Ím, itt vagyok, jól láthatóan, ámde darabokra vágva. Alul tikokkal meg macskákkal,
fent pedig tikok nélkül, de méginkább macskával.
Békés szombatot vajmi.
tavasz kategória bejegyzései
Eská 7/19 – Bélésjavítás, megint
(Ha már ilyen szépen belejöttem az újracuccolt újracuccok újracuccolásába, ugye. Figyelmeztetnék mindenkit, hogy a képek még a szokásosnál is rondábbak lesznek, a varrógép melletti lámpa ugyanis azt mondta bekapcsoláskor, hogy pukk, és nem volt itthon más villanykörte, csak valami jéghideg fényű undormány, aminek a sugára folyton hasraesett még a matt felületeken is.)
Szerintem ti már nem is emlékeztek erre a táskára (négy és fél év után nem meglepő, hehe), arra meg pláne nem, hogy én ennek mit csináltam a bélésével. Leginkább azért nem emlékezhettek, mert őfelsége elkezdett foszladozni itt-ott, én meg egyre kevesebbet használtam, aztán egyszer csak teljesen szétfeslett belül, én pedig félretettem azzal, hogy “na majd”. Ennek a “na majd”-nak most jött el a “na most”-ja, és én persze tudom, miért tologattam eddig, de ha “na most”, akkor nem cicózunk tovább, hanem nekifekszünk, még akkor is, ha előreláthatólag sok szopással jár majd a meló, és az meglesz, nekem elhihetitek.
Ennek a nyomorultnak ugyanis megdöglött a bélése, de nagyon.
Természetesen nem az a része, amit én eszkábáltam rá a múltkoriban. Az állt még, mint katiban a gyerek. Viszont körülötte minden szétfeslett, amit gyárilag sikerintettek bele. Hát akkor béleljük újra (sóhaj).
Mindenekelőtt kibontottam a táskából a komplett bélést, leszedtem fércszedővel az általam kreált zsebeket (kár lett volna értük, nagyon jó kis praktikus zsebek voltak), és a szétbontott bélés alapján kiszabtam egy alkalmatos vastagságú vászondarabból egy új bélést.
Visszavarrtam rá a zsebeket. Az egyikbe gyártottam egy osztóvarrást középre, hogy jobban kihasználható legyen,
a másikra meg varrtam egy újabb anyagdarabka felhasználásával még egy további kis alsó zsebet, a sarkára pedig vissza a már jól bevált kulcstartó karabineremet.
(Megjegyzem, ez a leginkább színazonos kép az összesbül. Sajna, csak úgy sikerült összehozni, hogy felálltam a székre, elég messze a gleccserfehér villanykörtétől, zoom. Nem mászhatok minden alkalommal a székre, amikor valamit le akarok fotózni, nemdebár.)
Erik összevarrta az új bélés oldalait, az aljára is kialakítottam a kiöblösödést a szokásos eljárás szerint. A kész miskulanciát viszont nem lehetett másként belevarrni a táskába, csak kézzel. Hát nem állítanám, hogy egy kéjhömpöly volt, de végigküzdöttem magam rajta, és most van egy újrabélelt táskám, amit megint tudok használni, hurrá.
Sajna a fogantyúja is csúnyán foszlásnak indult, és azzal is kezdenem kell valamit az igen közeli jövőben…
Eská 7/17 – Csak egy kis készletfrissítés
Azt hiszem, most már úgy március végéig elleszek.
Na persze ha nem kalkulálom bele, hogy mennyi maradék anyagocskával kéne még kezdenem valamit…
Eská 7/16 – Szenvedéseim egy lódenkabáttal
Nézzétek, kedveskéim, én itt nem fogom leírni, mi mindent mőköltem vele, ehelyett rátok zúdítok egy csomó fotót, és nyomatékosan felhívom a figyelmeteket: ti ne csináljatok ilyet. Tényleg.
Innen indultunk:
Aztán ezek történtek:
Kérdésekre ugyan szívesen válaszolok, de nincs az az univerzum, amiben én magamtól nekiállnék részletezni az egész nyavalyás folyamatot…
7/168 – Színes szombat
Miután tegnap hazavonszoltam magam, és megettem igen-igen bézs vacsorácskámat csupa maradékból,
úgy döntöttem, hogy a szombatot megpróbálom olyan sok színnel megtölteni, amennyivel csak lehetséges. Úgyhogy újramanikűrtem magam,
ma reggel pedig körülnéztem, még mivel szállhatnék bele a tarkabarkákba.
Hát például ezekkel
meg ezekkel.
Itt már minden ki van találva, kéremszépen, mit hová és milyen módon, addig viszont még várnia kell ezeknek a cuccoknak, amíg nem végzek a lódenkabátkámmal.
Te mit szólsz ehhez, Poci?
7/164 – Makaróni
Van egy ősrégi vicc, amiben a feleség megkérdezi a férjétől, hogy “Drágám, mit kérsz vacsorára: makarónit vagy semmit?” Na, a tavaszi félév keddjei efféle “makaróni vagy semmi” formában fognak kinézni itt a blogon, mert leginkább délután lehet majd számítani bejegyzésre, és az is meglehetősen ötletszerű, hogy éppen mi lesz abban a bejegyzésben.
Ezúttal például random útifotók. Enjoy.
Intermezzó – Nyugivasárnap
A szép időre való tekintettel szabadságot vettünk ki mindennémű teendőinkből, és három órán át turistát játszottunk Szentendrén.
Jajdejóvolt.
Eská 7/15 – Hulladékmentés és további tervek
Tegnap nagy gondossággal átbogarásztam a felújítandó holmik kupacát, és ki is választottam három búbánatszínű tárgyat, amelyeket én most ebben a jelenlegi formájukban egyáltalán nem hordok, de hátha fel tudom őket annyira tuningolni, hogy ez a helyzet megváltozzon. Úgyhogy a véleményeteket szeretném kérni, mivel kezdjem: a parlagon heverő lódenkabátkával?
Vagy a szoknyákkal?
A zöld lódent amikor legutóbb felvettem, csak azt tudtam mondani az eredményre, hogy brr, a krumpliszínű kord meg, hát nem is tudom, szerepelt-e egyáltalán itt ezen a blogon. Ősidők óta tologatom, na.
Amíg gondolkodtok rajta, nesztek egy kis tegnapi termés. Mint tudjuk, sapkából sose lehet elég (mosolyogj szépen, Boldi)
és az egész csupacsupa hulladékból készült: semmire-sem-elegendő anyagdarabok, amelyek polár nyafogóruhákból maradtak, meg semmire-sem-elegendő fonalvégek, amelyeket felhorgoltam rozettának.
Meg nyilván egy adag kulimunka.
Találjátok ki, mivel kezdjem a három búbánatszínű teremtmény közül, mert még van egy csomó anyaghulladékom meg fonalrozettám, és ha nem állítotok más pályára, alighanem összeütök még vagy három hulladék-sapkalapot.
Évzáró – A hatodik
Szép-csúf-zűrös év volt ez, kedveszkéim. Kicsit vénebbek lettünk, némiképp nyűgösebbek is, voltak jó és rossz perceink-óráink-napjaink. Elvesztettük Celofánt, megkaptuk állandó kosztosnak a harmadszomszéd Bercijét. Tanítottam orrvérzésig, és annyi szakdolgozóm volt, mint égen a csillag. Elkezdtem horgolni, aztán nem tudtam abbahagyni, még egy hőmérséklet takaróba is belefogtam. Döngettem tovább a doktorit, voltak konferenciák meg beadni való borzasztóságok, aztán végül ott volt a komplex vizsga, ami megette a júniusomat. És utána, amikor végre szabad voltam, mint az egeknek madarai, meglepetésszerűen elfogott a szövegundor. Nem lehet csak a beadandókra meg a rém sok szakdolgozatra meg a komplex vizsga kötelező olvasmányainak tömegére fogni, de azért minden bizonnyal ezeknek is köze volt ahhoz, hogy, bármennyire szerettem volna, egész nyáron képtelen voltam bármiféle szöveget kézbe venni. Akár az enyém lett volna az, akár másé, akár csak a saját kedvemre írok-olvasok, akár a disszertációmhoz – egyszerűen nem ment. Ilyenre talán sose volt eddig precedens, legfeljebb csak az egyetem első és másodéve közötti vakációban, mindenféle lelki viharok meg szakítások között történt olyan, hogy ne írással-olvasással töltsem a nyaram túlnyomó részét. Úgyhogy jobb híján megvettem Bélát, a tűzőgépet, aztán ennek örömére áthúztam a lakásban mindent, ami csak kézügybe esett.
Valójában, ha visszagondolok, nem nyáron kezdődött mindez: egész évben, mikor valami kreatív dologba kezdtem, az sose szavakban öltött formát, hanem mindig valami olyasmiben, ami megfogható és kézbevehető. Kár. Hiányoznak azok a szavak, a nyavalyába is. A fikció mákonya (kábítószer az, nem egyéb, higgyetek nekem tapasztalt embernek, aki már majdnem negyven éve él szövegek között), a lelkes nyári hajnalok a teraszon, amikor az ember csak ír, mint a bolond, és mindezt tulajdonképpen csupán az írás öröméért csinálja. Hát ez kimaradt idén mindenestül. Mindent összevéve csak és kizárólag ez a blog volt az, amit nem muszájból írtam, és ha ez nem lett volna, akkor tényleg nem lett volna semmi.
Igen, tényleg szép-csúf-zűrös év volt ez. Végül egy egészen icipicit talán bölcsebbek lettünk tőle, bár erre azért nem vennék mérget. De amíg van humorérzéksz meg színes ficnik meg puha macskák, és amíg van esély arra, hogy visszatalálok a szavakhoz, addig talán-talán elleszünk.
Úgyhogy zárásul nesztek egy marha nagy galéria. Köszi, hogy meghallgattatok.
Eská 6/48 – Luca párnája
Természetesen Szent Lucáé. Tudjátok, akinek széke is van. (Világháborús vicc. “Mondja, nénike, volt széke?” “Volt, doktor úr drága, de a katonák azt is elvitték…”)
Itt ezeken a tájakon, ha még frissek lennétek errefelé, az év augusztus 31-én ér véget, és szeptember elsején kezdődik, mert én így szállok le a bicikliről. Ennélfogva augusztus vége felé én is ugyanazt csinálom, mint mások december végén, mégpedig azt nézem, mit nem akarok átvinni a jövő évre. Nos, például ezt. Könyörgöm, először március 18-án tudósítottam róla “negyedkész párna” megnevezés alatt,
most már tényleg de tényleg ideje volt befejezni.
Úgyhogy tessék.
Ez a hátulja, és nincs ugyan benne semmi spéci, de megmutatom, mert egyre jobb vagyok cipzárok bevarrásában, és ez engem elégedetté tesz.
A négyzetek nem színátmenetes fonalból készültek, hanem összesen ötféle zöldből,
és direkte nincsenek blokkolva*. Egyrészt azt mondtam még márciusban, hogy próbáljuk ki, milyen enélkül. (Jó, bevallom, lusta is voltam, de attól ez még direkte volt.) Másrészt viszont a vicces kis színátmenetes négyzetkék engem a hetvenes évek Arcopal edényeire meg csehszlovák öntapadós tapétáira emlékeztettek, és erre akartam ráerősíteni a köröcskékkel meg a háttérrel is.
Mindent összevéve úgy vélem, elég jól sikerült, már persze ha leszámítom azt, hogy fél évig kotlottam rajta. Sőt, ha belekalkulálom, hogy a négyzeteket még valamikor télen ácsoltam össze, inkább nyolc hónapig. Au.
Megyek, körülnézek, mit kéne még gyorsangyorsan befejezni…
* Ez, ha nem horgolnátok, azt az akciót jelenti, amikor a kész cuccot, például a nagyinégyzetet, formára igazítod, gombostűkkel rögzíted, aztán átgőzölöd, hogy a kívánt formában maradjon. A móka kedvéért ehhez az információhoz (miközben tavaly nyár eleje óta furtonfurt horgolok) nekem csak idén februárban sikerült hozzájutnom, akkor is csak úgy, hogy szembejött valahol. Még mindig autodidakta kocahorgoló vagyok, nem vitás.
A HT projekt 6. – Május
Nincs mit szépíteni ezen, kedveszkéim, úgy le vagyok maradva, mint a borravaló. Csak mostanra lett kész a májusi kupac.
Állítólag évtizedek óta a leghidegebb május. Elnézve itt ezeket, tényleg. Ha nem dokumentálnám, utólag marha nehéz lenne megkülönböztetni az áprilistól, sőt, tulajdonképpen a márciustól is.
Továbbra is hálát adok viszont annak, hogy nagyinégyzetekkel dolgozom, mert másként már április elején lehúztam volna a rolót. Kellett nekem éppen ezt a roppantul hektikus évet kiválasztani ehhez a projekthez, ugye.
6/274 – Psziú
Tegnap speciel sikerült megúszni a fáradtságtól-fejreállást, de csak azért, mert még munkába menet akkora hisztérikus adrenalinfröccsöt kaptam a pániktól, hogy kitartott hazáig. A buszmegállóban, már a buszra várva jöttem rá ugyanis, hogy nincs nálam a pendrájv, ami nélkül nem tudom kinyomtatni a dolgozatokat (tegnap használtam a LTF-hez, és nem tettem vissza a táskámba), hazafutni pedig már nincs időm, jézusmáriaszentjózsef. Az már csak tortán a hab, hogy mikor becsorgott a busz, összesen három kamasz-kirándulócsoport volt rajta. A mellettem várakozó nő rögtön közölte is, hogy ő erre fel nem száll, alig húsz perc múlva jön a visegrádi járat, mire én, hogy “De nekem időre kell mennem dolgozni és Esztergomba!!!”, és majdnem elbőgtem magam. Végül sikerült valahogyan cipőkanállal felszuszakolnom magam a leghátsó ajtónál, a busz meleg volt és döcögött, a fiatalok kárpáltak és szaglottak (kamaszfiúk kirándulóban, képzelhetitek), és Dunabogdányig előre sem tudtam mászni, hogy egyáltalán jegyet vegyek. Visegrádig viszont sikerült kitalálnom, hogy a Repülő Kutatóval megkerestetem otthon a pendrájvot, azon a dolgozatokat, és elküldetem magamnak csatolva e-mailben. Ennek pusztán annyi akadálya volt, hogy a RK elment shoppingolni az anyájával be a nagy székesfőfaluba, tehát meg kellett várni, amíg hazaporoz. Mindenesetre végül sikerült megoldani a logisztikai problémát, dolgozatíratás közben egy konferencia-jelentkezés absztraktját is összedobtam, hazafelé pedig kijavítottam a tegnap megíratott dolgozatokat, hazaérkezés után meg beírtam a jegyeket is, juhé.
És aztán leeresztettem, mint egy lufi, psziú. Attól tartok, a mai napomra is rányomja a bélyegét az elmúlt akárhány (ki számolja már), mert most csak kóválygok, mint gólyafos a levegőben, bár azért persze elmentünk piacra, anélkül ugyebár nem élet az élet.
Délutánra a szomszédban már megest grillezési tervek vannak, és valószínűleg muszáj lesz a mai napot kivennem szabiba a tudományból, mert szép dolog az, amikor az ember berendivánt játszik, de azért mindennek van határa.
6/273 – Rajzszög
Édes jó csokoládés brátyuskáim (kap egy piros pontot, aki kitalálja, ez honnan van), attól tartok, vicces pöttyös zokni ide vagy oda, valamikor még ma úgy fejre fogok állni a fáradtságtól, mint egy rajzszög.
Csak reménykedni merek abban, hogy vizsgáztatás után, nem pedig előtte vagy közben.
Szaporulat a szekrényben 9. – LTF
Mámegin cipőket vettem magamnak jutiba, és mivel végre leadtam a lényegében-tézisfüzetet, amiért megjutalmaztam magam, akár meg is nézhettem ezeket a cipőket, azkik persze jóval hamarabb megjöttek, mint hogy én befejeztem és elküldtem volna a leadandót, amit hívjunk ezentúl LTF-nek, úgy is mint LényegébenTézisFüzet. (Vagy, figyelembe véve mindazt a káromkodást, nyivákolást, picsogást és átkozódást, amit megírás közben levágtam, akár úgy is mint Lovak Túrós F… f… fuszeklije. Na.)
Igen, jól értettétek: mivel direkt a leadásért vettem magamnak jutiba cipőket, addig nem nézhettem meg azokat, amíg nem adtam le a fuszeklit. És mivel a LTF felőrölte az időm és energiám minden apró morzsáját, arra sem nagyon volt lehetőség, hogy megbizonyosodjak arról, tényleg ki kell-e hajintanom azokat a cipőket, azkik helyett bejönnek a juticipők. A kihajítandó cipők ugyanis ahhoz nem állnak elég jól, hogy átpasszoljam őket valaki másnak, de nem biztos, hogy eléggé rosszul állnak ahhoz, hogy egyből kidobjam őket. Magyarán, ezekre még vár egy alapos mosás és azutáni helyzetfelmérés, szóval még az sem biztos, hogy ki lesznek dobva. (Nem, nem állítanám, hogy túl egyszerűen szoktam megoldani a dolgokat.)
Mindenesetre itt vannak teljes koszos és lehordott feketeségükben, voálá.
A juticipők viszont frisszek és capkodószak, mint fickándozós aranyhalak.
Itt ebben a vircsaftban már volt minden, de aranycipő még nem. Na most már az is van, és csak a nyár hiányzik hozzá, hogy felvehessem.
Gondolom, előbb-utóbb az is lesz. Majd. Valamikor. És egy kis szerencsével meg is érem, bár ebben most nem vagyok hundertprocent biztos.
6/272 – Tradíciók
Alkalmassági vizsga napja. Ilyenkor szoktam elharsogni, hogy nem árulunk zsákbamacskát, szent kötelezettségem a jövendő hallgatóknak bemutatni jóelőre, mitől fog majd három/négy éven át kisülni a szömik, úgyhogy ilyenkor különös csínnal válogatom össze a háromszáz réteget, amiben majd az asztal túloldalán ülök, míg a folyamatos szembántalmak jövendő áldozatai Gombóc Artúrt meg más efféléket olvasnak fel nekünk. Nos, nem tapodhattam lábbal a tradíciókat, bár hozzá kell tennem, nálam már beütött a majomketrec-effektus, úgyhogy ezt most afféle “csak-könnyed-hétköznap-erőfeszítések-nélkül” áutfitnek látom.
A tradíciókhoz való ragaszkodás nem csak az én asztalom (meg szőnyegem meg kanapém meg macskamászókám), Poci a jelek szerint úgy gondolta, hogy ebben a házban kötelező elem egy rezidens hányómacska, Celofán hiányában pedig rá hárul ez a nemes feladat. Úgyhogy hajnalban elhelyezett egy csinoska boát azon a kisszekrényen, amin Celofán kuporogni szokott anno. Más baja láthatólag nincs, és ne is legyen, mert az elmúlt hónapok után azonnal bedobozoljuk és orvoshoz hurcoljuk, ha csak egyet is köhent. Amúgy amióta egyedül maradt, éppoly virgonc és ugribugri, mint korábban, de mindehhez ráadásul roppantul bújós lett, még önmagához képest is. Nem könnyű dolog ez, feleim, mi ugyanis ellennénk egyetlen macskával, de lehet, hogy neki meg szüksége lenne egy másik macskára, akit abajgathat. Amikor Celofán beteg lett, Poci továbbra is játszani akart vele, és nem értette, miért nincs többé pofozkodás meg gurrogva kergetőzés, amikor pedig ő ezt annyira szeretné. Nagyseggű Maruszja azonban nemcsak erősen szociábilis, hanem legalább annyira territoriális is, én lakásom, én szőnyegem, én rabszolgáim, és ha hozunk neki egy másik macskát, fene tudja, hajlandó lesz-e meghaverkodni vele. Az első néhány hét nyilvánvalóan a macskák zsilipeléséről szólna, ehhez pedig szükségünk lenne néhány hétre, amikor éppen egyikünk sem rohangál valahová, és ki tudjuk logisztikázni, mit-merre-hogyan. A mit-merre-hogyant egyébként egészen részletesen le tudnám most vezetni nektek minden elemével, ha ráérnék. De nem érek rá.
Amiben ugyanis szintén nem vagyok képes lábbal tapodni a tradíciókat, az a határidőkhöz való ambivalens viszonyom, a rohadt lényegében-tézisfüzet még mindig nincs készen, márpedig ma el kell küldenem a témavezetőmnek. Azt, gondolom, mondanom sem kell, hogy el is fogom küldeni, ezek a dógok már csak így műkszenek, hogy valahol Gombóc Artúr mellett-fölött-között megtáltosodom, és rettenetesmód befejezem, amit be kell.
Különösen, hogy holnap már megint más feladatok várnak, verné szájba a zuniverzum.
6/271 – Lényegében
Ezen a szép borús-ködös reggelen is nyivácskolva keltem fel, és mostanra már az az érzésem, hogy soha de soha nem utáltam annyira valamit, mint azt a rohadt lényegében-tézisfüzetet, amit még ma be kéne fejeznem, hogy leadhassam.
6/270 – Bodrász
Ma lesz annak különleges világnapja, amikor én átcsámpázom az országúton a szemközti nagy piros házba, hátrahanyatlok a széken, aztán aszondom: “Lívia, csinálj ezzel a fejjel, amit akarsz!”
Ami azt illeti, akkor sem zokognék, ha belül is rendet rakna ebben a fejben.
A mai napra rendelt fölös és haszontalan, ámde szórakoztató tudnivaló, amit megosztok veletek: a “fodrász” szavunk a nyelvújítás korának szüleménye, és, bizony, ezek után jól sejtitek: a “fodor” szótőből képezték. A “friseur” (“frizőr” – lásd “frizura”) szakma megnevezésére kellett egy magyar szó, és több opció is volt kezdetben arra, hogyan oldják meg: “hajfodorító”, “hajbodorító”, “hajfodrász” vagy “hajbodrász”.
Szerintem még így jártunk a legjobban.
6/269 – Potyolt
Új hét, új nekigyürkőzések. Én mindenesetre legalább öltözködésileg kivágtam a hatalmas tiritarka-kék cét a város (és feltehetőleg az őtözködős bloggerek nemzetközi közössége) legfehérebb és leginkább össze-vissza potyolt lábaihoz.
Ez, ha ti esetleg más regionális köznyelven beszéltek, azt jelenti, hogy klopfolt. A hejesírásellenőrző mindenesetre aláhúzza, pedig. *insert részletes fejtegetés a nyelvjárások és regionális köznyelvek jelentőségéről*
6/268 – Lufi
A mosógép még mindig zakatol, és az agyam is elkezdte. Ma hajnalban például, amikor felébredtem egy időre (ezúttal úgy határoztam, hogy törik-szakad visszaalszom, és csekély fél óra munkával sikerült is), fiktív szörnyetegek dilemmái és a disszertációm nagyon is valós megírandó izémicsodája mentek a fejemben, szimultán. Komolyan, ha nem lenne ez az átok második doktori, egyik legbékésebb vizsgaidőszakomat élhetném: az e héten keddre (mamám, mintha egy másik hónapban lett volna) összezsúfolt hét darab vizsgán máris megjelent a népség-katonaság usque kétharmada. Ezt úgy tessék érteni, hogy e pillanatban már csak három tárgy esetében vannak még feladataim, a többi hat le van zárva, akár a kulcsaikat is elhajíthatom. (Kettő gyakorlati jeggyel zárult, azokra már 18-án rákerült a lakat.)
Ehhez képest viszont itt a nyakamon a megírandó izémicsoda, ami műfaját illetően leginkább tézisfüzet kell hogy legyen egy még meg sem írt disszertációhoz, fából vaskarika, hajókötélből cérnacsipke. Egy hámozott lufi. El nem tudjátok képzelni, mennyire rühellem most éppen, különösen így az agyrágó bogarak és kreatív kukacok összehangolt támadása közben. A Bűnök Barlangja takarítása alatt mindenféle válogatott fél- és negyedkész projekteket találtam meg “egyszer-kelljen-s-jó-ha-van” szép színes micsodácskákat, amik azt kiabálják, hogy hagyjam a dagadt ruhát másra, közben pedig a fiktív szörnyetegek is azt üvöltik, hogy velük kéne inkább foglalkozni, mert augusztus végén otthagytam őket egy nagy leszámolási jelenet küszöbén, és azóta is ott toporog az egész banda.
Mindeközben pedig, tortahabon cseresznye, egyre inkább kezd hasonlítani a fejem egy Pumukli nevű illetőére, és ezzel kapcsolatban is lépni kéne, de hirtelen.
Minden nap más - mindennap más 