A mai nap úgy kezdődött, hogy fél négykor frisszen és capkodószan felébredtem, fogat mostam, kávéztam, majd jobb híján bevonultam a vendégszobába rákenni egy újabb réteget a háromnegyedkész új projektemre (tessék kivárni, majd gyün, valószínűleg ma, legkésőbb holnap). A RK már napok óta küszködik az isiászával, úgyhogy gondoltam, csendben leszek, mint egy kisegér: nem zajongok, nem lámpázok a szemébe, és egyáltalán, próbálok úgy viselkedni, mint egy igenigen rendes feleség. Ennélfogva nem gyújtottam villanyt az emeleti folyosón, úgyis tudom, hol vannak a bútorok, sőt, bármi nehezen hihető, azt is tudom, hol a dzsuva, amit ki kell kerülni. Szóval felkentem a szükséges rétegeket, leoltottam a benti lámpát, majd kiléptem a folyosóra, becsuktam magam mögött az ajtót, és elindultam egy újabb kávé irányába. A következő pillanatban ráléptem valami puhára, ami elvisította magát, majd lerohant a lépcsőn, pontosabban két izé rohant le a lépcsőn, pedig csak egy visítós puhaságra léptem rá.

Mire leértem a konyhába, már nem lehetett megállapítani, melyik macskára léptem rá, mert mindketten sértett és felháborodott tekintettel fixíroztak az asztal alól. Fő gyanúsítottam ugyan Poci (ő szokott olyanokat, hogy elomlóan és bármiféle közlekedésre fittyet hányva elterül valamelyik szőnyegen, aztán vagy átléped, vagy megsimogatod, de ő nem megy el onnan, toll mindenkinek a fülébe), de azért biztosra mentem, és jutifalattal csillapítottam a zaklatott makkák lelkét. Az enyémre is kellett volna valami (marha hangos visítás volt), de egyelőre megnyugtattam magam azzal, hogy legalább a RK nem ébredt fel, ez is valami. Második kávé viszont nem kellett, és ezt is az “ez is valami” kategóriájába soroltam.

Jelentem, amúgy mindkét macska jól van, egyikük sem mutat “ajvé, erre ráléptek” jeleket. Még én se, de hé, fiatal még a nap.

Azt viszont mindenképpen szeretném megjegyezni, hogy mostanra már tényleg elegem van a fűrészporból és a mázgálásból, úgyhogy feltehetőleg ma tényleg befejezem.