Szombat! Piac! Bevásárlás! Tavasz! Medvehagyma meg rukola és új kiskukák a fürdőszobákba! Sütés, főzés, kreatív zümzümök! Muffinok, kenyér, csirke adobo és díszpárna-huzatok!
Igen, mostanra definitíve kivakarodtam a takonykórból. Épp ideje volt, mondhatom.
A reggelt ezúttal kivételesen nem azzal kezdtem, hogy “holazsepim”, hanem azzal, hogy “holaférjem”. Amikor én lefeküdtem, ő már igen békésen horkolt, amikor pedig felébredtem hatkor, nem volt sehol, ami nem jellemző. (Jó, na, van úgy, hogy mégis, de ezúttal tudtam, hogy ma nem kell mennie sehová, itthoncsücsü kutatónapja van.) A nyomok (összegyűrt szőnyegek, földre hajított plüssállatok és több más efféle) a földszintre vezettek, ahol a Poci nevű szőrös terrorista üdvözölt további összegyűrt szőnyegek közül, majd a horkolás hangját követve eljutottam a Repülő Kutató hencseréig, ahol végre megtaláltam az elveszett pasit egy pokróc alatt.
Mivel nekem szupererőm a dedukszijo, könnyen ki tudtam találni, hogy itten nálunk valamikor hajnalban buli volt és ereszdelahajamat, amit én természetesen átaludtam. Hja, így fest az, amikor az ember fejére ránőnek a szőrös családtagok – hol van az már, amikor Poci idekerülése után egy hétig az ágyneműtartóban dekkolt, és csak enni, inni meg szarni járt ki onnan! (Na nem mintha hiányozna; rém strapás úgy simogatni egy macskát, hogy két párna, egy téli paplan meg egy kisbalta között heverész az ágyneműtartóban.) A Repülő Kutató amúgy meg is érdemli a hajnali macerálást, mert esténként órákra eltűnik, aztán Idegen Macskák szagát hozza haza magával. Anyósom szerint ugyan Lócit szeretni nem megcsalás, de asszem erről nem konzultált Pocival.
Hát így élünk mi itt ebben a bolondokházában, mókuskáim, házi szőrös maceragéppel meg szomszédba outsource-olt másik szőrös maceragéppel a Macskatartók Kihelyezett Tagozatánál, és szinte biztosan könnyebb lenne az élet, ha a két dögöt egy légtérben lehetne tartani, mert akkor legalább egymást macerálnák, nem minket. Fránya FIV. Lóci persze közben úgyszintén ránőtt a szomszédék nyakára: már randalírozik is, amikor nem kap idejében enni, a múltkor pedig hajnali ötkor költötte fel anyósomat azzal, hogy nincs nyitva a nappaliba vezető ajtó, márpedig ő bele akar ülni a foteljébe, és onnan nézni a rigókat. Ja, már saját fotelje is van, bizony. Egyszer majd azt is lefotózom nektek.
Addig is nesztek egy-egy sztárfotó az archívumból.
Mind a két macskáról, naná hogy.
Nemes és értékelendő céljaim között továbbra is fontos helyen szerepel, hogy a) minél kevesebb pótolandó órát lőcsöljek jövőbeli önmagamra, b) ruházatom segítségével eltereljem a figyelmet a képemről.
Na persze nem jöhet minden össze.
Ma megtudtam, hogy élőben sokkal aktívabbnak és határozottabbnak tűnök, mint a blogomon. Ebben tulajdonképpen nincs is semmi meglepő, mert ide őtözködni, nyavalyogni és kézimunkázni járok, nem kötelezően ebben a fontossági és előfordulási sorrendben. Mindenesetre ami az én életbeni aktivitásomat illeti, tegnap délután háromkor lett volna igazán érdemes megnézni engem (nem, nem lett volna az). Tegnap délután háromra ugyanis, bár nekem még négytől órám lett volna, éppen elfogyott a reggel hat óta tartó pörgés energiája, bekúszott a küszöb alatt egy kis sunyi hőemelkedés, cserébe viszont ugyanazon küszöb alatt kikúszott a hangom, és valószínűleg az eszem nagyját is vitte magával*. Egy ideig agonizáltam az asztalra tett fejjel, de aztán végül keservesen beláttam, ez most nem fog menni, úgyhogy megtörten bevonultam szólni a hallgatóknak, hogy az óra elmarad, majd pótoljuk, aztán visszavánszorogtam az irodámba, és felhívtam a Repülő Kutatót, jöjjön utánam, és fuvarozzon haza. A keresztanyja főkötőjét ezeknek a takonykóroknak, kábé ilyenkor érzi azt az ember, hogy ennek már sose lesz vége.
Mivel a szerda a blokkosított anyámkínja napja, és a potenciális áldozatok elmentek nyolchetes gyakszira, ma itthon pocolhatok a zsebkendőimmel, hála legyen a pipéknek, de főként az órarendnek. Holnapra megint összevakarom magam, ez a hét pedig a zuniverzum csodája folytán nem tartalmaz levelezős hallgatókat, úgyhogy ha a csütörtököt letudtam, annyit fetrenghetek a taknyos zsebkendőim között, amennyit csak akarok.
Őszintén, rohadtul nem akarok én már taknyos zsebkendők között fetrengeni, bőven elég volt belőle. Mára viszont inkább a helyettest küldöm be, neki a fetrengés is jól áll.
* Miközben ott ültem az irodában, fejemmel az asztalon, előbb Arany János jutott eszembe meg a Családi körből a kiszolgált kutya, akinek küszöbön a lába, azon meg az álla, aztán pedig Micimackó, aki Bagoly fájának kidőlése után sebtében verset költ szó szerinti hányattatásairól, és ebben a versben van egy olyanforma sor, hogy “arcom fődbe benyomódik”. Na akkor tudtam véglegesen, hogy nekem már nem lesz elég eszem tanítani, amikor ezen csendesen vihorászni kezdtem ott, az asztalomon fekve.
Még mindig elég csúnyán romos vagyok: a reggeli takony szívósan tartja magát, és a képemre is ráférne egy… hát, nem is tudom, mi tudná rendbe tenni. Attól még indulok tanítani, abban hiba nincs.
Amikor én elindulok okos nénit játszani, komolyan, mint a vakbélgyulladás.
Mint tudjuk, nekem rohadt hosszú buszútjaim vannak. Ezek alatt most már nemigen vagyok képes másra, mint hogy zenét hallgassak, az ablakon bámulgassak kifelé, valamint horgoljak. Ha nagyon muszáj, tudok ugyan olvasni meg gépelgetni is, de ahhoz nagyon ott kell lennie a muszájnak: a busz ráz, a betűk pattognak, szemem meg nincs csak kettő, és nagy élvezettel használom őket, amely tevékenységhez a továbbiakban is ragaszkodom.
Az ablakon kinézegetni már nem nyújt sok változatosságot, lassan az összes kutyaólat ismerem azon a negyvenöt kilométeren. Marad a horgolás. Ez utóbbi viszont mostanra olyannyira átszövi az én buszútjaimat, hogy amikor a múltkor az egyik kollegina az okostelefonokról és utazásokról beszélgetett a diákokkal, akkor közölték vele, hogy “MÁK tanárnő viszont horgolni szokott a buszon”. (Mit tehetnék, no, a diákjaim egy része ugyanazon az útvonalon evickél tanulóba és vissza, mint én. A Dunakanyar egy kis falu.)
MÁK tanárnő, bár ezt a diákok nem tudják, tényleg azért horgol, hogy túlélje a rohadt hosszú buszutat, mert amúgy nemigen foglalkozik a végeredménnyel, csak horgol, horgol, meg horgol. Hetvenkét szemmel kezdi, alul egy rövidpálcasor, felül egy rövidpálcasor, középen huszonhét sor marokkói szív, kábé három út oda-vissza, oda-vissza Szentendrétől Esztergomig, kész? kész. Aztán hazaérkezés után oda se tekintve besuvasztja a kész példányt a Kallax polcon a kosárba, következőkor meg kezdi elölről. Nyilván időnként elfogynak a fonalak, és akkor az esztergomi rövidáruboltban gyorsan vesz az ember néhány gombolyaggal, de hát a fonal az ilyen, elfogy.
Ma volt annak a napja, hogy kiborítottam a kosarat. Mamii.
Mamiiiii.
MAMIIIIIII.
Jön a tavasz. Igaz, hogy a tél nem volt igazi tél, de attól még a tavasz igenis érkezőben van, és erre igen meggyőző bizonyítékaim is vannak: 1. fél hatkor ébredtem, 2. azért ébredtem fel fél hatkor, mert odakint üvölteni kezdtek a rigók.
A tavasz nekem mindig kicsikét a megbolondulás időszaka is, ilyenkor bújnak elő az új tervek meg a rúgjunk-fel-mindent sistergések. Eddigelé ugyan mindig sikerült mozgósítani a legmarconább józan eszemet, aki ilyenkor segítségül hívja a kötelességtudatot, és együtt gondosan csatasorba szervezik a stabilitás meg a kiszámíthatóság melletti érveket, de akkor is ott mocorog bennem a Változhatnék, és elő akar törni, mint sáros földből a tulipánlevelek.
A Változhatnékot amúgy leginkább az képes visszadöngölni a talajba, amikor a marcona józan ész megjegyzi neki, hogy én már most is túl sokféle dologgal foglalkozom (vagy foglalkoznék) egyidejűleg, nem kéne ezt fokozni. Ma például el kéne küldenem egy konferencia-jelentkezést (neveléstudományi doktori), mosni meg rendezni meg sütisütni kéne (háziasszonykodás), átnézni a jövő hétre a ppt-ket (tancsitancsi), végigolvasni az esetlegesen fejemre eső szakdolgozat-darabkákat (témavezetés). Mindehhez ráadásul elő kéne csalogatni az irodalomtörténészt, akinek holnap fellépése van, és csak reménykedni képes abban, hogy a két óra kerekasztal végére nem megy el teljesen a hangja, fene ebbe a takonykórba.
Hiába, na, mindig is túl sok mindent csináltam egyszerre, és ebből már nem adok, mert ettől vagyok én saját magam (igen, a szó, amit használnom kéne, az az “önazonos”, de én attól sikítva mászom fel a falra). Ezt a tavaszt is átvészeljük, mondogatom magamnak, munkába fogunk járni és tanulmányokat rakosgatunk össze, és nem fantáziálunk egy olyan életről, amelyben kizárólag regényt vagy verseket írunk. Nem vonulunk el Kőszegre két hétre, hogy csak írjunk és írjunk, nem vonulunk be a Bűnök Barlangjába egy hónapra legyártani egy kétszer három méteres applikált faliképet. Nem szállunk le Leányfalun a Tavasz utcánál, hogy elinduljunk ungon-berken át bele a semmibe, nem festetjük kékre a hajunkat, és nem fogunk egy másik lehetséges életről ábrándozni, hanem elégedettek leszünk azzal, amink van, legyen az bármilyen göcsörtös. Dixit.
Na mármost nyilván épp egy ilyen szenvedélyes tiráda után lesz a leginkább megfelelő helyen egy méretes ön-lebuktatás, afféle “heló, amúgy meg ez vagyok én a blogon kívüli világban”, de aki tudni akarta, annak eddig is kábé két kattintásba került megtudni, ki vagyok én valójában, azzal meg régóta tisztában vagyok, hogy az ember csak olyat mondjon el az internet nyilvánossága előtt, amit a Hősök Tere közepén is hajlandó belekiabálni a hét vezér arcába. Anyám viszont lehet, hogy leszedi a fejemet, ha nem értesítem erről.
Nekem, mint mondani szoktam, olyan dús és izgalmas szociális életem van, mint egy pandamackónak, karmikus pechjeimet ismerve pedig abban sincs semmi meglepi, hogy amikor esetleg épp lenne valami buli a láthatáron, akkor én a) másnap hajnalban indulok Esztergomba, b) aznap estig tanítok Esztergomban, c) beteg vagyok éppen, d) beteg vagyok éppen az agyamra, és súlyos, átmeneti mizantrópiában szenvedek.
Ma este természetesen buliba lennék hivatalos, mindeközben meg én éppen c), úgyhogy megint kénytelen vagyok szkippelni a mulatságot, pedig ezúttal se tancsi, se mizantrópia. Mire viszont Újlipóciában a többiek beleugranak a nagybőgőbe, én már megittam a két kanna teámat, aztán bealszom a futonon. Mindemellett ki kellett kúszni már végre egy kicsit a szabad levegőre, mert nem kotolhatok taknyos zsebkendőimen a végtelenségig, úgyhogy gondoltam, megreszkírozom, hogy elballagjak a könyvtárig, az csak kábé nyolc perc oda, nyolc vissza, annyit kibírok. Most van a helyi szavazás a “mi legyen a biciklis híddal” témáról, és amióta Bürgüncfalván tengetem az életem, először kérdezte meg tőlem bárki is a véleményemet valamiről, hát akkor meg hadd élem ki magamat mint citoyenne.
Fel is öltöztem teljes középcsoportos sikkembe, lásd mellékelt ábra,
mert egyrészt miért ne, másrészt ha van egy új kötényruhám, nyilván ki akarom vinni világot látni, harmadrészt pedig az efféle áutfitek elég hathatósan terelik el a figyelmet a fejemről, különös tekintettel az orrkörnyéki részekre, amelyek a nemes kordovány bűrhöz váltak hasonlatossá, amióta itthon pocolok, és az orrom fújom szakmányba.
Egyetlen valamivel nem kalkuláltam: azzal a tünetegyüttessel, ami akkor köszönt be, ha a takonykóros ember kimegy a kellemes friss levegőre, majd pedig onnan bemegy egy fűtött helyiségbe. Normális körülmények között persze mindenki természetesnek veszi, hogy február végén egyesek orrfújást használnak a beszédükben központozásul, de ezek itt most nem normális körülmények. Hálistennek a járványokról való koncepciókat igen hathatósan átalakították a zombiapokalipszisekről szóló filmek, úgyhogy próbáltam vidoran kommunikálni, és élénken pislogni a szemeckéimmel, így ezúttal megúsztam, hogy szenteltvizet és domestost locsoljanak felém.
És szavazni is szavaztam, hurrá.
A jelen blogévre azt fogadám meg (megint), hogy nem veszek magamnak cipőt, ruhát, anyagot, semmit, egyáltalán nem. Ez ment is fél évig rendesen, leszámítva egy vis maior esetet, amikor ott találtam magam Pécsett egyetlen pár cipőben lesántulva, és muszáj volt tennem valamit, hogy egyáltalán hazajuthassak. A héten viszont lelki és testi nyavalyáim következményeképpen lábbal tapodtam az oly szép fogadalmat, és vettem mindenfélét. Egy kis szerencsével további fél évig ismét rendes kislány néni leszek, de addig is hadd mutatom be, milyen erányokba züllöttem el hirtelen.
Item, vettem anyagot. Ilyet.
Három méter hetven centi pólóanyag egy körúti megbolondulós anyagboltból. Olyan passzentos dolognak tűnt, heh. Nyilván majd nyári ruha lesz belőle, valószínűleg több darab is.
A megbolondulós anyagbolttól nem messze lakik a körúton egy Cream outlet, ahol a másutt el nem kelt cuccaik szoktak kikötni, aztán napról napra olcsóbbak lesznek, végül pedig valószínűleg ledarálják őket, vagy valami még ennél is rémesebb módon kerülnek egy fast fashion ruhák temetőjébe a harmadik világban. Mikor nekem sikerült becsámpáznom oda szerdán, épp ott tartottak, hogy a földszinten 200 HUF egy darab, az emeleten meg 100, innen már a temetőbe visz az út.
Vagy haza hozzám. A túlméretezett, paradicsomszínű high-low pulcsit már láttátok rajtam csütörtökön, de vettem egy irgalmatlanul pink, jóformán hordatlannak tűnő zseníliapulcsit is. Finom, puha, meleg, öregeknek ez való.
Ezt a balti-zöld bársonykabátkát sem hagyhattam ott, mert nem.
Nehéz fotózni a természetes színét, de valami ilyesmi:
Ezek a gyűrt taft szoknyák már a kétezertízes évek elején kimentek divatból nagy sajnálatomra, és egyre kevesebb akad belőlük turkálóban is, de most találtam egyet, hurrá.
A dereka kicsit elfeslett, de tíz percet kellett belefektetnem tűvel-cérnával a kezemben, és most már teljesen oké.
Ezt itt sose vitte volna haza senki, és valószínűleg én is kapok a fejemre azoktól az olvasóktól, akik szeretik a csinos testhezálló holmikat, de hát mit tehetnék, én a bumfordi kötényruhák szerelmese vagyok, úgyhogy hazajött velem. És zsebe is van!
Miután belekeseredtem a kerettantervekbe, cipőket is vettem magamnak. Pirosból sosincs elég,
ez a Clarks meg nem is cipő, hanem lábra való kesztyű.
Attól még persze az első hordáskor valószínűleg feltöri a lábam, hogy aztán a későbbiekben soha többé ne tegye, már van némi tapasztalatom a Clarks cipőkkel.
Ja, és ezt nem én vettem magamnak, hanem a Repülő Kutatótól kaptam ajándékba. Ez is egy kesztyű. Bokszkesztyű. Nyamnyam.
Hát így léptem én a züllés útjára, és nem is apróztam el ezt az útralépést, de ha minden jól megy, szeptemberig nincs több ilyen ereszdelahajamat.
Ha minden jól megy, ofkorsz. Másként viszont…
Kicsit kezdem unni, hogy az a tűz és ragyogás, ami minden sorscsapáson átvisz, leginkább a “már megint úgy felkúrtam az agyam valamin, hogy dühömben csakazértis és irgumburgum” formájában szokott megjelenni. Igen, jól sejtitek: ebből a takonykórból is a düh fog kivinni, nem egyéb.
Különösen dühítő (bár nyilván a blogolvasókat ez szórakoztatja leginkább, én meg az a fazon vagyok, aki a közönségért bármit, úgyhogy természetesen elmesélem), amikor fogcsikorgatva valami hasznos-egészséges dologba próbálok belekezdeni, aztán ez olyan radikálisan röhögséges következményekbe csap át, hogy öröm nézni. Mármint kívülről. Ezúttal például én süsübogyó azt találtam ki, hogy légutaim és általános állapotom javítása érdekében bele fogok ülni egy nagy kád forró vízbe, amibe gyógynövényes fürdősót szórok quantum satis, és ezzel fogom delektálni magam.
Az egész már a kezdetektől el volt pacsálva, bár nehéz megtalálni a kezdeteket. Talán az volt az, amikor pár évvel ezelőtt muszáj volt kicserélnünk a kazánt, és egy olyan modern ketyerét szereltek be a régi helyett, ami egyúttal kiváltotta a bojlert is, haladjunk a korral. Nos, azóta nincs olyan, hogy a lakás bármelyik csapjából igazi gőzforró víz folyna, ezúttal is felcsavartam ütközésig a melegvizes keverőt, de nem jött belőle, csak langy nyári szellő, úgyhogy a “lehántom köntösöm, és belelebegek a kádba” helyett muszáj volt kettőt fordulnom klaffogó papucsomban a konyha és a fürdőszoba között, mindkétszer felcipelvén az elektromos vízforralót, tele igazi forró vízzel, amit belezúdítottam a langy nyári szellőbe, és így végül sikerült elérni valami olyan hőfokot, ami a “forró fürdő” fogalmát súrolta. Alulról. Képzavarral.
Másrészt, ha belegondolok, a kezdetek, amikortól minden el lett pacsálva, akkorra datálhatóak, amikor megépítették a palotánkat. Én már egy igen kései fázisban szálltam be a dologba, talán a beépített konyhabútor megrendelése környékén, amikorra már kész volt tokától-bokáig, burkolatoktól szaniterig minden, nem is beszélve a beosztásról meg az összes többiről, ami miatt morogni szoktam. Anyósoméknak ez volt az első ház, amit építettek életükben, márpedig azt minden építész tudja, hogy az első házad az ellenségednek építed. Ezt ők, nem lenni nekik tapasztalat, nem tudták. A Repülő Kutató, akinek véleményeznie kellett a dolgokat, egyrészt huszonhárom éves volt, másrészt meg igen sikeresen be van oltva belsőépítészet és lakberendezés és effélék ellen. (Hogy mást ne mondjak, huszonév együtt töltött idő után is képes még olyanokat kérdezni tőlem, amikor én rábökök egy bútorra az Ikeában, hogy “na ezt”, hogy “és, öö, hová teszed? és elfér ott?”. Hahh.) Ehhez képest én tervrajzok között nőttem fel, apám építész volt, mostohaapám építész volt, anyám meg szintén építészként végzett, szóval képzelhetitek.
Az előbbi bekezdés hosszú bevezetője csak ahhoz kellett hogy a kádat elmagyarázzam. Mi indiánok, akiknek lenni tapasztalat és előrelátás, figyeljél jól, édes fiam, Lyukas Gumi, készen vett lakásnál belenyugszunk ugyan abba, amit ránk mért a sors, de ha nekünk kell fürdőkádat választani, akkor előbb, horribile dictu, beleülünk ruhástól, hogy megnézzük, működni fog-e nekünk ez a kád. Nos, ezt nyilvánvalóan senki nem tette meg, mert az egész helyrajzi számon nincs olyan, akinek a fizikai paramétereire működni tudna ez a kád. Tényleg. A RK derékig kilóg belőle, én meg nem tudok lazítani benne, mert ha ábrándosan letámasztom a fejem a szélére, óhatatlanul lecsúszom, és bugyborékolni kezdek, miközben a lábam bokáig kilóg a túlvégen.
Na hát ezt a kádat töltögettem én langy nyári szellővel egy relaxáló fürdő érdekében, merthogy a remény hal meg utoljára. És a remény érdekében elővettem a fürdősót. Az aljas gonosz fürdésnehezítő kád ellenére is van a házban egynihány fürdősó, ezúttal én egy mentás parajdi fürdősóra szavaztam, ami valamikor a kád és a kazán között került a házba, a címkéjén mindenféle erőltetett góbéskodások meg rovásírás, és ez volt a harmadik kezdetek, amikortól el volt pacsálva minden. Megnéztem az adagolási útmutatót (hálistennek legalább az nem rovásírással volt rajta), aztán belezúdítottam a kádba, kavartam egyet rajta, és hagytam, hadd teljen.
Megtelt. Hát, gyerekek, én még életemben nem láttam ilyen gusztustalan pocsolyát. A szárított menta megszólalásig úgy nézett ki, mint a teazacc: fele a kád alján, fele a víz tetején ringatózva, közötte meg egy zavaros lélötty. De hát mit volt mit tenni, belemásztam.
A következő tíz perc nagyrészt káromkodással telt, miközben próbáltam életben maradni az ide-oda lötyögő sós mentateában, ami ráadásul csúszott, mint a bagolyszar, és már a túlfolyóig ért, de én még mindig kilógtam belőle olyan stratégiai pontokon, amikre jó lett volna a forró fürdő, amikor pedig megpróbáltam nyakig merülni, törvényszerűen kibukkant a lábam a túlvégen, bugyborékolás, pánik, csapkodás. Kábé úgy festhettem, mint egy karácsonyra vett élő ponty, ami miatt három napig nem tisztálkodhat a család, mert annak szentestéig a kádban a helye, ne nyikorogj, fiam, Töhötöm, ezt én még Teca nénjétől tanultam, hogy így kell. (Megjegyzem, nálunk gyermekkoromban egyszer egy csuka volt a fürdőkádban, bár nem karácsonykor. A RK még rosszabbul járt, vele egy fél szarvas nézett szembe a fürdőkádból, mikor gyanútlanul hazajött valahonnan, és nem is sejtette, hogy a vadász nagybácsi vizitelt aznap náluk. Hajh, nyolcvanas évek káeurópai panel-fürdőszobái, de sok érdekes dolgot láthattatok valaha.)
Hát így esett, kéremszépen, hogy én a gyógyulás útjára léptem, legalábbis fejben, mert a test ugyan még erőtlen, és a takony dúsan tenyészik, de már elég dühös vagyok ahhoz, hogy ennek a szarnak a jövő hétre írmagja se maradjon. Ha pedig azt hinnétek, extra mennyiségű költői túlzással írtam meg ezt a bejegyzést, tessék, így nézett ki a sós mentatea, mikor már lefelé eresztettem azt a rühes kádat:
Igen, a szmötty utána ott maradt az aljára ragadva. És hosszan kellett csiszatolni, hogy lejöjjön a kádról. És ha gyanúsan mentaízű halat fogtok a következő napokban a Dunából, én voltam az, itt tessék reklamálni. Meg a parajdiaknál.
Hát kérem, én ma azért nem írtam eddig, mert reggel be kellett pendliznem a nagy székesfőfaluba, hétfőn ugyanis nagy plénum előtt kerekasztalbeszélgetek, és ahhoz kellett egy előzetes kerekasztalbeszélgetés, hogy tudjuk, miről, hogyan, merre, meg a többi izé.
Most már ugyan pizsiben (plusz nyafogóruhában) vagyok, itthon, előttem egy kanna tea, és nemsokára elhelyezkedem stabil oldalfekvésben a futonomon, de reggel még ilyen tiptop voltam, hejj.
Amúgy ez az a cipő, ami akkor kedden volt rajtam, amikor végigfutottam Esztergomot, és azóta fáj a talpam. Nos, a mai nap után egyre erősebb bennem a gyanú, hogy a cipő a hibás, mivelhogy ma meg Budapeftet futottam végig, és most kicsike csillagokat látok, valamint igencsak szégyellem magam. Merthogy, izé, voltam kozmetikumboltban. Meg, khm, anyagboltban. Meg (ezt már be se nagyon merem vallani) turkálóban is.
Fogjuk a fejemet eltömítő takonyra és az ebből származó beszámíthatatlanul kiszámíthatatlan állapotra, az elég jó védekezés. Vagy legalábbis remélem, hogy az.
Ím, itt vagyok, jól láthatóan, ámde darabokra vágva. Alul tikokkal meg macskákkal,
fent pedig tikok nélkül, de méginkább macskával.
Békés szombatot vajmi.
(Ha már ilyen szépen belejöttem az újracuccolt újracuccok újracuccolásába, ugye. Figyelmeztetnék mindenkit, hogy a képek még a szokásosnál is rondábbak lesznek, a varrógép melletti lámpa ugyanis azt mondta bekapcsoláskor, hogy pukk, és nem volt itthon más villanykörte, csak valami jéghideg fényű undormány, aminek a sugára folyton hasraesett még a matt felületeken is.)
Szerintem ti már nem is emlékeztek erre a táskára (négy és fél év után nem meglepő, hehe), arra meg pláne nem, hogy én ennek mit csináltam a bélésével. Leginkább azért nem emlékezhettek, mert őfelsége elkezdett foszladozni itt-ott, én meg egyre kevesebbet használtam, aztán egyszer csak teljesen szétfeslett belül, én pedig félretettem azzal, hogy “na majd”. Ennek a “na majd”-nak most jött el a “na most”-ja, és én persze tudom, miért tologattam eddig, de ha “na most”, akkor nem cicózunk tovább, hanem nekifekszünk, még akkor is, ha előreláthatólag sok szopással jár majd a meló, és az meglesz, nekem elhihetitek.
Ennek a nyomorultnak ugyanis megdöglött a bélése, de nagyon.
Természetesen nem az a része, amit én eszkábáltam rá a múltkoriban. Az állt még, mint katiban a gyerek. Viszont körülötte minden szétfeslett, amit gyárilag sikerintettek bele. Hát akkor béleljük újra (sóhaj).
Mindenekelőtt kibontottam a táskából a komplett bélést, leszedtem fércszedővel az általam kreált zsebeket (kár lett volna értük, nagyon jó kis praktikus zsebek voltak), és a szétbontott bélés alapján kiszabtam egy alkalmatos vastagságú vászondarabból egy új bélést.
Visszavarrtam rá a zsebeket. Az egyikbe gyártottam egy osztóvarrást középre, hogy jobban kihasználható legyen,
a másikra meg varrtam egy újabb anyagdarabka felhasználásával még egy további kis alsó zsebet, a sarkára pedig vissza a már jól bevált kulcstartó karabineremet.
(Megjegyzem, ez a leginkább színazonos kép az összesbül. Sajna, csak úgy sikerült összehozni, hogy felálltam a székre, elég messze a gleccserfehér villanykörtétől, zoom. Nem mászhatok minden alkalommal a székre, amikor valamit le akarok fotózni, nemdebár.)
Erik összevarrta az új bélés oldalait, az aljára is kialakítottam a kiöblösödést a szokásos eljárás szerint. A kész miskulanciát viszont nem lehetett másként belevarrni a táskába, csak kézzel. Hát nem állítanám, hogy egy kéjhömpöly volt, de végigküzdöttem magam rajta, és most van egy újrabélelt táskám, amit megint tudok használni, hurrá.
Sajna a fogantyúja is csúnyán foszlásnak indult, és azzal is kezdenem kell valamit az igen közeli jövőben…
Azt hiszem, most már úgy március végéig elleszek.
Na persze ha nem kalkulálom bele, hogy mennyi maradék anyagocskával kéne még kezdenem valamit…
Nézzétek, kedveskéim, én itt nem fogom leírni, mi mindent mőköltem vele, ehelyett rátok zúdítok egy csomó fotót, és nyomatékosan felhívom a figyelmeteket: ti ne csináljatok ilyet. Tényleg.
Innen indultunk:
Aztán ezek történtek:
Kérdésekre ugyan szívesen válaszolok, de nincs az az univerzum, amiben én magamtól nekiállnék részletezni az egész nyavalyás folyamatot…
Miután tegnap hazavonszoltam magam, és megettem igen-igen bézs vacsorácskámat csupa maradékból,
úgy döntöttem, hogy a szombatot megpróbálom olyan sok színnel megtölteni, amennyivel csak lehetséges. Úgyhogy újramanikűrtem magam,
ma reggel pedig körülnéztem, még mivel szállhatnék bele a tarkabarkákba.
Hát például ezekkel
meg ezekkel.
Itt már minden ki van találva, kéremszépen, mit hová és milyen módon, addig viszont még várnia kell ezeknek a cuccoknak, amíg nem végzek a lódenkabátkámmal.
Te mit szólsz ehhez, Poci?
Van egy ősrégi vicc, amiben a feleség megkérdezi a férjétől, hogy “Drágám, mit kérsz vacsorára: makarónit vagy semmit?” Na, a tavaszi félév keddjei efféle “makaróni vagy semmi” formában fognak kinézni itt a blogon, mert leginkább délután lehet majd számítani bejegyzésre, és az is meglehetősen ötletszerű, hogy éppen mi lesz abban a bejegyzésben.
Ezúttal például random útifotók. Enjoy.
A szép időre való tekintettel szabadságot vettünk ki mindennémű teendőinkből, és három órán át turistát játszottunk Szentendrén.
Jajdejóvolt.
Tegnap nagy gondossággal átbogarásztam a felújítandó holmik kupacát, és ki is választottam három búbánatszínű tárgyat, amelyeket én most ebben a jelenlegi formájukban egyáltalán nem hordok, de hátha fel tudom őket annyira tuningolni, hogy ez a helyzet megváltozzon. Úgyhogy a véleményeteket szeretném kérni, mivel kezdjem: a parlagon heverő lódenkabátkával?
Vagy a szoknyákkal?
A zöld lódent amikor legutóbb felvettem, csak azt tudtam mondani az eredményre, hogy brr, a krumpliszínű kord meg, hát nem is tudom, szerepelt-e egyáltalán itt ezen a blogon. Ősidők óta tologatom, na.
Amíg gondolkodtok rajta, nesztek egy kis tegnapi termés. Mint tudjuk, sapkából sose lehet elég (mosolyogj szépen, Boldi)
és az egész csupacsupa hulladékból készült: semmire-sem-elegendő anyagdarabok, amelyek polár nyafogóruhákból maradtak, meg semmire-sem-elegendő fonalvégek, amelyeket felhorgoltam rozettának.
Meg nyilván egy adag kulimunka.
Találjátok ki, mivel kezdjem a három búbánatszínű teremtmény közül, mert még van egy csomó anyaghulladékom meg fonalrozettám, és ha nem állítotok más pályára, alighanem összeütök még vagy három hulladék-sapkalapot.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
