Tegnap este nyolc óta készül a rohadék, aztán tessék.
Tényleg úgy néz ki, mint a Mount St. Helens az 1980-as kitörés előtt.
tavasz kategória bejegyzései
7/218 – Réz
Ma reggel (hajnal volt az, megint) arra ébredtem, hogy csikorgatom a fogam. A fogcsikorgatás az jó, az azt jelenti, hogy dühös vagyok, és amikor én dühös vagyok, akkor egyúttal aktív is vagyok, ide nekem az oroszlánt, a nagymosást, a nagytakarítást, az ágyneműcserét, a kávéfőző kiredvázásást és két zsák ficnit, nem beszélve a boule nevű kenyérről, ami ragacsos és engedetlen, de megharcolok vele, meg én. Vinné el ezt a kolerát a bubo bubo cupro penis, elegem van már a saját nyavalygásomból, úgyhogy most fülbezene meg nagytakar, és félre az utamból mindenki, akinek kedves a nyugalma.
Hallgassatok egy kis zenét ti is:
Megaszondom 3. – A totojázásról
Mint anno a sorozat első részében oly szépen kinyilatkoztattam, mi emberek egyidejűleg vágyunk a változásra és arra, hogy maradjon minden úgy, ahogy eddig volt. Amikor éppen egy akkora darab kő esik a fejünkre, mint amekkora ez itt most, épp a fentiekből kifolyólag kezdetben csak állunk szédelegve, és bizony beletelik egy időbe kitalálni, mi merre és hány méter.
Na akkor most hagyjuk el a királyi többest, és hadd beszélek magamról. Feleim, én rottyon vagyok. Annak ellenére, hogy életemben nem voltam még ennyire pénzügyileg stabil helyzetben*, leginkább ahhoz tudom hasonlítani jelenlegi állapotomat, mint amikor munkanélküliségem fél évét ketyegtettem. (Utána lehet nézni, itt van a blogon, 2014 júliusától 2015 januárjáig tartott.) Egyrészt ott van a fogcsikorgatós düh, ami engem általában keresztülvisz az összes akadályon, amibe beleütközöm – na nehogy már ez álljon az utamba! puszta bosszúból is túlélem, ledarálom, kinyírom! átmászok rajta, aztán újrarúzsozom a számat! Másrészt viszont ott vannak a hajnali háromkor törvényszerűen beköszöntő ébredések, a zsigeri rémület, a szorongás, a bizonytalanság meg az aggodalom. És nyilván ott vannak harmadrészt a kérdőjelek is, mert miért ne lennének ott. Tulajdonképpen minden tarkabarka meg kóciborzi meg tréfamókakacagás ellenére is az egész életem egy rohadt nagy kérdőjel: éppen hol vagyok, ki vagyok, mit csinálok, jól csinálom-e, és egyáltalán miért csinálom?… Egyszer úgy fogalmaztam meg, hogy én-bloggernek lenni olyan, mintha csiga lennél, de egy átlátszó csigaházban. Ez azóta sem változott. Akik csak élőben ismernek, valószínűleg meglepődnének azon, mennyi kétséggel élek együtt, akik meg csak a blogomról, azon lepődnének meg, milyen határozottan tudok lebonyolítani olyan feladatokat, mint például tizenkét óra alatt újraszervezni a hallgatóim egyéni és csoportos szakmai gyakorlatát. Ezek mind én vagyok, és az is én vagyok, aki rúzsokat válogat a drogériában, meg aki hisztérikusan csiszatolja végig a konyhaszekrényeket, meg akinek összesen négy könyve jelent meg, és aki olyan abszurdul büszke arra, hogy a saját erejéből lett belőle senki. Meg aki… de hát értitek.
Igen, tanítok, és igen, kézimunkázom, de tanítani azért tanítok, mert az fontos és az a munkám, kézimunkázni meg, hát mi a lófüttyöt mást lehet csinálni hajnali háromkor, Poci fésülgetését leszámítva? Április harmadika van, és a lakás még nincs átadjusztálva a tavaszi pofájába, el tudjátok képzelni? Tomték ülnek az ablakban és karácsonyfa-gömbök egy tálban a lerakóasztalon, miközben a mosókonyhában kimosva várnak a tavaszi párnahuzatok, a tavaszi dekorációs dobozban a tojások meg fészkek meg kiscsirkék, és én állandóan ebben a lakásban tetyekvetyekmotyogatok, de mégse bírom rávenni magam, hogy átrázzam tavaszba ezt a lakást.
Egy csomó minden egészen hirtelen elvesztette a funkcióját meg a jelentőségét, de, ha őszinte vagyok, azok a területek korábban is tele voltak kérdőjellel. Az ideális az lenne (legalábbis nekem), ha lenne valami, amiben igazán hinni tudok, hogy érdemes csinálni, legyen az a kreatív bigyóka vagy a lilaruhás háziboszorkány vagy az író vagy doktoranda vagy a nemtommi, de valahogy ebben a pillanatban egyiknek sem tudok igazán és teljes erőbedobással nekifeküdni. Minek rángassam át tavaszba a lakást, ha úgyis csak arra számíthatok, hogy a családtagjaim összeszőrözik és/vagy szétnyomkodják a nagy seggükkel? Minek fejezzem be a harmadik kötetét egy regény-trilógiának, amiből még csak az első rész jelent meg, és abból is összesen negyvennégy darabot adtak el tavaly? (Ez, izé, az én ikszedik projektem úgy nagy általánosságban, és még csak nem is az én saját nevemen fut. Mondtam én, hogy a szélrózsa összes irányába van szétbogározva a munkásságom.) Minek írjam ezt a rohadt doktorit, amikor csupa akadályba és fanyalgásba ütközöm? Van az én szélrózsa összes irányába stb. munkásságomban, kösziszépen, egy olyan terület, amire ugyan soha senki nem adott nekem semmiféle tudományos plecsnit, de az elmúlt hónapban két igen rangos folyóirat keresett meg azzal, hogy esetleg írhatnék nekik valamit. (Meg is fogom írni nekik, az kurvaélet. Ez az, amire jelenleg tényleg kérnek, nem pedig csak vágom a fát hűvös halomba, oszt azt sem tudom, miért.) És még van a fentieken kívül két befejezetlen regényem meg egy tragikusan ódivatú félkész verseskötetem, és én ezzel a rengeteg mindennel együtt is le vagyok bénulva, és úgy érzem, hogy szinte minden, amit csinálok, teljesen céltalan, teljesen fölösleges, és nem érdekel senkit. Ahhoz is a kolerának kellett beütnie, hogy egyáltalán bárkinek eszébe jussak, hejh, ott van MÁK, kérjünk tőle publikálásra valamit, de egyébként ott lebegek az űrben, és minden bizonnyal jobb helyzetben lennék, ha csak egyetlen dologgal foglalkoznék reggeltől estig, de nekem nem ezt dobta a gép, és ettől lettem a magam erejéből senki, mert sem pararam, sem pararampam nem vagyok senkinek, nem vagyok senkinek.
Nnna. Most kijött. Megyek, kipakolom a mosógépet.
* Nem vicc, tényleg nem. Nem csak arról van szó, hogy az elmúlt öt évben szabad szemmel is látható összegről csilingelt minden hó nyolcadikán a telefon, és a munkámat sem vesztettem el (legalábbis eddig nem), de még tartalékom is van, amivel eleve jobban állok az ország lakósinak kilencven százalékánál. Ez nem érdem és nem büszkeség, ez csak van. Ha bárkinek köszönetet kell mondanom érte, az nem az én szorgos tevékenységem, hanem Mama előrelátása. Három évvel ezelőtt a legszebb ézsaui tradíciók szellemében eladtam az örökségem egy basz nagy tál lencséért, és az azóta még annál is nagyobb tál lencse lett, mint három évvel ezelőtt volt. A rohadt életbe, még ez alatt a hét alatt is egyre nagyobb tál lencse lett belőle, és ezzel nagyjából mindent elmondtam a dologról, amit lehetett. (Annyit azért még hozzátennék, hogy tudod mit, Mama, bazmeg, köszönöm, de bazmeg, hiányzol. A picsába.)
A privilegizált helyzet viszont, én legalábbis úgy gondolom, kötelezettségekkel is jár. Úgyhogy (és ezt se vegyétek dicsekvésnek, ez is csak úgy van), a telefonom az elmúlt hetekben leginkább azért csilingelt, hogy értesítsen: hová utaltam, kiknek és mennyit.
7/216 – Jojó
Mint az várható volt, most jutottam el abba a stádiumba, hogy égető szükségem lenne egy fodrászra. Igen, tudom, hogy a kijárási ukáz szerint fodrászhoz meg manikűröshöz vígan és dalolva el lehet menni, de hát döntsük már el, hogy bohóckodunk vagy távolságtartunk vagy mivan. A Repülő Kutató klánját így is le kell szúrni néha, mint a pengős malacot, mert a fél család itt lakik egymás szájában és pár háznyira egymástól. Normális körülmények között úgy járnak ki-be egymáshoz, mint a jojó, az ilyesmiről pedig rohadt nehéz leszokni. Az nyilván teljesen reménytelen, hogy a közös tulajdonú házban és az osztatlan közös telken képesek legyünk egymást kerülgetni (pláne hogy apósom kórházban van, ennek összes lelki és fizikai implikációjával), úgyhogy eldöntöttük, mi a kolera idejére járványügyi szempontból közös háztartásban élünk anyósommal, és mindenki ennek megfelelően nem jár sehová, ahová nem muszáj, de főleg ő nem.
Részben ennek következményeként a Repülő Kutató “sütötte” meg anyósom tegnapi szülinapjára a karanténtortát, ami vala előre csomagolt kakaós piskótalap három szeletben, közte-rajta pedig portóival összemelengetett mentás-citromos málnalekvár (házi termés, 2012), valamint 2016-ban és 2019-ben lejárt szavatosságú bevonócsoki brandyvel ízesítve. (Tegnap kiborítottam a sütőcuccok szekrényét, hogy végre ne csak ott takarítsak, ahol a papok táncolnak. Félelmetes, miket találtam, és mikorról. A 2009-ben lejárt mandarinkonzervet egészen biztosan nem fogjuk felbontani, csak gázálarcban és kesztyűvel.)
Íme, így festett a karanténtorta, szolgálatotokra.
A számot én raktam ki rajta ezüstgyöngy dekorcukorból, amiről hálistennek lekopott a szavatossági idő, mert másként lehet, hogy azt se pakoltam volna fel. Igen, az egy évszám. (Azért még felhívnám a figyelmet az “évszám” többféle jelentésére, mielőtt azon kezdtek tanakodni, hogy anyósom hatévesen szülte-e a Repülő Kutatót.)
Nagyjából egyébként tegnap volt az a nap, amikor végre fel tudtunk lélegezni egy kicsit múlt csütörtök óta, apósomat végre levették a lélegeztetőgépről, és átvitték az intenzívről a szívsebészeti hevergélőbe. Ugyan továbbra is csak nyugtával kell dicsérni a napot, de már valamivel rózsásabb a helyzet, mint akár tegnapelőtt is volt. Ennélfogva én is kevésbé vagyok kornyadt, mint eddig voltam, ez pedig általában rettenetes aktivizálódásokat jelent, további takarításokkal meg egyéb félelmetességekkel. Stay tuned.
7/215 – Kóci
Éppen hajat szárítok és kenyeret sütök, ennélfogva úgy gondoltam, megkíméllek titeket kóci fejemtől és lisztes klepetyusomtól, helyette inkább lőttem néhány képet arról a napfényes, kóci és tarka kuplerájról, ami éppen a Bűnök Barlangjában honol. Avec Poci.
7/214 – Alom
Az édes anyatermészet hülye vicceihez általában sincs sok kedvem (hé, a legutóbbi miatt már hetek óta kotlunk itthon*), de amikor ma éjjel fél kettőkor ébredtem arra, hogy nemcsak vérzem, mint egy leszúrt disznó, de mindehhez még egy teljes alomnyi kismacska játszik szocializálódósdit a belső részeimben, hát az már túlment mindenen. Nem is tudtam visszaaludni négyig, addig ment a képzeletbeli kismacskák részéről a morgás, nyivákolás, egymás csapkodása és karmolása, valamint fejjel rontani neki mindennek, ami a közelbe kerül. Komolyan az volt az érzésem, hogy ettől zeng az egész ház, ami persze már csak azért sem lehetett igaz, mert a nem képzeletbeli macska mindeközben édesen horkolt az oldalamnak dűlve, és csak némi elégedett csámcsogással reagált arra, amikor kikúsztam alóla, hogy megnézzem, hol a fájdalomcsillapító.
Ennél fogva most kicsikét roggyant vagyok meg enervált, a Repülő Kutató meg közben épp megint a kutatócsoportjával konverzál, akik a szélrózsa minden irányába vannak szétszórva, legtöbbjük ráadásul nem is ott, ahol elvben lennie kéne. Ha jól értettem, például a ljubljanai illető (A) elment valahová ösztöndíjjal, a bécsi (B) meg ellátogatott az ő távollétében Ljubljanába, és most a B jelzetű illető az A jelzetű lakásában ül, mert közben mindenhol becsukták a kaput. Európai körkapcsolás a földszinten, remek.
Asszem lekúszom a pincébe, és redvázom kicsit a mosókonyhát, mert most különösen bambának és haszontalannak érzem magam, márpedig ez így nem maradhat.
* Nyilván nem csak az édes anyatermészet nyitotta ki hozzá a humorzsákot, mi emberek is roppant tehetségesek voltunk abban, hogy kívülről, valahonnét a Betelgeuse csillagképből, mindez egy elfuserált, de fordulatos komédiának tűnjön.
7/213 – Egyelőre
Mára egyelőre eléggé megvagyok, reggel lelkiismeretesen továbbítottam diákjaimnak az anyagokat, bedagasztottam egy kenyeret, aztán felöltöztem bolond-asszony-karanténban jelmezembe (ami, valljuk be, nem különbözik sokban bolond-asszony-nemkaranténban jelmezemtől). A tegnapi csoki- és Poirot-terápia a jelek szerint megtette a dolgát, bár nyugtával dicsérjük ezt a napot is, apósomról még nincs mára semmi jó hír. Igaz, rossz hír se.
Intermezzó – Itt van a város, vagyunk lakói 1.
Még nem is pakoltam ide fotókat a pénteki csavargásomról. Az ilyesmit pótolni kell.
7/212 – Szabadnap
Semmi sem lett jobb, sem pedig rosszabb tegnaphoz képest (bár apósomnak hálistennek már nincs láza, és az állapotáról azt mondták, hogy stabil), de én most a biztonság kedvéért inkább beküldöm a helyettest, mert én mára szabadnapot vettem ki nyavalyás életemből, úgyhogy most a futonomon hevergélek, csokit eszem, és Poirot-t nézek.
Nesztek Poci.
7/211 – Komplikáció
A helyzet rossz és közepesen reménytelen, én meg ugyan vidámkodhatok itt hétszámra, de attól még ugyanúgy hajnali háromkor ébredek arra, hogy szorongok, és nincs az a horgolás vagy macskafésülés, ami elmulaszthatná ezeket a hajnali felriadásokat. Közben apósomnak megvolt tegnapelőtt a műtétje, és elsőre minden fasza volt, várakozásoknak megfelelő és komplikációmentes, de tegnap este már meg akarta verni a nővért oxigénhiányos zavartságból kifolyólag, úgyhogy most vissza az intenzívre, nyugtatókkal. És láza is van.
Szóval próbálkozom én, de attól még anyám minden alkalommal lemossa szappannal a kulcsát, ahányszor kimerészkedik a lakásából Grazban, Filoméla meg véresre rágta már a távoktatás eredményeként mind a két hüvelykujját, a Repülő Kutató pedig társszerzős tanulmányt ír távpartiban (épp tegnap jöttem rá, hogy a jebezeusát neki! már megint 2005-ben vagyunk!*), és annak ellenére, hogy továbbra is luxuskörülmények uralkodnak, mert nem vagyunk betegek, megvan a munkánk, nem veszítjük el a házunkat és van megtakarításunk, hát én egyre nehezebben viselem ezt a Dekameron projektet. A rossebbe, igen kemény rádöbbenés, hogy azok a tizennegyedik századi seggarcok jobban vették az akadályokat nálunk. (Bár nyilván tudom, hogy miért, és ha sokáig tart a kolera, ezt sem ússzátok meg, hogy kifejtsem.)
Ami ilyenkor segít, az a munkaterápia, úgyhogy kirámoltam egy konyhaszekrényt, és ki fogok még rámolni néhányat, az agyműködésemet fülbezenével próbálom a minimumra csökkenteni, és elővettem egy üveg Braník nevű becsületsüllyesztőt a pincéből.
“Már csak bosszúból is túl fogjuk élni ezt”, szoktam mondogatni anyámnak telefonba, és én tényleg azon vagyok, hogy toszná telibe egy taliga aprómajom.
* Ezt majd a közeljövőben részletezem is, arra mérget vehettek.
Eská 7/22 – Arcbugyik
Nyilván maszkokról van szó, de hát ahogyan én ezt összehoztam, és amilyen lett a végeredmény, az a körülményekhez képest kellőképpen röhögséges lesz, legalábbis kívülről remélem, hogy igen. Belülről rohadt sok morgással járt, mert persze Erik is most kezdte jelezni, hogy esetleg ideje lenne az éves szupervíziónak a varrógépjavítóban, márpedig valószínűleg épp ez az a perce a világnak, amikor az ilyesmi csak úgy flottul összejöhet. (Nem.) Meg vagyok én verve, nem vitás.
Az eleje ennek is kutatómunkával telt, mert a világban most annyiféle maszk-típus kering, hogy ember legyen a talpán, aki elboldogul köztük. Én mindenekelőtt valami passzentosabbat kerestem, amit lehetőleg keveset kell húzogatni meg igazgatni, úgyhogy végül itt kötöttem ki: https://freesewing.org/blog/facemask-frenzy/
Letölthető pdf, hogyan-csináld videó, na akkor erisszük.
Mivel én óvatos duhaj vagyok, L és M méretben is gyártottam sablont, mégpedig olyan módszerrel, ami még az országútnál is öregebb. Jaja, felraktam az ablakra.
Hm, azt az ablakot meg kéne pucolni.
Utána pedig előráncigáltam a szóba jöhető anyagokat. Kábé ez volt az a perc, amikor megfogalmazódott bennem a sanda gyanú, hogy én azért álltam át többé-kevésbé a horgolásra a varrás helyett, mert ez utóbbi olyan demoralizáló káosszal jár, mint az alábbi képen:
És ezek után még ki is borítottam azt a kosarat ott jobbfelül. Jáj.
A továbbiakban csak mesélni fogok a kísérletezés szépségeiről, mert valahol meg kell húznom a határt, mennyire akarom végigmutogatni az összes balul sikerült produktumot. Az első maszkot L méretben varrtam meg vászonból. L mint Ló. Nekem és a Repülő Kutatónak is igen szép nagy buci fejünk van, de ebbe akár zabot is tehettünk volna, aztán használhatjuk tarisznyának. A másodikat már M méretben, továbbra is vászonból, na az leginkább egy lámpaernyővel keresztezett gatyapőcre hasonlított, fent elállt, középen pedig úgy nézett ki, mintha nem az orrunkat tartanánk benne, hanem. A harmadiknál már átnyergeltem a pólóanyagra, kívül egy vastagabb, belül egy vékonyabb. Na azzal nem tudtunk felvenni szemüveget, mert úgy illeszkedett, hogy folyton bepáráltunk az üvegek alá.
Eleve az egész teljesen reménytelen – ha tényleg vírus-ellen-hatásos maszkot akarsz, ahhoz speciális anyagok kellenek és nem hobbivarrónők rongyoszsákkal, én itt legfeljebb csak azt tudom elérni, hogy olyan izét gyártsak a pofánkra, ami megakadályozza, hogy az orrunkat vakargassuk, meg illusztrálja a külvilág felé, hogy felelős állampolgárok vagyunk, de amúgy egy kalap szart ér. Egy egészen kicsike manókalappal.
Úgyhogy mindezek után vettem egy mély lélegzetet, újragondoltam a szabásmintát, újragondoltam a folyamatot, és legyártottam egy kupac kétrétegű arcbugyit, ott egye meg a fene a világot.
A külső részére ilyen ráhagyásokkal dolgoztam,
a belsőre ilyenekkel,
és az összes többit érteni fogjátok erről a képről, illesztéseket meg ráhajtásokat meg gumizsinórt meg minden:
(Azt még megjegyzem, hogy előbb az alul-felült varrtam össze, aztán az oldalát, és ott éppen kialakult ettől egy olyan kiske gumiház, amibe pont be tudtam húzni a zsinórt. Kivasalva meg azért nincs, mert mikor odalátogattam a vasalódeszkához, éppen azon feküdt a macska, és afféle “te meg mi a jó büdös francokat keresel itt” arccal bámult vissza rám, úgyhogy inkább azt mondtam, “elnézést a zavarásért”, aztán visszaoldalogtam Erikhez.)
Na persze ilyenkor érkeznek meg a speciális igények is, a RK nagybátyjáék ugyanis olyat kértek, ami felül nyitott, és ott azon a nyíláson be lehet csúsztatni cserélhető betétet (he?). Hát nekem ezen a ponton már mindegy volt, semmi probléma, maximum kétszer annyi időbe fáj és egyforma méretű darabokból készül, legyen itt mindenkinek karácsony.
Szóval gyártottam én itt az arcbugyikat hűvös halomba, és időnként átexpediáltam a szomszédba egy kupaccal,
és most ott tartunk, hogy már mindenkinek van, több darab is.
Engem kivéve, persze.
7/210 – Kefir
Ezúttal is hajnali háromkor kuvikoltam fel, ezt már jobb híján a napi rutin részének tekintem (juteszembe, kell majd írnom a rutinokról is egy megaszondomot, ha érdekel titeket), a hozzá tartozó tevékenységekkel egyetemben. Fogmosás, kávé, valami háttérdöngicse szorongás ellen és figyelemelterelésül, kézimunka azért, hogy valami marginálisan hasznosat is műveljek, valamint Poci, ez utóbbi csak úgy, meg mert ő egy macska. Ez a kettő körülbelül ugyanazt jelenti. Drágaszágom már egészen szaténosra van fésülve, ami persze nem akadályozza meg abban, hogy továbbra is mindenhol széthagyja a szőreit. Kissé problémás úgy adni ajándékba bármi házikészült izét, hogy előtte meg kell tudakolni a címzettől, nincs-e véletlenül macskaallergiája.
Ma szombat van, tehát piac (egy másik kor rutinjának része), de az meg be van zárva. Az emberi leleményesség viszont nagy és erős, ennélfogva a piac továbbra is létezik afféle “click and collect” formában, úgymint megrendeled a cuccot az internet nevű eszköz segítségével, aztán az előre meghatározott időpontban elmész átvenni a szajrét. Úgyhogy ma reggel kicsíptük magunkat, mint Dali meg Daliné, hogy ellejtsünk a piac fölötti parkolóba, és megrögzött addiktok módjára beszerezzük heti fixünket kecskekefirből és kecskekrémsajtból. Előtte gondosan áttanulmányoztam a “maradj a seggeden” ukázt, tudjam azt mondani, ha megállít egy óberhé, ugyan merre sétafikálunk mink kettesben, hogy a 71/2020 Korm. rendelet negyedik paragrafusának (1) j) pontja értelmében piacra megyünk, az első paragrafusnak megfelelő konstrukcióban, miszerint közös háztartásban élünk, és mindenki mást ki fogunk kerülni széles ívben. Ja, és mindezt összekötve az ötödik paragrafusnak megfelelő szabadidős célú gyalogos közlekedéssel, amiről ugyan azt mondja az ukáz, hogy ajánlott külterületen, esetleg a települések belterületén, lehetőleg zöldterületen művelni, de ezt valószínűleg azzal a céllal mondja, hogy ne dörgölőzz másokhoz a zsúfolt utcákon. Zsúfolt utcák, hahaha, tegnap délben ez volt a Bogdányin, ami itt a helyi turistaboltok legfőbb lakhelye, és ilyen szép napfényes tavaszi péntekeken már általában egy tűt sem lehet leejteni benne:
Ott hátul az az alakocska éppen a kisteherautóba pakolt valamiket, mert muszáj volt neki, egyébként sehol egy lélek. Olyan a város, mint egy zombifilmben, és én nem gondoltam, hogy ez meg fog viselni, de így esett.
Azt viszont afféle vidámító adalékként mindenképpen szeretném elmesélni, hogy a Repülő Kutató miként vette fel a kapcsolatot a kecskekefir készítőivel (a reklámért továbbra sem fizet nekem senki, csak azért osztom meg a honlapjukat, mert tényleg finomak a cuccaik). Nem a módszer a vicces benne, ő is levelet írt nekik, mint mindenki más. Ebben viszont úgy azonosította magát, hogy “a színes ruhás vörös hajú nő férje vagyok”.
Ezek után evidens, hogy meg kellett védenem a mundér becsületét. Mert mi van, ha nem ismernek fel, ugye.
7/209 – Nélkülözhetetlen
Ugyan csak holnaptól érvényes a kijárási izémizé, de már ma azzal van tele a sajtó, hogy akinek nincs nélkülözhetetlen dolga, az maradjon otthon, könyörgünk.
Sajnálom, gyerekek, nélkülözhetetlen dolgom van odakint. Konkrétan a bedilizést próbálom elodázni egy kis sétával, amit a rendeletben persze szabadidős egészségügyi közlekedésnek hívnak, amin egyáltalán nem vagyok meglepődve. (Azt is meg tudnám mutatni, a rendelet melyik paragrafusának melyik pontjában van ez, ha a Magyar Közlönyt nem ette volna meg a nyehőce meg a lakossági túlterhelés.) Ígérem, senkihez nem megyek másfél méterhez közelebb.
Azt pedig mondanom sem kell, hogy mindezt nem melegítőben óhajtom abszolválni, az árgyélusát ennek a nyomorult világnak.
Intermezzó – A nagy kézkrémteszt 2.
Mibe fogadjunk, hogy már megfeledkeztetek erről, amit hónapokkal ezelőtt kezdtem el? (Múlt kedden volt az első rész.) A kézmosás azóta is tart, és én persze ezt is úgy csinálom, mint aki nem egészen komplett, ugyanis a “Csákváron volt egy kis csacsi”-t éneklem közben, természetesen “a csacsi neve Poci volt” szövegváltozattal, labdania libidomi dom.
Aztán utána persze már megint krémezés, grr. Elsősorban a listám középkategóriás cuccait használom, aztán majd ha ezek elfogytak (ne tegyék), akkor valószínűleg felváltva fogom a legjobbakat és legrosszabbakat, vagy mittomén. Jobban örülnék, ha nem fogynának el a középkategóriás cuccok.
No de haladjunk szépen felfelé a ranglistán. Következő termékünket a Repülő Kutató hozta ajándékba még azokban a múltba vesző időkben, amikor nem Seggenülő Kutató volt. (Ha nem úgy gondolnám, hogy valaha kimászunk ebből az izéből, kénytelen lennék átnevezni. Egyelőre még bízom abban, hogy megy még világgá és hoz nekem dógokat. Idén tavasszal kétszer ment volna Bécsbe, úgyhogy a tavaszt két gumikacsa mínusszal leszek kénytelen zárni, pedig hozott volna nekem még pajtáskákat Ludwig mellé. MONDOM, HOZOTT VOLNA!)
Ha van rá lehetőségetek, igen sok szeretettel ajánlom a Manufaktura nevű cseh cég termékeit, olyan dolgokat tudnak, mint boros tusfürdő meg komlós fürdősó. Ezekhez képest ez szinteszinte hétkoznapi, grapefruit és narancs. Előny: a szaga instant optimizmus, csakegyszálbikinithoztamelazútra meg délutáni koktélozás a fürdőmedence mellett, jippijájé. Még akkor is, ha én amúgy nem járok sem napra, sem vízbe. Hátrány: gyorsan felszívódik, de nem túl tápláló, folyton újra kell kenegetni.
A következő megint Yves Rocher, egyből kettő:
A kis útikrémeik közül ez a kettő az, aminek nem öklendezem a szagától, ezeket konkrétan imádom. Mindig ott van a táskámban vagy az egyik, vagy a másik, és ha nagyon bús vagyok a hosszú buszúton, már csak azért is bekenem velük a kezem, hogy azt érezzem, igenis vannak a világon kellemes dolgok. Előny: mindent tud, amire nekem egy kézkrém kell. Hátrány: kicsiii. Még a kettő darab is kicsiiii. Táskába persze jól jön, hogy az, de amikor az ember napi hússzor énekli el a Csákváron volt egy kis csacsit, jobban örülne egy böcsületes egydecis kiszerelésnek.
Ééés, eljutottunk a csúcsra:
A Burt’s Bees narancsvirág és pisztácia illatú izékéje, ezt a Repülő Kutató asszem San Franciscóból hozta. A Burt’s Bees termékeihez fűződő hosszú és meghitt viszonyom történetét is meg fogjátok hallgatni valószínűleg, ha túl sokáig tart a kolera, most egyelőre maradjunk annyiban, hogy a pasim ha Helsinkibe megy, Marimekko zoknit hoz nekem, ha az usákokba, Burt’s Bees kozmetikumot, és én ezt mindig nagy örömmel fogadom. Sajnos ez is pici, pedig tényleg mindent tud: illatos, tápláló, gyorsan felszívódik, minden. Ha a Manufaktura kréme a koktélozás a fürdőmedence mellett, ez olyan, mint legurulni egy tavaszi domboldalon, lent pedig megenni egy nagy szelet narancsos csokitortát, pisztáciával. Előny: úgy szeretem, majd megeszem. Hátrány: tényleg meg akarom enni.
Ez volt a dobogó legfelső foka. Mindemellett van itt a készletben még egy olyan krém, amit nem hagyhatok ki, ez.
Ezt kérem nehéz bármiféle rangsorrendbe beleilleszteni – mondjuk úgy, hogy paradigmán kívüli darab. Mint ahogyan a tompalátást nem lehet elhelyezni a dioptriák koordinátarendszerében, olyanformán. De hadd részletezzem.
A feliraton az található, hogy mandula és tej van benne, az érzik is a szagán. De hogyan, édes jó Istenem, hogyan. A végeredményt talán Hrabaltól kölcsönzött fordulattal tudnám leírni a legjobban, miszerint “büdös, mint egy kettétépett esperes”. Amennyiben viszont pontos leírást akarok adni róla: képzeljetek el egy kizárólag anyatejen élő csecsemőt. Most képzeljétek el, hogy a beste kis prücske megeszik egy egész tubus ragasztót abból a fajtából, ami olyan kis rudacska, és ki lehet csavarni, mint egy rúzst vagy ajakírt, megvan? Jó. Na akkor képzeljétek el azt, amint a csecsemő mindezek után rábüfög egy mandulabokorra.
Miután szédelegve napirendre térek a krém szaga fölött, és felkenem a kezemre, sűrű és ragacsos degenyeg lesz belőle, de olyan ragacsos, hogy én is fel tudnék mászni a falon, mint a Pókember. (Ha sokáig tart a vesztegzár itt a Grand Hotelben, talán még sor kerül rá.)
Aztán eltelik két perc. A büdi átvált kedves kis mandulaillatba, a kezem pedig a legótvarabbul szétrepedezett és csontszáraz állapotából is olyan finom puha lesz, mint egy bébipopi. (Értelemszerűen nem azé, aki most tojja ki a tubus ragasztót.)
Szóval, mindent összevéve, ez az a krém, ami a végveszély eseteire alkalmas. Amióta beütött a kolera meg a csákvári csacsi, rendesen fogy is. Na sebaj, egyszer majd a Seggenülő Kutató ismét repülni fog, és hoz nekem majd egy újat.
7/208 – Lufi
Puszta kíváncsiságból rákerestem, tavaly ezen a napon éppen milyen hasfájásom volt, hát sose találtam volna ennél passzentosabbat. (A bejegyzés sorszáma ne tévesszen meg, tavaly nem volt szökőév, a dátumot kell nézni.) Tipikusan a “kívánd csak, majd megkapod” esete forog fent, a zuniverzum pedig kajánul vihog valahol, és egyre inkább úgy viselkedik, mint akinek borzasztó rossz a humorérzéke. A kínos nagybácsi vagy kertszomszéd, akivel jóformán alig mersz szóba állni, mert tudod, hogy ha már lecsapott rád, nem ereszt, hanem az arcodba szuszogva és göcögve ad elő olyan ásatag vicceket, amelyeken tizenkét éves korodban bírtál utoljára röhögni, és szabadulni sem bírsz, mert megfogja a kabátgombod, nehogy lefalcolj a huszonötödik szőkenős vicce közepén. Grr.
Én ugyan továbbra is erősen dolgozom azon, hogy minden napomnak leszakajtsam gyimilcsét és kezdjek valamit a hajnali felkuvikolásaimmal, de azért megvan a határa, mennyi és milyen fajta erőfeszítésre vagyok képes. Ma reggel nyolcig kitakarítottam a konyhát, megsütöttem két cipót, elolvastam egy félkész szakdolgozatot és tanácsokat osztogattam a további írnivalókkal kapcsolatban, valamint aktualizáltam-kiegészítettem-példáztam-magyaráztam a mai tárgyaimhoz tartozó anyagot és feltöltöttem a Neptun Meet Streetre. Ezek után viszont leeresztettem, mint egy lufi, psziúúúúú, és fél óra kellett ahhoz, hogy felvakarjam magam a kanapéról, aztán betegyek egy mosást, és formába csiszatoljam magam.
Úgy, ahogy. De azért felhívnám a figyelmet a mókás répás zoknimra.
Most viszont, azt hiszem, stabil oldalfekvés következik a futonomon meg egy kis szundika.
7/207 – Gratula
Van abban valami felemelő, de egyben lehangoló is (vagy fordítva), hogy sokszor az ember leglustább vaddisznóságai fizetődnek ki leginkább. Most éppen királyi koleganőim, a sok tízezer követővel rendelkező őtözködős bloggerek kapcsán jutott eszembe ez. Ők most szopóágyon vannak, szegénykéim.
Engem ti már láttatok sminkeletlenül, pizsiben (ah, Tinky Winky!), totálisan lerobbanva, és még a legjobb állapotom is úgy fest, hogy turkálós holmikban vagy magamvarrta klepetyusokban fotózom magam a hálószobai Aspelund szekrény előtt, a kis fényzőgép meg a termosztáton csücsül és tíz másodpercre van állítva az időzítője, hogy még visszaérjek a szekrényajtóhoz. A manikűrt meg hajfestést itthon csapom össze, bár fodrászhoz meg kozmetikushoz eljutok néha. Nincsenek “hogyan sminkeljünk macskaszemet” videóim, sem “a legjobb tíz skinny farmer 20000 alatt” bejegyzéseim, és egy kanyi vasat se látok a blogolásból, nemhogy divatcégekkel kollaboráljak a tavaszi kollekciójukhoz (ami, ismerjük be, elsősorban arra vall, hogy a világnak mégse ment el teljesen és végérvényesen az esze).
Szóval most nemigen kell törnöm a fejemet olyasmiken, hogyan éljem túl a következő időszakot sztájlist, fotós, sminkes, instagramolásra méltó kávézók és karibi tengerpart nélkül, valamint hogy miből fogok megélni a szponzoraim nélkül, úgyhogy ezúton szeretnék gratulálni magamnak, amiért igénytelen és fapados őtözködős blogger vagyok, aki leginkább felnőtteknek való rugdalózókban jár. Vagy áll. Vagy ül.
Flamingós zoknival.
7/206 – Tetőbox
Asszem ma csak később fosom itt nektek a szót, vagy talán akkor sem, mert kegyetlen hajnali műszakom volt. Nyilván én vagyok az oka, mert nem tudtam aludni, aztán ha már úgyis ébren voltam, anyagokat gyártottam a diákjaimnak, égőket cseréltem lámpákban meg deszkákat méregettem egy többé-kevésbé körvonalazódó projekthez, és mindeközben ciabattát hajtogattam. Az öregtésztának tizenkét óra, ehhez meg még négy és fél óra előkészítés plusz sütés, ugyan mikor fogjon hozzá az ember az ilyesmihez, mint kolera idején.
Még csak Pöcsevicsék tetőboxa hiányzik, az. Ahogyan azt Grafitember is megmondta.
7/205 – Phyllis
Úgy hiányzott nekünk ez a havazás, mint halnak a bicikli. Amikor legutóbb kimentem mászkálni, a sarkon a mandulafa éppen roppant jó egészségnek örvendezett a napsütésben,
most bezzeg úgy ülünk itt bent, meg ő is odakint, mint egy Janus Pannonius versben*, csak nem a Dunántúlon. Vagy de. Amennyiben a Dunántúl pont a Dunánál kezdődik.
No de legalább tudom, mitől ilyen flúgos most a macska. Frontérzékeny a lelkem.
* Egyszer valamikor írtam “válasz Janusnak” epigrammákat olyanok nevében, akiket kipécézett az ő epigrammáiban. Mekkora elpazérolt életművön ülök, heh.
Megaszondom 2. – A távoktatásról, ahogy én csinálom
Amikor kiderült, hogy átállunk távoktatásra, végiggondoltam az e félévi tárgyaimat, és bizony hő hálát rebegtem azért, mert nem ősszel ütött be a kolera. Ebben a félévben csak olyasmiket tanítok, amiket a Ratio Educationis olyanformán írt le, hogy “nem minden diák számára nélkülözhetetlen tudományok”. Az ősz az alapozó tárgyaim időszaka, és ha most kellene például Óvodapedagógiát tanítanom, aminek szerves része, hogy megbeszéljük az elsősökkel az aznap az óvodában látottakat, zokogtam és nyivácskoltam volna. De ezt a részét hálistennek megúsztuk.
Jó, távoktatás. Nézzük, mit kezdhetnénk vele. Én, lelkiismeretes felsőoktatási kadáver, leültem a futonomra, és horgoltam vagy két tucat kekszet, mert sokkal jobban tudok gondolkozni a fejemmel, ha közben a kezem is csinál valamit. A fejem pedig azt gondolkozta ki, hogy előbb a prioritásokat kell kitalálni, mielőtt átbucskáznék rajta (mármint a fejemen), és úgy a harmadik keksz környékén már meg is voltak a prioritások, összesen kettő: 1. gondoskodnom kell arról, hogy a diákok teljesíteni tudják a félévüket, 2. segítenem kell abban, hogy hozzájussanak ahhoz a tudáshoz, amit a tanórákon terítenék nekik. Slussz. Szerencsétlen közoktatásbeli kollégákhoz képest mi ugyan kaptunk egy hét szünetet az átállásra, de hiába gondolkoztam (miközben meghorgoltam egy komplett párnahuzatot), továbbra is ezek maradtak a legfontosabb prioritások. 1: jegyet kell adnom nekik egy dokumentált teljesítményre, 2. el kell juttatnom hozzájuk a félévi anyagot. Az egy hét alatt kipróbálhattam volna harminc platformot meg applikációt, és kitalálhattam volna, miként lehet tizenkilenc emberrel konferenciabeszélgetést bonyolítani, de nem. Ha valaki úgy gondolja, hogy lustaságból tettem, lelke rajta, nem érdekel.
A felsőoktatásban tanítani mérhetetlenül könnyebb, mint a közoktatásban, és én ezt nem csak itt vallom be, blogom meghitt melegében, de bárkinek bármikor belemondom az arcába, ha úgy adódik. Afféle oktatási paradoxon, hogy minél idősebbekkel foglalkozik az ember, annál nagyobb a munkája presztízse (kéretik figyelni, hogy azért nem a fizetéséről beszéltem), viszont annál jobban le tudja csupaszítani feladatait a puszta tudásátadásra. Egy óvodapedagógus munkája azt igényli, hogy az illető Mary Poppins meg az összes dizni-tündérkeresztanya keveréke legyen, mindehhez pedig Minden Tudás Tudója is, és ezt egyidejűleg kell produkálnia, miközben sárkányt készít egy üres vécépapír-gurigából. Énekelve. Ezzel szemben tőlem, ha nagyon alaposan lecsupaszítjuk, elsősorban azt várják el, hogy előre meghatározott időpontban bemenjek a terembe, aztán kilencven percen keresztül döngicséljek a hallgatóimnak a katedráról, a félév végén pedig adjak nekik egy osztályzatot, nagyúri kedvemtől függ, hogy mire. Nyilván az sem mellékes, miről döngicsélek és hogyan, mennyire modern a technikai és pedagógiai eszköztáram – de azért, ha már eszköztárról beszélünk, gondoljatok csak bele, hogyan szokták megjeleníteni az egyetemi oktatást a különböző filmek és sorozatok! Bizony, általában egy 1920-ban épített és bútorozott teremben áll a briliáns és sziporkázó oktató, akinek a háta mögött egy szintén 1920-ból származó palatábla van, krétával teleírva, a hallgatói pedig amfiteátrumba rendezett keményfa padokban ülnek. A film vagy sorozat évjáratát maximum annak alapján lehet belőni, milyen a diákok ruhája (ing-nyakkendő vagy póló) meg mi az alkalmazott jegyzetelési módszer (füzet vagy laptop).
Valójában a felsőoktatásban, bár azt mondtam, hogy nem mellékesek a mirőlök és hogyanok, roppant egyszerű rossz tanárnak lenni. Az oktatói minőségbiztosítási rendszer vagy minekhíjuk a legtöbb esetben éppen azt nem méri, ki mennyire jó tanár. Nem azt nézi, mennyire tudsz jól oktatni, motiválni, átadni, hanem hogy mennyit publikálsz, hány konferenciára mész el megatöbbi. Tömegével lehet mutatni olyan alakokat, akik elismertek és sikeresek és mindenhol ott vannak, ahol két tenyér összecsattan, az óráikon viszont (már amennyiben megtartják azokat tenger más elfoglaltságuk közepette) a diákok kiájulnak a padból az unalomtól. Hja, ilyen ez a popszakma.
Mindezzel tulajdonképpen oda akartam kilyukadni, hogy bármennyire fontos a miről, igazából a hogyan az, amitől szerintem jó tanárrá válhat valaki. És ebbe nem csak az tartozik bele, miként strukturálja a mondanivalóját, hány példát hoz fel, mennyire beszél gördülékenyen és élvezetesen. Az oktatás, bármelyik szintjét nézzük, interaktív folyamat. Azért tudom, mikor kell megállni és beszélgetni, mikor van ideje a vitának és mikor van ideje a magyarázatnak, mert ott vannak előttem a hallgatók. Emiatt tudom még előadás közben is, amikor elvben csak én pofázok, hogy miről kell még többet beszélnem, mihez kell további példákat hoznom, melyik kérdés az, ami felkelti a diákok érdeklődését, és aminél igenis meg kell állni és elidőzni, mert ez pluszban segíti őket, hogy megjegyezhessék az anyagot. Ehhez személyes jelenlét kell.
Azt a fajta interakciót, ami nekem az oktatáshoz kell, hogy úgy érezzem, jól csinálom, semmilyen technikai eszközzel nem tudom elérni. Persze, strapálhatnám magam fogcsikorgatva, jöhetne a Zoom vagy Moodle, de ez csak frusztrációt szülne, amire mostanság különösképpen nincs szükségem sem nekem, sem a diákjaimnak. Amire pedig szintén nincs szükségünk, az az ilyesmivel eltöltött idő. A levelezős hallgatóim például péntekenként és szombatonként járnak, 5×45 perces blokkokban terítem nekik a tudást, és ezalatt a 225 perc alatt akkor tartunk szünetet, amikor már fáradunk, akkor részletezünk valamit, amikor még nehezen érthető, és úgy formáljuk az anyagot, ahogyan nekünk éppen a legjobb. Hosszú és strapás és fárasztó munka ez mindannyiunknak, de ott ülünk egy, direkt az oktatás céljaira berendezett teremben, és nem zavar senki. Az oktatással-tanulással töltött idő a mi magánidőnk, és a világon senki nem veszi/veheti el tőlünk. A tanteremben nem jelenik meg a hároméves, aki hangosan közli, éppen mekkorát pukizott, nem érdeklődik a hétéves, hol a zsírkréta, vagy a férj, hogy mikor lesz vacsora.
Nyilván lehetne azt mondani erre, hogy jó, na, a levelezős hallgatók nagyrészt családanyák, nekik tehetünk engedményeket, de a nappalisoknak mégiscsak a tanulás az egyetlen dolog, amire figyelniük kell, nem? Nos, nem. Az talán utoljára az én generációm privilégiuma volt, és még közülünk sem mindenkié, hogy az egyetemista lét csak annyit jelentsen, tanulnod kell. Amikor bemegyek az esztergomi Rossmannba egészségügyi betétért, és térdmagasságból rámköszön az elsős hallgatóm, aki éppen a polcot pakolja, tudom, hogy nem azért csinálja, mert pedagógiailag célorientált szülei csak akkor veszik meg neki a piros Maseratit, ha bebizonyítja, hogy nem büdös neki a munka sem. A diákjaim nagy része dolgozik valamit, és az sem segít a helyzeten, ha éppen olyan területen, ami most válságban van. Amikor mindenki bezárkózik, vajmi kevés kereslet van játszóházi animátorokra vagy gyermektáncház-vezetőkre, de ez nem azt jelenti, hogy juhé, akkor sokkal több szabadidőm lett, hanem azt, hogy kiesett a keresetem, ami bele volt kalkulálva a családi költségvetésbe, és ki kell találnom valamit, amivel pótolhatom. Ebben pedig roppant nagy segítség lenne, nemde, ha még én is ott döngicsélnék nekik online minden kedden 16:00 és 17:30 között a Wernicke-központról és a beszédprodukció folyamatáról.
Azt gondoltam végig, miközben a fonalkekszeket horgolgattam, hogy ezekben az időkben a távoktatással nemhogy nem lesz több szabadideje a diákjaimnak, hanem éppenséggel többet kell dolgozniuk, mint eddig. És ebbe bizony beletartozik az a fajta munka is, amit láthatatlan munkának neveznek a szociológusok: a gondoskodás, háztartásvezetés, a családi élet koordinációja. A szüleik vagy nagyszüleik abban az életkorban vannak, amelyben jobb, ha az ember nem lófrál odakint, és nem néz be csak úgy a sarki kisbótba, hoztak-e vajon friss húst. A diákjaim fognak járni postára, bevásárolni, kiváltani a nagymama gyógyszerét, elfuvarozni a leveskét a dédnagynéninek, aki nem hajlandó olyan ételt enni, amit nem valaki családtag főzött. Ők fognak ülni a táv-közoktatással szenvedő kistestvérük vagy saját gyerekük mellett, nekik kell majd asszisztálniuk a komplett család összes pánikrohamához és szorongásához.
Hát ezért döntöttem úgy, hogy hiába a sok szép új kihívás és technológia, én továbbra is csak azt fogom prioritásnak tekinteni, hogy a diákjaimnak legyen mire jegyet kapniuk, és tegyem nekik elérhetővé a tananyagot, ami ott lesz később is, ha szükséges, és beszélhetünk majd róla, ha igényük lesz rá. Ha erre pedig azt mondják, hogy lusta, rossz tanár vagyok, aki nem használja ki a digitális eszközök nyújtotta lehetőségeket, és meghátrál a kihívások elől, hát mondják csak nyugodtan.
(Na, mivel folytassam?)
