eská kategória bejegyzései

Amikor ilyen beazonosíthatatlan halmazállapotú szmötyi potyog az égből, mint most, különösen fontos, hogy A) csinosak legyünk és b) értelmes dolgokkal foglalkozzunk. Ha A igaz, akkor B is igaz, és ha A hamis, B is hamis, és mivel A igazságértéke itt vagyon illusztrálva, B igazságértékéről is meglehetősen pontos koncepciótok lehet. Mert miként Hermész Triszmegisztosz mondá, ami fent van, az van lent is, és ami lent van, az van fent is, meg más efféle marhaságok.

Remélem, érthető voltam. Az fontos.

Viccet félretéve: nyilvánvalóan a lábam se fogom kitenni ma a házból, ehelyett bevonulok a Bűnök Barlangjába, és világi hívságokkal múlatom az időt. Nyafogóruhában és Tinky Winkyben.

Fogászati mizériáim elvileg július végéig jegelve vagynak (akkor jön a következő kétnapos forduló az ütvefúrókkal), de a jobb felső hatossal nem elégedettek, ez pedig aggasztó. Pufám állapotában amúgy is mindig a jobb felső oldal volt a legrosszabb helyzetben, majdnem két évvel ezelőtt onnan rántották ki a szinte teljesen ép hetest és nyolcast azzal az indokkal, hogy azok csak baktériumrezervoárnak jók (baktériumrezervoár, bmeg), és összes parodontológiai kínzatolás ide vagy oda, a hatos sincs a legjobb állapotban. A helyzetet nem teszi rózsásabbá, hogy a hatos mindehhez úgynevezett pillérfog: egy hidat tart, ami a hármastól terjed hátrafele, tehát ha netán kirántják a hatost, nem lesz itt híd meg semmi, csak egyetlen összefüggő hamumamu a szemfogamtól kezdve. Az Isten verje meg, már most is fogatlan öregasszony vagyok, hát még majd akkor, ha ez esetleg bekövetkezik.

Amúgy ráadásul rohadtul fájt is az egész procedúra, pedig úgy el voltam zsibbasztva, hogy csak három órával később éreztem újra a számat. Ott feküdtem a székben, szorongattam a karfát, és regénypárbeszédeket fogalmazgattam kínomban sok bazmeggel dúsítva. A lektűrirodalomra specializálódott agyrágóbogarak újabb lendületben vannak, holott nekik most kussban kéne lenni, és átadni a helyet másféle agyrágóbogaraknak. Poettnek megígértem, hogy február végére hozzávágom a verseskötetem, és a disszertációmmal is foglalkoznom kéne, ehelyett viszont teljes elhavazottság van, narrációs trükkök meg sokértelmű mondatok meg mívesen összerakott verekedések, hát hol van az én normális eszem. Mindehhez ma hajnalban arra ébredtem, hogy fél öt van, a hülye mucifejűek gurrogva verik egymást, a konyhapulton meg szemrehányóan köszörüli a torkát egy adag öregtészta, mert ma pityókás kenyeret akarok sütni káposztalevélen. Emellé a bőröm is hisztériás rohamot kapott a fogászati beavatkozásoktól, több gonosz ikertestvérem akar egyidejűleg kitörni az arcomból megpattant hajszálerek és kitágult pórusok közül, szépen állunk. Ja, meg a húgom is azzal jelentkezett tegnap, hogy a kórusának új fellépőruhát akarnak varrni, nem tudok-e valami jó tunika-szabásmintát, ami minden méretben és korosztályban jól fest, úgyhogy át kell nyálaznom pár tucat Burdát, hátha. Helyt kell állnom a vártán, no, állítólag a szopránok közül többen is tudnak arról, hogy én stílusblogger vagyok vagy mi a bokám.

És most vegyünk egy mély lélegzetet.

Van Hemingwaynek egy regénye, A folyón át a fák közé. Nem különösebben jó regény: amikor kiadták, az volt az általános reakció, hogy ajvé,  Hemingway kiírta magát, most már csak túl hosszú borongós sztorikra fussa, amelyekből üvölt a kapuzárási pánik, hol van már a Búcsú a fegyverektől meg az Akiért a harang szól, páviszlát, Ernest. Aztán pár évvel később persze megírta Az öreg halász és a tengert, ováció, Nobel-díj, kiskutyafüle. Az irodalomban meg az írókban az az egyik legszebb, hogy soha semmi sem egzakt, bármikor összeomolhatsz vagy kikelhetsz hamvaidból, aztán megintelölről, Hemingway is lelőtte végül magát, mert már nem bírt írni. A folyón át a fák közé egyébként épp olyan, mint minden öregedő férfi regényíró görcsös magabizonygatása, hogy még mindig ő pisál legmesszebbre, lásd Móricztól A rab oroszlánt. Hemingway ezredese tizenkilenc éves olasz grófnőkkel kamatyol Velencében, szúrósan néz hegyesorrú cipős ifjú nyikhajokra, vadkacsára vadászik, meg ifjúkora múltán nyavalyog, a párbeszédek inkább paródiának hatnak, és már a legeslegelején tudni, merre fog kifutni az egész, de azt rohadt hosszan teszi. Egy novellára való anyag van a cuccban, ehhez képest úgy nyúlik, mint a rétestészta. Van ebben a regényben viszont egy jelenet, amikor a főhős találkozik egy régi ismerősével, aki elmondja, hogy ittfáj, ottfáj, vénülünk elfele, már semmi sem a régi. És ekkor kérdezi meg az ezredes az illetőtől, hogy boldog-e, mire habozás nélkül érkezik a válasz, hogy “Állandóan”.

Hát valahogy így.

Valamiképpen mindig képes sűrűsödni a gedva, ha az ember már belecuppant. Tegnap nem nagy lelkesedéssel, de roppant kötelességtudattal felöltöztem, és elindultam a parodontológushoz. Épp ki akartam lépni a ház ajtaján, amikor, putty, kezemben maradt a kilincs.

A bejárati ajtó, mint már írtam erről anno, a fölös és túlzásba vitt extrák egyike a házban: vasból készült, a kulcsa másolhatatlan, záródni meg úgy záródik, hogy alul-felül acélbütykök hatolnak bele az acélküszöbbe és -szemöldökfába, szóval ha valaki be akar gyünni kulcs nélkül, a komplett ajtókeretet át kell fűrészelnie lángvágóval. Nyilván ezért volt, hogy a betörők 2000 decemberében inkább a puhafa teraszajtón jöttek be, amihez elég volt egy fúró meg egy csavarhúzó. Mindezt úgy, hogy mi közben az emeleten aludtunk. Mindezt úgy, hogy közben még Mikulás napja is volt, ami mélyen igazságtalan. Mi igazán nem voltunk rosszabbak abban az évben sem, mint azelőtte-azutána, ehhez képest Mikulás helyett a krampuszok jöttek hozzánk, és nem hoztak, hanem vittek. (Gyorsan mozdítható és értékesíthető, kisadag szajréra utaztak, úgyhogy félmarék aranyékszert vittek el – ennyi volt, slussz, azóta sem pótoltuk -, plusz még azt a valutát, amit találtak. Asszem, vagy százötven dollár volt – már nem emlékszem pontosan, de semmiképpen sem egy igenigen látható összeg sok nullával. Minket akkoriban sem volt érdemes az éj leple alatt kirámolni, most sem az. Hogy mást ne mondjak, a tévénk egy tizenöt éves doboz, ami nem működik, a mikrohullámú sütőnknek meg ’93-as az évjárata, és feltételezhetően a gyönyörszép turkálós ruhatáramtól se csillanna fel egy betörő szeme. Hatezer könyvünk van, ötvenféle fűszerünk és vagy két tucatnyi különleges olajunk-ecetünk, magamvarrta párnáink meg néhány pár elég jó cipőnk. Nem hinném, hogy ezek közül bármelyik különleges vonzerővel bírna.)

Na mindenesetre visszatérve a kiindulópontra: ennek a komplikált és extra ajtónak esett ki tegnap a kilincse, ami kábé olyan röhejes, mint a gyerekbiztos gyógyszerdobozok esete, melyeknél csak egy gyereknek van elegendő türelme kikísérletezni, hogyan nyílik az a rohadék tető. Ott álltam hülyén, kezemben a kilinccsel, aztán jobb híján visszadugtam a helyére, kimentem az alagsori oldalajtón (yeah, nekünk olyan is van, ugyanez a konstrukció, de a kilincse még jó, és kulcsom is van hozzá), majd a kertkapun, és éppenhogy elértem a buszt. Mikor eljutottam a parodontológushoz, kiderült, hogy reggel neki is sikerült bezáródnia a lakásába, de neki még oldalajtaja meg kertkapuja sincs, úgyhogy lakatost kellett hívnia.

A tegnap további részét inkább fedje a feledés fátyla, én mindenesetre végigaludtam a fél délutánt, mert traumára enni vagy aludni kell, és az evés meglehetőst ki volt zárva. Ma pedig még szétveretem a másik pofámat is, és utána augusztusig remélhetőleg békén hagynak.

Az egész azzal kezdődött, hogy tegnap du. ötkor egyszer csak ott találtam magam egy kocsmaasztalnál, egyedül. Négykor találkoztam a Professoréval, aki négytől ötig megitatott velem (magával is) két whiskyt meg egy korsó sört per kopf, majd távozott egy kórház felé a kötetei lektorát látogatni, aki éppen odabent fekszik tüdőgyuszival. Körülöttem péntek este volt, minden asztalon foglalt táblácskák, és olyan faszik nézegették tarkabarka öltözékemet, akik úgy festettek, mint vegyük minisztériumi osztályvezető-helyettesek helyetteseinek helyettesei, öltöny, ing, nyakkendő, plusz a végtelen fontosság felsőbbrendűségének tudata. Olyan fiatal volt még az este, én ott ültem csendesen bálozva az utolsó pár korty sörömmel. És akkor észrevettem, hogy a bonyolult és gonosz, ámde szép és kényelmes csizmám kiszakította a térdemen a legszebb mohazöld harisnyámat, úgyhogy úgy döntöttem, a szar is le van szarva.

Meglehetősen gyakran ér az a vád, hogy nem vagyok elég spontán, és ezt teljes mértékben alá is írom, nyavalyás controlfreak vagyok, no. Ezúttal viszont vad spontánkodhatnékomban hirtelen felhívtam telefonon Hosszu nevű barátnőmet, hogy mit szólna néhány sörhöz csak úgy. Hosszu azt szólta, hogy oké. (Jelzem, mikor felhívtam, éppen az ágyában ült, és éjszakai krémet kent az orcájára, mint afféle vérbeli partiállat.)

Hát így esett, hogy további sörök és egy “füstös borda” nevű étel elfogyasztása után józanabb lettem este tízre, mint du. ötkor voltam, de nem akarózott ilyen későn hazakódocni, úgyhogy az iccakát Hosszu vendégfekhelyén töltöttem. Máma dél után érkeztem haza kies lakunkba, és fontossági sorrendet tartva intézendőim között előbb megsimogattam a macskákat, aztán megetettem a kovászt, aztán megetettem magamat, aztán lezuhanyoztam, belebújtam az új ződ nyafogóruhámba, és blogoltam.

Most penig feltehetőleg dögleni fogok a kanapémon, mert megtehetem. (Irigykedni továbbra sem kell, holnap az mtmt-vel küzdök meg, holnapután ésazután pedig a parodontológus veri már megint széjjel a számat. Legalább a mai nap legyen ilyen kis nyamnyam.)

Ma kéne a macinak kidugnia az orrát, és megnéznie, látja-e az árnyékát vagy sem. Na, mifelénk a medvék nem fognak látni semmit. Mifelénk amúgy valószínűleg medvék se nagyon akadnak (kivéve a plüssöket), úgyhogy helyettük én fogom kidugni az orrom. Elvonulok szemüveget javíttatni, aztán találkozóim vannak: háromtól egy frissiben szerzett szakdolgozóm, négytől meg a Professore, aki az egyetemi kutatócsoportom vezetője vala. (Szakdolgozót úgy szereztem frissiben, hogy a témavezetője nyugdíjba ment, és a továbbiakban nem óhajt szakdolgozókkal foglalkozni, amit én igenigen megértek.) A vicces a dologban az, hogy a Professore meg az én témavezetőm volt, amikor a szakdolgozatom írtam. Hajh, milyen szépen körbeérnek a dolgok.

Mivel afféle nyúlósan taknyos, bánatos idő van, megpróbáltam a  zöld-lila vidámabbacska oldalát kiaknázni (pláne, hogy tegnap az állateledel-boltban azzal fogadtak, “de hol maradnak a színek?”. Istenbizony nem tudják, hogy én még blogolok is az őtözködésről, de minden alkalommal reflektálnak az áutfitemre, általában elismeréssel.) Ha a nyúlós-taknyos idő továbbra is megmarad, kínomban egyre vidámabbacskább leszek, ó, ti kedves jó pipeződ és hupilila holmik, amik ott vártok rám bevetésre. Ma még nem ugrottam kötésig a szemkifolyasztó tarkabarkába, de gondoltam, ehhez a cucchoz dukál egy új sapka, úgyhogy össze is ütöttem gyorsan egyet a már ismert recept alapján. A vicces az, hogy bármennyire pontosan követem a saját szabásmintám adta utasításokat, és bármennyire hasonló anyagokból készítem a sapkákat, sose sikerül egyformára. Nem baj. Que vive la différence.

A képen amúgy a második számú nekem-új csizma is agnoszkálható, amit ma igen alaposan le fogok tesztelni gyaloglásilag.

Hajnalban rozsveknit sütni és körmöt lakkozni: menőőő. Az élet nagyrészt efféle elhatározások kérdése, miszerint nem egy inszomniás nyomorult vagyok, hanem sajátos életritmusom van, és leszakajtom minden napszak gyimilcseit, akár vannak nekije olyanok, akár nem. Ha nincsenek, csinálunk. És rohadt jó rozsvekniket sütök. Különösen hajnalban.

Amit még remekül tudok csinálni: úgy vaterázom, mint egy istennő. Miután sikertelenül próbáltam három valódi cipőboltban is valódi drága csizmákba belegyömöszölni a vádlimat (mely úgyszintén valódi, sőt, minden bizonnyal létezőbb entitás, mint amire a cipőgyártók általában fel vannak készülve), elveszítettem a türelmem. Beállék az internetekbe, és azt kiáltám, bassza meg a ló, most direkt azt fogjuk keresni a vaterán, hogy 38-as térdcsizma, bőr, 38 cm lábszárbőség, mert aki keres, az talál. És lőn. Töredékéért annak, amennyit egy valódi cipőboltban elkértek volna érte. Mivel viszont az elmúlt időszakban nem csak a szürke csizma foszlott le a lábamról, de továbbadtam másnak két már kevéssé kényelmes bakancsom/csizmám is (jellemző módon a legdrágább cipeim valának ezek a kétezres évek első évtizedében, viszont azóta megszélesedett a lábam, úgyhogy piszok rég nem vettem fel egyiket sem), a vaterázás eredményeként nem egy, de három pár kiváló bőr csizmát szereztem be. A három együtt sem fájt annyiba postaköltséggel együtt, mint amennyit a valódi cipőboltokban akartak volna legombolni rólam azokért a micsodákért, amelyek miatt már azt is kezdtem megkérdőjelezni, egyáltalán lesz-e még nekem valaha az életben olyan csizmám, amelybe egyrészt belefér a vádlim, másrészt meg nem költöm rá a gatyámat is.

Az élet a csizmákon túl is gyanúsan rózsás orcáját mutatja, mondtam már, milyen rohadt jó rozsvekniket sütök? (Bár ezúttal alighanem egy pöttömkét túlkelesztettem. Sebaj, a Repülő Kutató rendkívül megbízható kosztosa az én kenyereimnek.) Tegnap végre a pipirost is renováltam a fejemen, és minden nap gondosan enni adok valamicskét a kreativitás kukacainak, szóval most mintegy törvényszerűen be kell ütnie valami előre nem tervezett gebasznak. Az előre tervezett gebaszok is ott toporognak a küszöbön, jövő hét elején két napom megint parodontológiai kürettel fog telni, hogyarosseb. Na mindegy, addig élvezzük ki a pozitívumokat, amíg agnoszkálhatók, és fel a fejjel, amíg van.

Lábamon természetesen a három pár nekem-új csizmából látható az egyik. A többi miatt se tessék nyugtalankodni, sorra kerülnek majd azok is.

A mai azon sajátos napok egyike, amikor gyakorlatilag a komplett tanszék (plusz külső szakértők) becsődül kettő darab hallgató miatt, akiknek most méltóztatik záróvizsgázni. Mindehhez telihold, orkán erejű szél, valamint a kreatív kukacok további nyüzsgése társul, hát nem csoda, hogy éjjel háromszor ébredtem fel, és ma reggel alig bírtam kivakarni magam az ágyból.

No de attól a kötelességteljesítés mégiscsak kötelességteljesítés, abban hiba nincs.

A tegnapi napomat en bloc ki lehetett volna dobni a szemétbe, de akkor kulminált az egész összecammantott szarkupac, amikor este felálltam az ágyneműs komód elől, és irgalmatlan lendülettel bevertem az orrom a legfelső polcba, de úgy, hogy még a szemüvegem szára is elgörbült. Hát feleim, én a következő öt percben le se tagadhattam volna, hogy Tosca közeli rokona vagyok, mert úgy ordítottam, mint a nádibika, keserves könnyekkel sirattam életemet, és fájós orrocskámat fogva bócorogtam a lakásban félvakon, egy másik szemüveget keresve. Mert, oááá, engem még ez a kibkur nyavalyás komód sem szeret, és itt vagyok kiszolgáltatva a hormonjaimnak, és a házban összesen három szemüveg van nem számítva a dioptriás napszemügét, de az egyik elgörbült, a másik karcos, a harmadik meg kényelmetlen, oááá, szegény én, itt lakom egy faluban, egy komplett expedíció kell ahhoz, hogy a szemüvegem megjavíttassam, és lehet, hogy az orrom is eltört, oáááá, szegény én. Mindent összevéve éppen olyan felelősségteljes és érett módon viselkedtem, mint ez elvárható egy negyvenkét éves főiskolai tanártól, akinek épp a tördelőnél a harmadik kötete, könnyeket maszatoltam szét a pufámon, és legörbült szájjal hüppögtem még tíz perccel azután is, hogy végre orromon volt egy másik szemüveg.

A helyzet azóta normalizálódott némiképp: az orrom nem tört el, bár szemüvegfronton továbbra is eléggé kriminális a helyzet, és a hormonjaimmal is küzdök még szerdáig, de legalább az orrom nem tört el, no. A Repülő Kutató ijedtében még a tegnapi áriázás közben felajánlotta, hogy másnap beugrunk Emesébe, oszt elmegyünk szemüveget javíttatni, de hát ne gyerekeskedjünk, el tudok menni majd a jövő héten egyedül, nem kell a kezemet fognia, mint (jézusmária, de öregek vagyunk) húsz évvel ezelőtt. (Akkoriban még csak egyetlen szemüvegem volt, mert egyetemista voltam meg templomegere, és amikor az az egy eltört, tényleg kézenfogva kellett elvinnie a VisionExpresszbe, mert annyit láttam, mint egy vakond.)

Mára szemüvegi expedíció helyett inkább összeszorítom a fogam, és enni adok a kreativitás kukacainak, mert a jövő héten megint vizsgáztatás és más kellemetességek várnak, desőt a szakdolgozók is nekiláttak aktivizálódni, ami ugyan fontos, de ebben az állapotban nem fűlik semmi kedvem a korrektúrázáshoz. Manana, senora, manana.

Azt már Nostradamus is megmondta, hogy ha a nap hajnali háromkor kezdődik dörzsivel és hideg zsíroldó spricnivel, abból jó eséllyel lesz délutáni szundi.

Aztán meg ki vagyok én, hogy ellenszegüljek efféle próféciáknak.

Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy visszalendültünk a rendes kerékvágásba: hajnali négykor már kenyértésztát dagasztottam, miközben félszemmel tetoválóműsort néztem, Anasztázia nagyhercegnő pedig mindeközben nyivákolva álldogált a tálkája előtt, szegény éheztetett macska vagyok, engem senki sem szeret, tegnap is csak negyedórát fésülgettek, ó jaj. Legalább hányni nem hányt, az is valami.

A kenyérsütés szép és jó, de egyes recepteknél eléggé feladja a labdát a könyv: most például kovászos német rozsveknit gyártottam, aminél derűsen figyelmeztet az instrukció, hogy az öregtészta 12 órás dögölesztésén túl további 4-5 óra munkával kell számolni. Nyilván ez azt jelenti, hogy időnként pofozni kell rajta egy kicsit, amúgy nagyrészt békén hagyni, na de hát akkor is. Ráadásul olyan összetevők vannak benne, mint nádmelasz meg malátaecet meg őrölt koriander, és ebben a vircsaftban ugyan mindhárom akad, de a sikér kifogott rajtam, mert abból is kellene egy evőkanálnyi, nekem meg lövésem sincs, hol vegyek. Barátom gúgli ugyan azt mondta, biobolt, de “még mindig nem sikérült beszereznem” – mondtam egészen pontosan így a Repülő Kutatónak, aki erre szent borzalommal nézett rám, mert ebben a háztartásban a rossz szóviccek az ő reszortjához tartoznak. Hja, ezzel jár az, ha a női princípiumnak nem fogják be idejében a száját, előbb-utóbb ő is karrierbe meg rossz szóviccekbe kezd.

A karrier annyira nem hiányzik most nekem (voltaképpen a rossz szóviccek se), de a fejemen megint restaurálni kellene a pipirost, a fejemben pedig mindenféle dolgok nyüzsögnek, amiket hívjunk most pusztán az egyszerűség kedvéért a kreativitás céltalan kukacainak. Az ilyesminek errefelé sose szokott jó vége lenni, csak úgy mondom.

(Nem, a textilkavicsok most nem lesznek jók. A kreativitás kukacai valami újra éhesek.)

Ha esetleg arra lennétek kíváncsiak, mi a nyavalyát keresek én január végén nyári halászgatyában, hát bizony ma reggel olyan számokat láttam a mérlegen, hogy ijedtemben felvettem a kontrollnadrágomat, haddlám, beleférek-e. Belefértem. Aligéppen.