helyzetben az tűnik leginkább reálisnak, hogy valaki morogni és nyivácskolni fog hármónk közül, szerencsés esetben nem mindannyian, de valószínűleg nem ússzuk meg, hogy legalább egyvalaki ne adja elő a Gézengúz-féle hörgős-morgósat. Hadd részletezem.

Mindenekelőtt: szép szeles-borús-csepergős reggelre ébredtünk, ami különösen azért pikáns, mert ma bezzeg nem itthonhéderezünk napra készültünk, hanem éppenséggel nagykirándulásra. Visegrádra. Hogy megértsétek ennek jelentőségét, Filomélának két nagy idolja van, Mátyáskirály meg Varródani. Ezek közül, bármilyen meglepő, Mátyáskirályt tudjuk könnyebben prezentálni. A kortárs költők sokkal nehezebben utolérhetők, mint fél évezrede halott királyok, akiknek ahajt húsz kilométerre innen volt a palotája, úgyhogy jövel Mátyáskirály palotástul. (Az egész visegrádi kirándulósdiban amúgy valószínűleg az a legnagyobb poén, hogy én ugyan már három éve heti többször áthaladok azon a településen, de utoljára, lássuk csak, 1990-ben voltam fent a várban, a palotában pedig talán sohasenem, legalábbis nem emlékszem rá. Szóval én is olyan leszek, mint az újszülött, akinek minden vicc új.)

Na most a jelenlegi szerintem piszkosul nem kirándulóidő, a Repülő Kutató viszont, ha már tervbe vett valamit, nehezen mond le róla. És mindehhez ott van Filoméla Mátyáskirály-imádata, mely viszont sejtésem szerint rohamosan csökkenni fog, ha a szél lefújja a Salamon-toronyról. Ebből nehéz lesz win-win szituációt kihozni.

Igen, ami a képemen látható, az nem egészen optimizmus.

A tegnapi nap nagyrészt foglalkoztatókönyvek, vízfestékek, valamint mobilszobrok és origamik készítése között telt, mármint Filoméla részéről. Este viszont kisétáltunk a szoborparkba, mert az olyan, mint Mallorynak az Everest: ha már ott van, kell vele kezdeni valamit. Például rohangálni a szobrok között buborékfújóval, miközben a bolond nagynéni hűségesen caplat utánunk. A kölyöknek testvérek között is két kilométernyit sikerült összerohangálnia, miközben minden szobrot megpuszilt, és azt kereste, melyik a legmagasabb, melyik a legszélesebb, melyikből van legalább kettő, és melyekre lehetne felmászni. Azt hiszem, ha igazán jót akarunk tenni magunkkal, elvisszük valami kúszós-mászós kalandparkba, aztán leülünk oldalt két napernyőcskés koktéllal, és nézzük, amint levezeti fölös energiáit.

A fölös energiák levezetésére anyósom, aki roppantul jótét lélek, elvállalt egy strandoltatást ma délutánra, mert én még mindig harcban állok a vízzel meg a nappal. A gyerek amúgy eddigi tapasztalataink szerint igencsak önellátó önmaga szórakoztatásában, meg aztán a Saját Szoba nem csak Virginia Woolfnak volt nagy kunszt, de azért tényleg kell neki valami testgyakorlás is, amiben én sajna csak sétákat tudok nyújtani meg utáncaplatást a rohangálásokhoz, az én szkilljeim máshol fekszenek. (Általában, valljuk be, az oldalukon a kanapén.)

Tegnap este viszont rohangálás és másegyebek után kezébe nyomtam a Micimackót, amiről kiderült, hogy még nem olvasta, és ez egészen pontosan az elvárható eredményekkel járt. Azzal hagytam ott a szobájában, hogy “húzd le a cipődet”, de amikor negyedórával később visszatértem, még mindig ott ült a szőnyegen fél szandálban, és elmélyülten olvasott. Ezek után tartottam kissé attól, hogy mennyire kell majd megharcolni az esti tisztálkodásért meg a lefekvésért, de meglepő módon mindent sikerült áthidalni azzal, hogy felajánlottam, fürdés után olvashat az ágyban, ami nagy luxus, pláne ha nem zseblámpával kell a paplan alatt, melyről kimerítő tapasztalataink vannak nekem is, a Repülő Kutatónak is. Háromnegyed tízkor még önkéntes lámpaoltás is volt mindehhez, aztán elalvás a plüss sárkány ölelgetésével. Mostanra már egészen profin csavarja maga köré, amitől némiképp Laokoón lányának fest, de ez legyen a legnagyobb bajunk, a húgom egyszer úgy aludt el, hogy egy komplett ceruzakészlet volt szétszórva az ágyában, reggelre ketté is tört belőlük néhányat az éjszakai forgolódás közben.

Szóval egyelőre minden szép és jó, az ifjúság elfoglalja magát, én is elfoglalom magamat, a Repülő Kutató meg pláne elfoglalja magát, a macskák pedig a kezdeti gyanakvás után eljutottak oda, hogy sikeresen negligálják Filomélát, kivéve persze ha éppen nem macskás mobilszobrokkal próbálja lekötni a figyelmüket. Holnapra viszont valószínűleg szerveznünk kell valami kultúrprogramot is, ha már Bürgüncfalván vagyunk vagy mi a fészkes.

Az ágyban olvasás amúgy ma reggel is folytatódott, és én ugyan halványan emlékszem valami olyasmire, hogy a húgom szerint ez egy nagy no-no, de egyrészt alig van nyolc óra, másrészt pedig valószínűleg nem tudnánk teljes autoritással képviselni az “őtözzélfel” álláspontját. A Repülő Kutató még pizsiben ásítozik egy kávéval a teraszon, én meg, mi tagadás, úgy festek, mint akire ráborult egy paplan.

Talán mert tényleg.

Ma olyan kemény napom lesz, mint Tarzan sarka, mármint a futkorászásokat és más szórakoztató tényezőket tekintve. Reggel piac, délelőtt heti nagy bevásárlás, délben utolsó simítások a vendégszobán, délután négyre pedig testületileg bevonulunk a Keletibe, hogy felkanalazzuk Filomélát, akit anyám szállít el hazulrul. Átvesszük a batyut meg a használati utasításokat (nagyon remélem, hogy lesznek használati utasítások, mert másegyébként igen érdekes és ötletszerű hétnek nézünk elébe, melynek végén jó eséllyel azt kapom meg a húgomtól, hogy “micsináltál ezzel a gyerekkel, teeee”). Anyám ezek után átül egy másik vonatra, hogy elcocókázzon saját hazuljába, mink pedig felgyűrjük ingünk ujját, és heroikusan nekivágunk annak a hétnek, amelynek során hirtelen lesz egy fura-okos kilencéves gyerekünk, akinek már nem elegendő az, ha alul szárazon, felül pedig nedvesen tartjuk, és nem tudom, képesek leszünk-e felnőni a feladathoz.

Mindehhez a Repülő Kutatónak már hetek óta rinyálok, hogy fúrjon likakat a falainkba, és ez be is fog következni máma, de ehhez az OBIba is el kell mennünk segédanyagokért. Apósom igen gyakorlott és profi likfúró, úgyhogy akár őt is megtámadhattam volna ezzel a projekttel, de sajna amit vele nyerek a réven, azt elvesztem a vámon, mert rendkívül lassú alapossággal dolgozik, amibe beleőszül az ember, pláne hogy általában személyes jelenlétet is igényel hozzá. A Repülő Kutató viszont általában nem ér rá, ami azért pech, mert idén nyárra én amúgy is meglehetős sok likfúrást terveztem. Már Dunát tudnánk rekeszteni azokkal a képekkel meg falvédőkkel, amik csak csellengenek itt-ott a lakásban, miközben hangosan ásítozó falfelületek várják, hogy beteljenek himmihummival. Néhány évente rám szakad a felismerés, hogy ebből a házból én már csak lábbal előre fogok távozni, és olyankor vad nyüzsgésbe kezdek, hogy legalább addig még legyen hangulatos meg mókás meg élhető ez a kóceráj. Sajna nem lehet mindent tűvel meg cérnával megoldani, pedig nekem azok a fegyvereim, nem a fúrógép. Egészen pontosan látom például, hogy mitől lenne használhatóbb a zsebpiszoknyi előszoba, de ahhoz szerezni kéne egy asztalost.

Persze ezúttal sem asztalost sikerült szereznünk, hanem egy fura-okos kilencéves lánygyereket, egy egész hétre. Ráadásul ez is egy olyan balhé, amit én csináltam saját magamnak, mert nyilván én voltam, aki felajánlotta, hogy küldjék ide vakációzni a leányzót, és még pisztolyt sem tartott senki a fejemhez, hogy ezt tegyem, de azért mégiscsak majrézom nemkicsit. Hogy jobban megértsétek: Filoméla iszonyúan hasonlít az én kilencéves kori önmagamra, és én abban az időben mit nem adtam volna egy bolond nagynéniért, aki múzeumokba meg sétákra hurcol magával, ruhákat varr nekem, huszonnégy színű filctollkészleteket vág hozzám, és beszélgetni tudok vele olyan dolgokról, mint a bíborcsigák váladéka meg Maknab őrnagyék a nagy izéfán. Annyira ugyan nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, ami nekem jó lett volna akkoriban, az tökéletesen megfelel Filomélának is most, viszont én ezt tudom felajánlani, és ez vagy túl sok lesz, vagy túl kevés, középút sose, úgyhogy tényleg előre fosok ettől a héttől.

Hiába, na, színes ficlik meg likak a falban meg himmihummik halomszám – mindenek ellenére én vagyok az, akinek Aggódós a középső neve, és ezt már nem fogom kinőni sose.

(Ha olvastok már egy ideje, tudni fogjátok, hogy a továbbiakban varrógépekről lesz szó, de ha újak vagytok, talán nem árt, ha ezt tisztázom, mielőtt furán néztek rám. Oké, lehet, hogy tisztázás után is furán fogtok nézni, de hát evvan.)

.A telefonálásban tanúsított hendikepjeim igen számosak, többek között félre is hallok dolgokat. A varrógép-szerelő nem grájzert, hanem grájfert mondott, ami greifer, vagyis hurokfogó. Ez volt meglazulva Eriken. Ami viszont az eredményeket illeti, lehet, hogy valamikor egy szabadabb percen visszamegyek, és megkérem őket szépen, lazítsák vissza, hátha az megoldja a gondjaimat.

Erik ugyanis, nem tudom írásban eléggé hangsúlyozni csüggedtségemet, épp azt a tulajdonságát vesztette el javítás közben, amiért leginkább kedveltem őtet. Nem varrja a trikotázst. Pontosabban varrja, varrja, de kihagyja a cikcakkokat. Hüpp. Szépöcsém, én tégedet tényleg azért tartottalak nagy becsben, mert kábé kilencven százalékban rugalmas anyagokkal dolgozom, és eddig kiválóan közreműködtél velem ebben, most meg mi a frászkarika történt, mingyá kiváglak az ablakon.

Próbálkoztam egy ideig, tűcsere, szálfeszesség-állítás, anyámkínja, de nem, Erik megkutyálta magát. Jobban meg kellett volna becsülnöd, mondta, mindig nekem kellett levinni a szemetet és megpucolni a krumplit, hát akkor most tessék, mit csinálsz nélkülem? He?

Nos, öregem, ha te így, én is így, nem te vagy az egyetlen varrógép a világon. Szépen bedobozoltam Eriket, kicűgöltem a Bűnök Barlangjából az emeleti folyosóra, aztán leültem konzultálni Primerával, aki ajakbiggyesztve üldögélt az asztalon, befűzve meg minden. Figyelj, mondtam neki, a pasi meghülyült, én meg nem érek rá most visszacipelni a javítóba, beszéljük meg a dolgokat mint nő a nővel, oké? Mi a nyavalyáért nem akarsz te nekem cikcakkokat varrni? Jaj, hagyjál már azokkal a cikcakkokal, mondta Primera, én ennél sokkal többet tudok. Cicca, mondtam én, nekem tökmindegy, ha doktorid van asztrofizikából, nekem cikcakkok kellenek, mert anélkül meg vagyok lüve. Hát persze, mondta megvetően Primera, te mindig mindent ugyanazzal a módszerrel akarsz elintézni, még ha más eszközöket is igényelne a feladat, mibe fogadjunk, hogy a macskamászókát is tűvel-cérnával akartad megreparálni tűzőgép helyett. Khm, izé, mondtam én, ne tereljünk. Terel a fene, mondta Primera, de nem értem, miért kéne nekem cikcakkokkal varrnom a trikotázst, mikor tízféle rugalmas öltést tudok.

Hoooopppááá.

Hát így esett meg az, hogy most éppen együtt bandázunk Primerával, miközben Erik a folyosón duzzog bedobozolva. A poén kedvéért persze Primerának más alsó spulnijai vannak, mint Eriknek, és míg Erik légiónyi alsó spulnival büszkélkedhet, Primerának nincs csak három, márpedig ennél jóval többre lenne szükségem, hogy túl sok hercehurca nélkül boldoguljak papagájsegg színű projektjeimmel.

Egen, jól sejtitek, ma is megpróbálok bejutni a rövidáru-boltba.

Én ugyan igen boldogan el tudnék héderezni a továbbiakban is a Bűnök Barlangjában, de a világ erősen igényeli közreműködésemet. A Repülő Kutató ma délután hazatér, és nekem addig kell gyorsan kimosnom egy csomó cuccot, amíg nem foglalja le magának és öszves világlátott holmijának a mosógépet. A kávé elfogyott, venni kell. A kovászt tegnap előszedtem a hibernációból, és dolgozni kell a feltámasztásán. Mindehhez pedig du. háromkor szakdolgozóval konzultálok a főtéren. Igen, jól olvastátok. Szakdolgozóval. Itt, loco, Bürgüncfalván. Vakáció közepén.

Cikcakk, bmeg, abban haladok én is, és csak remélni tudom, hogy előre.

A Repülő Kutató távozott Bécs büszke vára irányába, mint azt Mátyás bús hada tette anno, bár a fekete sereg valószínűleg nem ugatérozott ilyen dallamosan. Remélhetőleg egészben jön vissza, ezek az osztrák konferenciák általában sok eszemiszommal is járnak, és nem valószínű, hogy jelenlegi állapotában különösen jó tenne neki, ha éjjel kettőkor ott kurjongatna a többi okosemberrel együtt a Ringen.

Én is elég dallamosan ugatok még mindig, de “a remény hal meg utoljára” jelszóval teszek egy utolsó kísérletet, és elcsámpázok a rövidáru-boltba. Tényleg utolsó kísérlet lesz – ha ezúttal sincs nyitva, én bizony ráülök az internetekre, és onnan rendelek fonalat. Igaz, nincs kizárva, hogy akkor is rendelek az internetekről fonalat, ha nyitva van a rövidáru-bolt. A horgolás újabb nyúlüreg számomra Alice kertjében, ezek a nyúlüregek pedig rém veszélyesek. Az ember lánya végül ott áll begombázva, és csak nyúlik, nyúlik a nyaka, míg kígyónak nézik a galambok. Amúgy ami a veszélyes nyúlüregeket illeti, tegnap végeztem némi ásatást a Bűnök Barlangjában, és találtam egy csomó félig-meddig beszáradt temperát. Ez sem úgy fest (szándékos szóvicc), mint aminek jó vége lesz itt ezeken a tájakon, amíg tart a kreatív kukacok rágicsálása meg az alkotódüh.

Aztán persze majd visszatérünk a viktoriánus kertbe, szépen trimmelt bukszusok és gondosan karbantartott rózsaágyak közé szövegmagyarázó kisiparosnak, de most hadd maradjak még egy kicsit a beszélő kártyalapok meg flamingóütőkkel és sünlabdákkal folytatott krikettjátszmák között, mert nekem ez most éppen jó.

Fél ötkor ébredtem arra, hogy ezt a rettenetes hangos köhögést nem lehet elviselni. Naná hogy nem, éppen mind a ketten köhögtünk, a Repülő Kutató pedig ráadásul álmában tette ezt, ami különösen szép hanghatásokat eredményezett. Ennek már nem lesz vége soha de soha, és én még ugyan elketyegek itthon a színes ficlik között úgy is, ha folyvást azt keresem félszemmel, hol a papírzsepi, de ennek az embernek holnap megint indulnia kell konferenciálni, ezúttal Bécsbe. Csütörtökön látom majd legközelebb.

Úgy tűnik amúgy, hogy ebben a vircsaftban a pasikra jár rá mostanság leginkább a rúd, mert nem csak a Repülő Kutató gyengélkedik, hanem Erik is. (Charles Edward Davidre ezúttal ne vesztegessünk szót. Ő még mindig ugyanott ül, ahová letettem, miután hazahoztam a javítóból. A Repülő Kutató azóta folyvást úton van vagy túl nyamvadt ahhoz, hogy segítségül hívjam, én pedig nem vagyok hajlandó egyedül szembeszállni azzal a pokolfattyával.) Erik már egy ideje morgott meg fel-felvisított, egyre többször megmakacsolta magát egy-egy öltés közepén, és én pontosan láttam ugyan, mi a baj, de nem tudtam tenni semmit azt leszámítva, hogy időnként megsimogassam az öltésbeállító gombját, és megnyugtassam, hogy előbb-utóbb eljut a gépek kórházába, ha kapunk fuvart. Erik abban az időben készült, amikor még nem spórolták ki a varrógépekből a vasat, összes ketyeréjével meg tokjával együtt 15,4 kilót nyom (az imént mértem le kíváncsiságból), és én már hurcoltam el őtet gyalogláb a másfél kilométerre leledző varrógépszerelőhöz, többször is. Ez elég jó ok nekem arra, hogy többé ne tegyek ilyesmit. Tegnap délután viszont, mikor azt szólta hozzám, hogy khHHHHh-nyüeeee-grRRR-khhKkkhHHHeee…, úgy gondoltam, most már tényleg ideje bedobozolni, és megvárni azt a fuvart.

Mint mondtam már, pontosan láttam, mi a baj, de segíteni nyilván nem tudtam rajta. Erik meglehetőst muzeális darab, még a karosszériáján kívül van a kerékáttéte. (Ezeket biztos nem így hívják, de én varrásban is autodidakta vagyok, nuku bármiféle technológiai képzettség. Gépvarrás-oktatásom, mint már talán meséltem, mindösszesen annyiból állt, hogy apám megmutatta, hogyan kell befűzni az alsó meg a felső izébe a cérnaspulnit, aztán erisszed.) Képzeljetek el egy biciklit, stimmt? Egyik kerék, másik kerék, biciklilánc. Na a varrógép biciklilánca az, ami lassan és fokozatosan megadja magát az enyészetnek. Egy afféle cakkos gummilásztikumot vizualizáljatok, amiről már hónapok óta kis morzsákban távozik az elöregedett gumi, sőt, esetenként komplett cakkok repülnek ki belőle. Mivel a cakkok azok, amelyek afféle gumírozott fogaskerékként szuperálnak, és melyek révén az egyik kereket meg a másik kereket megpörgeti az elektromosságnak nevezett ördögi találmány, nyilvánvaló, hogy ahol cakkhiány van, ott nem tud pörgetni a gummilásztikum, Erik pedig ott áll beragadva, és sikít. Eddig ugyan még elketyegtettem valahogy, de a tegnapi khHHHHh-nyüeeee-grRRR-khhKkkhHHHeee… után inkább nem tenném, nehogy a motor is összeszarja magát az erőlködéstől, mert azt hosszabb meló megjavíttatni, mint a gummilásztikumot. Ez utóbbit, ha a szerelőnek van raktáron ilyenje, valószínűleg tíz percbe fáj majd megcsinálni, csak előtte még szervezés meg kocsi meg fuvar. Ilyen életünk van nekünk itt falun. (Jelzem, a rövidáru-bolt tegnap sem volt nyitva, csak egy cetli informált arról, hogy a betegszabadság után átálltak a nyári nyitva tartásra, ami leginkább nyári zárva tartás, legalábbis szombatonként. Helyi vállalkozások támogatása ide vagy oda, ennek vagy az lesz a vége, hogy bekúszom egy kupac papírzsepivel a nagy székesfőfaluba, vagy pedig végképp megadom magam sorsomnak, és az internetekről rendelek fonalat.)

Summázzuk: a fonalaimból a narancssárga kivételével alig maradt pár méter, Erik dobozban, engem meg továbbra is vadul rágnak a kreatív kukacok, de ahhoz még most sem vagyok elég fickós, hogy a Bűnök Barlangján kívül legyek képes ténykedni ecsettel-festékkel-effélékkel, pedig szombatig új gatyába kell ráznom a vendégszobát. Ehhez ráadásul az Ikeába is el kéne totyogni valahogy. Igen, ahhoz is fuvar kell. Vagy jobb fizikai állapot, mint amilyenben én most leledzem. A vendégszoba azért égető szükséglet, mert Filoméla idegyün nyaralni, és én kellő applombbal óhajtom várni őtet. Eredetileg az volt a terv, hogy jövő hétfőn érkezik, és akkor lett volna plusz két napom a melóra, fuvarral meg Repülő Kutatóval, de hát embertervez, a családom végez. Mekkora szerencse, hogy akkora controlfreak vagyok, mint ide Mekka, és legalább varrógépből van a házban backup. (Technikailag laptopból is volt, csak az nem volt bekalkulálva, hogy mindkettő egyidejűleg kezd dögledezni.) Primerát akkor szereztem be, amikor Erik úgyszintén a gépek kórházában volt, és már évek óta csak a port törölgetem róla, úgyhogy ideje megmutatnia, mire jó a girl powah.

Hátha attól legalább én is elszégyellem magam, és gyószan-gyószan meggyógyulok.

Valószínűleg túl sok időt töltök ötévesek között, és eltanultam a stratégiáikat, a mai áutfitre ugyanis nincs más magyarázat. Nyamvadt vagyok és elkenődött, úgyhogy felveszem a tiarámat meg az elzahercegnős rózsaszín pólómat, aztán megkérem anyut, indítsa el nekem azt a rajzfilmet a sellőbarbikkal. Viszont ha netán (viszonylag) újak vagytok errefelé, hadd idézem fel, hogyan készült ez a ruha. Önszabotálásból is csinálhatnék PhD-t, ha lenne rá képzés, nem vitás.

Hajmosás még mindig nem vala ezeken a tájakon, mint ez az alant mellékelt ábrából is kikövetkeztethető. (Nem a horgolt izék ábrájából, hanem még lejjebb. Alulírott mint trópusi papagáj, arra az ábrára gondolok.) Mindemellett lassan-lassan, de kapaszkodom kifelé a nyavalyából, és hősi elszántságom semmi sem mutatja jobban, mint hogy megreszkírozom a házból való kimerészkedést is, piac meg effélék irányába. Az “effélék” ez esetben csodás városunk egyetlen rövidáruboltját jelenti, és nagyon remélem, nyitva vannak, mert ez itt

egyelőre egy használaton kívüli párnahuzatra tűzködve várja, hogy befejezzem. Mivel a Bűnök Barlangjában amúgy is van hatszáz befejezetlen projekt, megpróbálom csökkenteni a számukat, és ez eléggé “bele-a-pofádba” színekben tündököl a futonnal szemközti káoszban ahhoz, hogy előre tolakodjon a listán. Megtehetném persze, hogy eldugom szem elől, de az ilyesminek általában nincs jó vége. Ma reggel feltúrtam kicsit a káoszt valamiért, amit eltettem egy Jó Helyre, és így találkoztam a hatszázból vagy tizenöttel, amiket szintén eldugtam szem elől, fujj.

A Repülő Kutató tegnap hazaérkezett arra a két napra, amibe csak annyi fér bele, hogy konferenciák között végre itthon ugasson egy kicsit. Amióta itt van, egészen pontosan tudom lokalizálni, éppen merre fityeg a lakásban, csak azt kell figyelnem, honnan szól a vauvau.

Szép banda vagyunk, nem vitás.

Az elmúlt hetekben tényleg nem nagyon valék eszemnél, amit az is bizonyít, hogy mostanra, amikor már visszatértem hozzá, néhány apróbb korrekciót vagyok kénytelen végrehajtani nagyívű terveimen. Ugyebár, mint mondani szoktam, én extra nagy fesztivál- és partiállat vagyok, amit az is bizonyít, hogy éves borfogyasztásom kétharmadát az egyetlen fesztiválon szoktam abszolválni, amire minden évben elmegyek, a Bor, mámor, Bényén. Idén is erre számítottam, de aztán a körülmények kissé módosítottak az egészen. Nyilván mindennek a Repülő Kutató az oka, egy házasság rendkívüli előnyei között ugyanis nem az utolsó, hogy az embernek mindig kéznél van valaki más, akit hibáztathat, ha nem egészen a tervek szerint alakulnak a dolgok. Hadd részletezzem.

A közelmúlt-közeljövő valahogy olyanformán festett az én naptáramban, hogy a RK elmegy Bukarestbe, konferenciál, visszajön, elmegyünk együtt Grazba, ő konferenciál, én anyámat látogatom, onnan visszaautózunk Bényére, fesztiválozunk, hazajövünk. Na mármost a RK naptárában viszont ez úgy festett, hogy elmegy Bukarestbe, konferenciál, visszajön, elmegy Szegedre, doktori védésen opponál, visszajön, elmegyünk Grazba, konferenciál, elmegyünk Bényére, fesztiválozunk, visszajövünk, és akkor azonnal elmegy Bécsbe egy újabb konferenciára. Mindezt úgy, hogy vasárnap jött Bukarestből, a hétfő volt Szeged, kedden (ma) pedig irány Graz és így tovább. Hát kérem én igencsak díjazom a nagyívű terveket meg a feszített tempót, de ez azért mégiscsak úgy festett, hogy hm, drágám, jól meggondoltuk mi ezt? Fesztiválozni ölég fasza dolog, de (különösen miután a RK igencsak lestrapáltan jött haza Bukarestből, és délután bealudt az olvasóhencserén, ami nem szokása) valamiképpen egyre kevésbé tűnt jó ötletnek a fékevesztett rohangálás. Egyrészt még fiatal vagyok ahhoz, hogy özvegyi fátylakkal vacakoljak, ha kinyuhhad valahol élete virágjában, másrészt meg, ha éppen Zemplénben csavarodik fel a kialvatlanságtól egy fára Emesével, én is megkrepálok, márpedig nekem még be kell fejeznem egy disszertációt, három regényt meg egy verseskötetet egy csomó félbehagyott projektet a Bűnök Barlangjában, meg különben is most tanultam meg nagyinégyzeteket horgolni, és még akarom csinálni egy ideig, mert ez rettentő mókás dolog, nem is tudom, eddig miért nem mertem belefogni.

Száz szónak is egy a vége (most tartok 324-nél, mellesleg), idén kihagyjuk Bényét, ehelyett Grazból egyenesen hazajövünk, slussz. A RK-nak emiatt most enyhe bűntudata is van, ami nagyon helyes, az ilyen dolgok tartják kordában a férfiakat. Azt persze mondanom se kell, hogy mi ugyan ma felmotyózunk, és elindulunk Graz felé, de a motyó még sehol, a RK pizsiben ásítozik a teraszon, a lakás egy disznóól, Eriket el kéne vinni javítóba, és ma még Atilláné is megjelenik, hogy rendet vágjon a kuplerájban, úgyhogy legalább a felületek nagyját fel kéne szabadítani, mert minden átabotában van.

Akkor szép, ha zajlik, nemdebár.

Ez itt egy amolyan kísérleti fotó, ugyanis vateráztam Filomélának egy fényzőgépet, és ki akartam próbálni, hogyan szuperál.

Tegnap úgynevezett szomszédünnep volt a miuccánkban, amiből a barlangi morcok párosa nyilván kimaradta magát, bár a járulékos örömekből mi is kaptunk ízelítőt. Én a móka kedvéért istenbizony nem is tudtam róla mindaddig, amíg el nem kezdődött a vad nyüzsgés úgy dél körül, hogy hol a faszén, kinél az alágyújtós, van-e elég jégakku, és hozza-e magával a nemtomki a gitárját. Ez a kimaradás persze különösen azért bájos, mert a szomszédünnepet a Repülő Kutató klánja szervezte, ráadásul a mi házunk elé és félig-meddig a kertünkbe. (Nem zárom ki, hogy szóltak róla, sőt. Az elmúlt pár hét viszont feltűnően nem volt alkalmas arra, hogy én ilyen dolgokat megjegyezzek.)

Az ikerház, amelyben életünket tengetjük, két egymás mögé ragasztott emeletes gilisztából áll, melyek hosszában egy gilisztaszerű osztatlan terasz és egy úgyszintén gilisztaszerű, osztatlan kert húzódik. Az utca felőli, a leggyakrabban használt kertkapuval megközelíthető részen lakunk mi, a másik felében anyósomék, akik nemcsak főhadiszállás voltak, hanem kivezényelt-bevezényelt pisilóhely és gyermekjátszótér is. Ennélfogva délután négytől éjjel fél tizenegyig komplett svadronyok vágtáztak át a teraszunkon hol oda, hol vissza, és mindenki bebámult a földig érő ablakainkon a szömivel, oda is, vissza is, következőkor is. Ehhez már amúgy hozzászoktam, mint úrifiú a pofozkodáshoz: a kertvárosi élet szépségeihez hozzátartozik, hogy a teraszablakainkon mindenki bebámul elhaladás közben, akár kétéves, akár negyven. Ezeken az ablakokon ráadásul nincs függöny. Egyrészt, mert Celofán úgyis lehányná (az ablakot le szokta), másrészt meg normál körülmények között, mikor éppen nincs invázió, úgysem látna be rajta senki, csak a nyírfa, a tuja meg a lonc.

Summa summárum, ott ültem a kirakatban, hete jött, hete ment, és az egész roppant abszurd volt a maga kertvárosiasan bájos módján. Időnként már úgy éreztem, akár integethetnék is. (Tényleg, miért nem integettem? Na majd következőkor.) A helyzet csak romlott, amikor néha kiültem a teraszra cigizni, mert a kiskorúak olyankor még elvágtázás közben is folyamatosan engem bámultak, és már attól tartottam, hogy nagy belefeledkezésükben nekizúgnak a fűszernövényeimnek, aztán legurulnak a teraszról. Én rájuk mosolyogtam ugyan, de elvetemült paidagógosz néni módjára megvártam volna, hogy előbb ők köszönjenek. Nos, egyetlen valaki mondta nekem halált megvető bátorsággal, hogy “szia”, ő is egy cumi mellől. Dominik, te még sokra viszed.

Tulajdonképpen csak akkor adtam fel, és vonultam el az emeletre, amikor átrohant előttem a színen anyósom legkisebb unokája, Bucó, közvetlenül utána pedig egy másik Bucó. Mielőtt viszont tényleg frászt kaptam volna, hogy stepfordi gyermekekről és kertvárosi klónozómaffiákról kezdjek képzelegni, még sikerült megállapítanom, hogy tényleg az első volt a mi saját példányunk, a másik csak egy kiköpött ugyanúgy festő szőke lófarkas ismeretlen lányka. Mindenesetre ez a trauma éppen elég volt nekem, hogy elkússzak aludni, míg az ablakunk alatt továbbra is vidáman dajdajoztak a kétévesek, lángolt a tábortűz, folyt a sangria, és szólt a Guantanamera.

Nyugi, nem szólt a Guantanamera. Legalább az nem. A kuka mellett viszont tényleg ott vannak a kiürült sangriás üvegek.

A mai napra nekem némi futkorászást dobott a kocka, úgyhogy szaladok is. Hatszáz tarka pamutréteg és ötven faktoros napvédő krémek, sziasztok. Mindehhez hajat is mostam, viszont a szárítóval nem akarok vacakolni. Eddig is láthattátok felrobbant állapotában éppen eleget, de most azt is megnézhetitek, miközben éppen robban.

A fejfájásom tegnap estére elmúlt, a takny viszont még szívósan tartja magát, bár egyéb csatolt kellemetességekről (pl. láz) nem tudok beszámolni, és reményeim szerint nem is kell majd. Ha megúszom ennyivel, az teljesen elviselhető évzáró bulinak fog számítani a dolgok nagy rencerében, volt már itt rosszabb is.

Mivel ma szombat van, kötelező programom a piac lenne, de ezúttal lábbal fogom tapodni a tradíciókat. Egyrészt kedden elutazunk, másrészt pedig a Repülő Kutató, mielőtt elrohant Bukarestbe, alaposan rámvásárolt a múlt szombati piacon mindenfélét, nehogy éhenhaljak jelen-nem-létében, hiába mondtam neki, hogy ne tegye. Valamiért az a meggyőződése, hogy ha egyedül hagy, én levegőn, pránán és vifon-levesen fogok tengeni, hacsak nem sóz a nyakamba minimum két kiló zöldséget. Mindehhez hozzáadódott a vasárnapi családi grillezés ilyen-olyan maradéka is, amit meg anyósom tukmált rám, plusz a három államvizsga, melyek után csak hazakúszni voltam képes, aztán kis maradékocskákat vacsorázni kis salátákkal, nem pedig háromfogásos lakomákat rittyentgetni össze magamnak. Az eredmény, azt hiszem, sejthető: tegnap ettem meg az utolsó izét, ami a grillezésből származott (fóliában sült fűszeres camembert sajt volt, ha éppen tudni akarjátok), és minden reggel-este azt monitoroztam, nem akar-e éppen rám dögleni valami paradicsom vagy cukkini vagy bármimás. Örömmel jelenthetem, hogy egy fél uborka kivételével az összes többi megúszta, de a továbbiakban is tartani szeretném ezt a jó eredményt, úgyhogy előbb együk meg mindazt, ami itthon van. Szóval nuku piac.

Ezzel együtt sem marad el máma a nagy beszerző expedíció, a muszikák kajás doboza alján ugyanis alig csörög néhány szem kipöszörőzöttmacska-eledel, ők meg továbbra is erre az egyetlen fajtára vannak rápusztulva. Ordas nagy pechemre az állateledel-bolt ötven méterre van a város egyetlen rövidáru-üzletétől, és a tegnapi bejegyzés után  már többen is kajánul jövendölgették nekem, hogy csínján kell bánni a horgolással, mert addikciót okoz. Addikció, á, ugyan, dehogy. Nálam soha.

Zöld kandeláberemre fogadom, csak három motring fonalat veszek. Jó, maximum négyet.

Hogy a mai áutfitre is vesztegessünk néhány szót (igen, erre a négyféle mintát is tartalmazó mixre gondolok a robbantott hajjal kiegészítve): a piros szoknya pár héttel ezelőtt még egy túl hosszú piros ruha volt, de úgy gondoltam, jobban ki tudom használni szoknyai állapottyában, úgyhogy nyissz. Ebből nem írtam eská-bejegyzést, de ha valakinek esetleg hiányzik annak bemutatása, hogyan csináltam, csak kajabáljon nyugodtan.

Megint elmentem államvizsgáztatni. Nagyon remélem, ezúttal nem húzunk meg senkit.

Bevallom, van az egészben valami végtelenül röhejes. Hogy megértsétek: 2001 óta esz a fene a felsőoktatásban (leszámítva fél év szünetet, munkanélküliségem átmeneti, de igen keserves hónapjait), és nyilván már az elején befogtak jegyzőkönyvet vezetni, még ha a bizottságba nem is fértem bele. Ez azt jelenti, hogy végtelenül hosszú ideje, több mint másfél évtizede ücsörgök végig államvizsgákat, és úgy őszintén, ezek nem különböznek sokban egymástól, akármilyen szakon és felsőoktatási intézményben is történnének. A hallgatók holtsápadtan majréznak a folyosón, bejönnek, majrézva tételt húznak, majrézva elmondják (gyakran igen sok hülyeséget mellékelve hozzá, csak úgy bónusz), aztán kireszketnek a folyosóra tovább majrézni az eredményeikért. Tanárként az ember nagyrészt ugyanazt látja, ha nem néz közelebbre: generálfejek, generálválaszok. Őszintén, nem is nagyon izgultam értük, talán mert mindig afféle melléktárgyakat tanítottam nekik, amelyeknek minimális szerep jutott az államvizsgán, és nekem is minimális szerepem volt az életükben. Meg különben is, minek majrézni. Ha átmennek, jó, ha nem, lehet újrázni, minek az idegeskedés. Na hát ehhez képest most elkezdtem izgulni a diákokért: drukkolok, hogy szimpatikus tételt húzzanak, hogy ne süljenek bele a feleletükbe, hogy össze tudják vakarni magukat abból a síkideg állapotból, amellyel megjelennek a bizottság előtt. Ha ez így megy tovább, nevetséges tyúkanyókává fogok válni, aki kotkodácsolva terelgeti őket a folyosókon. Ennek az évfolyamnak ráadásul az első félévétől kezdve asszisztáltam az egyetemi jelenlétéhez, összesen hat tárgyuk volt nálam, és még azt is láttam, amikor először bementek az oviba, aztán ledermedtek, mert körbevette őket egyszerre két tucat ötéves. Fontosak lettek nekem, a fenébe is.

Ha még azt is hozzáteszem, hogy amikor kicsúszott a fenekem alól az előző állásom, szentül megfogadtam, hogy semmiféle érzelmet vagy lojalitást nem feccölök fölösen a következőbe, mert ez csak munka, amit elvégezni, nem pedig szeretni kell, hát igencsak itt állok megfürödve. És nyilvánvalóan én csellóztam ki magammal, senki más.

Attól tartok, ezúttal egészen komolyan összehuttyannék, ha ez az állás is kisétálna a fenekem alól.

Tegnap csak arra voltam jó hazajövetel után, hogy zuhany, szendvicske, bealvás a kanapén.

És mint a nyuszikás vicc mondja, ma is odamegyek. Most.

Ma államvizsgáztatni megyek, és ebből a szép egésznapos programból lesz még a main kívül négy darab. A holnapin ráadásul nekem kell elnökölnöm, grácia árva fejünknek.

Azt mondanom sem kell, ugye, hogy a nemes alkalomra mívesen összeválogatott öltözékem minden egyes darabja turkálóból van, kivéve a kétezer forintos kínaibótos cipőt.