Állítólag van egy kínai átok, hogy “élj meg izgalmas időket!” Nem tudom ugyan, tényleg létezik-e ez a mondás, de ha nem lenne, ki kéne találni. Az izgalmas idők ugyanis nem csak ujjongó adrenalinfröccsöket és érdekes fejleményeket hoznak magukkal, nem. Az izgalmas idők egyúttal aggodalmas és bizonytalan idők is, amikor sose tudhatja az ember, mikor esik a fejére valahonnan egy újabb féltonnás kiszámíthatatlan.
Mi most itt izgalmas időket élünk, ahhoz nem fér semmi kétség, folyamatosan zuhognak a féltonnás kiszámíthatatlanok. Három nappal ezelőtt még úgy festett a tavaszom, hogy dugig lesz oda-vissza háromórás buszutakkal, konzultációra érkező szakdolgozókkal, maratoni szombati tanítónapokkal meg konferencia-absztraktok leadási határidőivel. Ma reggel már úgy fest, hogy nuku buszutak, maratoni pofázások helyett mappák töltögetése a gugeldrájvon, garantáltan elmaradó konferenciákra meg mi a túrónak készítsek absztraktokat. Az oktatás és a hozzá tartozó köretek radikálisan kevesebb időt fognak igényelni, mint eddig. Eleve, már most is van mit töltögetnem a mappákba, és ha mindent kibővítek meg árnyalok meg megtámogatok, akkor is maximum annyi időt töltök vele, mint amennyit a teremben pofáznék végig, cserébe viszont nincs háromórás buszút meg az a számos időlyuk, amikor éppen várok valamire, órára vagy buszra. A szakdolgozók még megvannak ugyan, de egyelőre az sem biztos, mikor és hogyan kell/lehetséges leadniuk a dolgozataikat, úgyhogy még azon a területen is fejünkre eshet valami féltonnás. Amíg viszont nem halljuk suhogni a levegőben, nem érdemes pánikolni tőle, mert attól marhára nem lesz jobb senkinek.
Azt hiszem, ez lesz a legnehezebb nekem, hogy ne aggódjak olyan dolgok miatt, amiket nem tudok befolyásolni, legyen az a harmadévesek nyolchetes szakmai gyakorlata, a szakdolgozatok leadási határideje vagy bármi, ami még az utcasarkon túl közeleg, és csak amikor befordulunk, akkor vág orrba. Mit mondhatnék, nekem mindig is Aggódós volt a középső nevem.
“Irigyellek a problémáidért”, meg “de jó neked”, meg “ha nekem is csak annyi bajom lenne”. Máskor hátrabukfencet és előreszaltót vetek, amikor ilyeneket hallok, de most teljesen igaz. Amikor a Dekameront olvastam tizenévesen, nem a novellák indították meg leginkább a fantáziámat, hanem a keret, amelybe Boccaccio beleillesztette ezeket a novellákat. A fiatalok, akik lelépnek, elvonulnak, kizárják a világot és a pestist, és miközben fél Itália hörögve és elfeketülten esik össze az utcákon, ők ott üldögélnek az összkomfortos mesevilágukban. A kimaradás luxusa, ez bizgette leginkább az agyam, nem az, hogy Izékéhez felmásztak éjjel az erkélyre, aztán úgy aludtak el, hogy a csajnak a kezében volt a csávó pöcse, lányom tényleg megfogta a pacsirtát, aminek az énekét hallani akarta, höhö.
Hát most itt van nekem a Dekameron, takarítva. A kimaradás luxusa. Megváltozott keretrendszer és megváltozott viszonyítási alapok. Más, kevésbé izgalmas időkhöz képest most nem az a gazdagság, hogy milyen messzire és milyen hosszú időre tudnál elutazni, hanem hogy milyen hosszú ideig tudod megengedni magadnak, hogy otthon maradj. És én most olyan gazdag vagyok, hogy el sem tudjátok képzelni.
Nehéz ezt úgy kimondani, hogy ne legyen benne álszerénykedés vagy dicsekvés, és ne legyen benne bűntudat sem. Nem is vagyok biztos abban, hogy sikerül. Privilegizált helyzetben vagyok, nincs mese. Szerencsés munkaköröm van, hogy home office-ból is megoldhatom a feladataimat (bár nem annyira jól, nem akkora hatásfokkal és tűzzel, mint máskor), és a valós idejű, személyes jelenlétet igénylő szociális életem amúgy is egy pandamackóéhoz hasonlatos. A körülményeimben még olyan dolgok is kifizetődnek, amiket valaha nyűgként és nyomorúságként éltem meg – mint például az, hogy nagyanyáim átvészelték a világháborút meg az ötvenes éveket, és én a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában töltöttem a gyermekkoromat. Nem okos vagyok és előrelátó, hanem olyan drillben töltöttem a legfogékonyabb életkorom, ami felhalmozó hörcsögöcskévé tett, és mindig csak a jelent látom biztosnak, a jövőt meg bizonytalannak. Igen, én vagyok az, aki mindig vesz még pluszban egy zacskó tésztát vagy egy éppen akciós csicseriborsó-konzervet, mert “egyszer kelljen, s jó, ha van”. Hát most igazán jól jön, hogy tele a kamra meg a konyhaszekrény. 2007-ben eltett, még mindig bontatlan lekvárok várnak a polcon, huszonhat guriga vécépapír van a mosókonyhában, szerdán délelőtt pedig, amikor már látszott, hogy zűr várható, öt kiló macskapapit cipeltem haza széles vállamon (még mindig ott a véraláfutás, amit a szatyor hagyott maga után).
Mindehhez ráadásul, ezt sem tagadhatom, jól mentem férjhez, no. A férjem szintén meg tudja oldani itthonról a feladatai legnagyobb hányadát (bár, hozzátenném, nem véletlenül híjuk őt Repülő Kutatónak Seggenülős Kutató helyett – az elmúlt héten amúgy két konferenciát lőttek ki a feneke alól repjeggyel-szállással-cakumpakk). Elég nagy lakásunk van ahhoz, hogy ne lógjunk állandóan egymás szájába, és ne menjünk egymás agyára, na meg aztán többé-kevésbé egészségesek vagyunk (leszámítva némi isiászt, parodontitiszt és szórványos takonykórokat).
Aggódnivalónk ugyan nekünk is van, de leginkább a hozzátartozóink, barátaink, ismerőseink, nem pedig magunk miatt. Nyuszi rokonai és üzletfelei, mint a Micimackóban. Ahhoz viszont, hogy legalább azokra vigyázzunk, akik nem annyira szerencsések, mint mi, valószínűleg igen keveset fogunk mocorogni a közeljövőben. És ha már így adódott, azzal kezdünk valamit, amink van, mert az nem kevés. Minden napnak le kell szakajtani a gyimilcsét, amilyet éppen adott, olyat. Úgyhogy én írni fogok, kézimunkázni, nagyokat sétálni, sokat (igen, az eddiginél is többet) blogolni. Műveljük magunkat és kertünket, bízzunk Istenben és tartsuk szárazon a puskaport, desőt ne essünk pánikba, és mindig legyen nálunk törülköző.
Ha Fiammettáéknak sikerült ott abban a mesebeli villában, nekünk is fog.
Minden nap más - mindennap más 